Toót-Holló Tamás Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült
EGYÜTTRITMUS
Toót-Holló Tamás állami díja
A médiavilág megannyi szintjének alapos tudója s művelője, alakítója s oktatója: Toót-Holló Tamás szerkesztőségünk alapembere is egyszersmind. „Szerelmi hivatásának” tekinti, hogy műhelyünkkel maradjon, nálunk is építsen. Köszönjük.
Nemzeti ünnepünkön széles horizontú tevékenységének írói részét elismerve a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült. Köszöntjük mi is valamennyien, gratulálunk! S kívánjuk, hogy az életművének jelentős területét – a kortárs magyar irodalom kiemelkedő jelenségét -, az alkotói bravúrt jelentő prózafolyamát további méltó olvasói és szakmai figyelem is kísérje. Műhelyünk büszkeségei e sokezer oldalas művek (eddig hét könyv: a Kőmisztérium-trilógia [A Garabonciás Könyve] és a harmadik kötettel hamarosan záruló Királyregény-trilógia [A Forrás Könyve]).
„Az őshagyomány tiszteletén alapuló, tradicionalista szellemben alkot Toót-Holló Tamás, de otthon van a posztmodern intertextualitásban, s a modern próza tudatáram-technikájában”.
Ez tudós summázat – az olvasói tapasztalat; a görgő gondolat és a gazdagító nyelv egyedi ötvöző szépsége. Az együttritmus.
A díj is ezt értékeli, érveli.
(A szerkesztőség)
Részlet Toót-Holló Tamás készülő Mátyás-regényéből
Felvezető
Műhelyünk – ezúttal az online-felületünkön – immár a második alkalommal közöl részletet Toót-Holló Tamás készülő Mátyás-regényéből, amely a szerző királyregény-trilógiájának záró tétele, harmadik darabja. Ezúttal a Csordul a csepp – a Forrás könyve címet viselő metafizikai királyregény egyik részletét tesszük elérhetővé olvasóink számára, amelyben Szép Ilonka belső monológját olvashatjuk. A regény zenei szólamokra emlékeztető monológok szőttese – s ebben a szőttesben ez a most megjelenő rész kiváló kiegészítése a Napút XXI. évfolyamának 5. számában, a Haza is húzó című tematikus számban közölt Mátyás-monológnak.
http://www.naputonline.hu/2019/08/21/xxi-evfolyam-05-szam-haza-is-huzo/
A Csordul a csepp Mátyás király és Szép Ilonka legendájának egy különösen modern alakváltozatával áll elő. A trilógia első kötete, a Csobban a víz Hunor és Magor királyfiak történetének egyik rejtelmes epizódját, a Meotisz mocsaraiban eltöltött öt év magányt járta körül, a második kötet, a Csillan a hab pedig Szent László királyunk legendáriumának egyik legtöbbször ábrázolt jelenetét, az asszonyszabadító herceg és az asszonyrabló kun vitéz küzdelmét emelte metafizikai síkra.
Toót-Holló Tamásnak ez a metatörténelmi regénye is a tudatáram-technika eszközeivel él, számos belső monológot használva fel arra, hogy a szereplők saját narratíváit és vízióit nézőpontjátékok formájában egymással is ütköztetni tudja. A regény szövegéből vett jelen mustra a kötet harmadik fejezetének első tudatáramlását, Szép Ilonka azon belső monológját tartalmazza, amely a Vörösmarty Mihály verséből is jól ismert híres csábítási jelenetet, a hosszú méla lesben vadra leső álruhás király felbukkanását mutatja be a saját emlékeit és érzéseit felelevenítve.
3. fejezet – Esni–kelni
I – M
(1)
Egyébként pedig nem győzöm ismételni, de talán még magamnak is bizonygatni, hogy én tényleg szerelemre születtem. Kétszer is. Akkor is, amikor az aranyos tűzlepke röptébe feledkeztem. Akkor is, amikor a hegy tetején a levegőben szálló aranyszemcsék közé léptem.
Aztán lett, ami lett. Miközben most is szenvedélyesen szerelmes vagyok. Csak éppen szabályosan szétszakadok. S ezt szintén szenvedélyesen teszem. Nem adhatok mást, csak mi lényegem.[1]
Mert én úgy tartom, hogy bizony megmérettettem. És bizony híjával találtattam.[2] És ezért bizony darabokra szaggattatom.
De ha ideje van a szaggatásnak, ideje van a megvarrásnak is. Ha ideje van a hallgatásnak, ideje van a szólásnak is.[3]
Akkor arról beszélek a szólás hatalmával végre élve, ami bennem valamit mégis mindig összefércel. Hogy az én verziómat is megismerjétek.
Vegyük rögtön azt, amivel minden a kezdetét vette. Az elcsábításom, a beavatásom, a halálba sorvadásom, s aztán a megváltásom. Utána pedig az örökkévalóságom. Benne pedig az örökkön-örökké tartó megaláztatásom. És mindeközben a nőiségem köré szőtt szüntelen körberajongásom. Minden ölelésem. Minden sóhajtásom.
Vegyük tehát azt, hogy az aranyos tűzlepke alkonyati tánca maga a fergeteg. Nem azzal, amit maga körül előidéz, hanem azzal, amit benned felkavar.
Eleve képtelenség is a jelenléte. Ezért is iramodik meg utána a lányok erdőben suhanó lépte. Mert látják, hogy ami történik, az valami rendkívülit ígér.
Nem tudom, mi történt a többi lánnyal, akik a vadász pillangóját meglátták. Bennem rögtön az a felismerés munkált, hogy ami most van, az kívül van a téren és az időn. Más szabályok uralma alatt áll. Mert a nappali lepkéknek nincs helye az alkonyatban. Az éjjeli lepkéknek pedig még nem jön el az ideje a napszentületben. Ami az alkonyatban a tűzlepke táncával az életedbe belehasít, az valami különös termékenység ígérete. Rés az az időben. A valószerűtlenség rése. Azt sejtetve, hogy bármennyire is valószínűtlen, de most jön valami, ami gazdaggá tesz. Testben és lélekben. S hogy mi lenne ebben a termékenység? Forrásnak lenni. Mindig többnek lenni. Azt érezni, hogy nem tudok lehajolni az úton egy követ felvenni, hogy ne érezzem magamban azt a csendes lüktetést, amit a szántóföld érez, amikor a magot benne elvetik. Nem tudok tenni, sem gondolni semmit, ami ne tenne mindig gazdagabbá. Nem tudok nem együtt nőni a világgal. Nem tudom nem tudni, hogy a világ nő bennem, és én a világban.[4]
Követtem hát az aranyos tűzlepkét, s közben képzeletben máris szántófölddé lettem. Készen álltam arra, hogy a magot magamban elvessem. Vagy elvetessem.
És akkor jött ő. És elvett engem. A magvető volt, aki egészen a szántásig jött el értem. Mint a sárkány Virág Péter lánytestvéreiért. Karmával a földbe új utat kaparva. S azon az úton a lányokat magához csábítva.
Ami történt, az a tűzlepke táncából fakadó csendes mámor ismerete nélkül persze elképzelhetetlen és felfoghatatlan.
És ezt a mámort csak én ismerem. Meg talán a másik hat lány, akik velem együtt elindultak ugyanezen az úton. S akik ott maradtak a másik oldalon.
A vadásznak mást jelent ez a tánc. Egyszerűen csak a vadnak a felhajtását. De nekünk azt, amit a pillangó keleten üzen. Hogy átváltoznak a dolgok.[5]
Úgy, ahogyan egy aranyos tűzlepke tánca ezt maga után vonja. Úgy, ahogyan az aranykor tudata és a hétszer égető tűz reménysége kívánja.
Az aranyos tűzlepke tánca nekem akkor persze még nem az aranykori létezést, s hozzá még a tűzön átkelést üzente, hanem a dolgok átváltozásával együtt engem is átváltoztatott. Bennem minden éberséget elaltatott. S közben minden meglepetésre felkészített.
Én a lepke után sietve a meglepetést kerestem.
A vadász a vadat figyelve a szabad prédára lesett.
S erre aztán mind a ketten megkaptuk az alkonyattól a szerencsejelet.
Megvagy – mondtam én a lepkének.
Megvagy – mondta a vadász a bennem testet öltő reménynek.
Most már tudom, hogy az aranyos tűzlepke két alapszíne, a vörös és a fekete a mágia három alapszíne közül éppen kettőt tesz ki. Ott volt hát velünk abban az aranysárga fényekkel elárasztott alkonyati pompában a rubedo és a nigredo minden igézete. S én magam voltam ehhez a fehérség. A mágia harmadik alapszíne. A tisztaság és az ártatlanság. Az albedo.
S ott volt körülöttünk ehhez még az erdő zöldje. És a madarak csicsergése. És a dolgok átváltozása folytán bennem felzsongó és felzsibongó minden sejtem minden éhínsége.
Igazi alkonyati ingersokaság. Az arannyal megszórt, de már egyre csak szürkülő szürke zóna.
Ahol minden lehet. Minden és bármi. Akármi és akárki.
Mert ahogy utolértem a lepkét, a vadász is utolért engem, s ahogy ő utolért, engem is utolért a testem és a lelkem minden kísértése. Ahogy megérintett, úgy fordultam felé, ahogyan egyébként nem fordulhattam volna.
Mert ő azért nem volt akárki.
Nem ő érdemelte ki azt a nyitottságot, amellyel kitüntettem. De ő volt ott, amikor kitártam a világ felé a testem és a lelkem.
Amint a fekete, a vörös és a fehér elkezdte a maga nagy művét beteljesíteni. Amint a pillangó szárnya meglebbent, s bennem elkezdte az elfojtott vágyaimat szabadjára engedni. Mi több, szabályosan a szabadba kergetni. Leplezetlenül felkínálni, a tekintetek kereszttüzébe bocsátani, hogy közülük mindegyiket látva lehessen látni.
Volt egy vágyam, hogy a vadászt magamhoz öleljem.
Egy vágyam, hogy a haját megborzoljam, s kedvesen megnevettessem.
Egy vágyam, hogy csók közben a nyelvét a magam szájába szívjam.
Egy vágyam, hogy a zekéjét és az ingét róla szépen, lassan lehántsam, s a meztelen mellkasán a mellbimbóját a nyelvem hegyével finoman izgassam.
Hogy a nadrágjából is kibújtassam, s férfiúi ékességét is kiszabadítsam, de hozzá még meg is csodáljam. S ha már diadalmasan az égre mered, magam legyen az ég, amelyikben felhőkkel kergetőzhet.
Hogy a magam a kelyhét is kitárjam. Hogy csókoljam, ahol érem, s magamat is csókokkal kényeztessem, ahol ő a nyomomba ér. De ahol a nyomomba ér, ott ne a hűlt helyemet találja, hanem a forróságomat tüzelje.
Ma már azt is mondhatnám, hogy a pillangó volt a Kémiai Nász násznagya. Annak elkötelezett pártfogója, hogy a király átadja a forrót annak, ami hűs, hogy aztán így kapja meg a hűstől azt, ami dús. Hogy így dúskálhasson abban, ami hús, s így lüktessen abban, ami vér.
De akkor nemhogy azt nem tudtam, hogy a Kémiai Nászt miképpen kellene megülni, hanem még azzal sem boldogultam, hogy megértsem: ez a sok-sok vágyam miért is éledezett bennem. Úgy, hogy közben magam sem tudtam, hogy ezt a fene nagy éledezést vajon miért is engedem. Mert tudtam ám ezekről a vágyaimról, de ezeket tán még magamnak sem vallottam volna meg. Illedelmesen elfojtottam mindegyiket, s azt reméltem, lesz egy szerelmi házasságom, amelyben lopva, apródonként ugyan, de ezeknek a vágyaknak is teret engedhetek. Anélkül, hogy ezek közül bármit is néven nevezhetek.
Nem is nagyon volt társaságom. Nem is nagyon került olyan férfi a szemem elé, akit látva ilyen vágyakat egyáltalán megfogalmazhattam volna.
És most egyszerre csak elém lebbent a fekete-vörös pillangó. A pajzánul csapongó. A vadász elé vadat hajtó. A varázsával engem megbolondító. A józan észre semmiben sem számító. Az érzékeimet viszont vadul felkorbácsoló.
Az ártatlanságomat gyorsan elbíráló. S a maga ítéletét rajtam máris meghozó. Engem minden tiltakozás nélkül a vadász karjai közé sodró.
A számat csókkal borító. A testemet ölelve leigázó. Az ártatlanságomat a messzi múltnak átadó.
S magamat a pillanat kényére-kedvére bocsátó.
Úgy voltam hát én akkor a pillanat kényében-kedvében, hogy ott voltam én már akkor a vadász által elprédált királyi vadak sűrűjében.
Pedig én csak erdő mellett estvéledtem. A vadászt meg a fejem alá tettem.[6]
(2)
És akkor a szó szót követett. S amit a száj mondott, az a szem villanásával kapott kíséretet. Hogy semmi ne arról szóljon már akkor, amit szavakba foglalunk. Hanem minden azt vezesse elő, amit a karunkba szorítunk.
Megvagy, mert megtaláltalak, kedves. Téged vártalak ebben az alkonyatban. Én is ezt a lepkét figyeltem éppen. Csak most már te is itt vagy ezen a képen – mondta a vadász a hosszú, méla lesről azonnal hozzám sietve.
Nem akarok én ebbe a képbe betolakodni. Én is csak a lepkét indultam megfogni – feleltem a vadásznak, de nem ám úgy, ahogyan a lepkétől meg nem bűvölve tettem volna. Hanem már fura vágyaktól űzve-hajtva. Ezért aztán a szemem villanása, a levegőm kapkodása már mást üzent, mint amit éppen csak úgy elrebegtem. Abban már az volt benne, amire a vágyaim akartak rávenni engem.
De engem is megfogtál – folytatta a vadász.
Inkább te fogtál meg engem – folytattam erre én is.
Zavar az érintésem?
Nem tudom hova tenni az egészet. Nem értem, miért nem zavar. De nem zavar.
Miért? Nem sok férfi érintett még eddig?
Nem. Nem sok. Egyetlen sem. Legalábbis úgy, ahogy te érintesz meg most engem. Követelőzően.
Nem követelek én semmit. Csak követlek minden rezdülésedig.
Miért? Összerezzentem a kezed alatt?
Persze, de ez nem baj.
Mire indultál vadászni?
Valami királyi vadra. És te miért indultál az erdőben bóklászni?
Van itt egy kis szirt, arra szoktam kiállni, ha különösen tüzes fényekben pompázik az alkonyat. Akkor elindulok, hogy búcsút intsek a hegygerinc alá bukó napnak. Aztán már szaladok is haza apámhoz.
Apáddal együtt élsz itt az erdőben?
És a magam magányával együtt.
Ez most panasz volt? Vágynál valami másra? Valami többre?
Nem panaszkodom, de a vágyaimat azért el nem tagadom.
Mi lenne, ha ez a pillangó most a testünknek lenne az őre? Az őre és a járőre?
Mit jelent az, hogy a járőre?
Hogy nyomot hagyna a lépte mindenütt, ahol meztelen az ember bőre. Az ember fia és az ember lánya bőre.
A karomon?
A karodon. És a nyakadon. És minden porcikádon.
llyen ez a pillangó? Hogy az ember lányának bőrén is jólesik neki a járása?
Ő csak azt szereti, ahol a bőr alatt már a vér lüktetését érezheti.
De nem szúnyog ez, hallod-e.
Nem hát. Nem a vért szipolyozza, hanem a vért minden léptével inkább felforralja.
A lepke?
Az.
De szerintem maga lenne inkább az, vadász uram, aki a véremet forrósítani akarja.
Elég forró a te véred nélkülem is. Én csak megmelegednék a tüzénél.
Én meg inkább azt szeretném, ha lehűtené magát a kedvemért.
Hadd tudjam én jobban helyetted, te lány, hogy inkább mit szeretnél.
Hát mondja akkor. Hogy maga szerint mit szeretnék.
Csókot és ölelést. Itt az erdő rejtekén. Ahol a madár se látja. S ahol a mi ölelkezésünket lassan már az éj sötétje is eltakarja.
De nekem most vissza kell szaladnom az apámhoz.
Ne mondjad már, hogy nem volt még úgy, hogy az alkonyat elgondolkoztatott. S magad maradtál a gondolataiddal. S talán még a vágyaiddal.
Mire vágynék én a lemenő nap láttán?
Amire az ég alján pompázó vöröses tűz tanít. Arra, hogy te is fellobogjál.
Kivel loboghatnék én itt? Nem vagyok én zászló.
Ha leveszed az ingedet, meglengetem én azt büszkén a szélben, hogy megmutassam én, kinek áll a zászló.
Kinek a zászló, kinek a rúdja.
Eljön a sora annak is, hogy az én ingemet is a szél fújja.
Hát mutassa meg nekem, milyen lenne az az ing, ha a szélben táncol.
Megmutatom én, de csak akkor, ha nem marad egyedül a táncban.
De a pillangót annak a sok vászonnak a lobogásával el ne riasszuk.
Egyet se félj te attól, ahogy lekerül a vászon rólunk, akkor ő már a bőrünkre kívánkozik. Hogy ő legyen minden porcikánknak a járőre. Hogy az apró kis lépteivel apró kis sóhajokat hívjon elő a maga tisztességére.
Nem az ő tisztessége számít itt, hanem az enyém.
De hát én téged tiszteletben tartalak. Azzal is, ahogyan a karomba húzlak – mondta a vadász, s egyszerre csak hozzám simult, és átölelt.
(3)
Ekkor az övé lettem. Ott, ahogyan az erdő mellett estvéledtem. Ahogy a pillangó röptét meglestem.
S miután megtörtént, amit a vágyaink követeltek meg tőlünk, még mindig nem eszméltem fel a mámorból. Még mindig nem éreztem azt, hogy most valami jóvátehetetlenül rosszra fordult.
Inkább csak az jutott az eszembe, megint csak teljesen érthetetlenül, hogy apám, az ősz Peterdi is tanúságot tehetne kettőnk csodája mellett. A mámortól önkívületben az persze meg sem fordult a fejemben, hogy az apám ennek egyáltalán nem is örülne. De a vadász most is tudta, mit kell tennie. Mert valahogyan ez a látogatás neki sem volt az ellenére. S tudta a módját, hogyan tehetne az apám kedvére. S hogyan örvendeztethetne meg engem is azzal, hogy velem együtt lép apám elébe.
Felemelte a kezét, s valami varázsigét mormogott. A fekete-vörös pillangó erre azon nyomban az ujja hegyén termett. S aztán pár varázsigével őt megint csak útnak indította, eligazítva őt abban is, merre áll az ősz Peterdi háza.
S ahogy a pillangó elénk röpült, hogy mutassa az utat, mi is a nyomába eredtünk, hogy szótlanul is csak megvalljuk a nászunkat. Egy szót sem ejtve arról, hogy egymással mi összeölelkeztünk, de megadva a tisztességet magunknak azzal, hogy egy apai vizitet is rögtön megejtünk.
(4)
Már sötét volt, mire a hajlékunkhoz értünk. S hiába volt már az a ház csendes, nem igazán volt már akkor nyugalma. Felverte azt jöttünkre a szerelem hatalma.[7]
A pillangó berepült előttünk, hogy apámat is elbolondítsa. Most már tudom, miféle önkívületekbe zökken ki magából az ember attól, ha annak a pillangónak a szárnya meglebben. Alkimista szerzet az a pillangó is, mert a dolgok úgy is átváltoznak tőle, hogy közben úton is vannak, s hozzá még útfélen is. Mezítelenül is, s hozzá még felöltözve is.
Ajándékba jöttünk mi is. De nem volt köszönet a jöttünkben, bárhogyan reméltem is.
Miközben apám persze örült nekünk, hogyan is ne örült volna, ha már a mi házunkat is kicsinosította addigra a tűzlepke röpte. Hogy átváltoztassa benne, amit apaként eredendően rólunk gondolhatott volna.
Gyanúra így ő semmilyen okot nem látott, s túláradó örömmel üdvözölt minket, mintha a világ legtermészetesebb dolga az lenne, hogy én éjnek idején enyhén dúlt öltözékben, kipirosodott arccal térek haza, jókora késéssel, elveszett ártatlansággal, s hozzá még egy jóképű vadásszal.
A vadász erre csak mosolygott, tudta, hogy olyan az ő járása, hogy mindenhol körbeveszi őt már a pillangó röptének varázsa. Hogy ilyenkor már semmilyen kicsapongásnak nincsen semmilyen ára.
Ezt mondjuk azóta már sokszor a szemére hánytam. Hogy ingyen kapott meg, s hozzá még bűbájjal. S most már soha meg nem tudhatom, lett volna-e rám ő magamagától bármilyen hatással.
De akkor ilyen kétely bennem ugyan fel nem merült. Ahogy apámban sem. Felragyogott szinte attól, hogy maga körül egy életerős férfit láthat, akit hamarosan akár a katonatörténeteivel is traktálhat. Egy szava sem volt arra, hogy mivel múlattuk az időt. Nem is firtatta, hogyan is volt, hogy az erdőben a vadászra véletlenül ráakadtam, s aztán szállással kínáltam, ahogyan elszámoltuk magunkat a gyorsan ránk törő alkonyattal.
Bemutattam a két férfit egymásnak. A frissen a szeretőmmé lett vadászt, akiről most már tudom, hogy nem vadász volt, hanem maga az álruhában kóborló király. És apámat, aki nem más, mint a régi harc fia, akinek háza még áll, de fogy már annak gazdasága.
Hamar úgy esett, hogy Nándort emlegették. Ami így, utólag, szépséges rímhelyzet, akárki láthatja.
Nekünk akkor Nándor ostromáról beszélni annyit jelentett, mint éppen a király apjának hőstetteit megidézni. S rajta keresztül az álruhás király arcára is némi szégyenpírt kergetni. Nem azért, mintha az apja vagy saját maga miatt szégyenkeznie kellett volna, hanem azért, mert mégiscsak kínos volt, hogy a vendéglátója, akinek a lányát épp az erdőben hempergette meg, most éppen az ő nagysága előtt tiszteleg. Őelőtte, aki akkor pedig éppen álruhában sunnyog.
Mihály a híres versében[8] ezt a jelenetet még szépen ki is cifrázta. Mert volt ám érzéke a drámai szcénákhoz, ezt nem is tagadhatjuk. Nála apám a poharát úgy emeli a királyra, hogy a vadász elpirulását látva még érvel is egy sort a király – vagyis az álruhában épp az ő asztalánál helyet foglaló vadász – emberségét világgá kiáltva. Mondván, érdemes rá inni, hiszen talpig ember ő, s nem gyalázza meg ősi vérét. Erre aztán az álruhás király sem maradhat már közönyös, poharat emel hát magára – a Nándor[9] ostrománál oly vitéz hős vezér magzatjára.
Miközben éppen előtte gyalázta meg, ha nem is a saját, de az ősz Peterdi vérét. S az ősz Peterdi vérével együtt az én forrongó vérem. Engem – aki nem is tudtam még akkor, hogy milyen rútul elhagy kisvártatva, de nem ám dolgavégezetlen.
Mert én voltam a dolga, s elvégezte velem a dolgát. Még akkor is, ha ez a gyalázat nem úgy gyalázat, ahogyan még ti tanultátok. Mielőtt Nándor újjászületésének hírét bárkitől hallottátok.
Mert nekünk most az ősz Peterdi házában a Nándorról szóló szavakat visszaidézni éppen annyit tesz, mint a Nagy Mű rajtunk akkor beteljesedni készülő célját, az egykor halott királyi herceget megidézni.
És ezt mondjuk az álruhában sunnyogó királynak is a javára lehet írni. Mert ócska kis játéknak is tűnhetne ez az egész, de most már tudom, hogy nagyobb íve volt itt annak, ami akkor még nem tetszett másnak, mint egy alkonyatban repkedő pillangóval együtt eltűnő, reménytelenül szép pillanatnak.
Nándor ostromát megnyerte a király apja. Nándort, a királyi herceget pedig visszahozta a halálból az igazság bajnoka.
Aki, s ez becsületére legyen mondva, több volt akkor ezzel a tervével, mint a gyanútlan lányok csalfa gyámolítója.
Ma már érte is szól az alkímiai mise minden varázslatos szava. Az ünnepéül annak, amit én nem ünnepelnék meg soha.
Mert ha rajtam múlna, minden ilyen ünnep Nána eljövetele körül forogna. Nem pedig követ nyúzna, úton vagy útféle járna, vagy éppen ajándékot hozna, de akkor is, ha ugyan bizony nem hozna.
Ez az én véleményem, legyen boldog vele, aki tudja. Mert ez is csak olyan, hogy van is benne köszönet, meg nincs is. Hogy hadd legyen ez tőlem örökre egy fricska. Annak, aki ezt az ünnepségsorozatot éppen ilyennek álmodja.
Mert ami Nána emlegetésében valóban méltó az ünneplésre, az számomra is öröm forrása. Ahogy az alkímiai mise szól, vele szólhatok bár én is. Szolgáljon az az ünnep a király álma szerint bárkinek a dicsőségére.
Üdvözléséül annak, hogy a halál elemésztetett, s immár a mi gyermekünk uralkodik. Mert magára öltötte jelünket és megtestesült. Mert menekül előle a halál, a tenger és a sötétség, ahogy a Nap sugarai elől menekül a Sárkány, aki a kemence nyílásait őrizte. És a mi gyermekünk, aki meghalt, életre kel, és Királyként tér meg a tűzből. És örülni fog a násznak, melyben feltárulnak majd a titkok.[10]
(5)
Igen. Feltárulnak a titkok. Előbb vagy utóbb. Kinek-kinek a maga érdeme szerint.
Mi akkor azt érdemeltük ki az álruhás vadásztól. Hogy engem megfosszon az ártatlanságomtól, apám előtt pedig zavartalanul alakoskodjon, poharazgatás közben is csak dicsérő szavakat szólva a királyról.
A boroskupák persze a leginkább Hunyadiért, a kidőlt dicsőért emelkedtek a magasba. Apám pedig akkor nem győzte Istent emlegetni. Ezt már annyiszor hallottam tőle. Isteni csodaként emlegette, hogy a Hunyadi parancsát megszegő keresztesek rohama hogyan vált minden esztelen vakmerősége ellenére is a várvédők javára. Mert a ruméliai lovasság támadása amennyire veszélyes volt, annyira végzetes lett végül a szultán számára. S apám ezt tudván tudja, hiszen ő is ott volt Hunyadi lovasrohamának harcosai között. Az oszmán ágyúállások elfoglalói és aztán megtartói között. Ami megint csak isteni csoda volt számára. Hogy a felfoghatatlan tűzerejű ágyúk romlatlanok maradtak, mert a rájuk zúduló roham súlya alatt a török topcsik már az ilyenkor szükséges rombolásra sem vállalkoztak. Akár parancs, akár elszántság, akár idő híján. De akkor azok az ágyúk hirtelen megfordultak. És akkor az az ágyútűz már a Száva felé rohamozó török lovasságot pusztította. Apám nem értett az ágyúzáshoz, de a kardforgatáshoz annál inkább. Ott állt a törökök által jól kiépített állásokban, amelyeket a janicsárok újra meg újra megrohamoztak. De azok az ágyúk akkor már őellenük dolgoztak. Védte apám az ágyúk tüzét, s minden egyes fülsiketítő ágyúdördülés a zsigereibe markolt, de nem úgy, hogy az erejét kikezdte volna, hanem úgy, hogy minden izmát csak megacélozta. Vágta a törököt, védte a magyarok védelmében dörgő török ágyúkat, s halálos holtáig forgatta volna a kardját, ha a csata a szultánjuk elestét félő törökök megzavarodásába nem torkollott volna.
Aztán jöttek az újabb kupa borok, s apám a vadásznál egyszerre csak az után tudakozódott, hogy mit tud ő Nándor ostromáról, mit hallott ő a magyar sereg vitézségéről. Elégedett lehetett aztán azzal, amit hallott, mert a vadász ajkán a lelkes szó hirtelen csak úgy elözönlött. Mondta ő is, amit tudott, s az sem volt kevés. S ahogy Isten csodáit és a magyarok vitézségét együtt lelkesen megemlegették, Isten csapását is szomorúan és értetlenül mesélték.
Itt valahogy nagyon egy húron pendülni látszottak, Hunyadi és Kapisztrán pestistől elgyötört testének romlásán együtt panaszkodtak. Nem értve, hogyan lehet, hogy az Isten a magyarok kedvére csodát tett, de aztán a seregek győztes vezéreire azon nyomban halálos kórt küldött.
Nem értették, s a veszteség érzésébe most is, ebben az erdei magányban is gyötrelmesen belekeseredtek. Apám a pillangó varázsától áthatva a vadászra eleve nem gyanakodott volna, de a Nándor ostroma felől szerzett tudását igazán nagyra tartotta. Megnőtt a szemében az éji vándor, aki persze mindezt a veszteséget a saját családja sorsaként is számon tarthatta, Hunyadi vesztével nem a vezérét, hanem tulajdon édesapját gyászolhatta.
Volt arra sok-sok értelmes magyarázat, ami őket minden álruhákon innen és túl, ebben a borral búsongó, a haza sorsán gondolkodó estében ennyire összehozta, de én akkor még csak egy alig felserdült, a világ dolgaiban tapasztalatlan lány voltam, aki ebben az egészben csak a maga nem is remélt, hirtelen boldogságát látta. Láttam, hogy a vadász, akinek az ölelésébe épp az imént belevesztem, a haza dolgairól úgy szót ért apámmal, hogy öröm járta át a lelkem ezt az egyetértést megtapasztalva. Nem is igazán értve, mi mindenről beszélnek, de a férfiak dolgában jártas nem is akartam lenni soha. Azon az estén azonban ezzel is máshogyan voltam. A vadász ölelése egyszerre csak asszonnyá tett, s a férfiak dolgára való rácsodálkozást onnantól fogva már a magam asszonyi sorsának gondoltam.
Életem legboldogabb estéje volt az, s ez akkor is így igaz, ha érzéseimet akkor még a pillangó röpte tartotta fogva. A tisztánlátásomat, ahogy az apámét is, kiadósan megzavarva. De ez akkor sem számított, s most sem számít már. Láttam egy férfit, aki engem nemrég még szerelmesen magához ölelt, az engem felnevelő apámmal szenvedélyesen szónokolni. S abban a két férfiban a világ folytonosságát véltem megtalálni: azt a folytonosságot, ami a lányságomat és az asszonyi sorsomat folyton-folyvást összekötheti, az egyik szeretett férfitól, az apámtól egy másik szeretett férfiig, a csábítómig vezetheti.
Azt gondoltam, hogy megérkeztem. Apámnak a kidőlt dicsőért és a hon nagy nevéért szökött a szemébe könny, nekem pedig azért, mert azt éreztem, hogy megérkeztem. Valami olyan állapotába a létezésnek, melyben megváltoztam ugyan, de az otthonosságom érzését egy percig el nem veszíthettem.
Ma is úgy gondolom, hogy az idő nem jókor állt meg velem itt a hegyen, miközben nincsen az én rosszkor állandósuló örökkévalóságom ellen már semmilyen ellenszerem.
Az az este, az a közös poharazgatás lenne az én pillanatom, amelyben mindig csak kényeztetne, s nem ám gyötörne engem az örök maradás.
Ott állítanám meg az időt, ha hatalmamban állna a hétszeres tűzön áttörő átkelés irányítása.
De azóta már lángok ölelik az életem, s örök a visszatérésem.
Holott akkor még épp csak megtudtam, milyen a férfival ölelkeznem, de már beteljesült a végzetem.
Néztem a férfit, akit szerettem, s arra gondoltam, egyáltalán nem is ismerem. Ábrándoztam róla, hogy vajon ki lehet, a műveltségét vajon hol szerezte. Ki az, aki nevelte, s ki lenne az, akit körülötte nekem a családjából még látnom kellene.
Választ erre nem kaptam, mert a vadász az apámmal közös múltidézéssel felhagyva velem is közös hangot akart találni, ha már a testünk egymással olyan szépen elközösködött.
Rám nézett, s akkor minden pillangós bűbáj és minden álruhás fortély ellenére őszinte megbecsülést láttam a tekintetében. Engem az erdők virágának nevezett, s őszinte lelkesedéssel azzal kecsegtetett, hogy hozzá elérkeznem most már a leginkább Buda várában, Mátyás udvarában lehet.
Nem is tudom, ezt mennyire gondolta komolyan. Nem is tudom, ki volt ő akkor valójában.
Alakra fiatalnak tetszett, de ma már tudom, valójában a halála közeledésének idejéből érkezett már akkor meg az én időmbe. A mítoszok múlhatatlan idejébe – ahogy Regiomontanus az én erdei hajlékomnak a korát azóta már többször is emlegette.
Nem is tudom, mennyire hagyta, hogy magában azt is tudatosítsa: bármit ígér is nekem, azt nem tartja meg soha. Hiszen a gyötrelemnek kell engem átengednie, különben a Nagy Műben nem lehetek én az a mágnes, aki a szenvedésével a másik érte szenvedő nőt, a valaha volt feleségét magához vonzza.
Regiomontanus mesélt nekem arról, hogy van a keleti konyha művészetének egy elborzasztóan kegyetlen fortélya. Hogy némely állatot a szakács megkínoz a vágása előtt, hogy a húsának ízébe a fájdalom mindent szétpuhító zamatát is beleoltsa.
Ez a finom falat lettem én Mátyásnak, miután megízlelt előbb a magam ropogós húsát szorongatva.
Az összes porcikámra igaz, hogy most már nem ropogós, hanem dús vagyok. Az örökkévalóságig dús. De nem ám úgy, hogy a vonásaim lettek teltek. Hanem úgy, mint akiben a király átadta a forrót annak, ami hűs, hogy aztán így kapja meg a hűstől azt, ami dús. Hogy így dúskálhasson abban, ami hús, s így lüktessen abban, ami vér.
Én voltam az, akivel a tények mögül száműzött Isten talán átvéreztette a történelem szövetét.
Ez a történelem az én történetem. S ennek már se vége, se hossza.
Akkor is, ha már rég nem áll az ősz Peterdi háza.
De még mindig van miért emlékezni. Emlékezni, milyen is visszatérni hozzánk.
Hosszú, méla lesben. Vagy csak úgy, most már minden cél nélkül. Szépséges önkívületben.
[1] Vö.: Madách Imre: Az ember tragédiája. Első szín (A mennyekben. Az Úr dicstől környezetten trónján. Angyalok serege térden. A négy főangyal a trón mellett áll. Nagy fényesség.)
[2] Vö.: Dániel próféta könyve, 5. fejezet, 27. vers
[3] Vö.: Prédikátor könyve: Mindennek megvan a maga ideje. 3 fejezet, 7. vers (Károli Gáspár fordítása)
[4] Vö.: Hamvas Béla: A magyar Hüperion. 2 könyv. Hatodik levél
[5] Vö.: Csuang-ce: II/10.
[6] Vö.: Erdő mellett estvéledtem (magyar népdal)
[7] Vö.: Vörösmarty Mihály: Szép Ilonka
[8] Vö.. Vörösmarty Mihály: Szép Ilonka
[9] Vö.: Nándorfehérvári csata. „Vére hajdanában / Bőven omlott Nándor ostromában” – írja Vörösmarty az ősz Peterdi hadviselt dolgairól, Nándorfehérvárt egyszerűen csak Nándorként emlegetve.
[10] Vö.: Michael Maier: Symbola aureae mensae duodecim nationum (Tizenkét nemzet aranyasztalának felajánlásai). Megjelent Frankfurtban, Anton Humm betűivel, Lucas Jennis költségén, 1617-ben. XI.: A szebeni magyar Melchior felajánlásai. Tizenegyedik könyv. Hermész harmadik traktátusának megidézése a revivificatio ünnepléséről. (Hamvas Endre Ádám fordítása) In:„Jobb aranyat csinált a császárénál is”. A szebeni Nicolaus Melchiornak tulajdonított alkímiai mise és utóélete (szerkesztette: Fazekas Sándor), Balassi Kiadó, Budapest, 2017.
Illusztráció: Toót-Holló Tamás (Csudai Sándor fotója)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Haikuest / Tájékoztató →
Napút-köszöntők (8.) →
