A műfordításról (1.)
Gúzsba kötve táncolni? Szépen hűtlenkedve? Öncélú magamutogatás? Hosszú kirándulás? Mondatépítészet? Újjászületés?
Hogyan fordul a mű? Eddig huszonheten fejtették ki korábban nekünk, gyakorló interpretátorok, a maguk válaszát az alábbi kérdésekre:
1. Van-e belső szabálya, amelyet műfordítói gyakorlatában követ: saját használatú öt-, hétparancsolat?
2. Születhet-e szellemes személyes megfogalmazása – akár most, kérésünkre – a műfordítás mibenlétének?
3. Meddig ér egy szakfordító kompetenciája, és állhat-e helyt műfordító szakfordítóként?
Korábbi számainkban erre a kérdésre kaptunk szép számmal válaszokat már:
http://www.napkut.hu/xi-evfolyam-5-szam; http://www.napkut.hu/xii-evfolyam-3-szam
Bognár Antal
Pizzini (3 db) és spanyolcsizma (1,5 pár)
1. A források futólagos feltárásával együtt mondom el, vallomásképpen, mit tartok erről ma. (Fordítók úgy sincsenek, csak lesznek.)
Mert a fordítás gályapad. Rettenetességében már-már unalmas végzet. Végzet?!
Ennél is rosszabb: piszlicsáré bajlódás napról napra. Percről percre. Mondatról mondatra. Szöszmötölés szóról szóra. Csócsálás az olvasónak.
Minden megoldás (ölbe tett kézzel egy villanásra várakozol – hanemha tű után szalmakazalban bogarászol) valamiképp mindjárt a tökéletlenségével tüntet. Úgy vagy vele, mint amikor kamaszfővel fanyalogva próbáltál fel cipőt, magadat is győzögetve, no igen, úgyis belenősz majd. Előbb-utóbb.
Aztán egy darabig csónakázhatsz benne. Mire pedig megszoknád, természetessége fölött örvendezni is elfeledkezve, egyszer csak, valamelyik visszakereséskor, azt kell felfedezned hirtelen, kérlelhetetlenül: de hiszen szorít! Mi történt időközben? Nyomja a kisujjad, szorítja lábfejedet, kidörzsöli az Achilles-ínt. Szóval – a nemjóját! – nem és nem. Megint – és mégsem. Mert most meg, Buster Keaton-arccal, sziszegve tipeghetsz benne.
Míg nem találsz jobbat. „Ideálisat.”
(Angyali véletlen kell hozzá, ha a véletlen elsőre, rögtönzésszerűen tollad alá hoz olyan szójátékot is, amelyet kiizzadni lehetetlen, mint velem épp most esett meg Dragan Velikić Bonavia című regényének fordítása közben:
Zato samo kanape. Mali sendvici, utorci minijaturnih trpeza. Sve je tu, a opet nije obrok. Tek da se zalozi. Zalaze? U tome je majstor, da se zalaze. Nepostojanost je nasledna.
Ezért – csak nyitott szendvics. Miniatűr terítéket példázó piciny falatkák. Minden itt van, mégsem étekfogás. Csak hogy alapozzon. Lapozzon? Ennek mestere, a lapozásnak. Az állhatatlanság örökletes.
2. Mégis, hogyan vesz vállára ilyesmit íróember? Kiért, miért? Csak úgy!
A belgrádi BEPS fordítókonferencia vendégeként ez év tavaszán adódott kevéske alkalmam ez ügyben a megnyilatkozásra.
Hogy a fordítás közben sokasodó cédulák mögül (pizzini) a magam számára is meglepetésszerűen kicsinyég előóvakodva kitessék a konok és kitartó önálcázás erénye. A „szivacslét” dicsérete. A passzivitás kisugárzásáé.
A Velikićet olaszra fordító öt hölgy (Alice Parmeggiani, Maria Rita Leto, Ljiljana Avirovic, Dunja Badnjevic, Manuela Orazi) füle hallatára, akik akár hallhattak volna is már Cholnoky Viktorról, hiszen novelláinak olasz nyelvű válogatását egy szerencsés pályázati pillanatban sikerült megjelentetnem előszót is írva hozzá. (Vagy értesülhetnének a Magyar Dekameronról, amelynek születéséhez van némi közöm. És a Morosinik történetébe belekapó Szent Gellért-legenda regényesítéséről…)
Érzékeltetnem kellene egyébként, morfondíroztam, hogy történetesen nem a kitaposott fordítói, hanem egy örök életemben mindig mindenes műhelyből csöppentem ide Budapestről, ahol előző nap a gyorsjáratú „hírboncasztalon” történetesen épp azt a mulatságos vétséget kellett kijavítanom, hogy az európai parlamenti választásokon előretörtek az „euroszeptikus” erők (euroszkeptikus erők helyett) – de lenyelem az olcsó hatás kísértését. Mint a példázatot is arról, milyen feleslegesnek bizonyult az adriai-tengeri halnevek (brancin, orada, cipal = tengeri sügér, aranyfejű tengeri keszeg, laposfejű szürke pérhal) buzgó és gondos, tudományos igényű magyarítása százvalahány évnek előtte, hiszen az egész nyelvi univerzum elsüllyedt, mint első bevetésén a Szent István csatahajó (bár a szóhasználat felelevenítése manapság lassacskán talán elkelne megint). Meg hogy a város, ahonnan eredetileg eredtem volt: Szabadka – bár tán előhívódhatna a kézenfekvő képben, hogy ott gurult el a villamos alatt Berlioz lapszerkesztő feje A mester és Margarita egyik változatának forgatásán. (És a pulai katonáskodásom… Mely alatt szerbül olvastam el Che Guevara naplóját meg A varázshegyet.)
Végül mégis inkább a pilismaróti Akhilleusz-pajzs telitalálatával feszítek: a Napkútnál megjelent Velikić-regény, A Domaszewsky-dosszié fedelén az ottani 5–6. osztályos 14 diák viaszkarca, abszolút győztese a Szépművészeti Múzeum friss pályázatának, amely a regényben az Iliászból idézett városleíró sorokat jeleníti meg, minekutána „Majd a nagy Ókeanosz bő áradatát remekelte / legszélső peremére a szép és nagyszerü pajzsnak.” (És hogy amikor egy következő regény, A Bréma-ügy, egy kelet-közép-európai villamosvezetői életút foglalata megjelent, csinált énekeskarriert az 1-esen, Budapesten egy villamosvezető, Varga Pisti!)
3. Az ötödik regénye magyarra fordításával úgyszólván a szerző „magyar hangja” leszek maholnap. (A közönség derül.) Magyarországon egyébként öröktől fogva elképesztő szinkronipar van, iszonyatosan jól kimunkált színvonallal, ami rossz nyelvek szerint egyik oka a lelombozó eredményű általános idegennyelv-ismeretnek.
Az egykori Jugoszlávia területén egyeduralkodó volt a filmek feliratozása – és azok nem orosz, nyugati filmek voltak. A három spanyolcsizma közül ez az egyik, amelyet nyűve fordítóvá lettem. A hellyel-közzel színmagyar környezetben (ahol az ember könnyen megfeneklett a más nyelvi ökögés-makogásnál) először az erősített rá a szipkázásra, hogy (az X-100 képregények szerbhorvát nyelvű felhőcskéi mellett) a szinkronizálatlan cowboyfilmek jelenetei alatt is a titlizés gyorsan futó sorait kellett elkapkodnom, ha a bonyodalmakat érteni akartam.
Ez volt az első belépőm a másnyelvűségbe. Miért, miért nem, nálam több foganatja volt, mint az élő társalgásnak lett volna, amire később itt-ott változatos alkalmam nyílott a teljes délszláv (horvát és szlovén rokonsággal bővített) spektrumban. (Jegyzetem írásakor friss hír: a magyar médiában nemsokára kötelező lesz a képanyagok feliratozása!)
A második az, hogy az akkoriban sokszor kárhoztatott szabadkai gyakorlat szerinti felemás magyar tagozatra jártam szakközépiskolába, ahol (egyébként magyar anyanyelvű) tanáraink egy része Zágrábban szerzett („horvátszerb”) nyelvtudással birtokolt „szerbhorvát” (szak)nyelvet magyarral vegyítve adott elő. Fejesugrással felérő szokatlanság az volt az egészben, hogy már elsőben magyarul nem tudó tanár adott elő például fizikát, vagy hogy (még az egyetemen is) szerb angoltanár oktatott, vizsgáztatott magyar anyanyelvűeket.
A felemelő harmadik spanyolcsizma: Welleck-Warren és Ingarden könyvei tananyagként a bölcsészkaron, a magyar tanszéken, és Marshall McLuhan, Hugo Bettelheim, Erich Fromm, Wilhelm Reich engem érdeklő könyvei magyarul még nem voltak hozzáférhetőek, amikor szerbül már olvashattam őket. Szerbül olvastam Arrabalt (Franco rémuralmáról) és Jeus Hernández Tomást (aki beszámolt Katynról, mikor még sejtés sem volt róla magyarul).
Most még a közönséges bajlódás… Hitem szerint nem veheti sértőnek kedvenc szerzőm fennakadásomat egy (magyar fülnek kirívó) otrombasággal is fordítható mondatán:
„Arhivari krhotina tudjih života, na osnovu minijaturnih fragmenata oni autoritativno stvaraju kosmogonije koji se istovremeno grade i prezentuju.”
A Kosztolányi módjára kissé túlzó nyelvi purizmus és az értelmező „magyarítás” hibájába estem-e, ha így interpretálom ezt:
„Belemerülve abba, hogy mások életeinek szilánkjait osztályozzák, a parányi darabkákból fensőbbséges levezetéseit alkotják meg a világfolyamatoknak, melyek menet közben nemesülnek példává.”
Záradékként meg akartam toldani valamivel: emberfiának nem árt meg az intenzív bucskázás bármelyik idegen nyelvben. Ilyesmibe még senki sem fulladt bele. A vízként, levegőként megszokott közegben annál hamarabb.
Ajánlom vallomásos soraimat egy elmagyarosodott zentai-csantavéri szerb család sarja, nagybácsim, (Julije) Slavnić Gyula, továbbá a francia-szlovén Semeja Valentin emlékének, valamint Cséplő unokatestvéreimnek, az óbecsei, illetve zimonyi születésű Mihalj (Michael) és Stevan Čeplének minden ivadékaikkal együtt.
Hetényi Zsuzsa
A cenzúra tett műfordítóvá
1. Számomra a szöveghűség elsődleges, olyan mértékig, hogy a fordítás alapján a művet úgy, vagy közel úgy lehessen elemezni, mint az eredetit. Ennek oka, hogy engem a cenzúra tett műfordítóvá: pályám hajnalán betiltott orosz műveket ültettem át, oktatáshoz.
Szinte csak prózát fordítok, de igényes, versszerűen kidolgozott prózát. Babits és Nabokov nyomában vallom, hogy „a játék gyakran fontosabb az értelemnél”. Szójátékot feltétlenül szójátékkal érdemes fordítani. Fontos a formahűség – pl. nem jó egy háromszavas mondatot nyolc szóban átadni. Ha kétértelmű vagy homályos az eredeti, maradjon az a fordítás is.
2. Hősies kudarc. A műfordító legjobb tudását, éjszakáit, életét és vérét adja a szövegért, amely soha nem lesz olyan, mint az eredeti. Esterházy Péter mondta egyszer hosszas töprengés után (a kérdésre, mely nyelvre legjobb őt fordítani), hogy szerinte az ő műveit leginkább magyarra lehet sikeresen fordítani.
3. Van átjárás a kettő között. A szakfordító mesterember, és tudása felkészíti a műfordításra. A műfordító sem születik a semmiből, őt meg olvasottsága és verzatilitása teheti alkalmassá szakfordításra. A szakfordítás lényege a lexika, a műfordításé a művészi formanyelv. Verseket legjobban költő fordít, de nem kizárólag, hiszen ő meg talán saját versnyelvét éli bele a művekbe. Ennek analógiájaként azt tartanám egészségesnek, ha a szakszövegeket a szakma idegen nyelvet tudó művelői fordítanák, akik látják is maguk előtt pl. a munkafolyamatot, a jogi analógiákat, a szakterminusok hátterét, a kontextust.
Károly Judit
Több olvasat
1. Mivel a műfordítás nem általános érvényű elméleti normák és paradigmák által szabályozott, hanem egyéni alkotótevékenység, melynek alapfeltétele a művészi szabadság, a műfordító kapcsolódó ismeretei (irodalom, nyelvészet, filológia, poétika, kritika stb.) segítségével saját maga alakítja ki fordítói gyakorlatát, eszköztárát, belső szabályrendszerét. A műfordítóra jellemző ismeretek, készségek és attitűdök az alábbiakban foglalhatók össze:
A műfordítót a művészet iránti alázat, az irodalom szeretete, az alkotásvágy, műveltség és formaművészet jellemzi. Kitűnően ismeri mind a forrás-, mind a célnyelvet (utóbbi lehetőleg az anyanyelve), mindkét nyelven sokat olvas, így fedezi fel az egyéniségéhez illő szerzőket. Alaposan megismeri az adott szöveget, annak történelmi-társadalmi, eszmei hátterét. A még élő szerzővel való kapcsolattartás máshonnan be nem szerezhető információkkal gazdagíthatja. A műfordítónak rendszeresnek és következetesnek kell lennie. (Hadd hozzak egy személyes példát: egy családregény fordítása során, amint kiderült valakiről, hogy melyik szereplővel milyen rokonsági fokban áll, illetve hogy a testvérek közül ki kinél idősebb – a francia elnevezés a testvérek kora szerint általában nem, csak a neme szerint tesz különbséget –, azonnal feljegyeztem, és a fordítás során nagy hasznát vettem az így készített „családfának”.)
Ahhoz, hogy a célszöveg is irodalmi szöveg legyen, a műfordítónak az újraalkotás művészi kompetenciájával is rendelkeznie kell.
A kész művet érdemes (különböző szempontokból nézve) többször átolvasni, javítani, a szövegben maradt hibák könnyebb észrevétele, a gördülékeny stílus és a jó hangzás elérése céljából hangosan felolvasni.
2. A műfordítás az a művelet, amelynek során egy irodalmi szövegből egy azzal csaknem megegyező, más nyelvű irodalmi szöveg jön létre. A fordítás során a fordító megérti, elemzi a forrásszöveget (idetartozik az intertextusok, a kiegészítő és háttérinformációk feltárása stb.), majd mindebből megalkotja a célszöveget. A fordító az eredeti mű és a fordítás lehető legteljesebb tartalmi és formai azonosságának megteremtésére törekszik. A formai hűséghez hozzátartozik az eredeti szöveg ritmusának, belső lüktetésének a visszaadása is. Jó példa erre Paul Emond A szemfényvesztő tánca című, egyetlen mondatból álló regénye, mely a narrátor szinte egy lélegzetre elmondott monológja. Az így megalkotott, mondatokra nem szabdalt szöveg csak úgy árad a szaporán beszélő hősből, megszakítás nélkül hömpölyög, azt az illúziót keltve az olvasóban, hogy a szereplő a végtelenségig tudná folytatni. Mindezt a fordításban úgy próbáltam meg visszaadni, hogy a szöveget a lehető leghosszabb egybefüggő – írásjelekkel egymástól el nem választott – egységekre tagoltam, ügyelve arra, hogy a minimális központozás ne menjen az érthetőség rovására.
A fordításnak olyan jól kell hangzania, mintha eredeti magyar szöveg volna, de meg kell őriznie azokat az idegenszerűségre utaló elemeket, melyek alapján az olvasó felismeri, hogy eredetileg nem a célnyelven írt szövegről van szó.
A fordítás nem lehet tökéletes – semmiféle emberi alkotás nem az –, és soha nem lehet teljesen adekvát az eredetivel, a következők miatt sem:
Minden szövegnek több olvasata van, ez függ az egyén világról való ismereteitől, értelmezési képességétől. A forrásszöveg szavainak jelentése nem csupán a szótári definíciók összessége, annál sokkal több. A fordítás folyamata során az egyazon szóban tömörült mögöttes jelentések elvesznek, a fordító feladata, hogy – amennyire lehet – kibontsa az eredeti szöveg szemantikai tartalmát, és abból a lehető legtöbbet átmentse a fordításba. A műfordító nem csupán két szöveg, hanem két kultúra között is közvetít. A fordítónak a célszövegben megjelent idegen kultúrával kapcsolatos háttérinformációkkal is el kell látnia az olvasót. A fordító szabadon választhat az adott célnak legjobban megfelelő kifejezőeszközök (betoldás, kihagyás, általánosítás, körülírás stb.) közül úgy, hogy a lehető legkisebb veszteséggel és a lehető leghűségesebb módon ragadhassa meg és adhassa vissza a szöveg totalitását. A fordító az eredeti műhöz mint egészhez hű, azaz a két mű közötti ekvivalencia szövegszinten valósul meg.
3. A szakfordítóra és a műfordítóra ugyanazok a tulajdonságok jellemzők, azzal a különbséggel, hogy utóbbinak – ha irodalmi szöveget fordít – az újraalkotás művészi kompetenciájával is rendelkeznie kell. A műfordító is lehet jó szakfordító, ha kellő ismeretet szerez az adott szakmáról, elsajátítja a szaknyelvet, illetve az ahhoz tartozó szakkifejezéseket.
Illusztráció: Fénykör
Ezek is érdekelhetik!
Budapesti szegletek (10.) →
Budapesti szegletek (9.) →
Budapesti szegletek (8.) →
