Pécsi Sándor: SZABADSÁG, HARC
Kitűnő kisjátékfilmet láttunk Sára Balázs rendezésében[1]. Csáji László Koppány és Gueth Ádám pörgős forgatókönyvet írt, huszonnégy percbe komponált egy tragikus, szerteágazó történetet a Szabadságharc leverésének idejéből, a természetes intelligenciáját használó „egyszerű kisember” szemszögéből.
Az eddigi kritikák elismerik az alkotás értékeit, a fényképezést a nagyszerű színészi alakításokat, és arra is fölhívják a figyelmet, ez nem egy hagyományos kosztümös történelmi játékfilm, hanem emberi színjáték: az Ószövetség „Ne ölj!” parancsolatáról szól. A forgatókönyv rejtett tartalma a diskurzus, a kiegyezés szükségessége, múltba vetített parabola a máról. Világos után értelmes megegyezés helyett kegyetlen megtorlás jött, és ez előrevetítette a birodalom erkölcsi hanyatlását, a trianoni összeomlást, háborúk, izmusok káosz-láncreakcióját földrészünkön. Mi lett volna, ha Ferenc József közkegyelmet hirdet, ha Kossuth nem nevezte volna árulónak a hős Görgey Artúr tábornokot, mi lett volna, ha a történelmi személyiségek az utolsó pillanatban meg tudtak volna egymással egyezni, mint filmünk két „kisember” hőse? Szókratész azt tanította, hogy a legnagyobb hős az, aki önmagát képes legyőzni, saját téveszméit, rossz természetét.
Tizenhét évvel megkésett a kiegyezés, ez akkor, a birodalmak halálos versenyfutásában nagyon nagy idő volt. Az 1867. évi kiegyezést a vesztes porosz háború kényszerítette ki, ahol az „ellenség” már a kor csúcstechnikáját, a hátultöltős, huzagolt csövű puskát használta.
Ebben a történelmi pillanatban, 2019-ben, Európa és Hazánk is a polgárháború szélén táncol. Nem fizikai, inkább szellemi, kulturális, a csúcstechnológiát és az ősi, vérbosszúelvet ötvöző tudatháborúról beszélek, a klasszikus európai életértékek mesterséges fölszámolásáról, utópiák erőltetéséről.
Hogyha a Szabadság, harc című film csak egy sztereotípiaromboló, toleranciaérzékenyítő, pátoszoszlató mű volna, akkor nem ütné át az ingerküszöböt, és nem hallatszana ki a háttérzajból. A forgatókönyv üzenete egyszerre szól mindkét táborhoz: várj még egy pillanatvillanásig, ne lőj, már minden elveszett, de talán még van esély a megegyezésre, talán mindketten túlélhetjük ezt a napot. Ki nem mondott, le nem írt árnyékmondatok gondolatlavinát indítanak, megrezdítik a mi korunk szorongását, aggodalmunkat egy élhető holnapért.
Népmesei történet: a természetes paraszti intelligencia megold egy problémát, amit rebellió és reakció csak golyóval rendez le évszázadok óta; neked pipád van, nekem császári kapadohányom, miért irtsuk ki egymást, ha osztozhatunk dohányon, pipán és sorson? Két ellenséges táborhoz tartozó közkatona egymásba ütközik egy rejtekhelyen, egy erdélyi barlangban, az elvesztett Szabadságharc végjátékának napjaiban. Mindketten szökevények, mégis, esküjükhöz híven, fegyvert fognak egymásra, de az utolsó pillanatban megvilágosodás-élmény, kegyelmi pillanat: nem sül el az elöltöltős karabély, Ács Péter a református parasztgyerek nem húzza meg a ravaszt. Megbarátkoznak, pipafüstbe fújják a kívülről kondicionált ellenségképeiket, aztán az Ezeregyéjszakától a Koldus és királyfiig oly gyakori mesemotívum, a ruhacsere-szerepcsere ötletével próbálnak megszökni a kutyaszorítóból.
Ennyi a tizenkilencedik századi mese, de a feszültségből, a szemvetésekből rögtön érezzük, itt a mi jelenkori kutyaszorító élethelyzetünkről van szó. Hasonlatos ez ahhoz, mint mikor Jancsó Szegénylegényekében a kortárs közönség azonnal meghallotta, azt, hogy a film 56-ról szól.
„Pápista, eretnek, hazaáruló, felségáruló, rebellis…” csak szavak a nyirkos barlanghomályban, a túlélésért reszkető emberek szájából üres bádogbögre hangot adnak, mint mostanság, midőn egymást kommunistázzuk, libsizzük, nácizzuk, rasszistázzuk, sznobozzuk, prolizzuk, s így nem adjuk meg a diskurzus lehetőségét, a tiszteletet ellenfelünknek. A sértő szó ellenséggé teszi a vetélytársat, az emberi hang az életveszélyes ellenségből is barátot csinál. Erről szól a film. A diskurzus legalapvetőbb életértékeink megvédéséről, országunk, földrészünk túlélési feltétele. Az elszívott közös pipa az indiánregényekből ismerős békepipa. A barlanghelyszín irodalmi utalás Platón híres barlanghasonlatára; az igazi valóságot magát soha nem ismerhetjük, csak az életbarlangunk falára vetülő árnyképeket, miket érzékszerveink közvetítenek tudatunkba. Akkor a másik ember belső valóságát, létélményét, intencióit hogyan érzékelhetnénk? A művészet ezt az ellentmondást oldja föl: lélekháló, melynek csomói magányos én-egzisztenciák, Leibnizi monászok. Az igazi művészet közös valóságélményt teremt. Ezért illet meg mindenkit a liberális minimum, hogy ő maga dönthesse el, kinek vallja magát! Nem az ujjal mutogató megbélyegzők, művésznek álcázott politikai aktivisták döntik el, ki vagyok én? Ők honnan tudják, ha magam sem tudom?
A megbélyegző szóhasználat a legrosszabb politika. Hillary Clinton 20016-ban egy sértő szó miatt veszítette el az elnökválasztást. Mr. Trump szavazótáborát „displorable”-nek (szánalmasnak) merészelte nevezni. Keményen dolgozó kisemberek millióit, a „Bible belt” (bibliás övezet) a közép nyugat értékteremtő tömegeit rasszistázta, szexistázta.
A mostani, nemzeti kormányt támogató médiagépezet is gyakran beleesik ebbe a szarvas hibába, az ellenfél szavazótáboráról megvetően írnak és beszélnek. Mintha tanult kollégáink nem tudnák, a demokráciában az ellenfél szavazóit a legnagyobb tisztelettel kell megszólítani, hiszen átállhatnának, leereszthetik a fegyvert, mint Ács Péter a filmben! Az éles szókimondással nincs probléma, de a sértő kifejezések: fehérjehalmaz, panel-proli-patkány, ratyi-buzi, büdös bunkó és társaik ugyanazt a hatást érhetik el, mint Amerikában a displorable. Egyetlen szó gyújtószikra lehet, hogyha a társadalmi feszültségek robbanóelegyet alkotnak.
Szellemi polgárháború idején hová címkézhetünk egy ilyen magának való, se ide, se oda nem tartozó, furcsa filmet, mint a Szabadság, harc? Ima a megbékélésért? Behódolás a túlerőnek? Nem. Felszólítás az alapfogalmaink egyeztetésére. Egymásról szinte tudomást sem vevő, párhuzamos társadalmakban élünk, egy országban, egy hazában, hol egyazon szavak egészen mást jelentenek aszerint, hogy melyik párhuzamos univerzum időterében lebegnek.
A hazaáruló szó például tartalmatlan betűsor, ha a veszett háború végén egy szökött baka mondja a másik lövészárokba sodródott talpasnak, de ugyanez a szó súlyos igazságtartalom, ha az iszlám földrészfoglalás idején a kerítésbontó várkapu-nyitogatókra mondjuk, akik kivennék az Egri csillagokat a tantervből! És ezt a kört, az értelmezés mezőfüggő, részecsketöltés-kicserélő, pozitív-negatív interferenciajátékát, az összes megbélyegző-minősítő kifejezésről lefuttathatjuk. Mi a tétje a játéknak? Minden. Annyi, mint egy ólomgolyónak 1849-ben. A megbélyegzett ember leprás, mindenét elveszíti, olyanná lesz, mint egy szökevény, bujdosó katona a Szabadságharc leverésének idején. Ez ma a valóság Európában: státuszt, nyugdíjas egzisztenciát csak teljes behódolás árán őrizhet meg egy szellemi munkás a médiában, a kultúra-tudatiparban, vagy a campusokon.
A valódi hatalom már régen ráébredt, hogy a kultúra az egyes számú hatalmi ág, nem csak eszköz, de maga az uralom tere, kollektív valóságélményünk.
Michel Houellebecq Behódolás című könyve egészen elszomorító képet rajzol a Sorbon egyetem bölcsészetének Augiász istállójáról. A 68-as „progresszió” kulturális-marxistái, a frankfurti iskola tanítványai uralják a pozíciókat. Franciaország tradícióinak megtagadása szabad utat nyit az iszlám hatalomra jutásához. A regény főszereplője, egy professzor, aki tulajdonképpen ateista, de puszta kényelemszeretetből, hogy egzisztenciáját megőrizze, fölveszi a muszlim vallást. A mű Cassandra jóslata: az elpuhult, kényelemszerető, dekadens nyugat nem érdemli meg a szabadságot, mert nem tudta megbecsülni. A lágymeleg életbiztonság domesztikálta a fehér férfit.
Svédországban egy nem politikailag korrekt Facebook bejegyzésért börtön is járhat! A puhadiktatúra „szép újvilág” nem tűri a kritikát és ez már a szólásszabadság üldözése. A társadalmi diskurzus alig lehetséges és ez minket a kommunista időszakra emlékeztet, a butaság diktatúrája közelít, egyre nagyobb elnyomás várható, ha nem mutatunk rezisztenciát. Azok az alapvető szabadságeszmények vannak veszélyeztetve Európában, melyekért az aradi vértanúk az életüket adták.
Udo Ulfkotte Megvásárolt újságírók című könyve tényekkel, számokkal és bizarr történetekkel bizonyítja, hogy Németországban a szent sajtószabadság már egyáltalán nem létezik, az ország sajtóhálózata egyetlen tulajdonoscsoport kezében koncentrálódik. A képzett újságírók szigorú direktívák alapján írnak, mint minálunk a Kádár rendszerben!
Most a konzervatívok a valódi szabadelvűek, a konzervatív forradalom a mai szabadságharc. Ha nem akarunk Svédország, Németország szomorú sorsára jutni, a szellemi élet minden területén bátran meg kell védelmeznünk a normalitást, az emberi léptékeket, a klasszikus családot, a szemérmet, a diszkréciót, a tiszteletet. A Szabadság, harc című film a normális életfogalmakat védelmezi; mindkét katona szeretne már hazajutni a családhoz a faluba, végezni a mindennapi ország-építő munkát. Elveszett, hát elveszett a harc, a nap holnap is fölkel, szántani-vetni kell, élni kell, küszködni kell. A film erénye, hogy tudatosan tartózkodott a formabontó, meghökkentő megoldásoktól. Az egyszerű, őszinte hangnak mindig nagyobb a meggyőző ereje. Művészetben a normálisnak a realizmus a megfelelője, az őrültnek a szürrealizmus.
A múlt század művészetét aránytalanul leuralta a modernizmus és a posztmodernizmus. A világ nagyvárosait máig sivár bauhaus betonkockák csúfítják. A modernista, avantgárd, posztmodern irányzatok szélsőbaloldali utópiákat fogalmaztak meg már a kiáltványaikban is. A betonlakótelepek, monoton egyformasága, tökéletes formai kifejezése a Kommunista kiáltványnak. Az éles, hegyes formák a tan életidegen következetességét fejezik ki. Centrum nélküli, párhuzamhálós alaprajzú lakótelepváros az osztályegyenlőség szimbóluma, de az ateizmust is megjeleníti, hiszen ősidőktől az istenkirály áldozati temploma állt minden város középpontjában. A modern filmművészet egyik legkedveltebb motívuma a blaszfémia, de az igazán nagy rendezők Bergmantól Tarkovszkijig a legnagyobb tisztelettel merítettek a vallás adta témához, élet és halál végső, nagy kérdőjeleihez. Ez a tisztelet megvan a Szabadság, harc című filmben is, mely első képsora azzal indít, hogy a barlangban megbúvó katona imádkozik. Ez az expozíció megadja az utolsó kockáig a kellő komolyságot.
Megfelel-e a konzervatív-realista paradigmának Sára Balázs és Csáji László Koppány alkotása? Igen. Lineáris történet, életszerű párbeszédek, realista ábrázolásmód, drámai feszültség, nincs egy unalmas pillanat. Az erkölcsi relativizmussal szemben vissza a Tíz parancsolathoz. Minden a helyén van ebben a filmben. Érdemes lenne folytatni, a felvetett gondolatokat részletesen, nagyobb terjedelemben is kibontani.
[1] Díszbemutató: Uránia Nemzeti Filmszínház 2019. október 4., majd az M5 Petőfi Televízió 2019. október 6. A film rendezője: Sára Balázs, forgatókönyvírói: Csáji László Koppány és Gueth Ádám, producere: Csáji László Koppány és Sára Balázs, főszereplői: Dévai Balázs és Tóth János Gergely, főbb mellékszereplője: Jerger Balázs.
Illusztráció: Szabadság, harc (felvételek a filmből)
Cimkék: kritika, voltjelen
