OPEN 1. – Vörösmarty Mihály
Mottó: Hogy magyarázzam el,
aki még havat nem látott,
hogy milyen is a hópehely?
Kápolnásnyék
Móser Zoltán:
Vörösmarty Mihályról, avagy egy napkeltéről és napnyugtáról
A Mecsek lábánál lakom. A felső udvarban, a kis kuckóm ablakából valóban látom „a hegyek sörényét.” Balra Óbányára, jobbra Hidasra visz a völgyi út, innen egy ugrás Bonyhád és Bonyhádbörzsöny, ahol Vörösmarty élt.
I.
„Csendes volt az üdő…”
Úgy tudjuk, hogy egy felborult szekér volt az oka a „suhanc” Vörösmarty és a bonyhádi Perczel Sándor földbirtokos véletlen találkozásának, s ezután annak is, hogy az ifjú költő a Perczel fiúk, Sándor, Móric s Miklós nevelője lett.
Az öreg Perczel Sándor két négylovas hintóval utazott Pestre, s a martonvásári úton egy boroshordót szállító szekeret pillantottak meg, mely „törést szenvedett”. Perczelék az ismeretlen kárvallott segítségére siettek, aki „nem késett a hintó ajtajához járulni és atyámnak hálás köszöneteket mondani.” Az öreg Perczelnek megtetszett a fiatal Vörösmarty s azonnal szolgálatába fogadta.
Vörösmarty 1817 novemberében lépett a Perczel-család szolgálatába, s náluk nevelősködött 1822 novemberéig, majd egyévi görbői patvaristáskodás után 1823 novemberétől 1826 augusztusáig.[1]
*
Rajnai László szerint az ifjú „valóságos aszkéta módjára élt, de erre éppen azért volt szüksége, mert belső szabadságát mindenáron meg akarta őrizni. Pénzével, idejével és véleményeivel csak maga rendelkezett, legalábbis így óhajtotta. Az a bizonyítás nem állja meg a helyét, hogy a Perczel-család egyenrangúként szerette és becsülte. Udvariasak voltak hozzá, valódi vonzalmat azonban nem éreztek iránta. Valójában nem ismerték, és sejtelmük sem volt, mi lakozik benne.”[2]
Nincs rá adatunk, de ismerve az öreg Perczel katonás, fontoskodó természetét, Vörösmarty nyilván pontos időbeosztás szerint foglalkozott növendékeivel, s a három fiúval épp elég dolga lehetett. Perczelék kúriájától távol, egy különálló, gazdasági célokra szolgáló épületben kapott szobát. Vörösmarty itt gondtalanul élhetett Börzsönyben, ahol fizetsége „egy fertályra 150 pengőforint’’ volt, természetesen az ellátás mellett, s hozzáfért az uraság könyveihez is, ami számára szintén fontos volt.
A Klivényi barátjához 1821. júl. 3-án írt verses levele tanúsága szerint az első időkben nem érezte jól magát Börzsönyben:
Itt mint élek most? oh tudják a kies erdők,
Tudja hegyed, völgyed börzsönyi puszta vidék.
Gond töltvén fejemet gyakran visz tétova lábam,
Ez ligeten s erdőn hüsbe ragadva viszen…
Menni kívánnék,
Menni hová láb nem visz, s csak az elme segít.
Magányosnak érezte volna magát és ezért menni kívánkozott, el innen, de hova? Az egyik válasz: egy általa teremtett, megálmodott világba: „ami egyformán jelent védekezést és hódítást: a képzelet elindul a végtelenbe, s útját majd a valóságnak kell igazolnia.” Reménytelenül magára utalva a „siralmas lakban”, „csak az elme segít”, a képzelet, mely a külső élet sivársága ellen növekvő lázakkal tud védekezni. Megteremti hát saját világát.
A másik válasz: könyvek közé. Kemény Zsigmond, aki nemcsak a barátság jogán jutott közelébe, hanem a rokonlélek érzékenységével mélyebbre is látott, pontos képet rajzol Vörösmarty olvasmányairól: „Latin költőkön kívül fiatal korában Tassót, Ariostót és általában az olasz írókat és a spanyolok közül Calderont olvasó. Később az angol nyelvet megtanulván, Shakespeare-t bámuló; de Osszián ködös alakjai is érdekelték. Az arab regék, a tündéri és kalandos szintén megnépesíték képzelődését. A francia klasszikusokból keveset s csak fordításban ismerhetett. A német költészet – bár méltónyoltaték általa – nem bírt rá vonzerőt gyakorolni.” (Vörösmarty emlékezete.)
A harmadik válaszunk: barátok közé.
*
Meglepő lehet az alábbi vers, hisz én is meglepődtem, amikor az alábbi Juhász Gyula verset elolvastam:
Vigasztal ennyi kedves, kósza bánat
És ifjúság, mely könnyes dalt terem,
Mikor az arc még érdekesen sápadt
És halálosan bús a szerelem…
Vén szívem ennyi kincsre hol találhat?
Csak kavicsok maradtak már nekem.
Színes kövek, melyekkel hogyha játszom,
Kirajzolom a porba ifjúságom.
Miért oly bús a költő-fiatalság,
Mint tavasz fája, mézgát könnyező?
Előre érzi tán a Szép kudarcát,
Ó mert a föld a Szépnek sírmező.
Vagy hallja tán, hogy zúg a földi gazság,
A koncot váró és prédát leső?
Sebaj! Van egy várunk, erős és ékes,
A Gondolat. Ez biztos menedék lesz.
(Sipos Iván könyvére)
Ugyanaz az érzés, gondolat, megfogalmazás, mint a kezdő Vörösmartynál: bús költő-fiatalság, magánosság, a szép (szerelem) és a menedék keresése. Egy gondolat, egy nyugvópont , egy támasz keresése! Bonyhádon ilyen volt az a három hű barát, akik segítették s támogatták: „a tisztajellemű s alapos tudományú Klivényi, a költői lelkületű Egyed Antal; és a szép zenetehetséggel bíró Teslér.”
„Literatúránkra nézve a jobb ízlést akkor kezdtem valamennyire ösmerni, – írja Kazinczynak – midőn először Börzsönybe jutottam, hol a szomszéd helységbeli Papok: Teslér és Egyed képzettebb munkákat adtak kezeimbe, egyébiránt maga az Uraság is segített könyveivel.” (1824. március 25.)
A legtekintélyesebb barát Egyed Antal, aki már plébános, amikor Vörösmarty Börzsönybe érkezik. 1779-ben született Székesfehérvárott, Pécsett szentelték fel 1803-ban, Bükkösdön, Bátaszéken, Závodon káplánkodott, előbb kocsolai, majd 1813-tól bonyhádi plébános volt. A 20-as években ő is, mint annyi költőtársa, eposzt tervezett, amiből azonban nem lett semmi. Inkább fordított Ovidiust és Tibullust.
A másik bonyhádi pap, Teslér László, Bakócán született, 1794-ben, s 1817-ben szentelték fel. 1817-1820 között működött Bonyhádon, onnan Pincehelyre került, majd előbb Dunaszekcsőn, azután Bükkösdön kapott plébániát. Miként Egyednek, neki is jelentős könyvtára volt.
Klivényi Jakab a távoli barát: Vörösmarty még Pesten ismerkedett meg vele. Kedve, hajlama ellenére ment papnak, Vörösmartyhoz írott panaszkodó levelei megrázó dokumentumai lelki vívódásának, a korabeli papképzés képmutató gyakorlatának. Ahogy kiegyezett sorsával, úgy apadt el költői vénája is. Végigjárta a szabályos papi rendfokozatokat, s pécsi kanonokként halt meg 1866-ban. [3]
Mit jelentettek Vörösmartynak ezek a barátok és barátságok? Tulajdonképpen a legtöbbet, hisz itt Bonyhádon – Gyulai Pál szép kifejezésével – „a barátság virrasztó gondjai alatt” érezhette magát. A bonyhádi barátok szerepe – utólag tudjuk – csak annyi: fölkészíteni őt a nagy feladatra. Kodály egyik visszaemlékezésében szól egy tanáráról, Toldy Béláról. Ő a nagyszombati gimnázium fiatal pap-tanára, aki a hittant tanította. Mikor visszaemlékezett rá, még életének utolsó éveiben is úgy emlegette, mint olyan jellemű embert, aki kitörölhetetlen nyomott hagyott benne. „ Egyszer hittanórán Toldy Béla latin mondatot idézett, hogy a jól bevésett idézettel még jobban megjegyezzék a növendékek az erények fontosságát. A mondat a következő volt: Componite mentes ad magnum virtutis opus. Nyers fordításban azt mondhatnánk: Komponáljátok meg telketeket az erény nagy munkájához. – Vagyis magyarul: Készüljetek lélekben az erény, a lelkierő nagy művéhez!” [4]
*
Itt az ideje, hogy beszéljünk Vörösmarty szerelemeiről, amely – hisz 20 éves fiatalemberről van szó –, romantikusan vágyódó. Deák Ferencet idézzük, aki meghitt barát őszinteségével és az önismeret keserűségével beszél a szerelemről. Deák józan, már-már kegyetlen megállapításainak eleddig kevés figyelmet szentelt a Vörösmarty-irodalom – írja Csányi László –, pedig az egész biedermeier szerelmi képzelgését leplezi le, soraiból egy olyan érzelmi életforma vektorai rajzolódnak ki, melyben az absztrakt remény néz szembe a valósággal. „A legelső leányt, mellynek külseje, és társalkodása tetszető, hamar meg szeretitek; mert szerelmesek voltatok már, minek előtte őtet láttátok volna. Nem magát a Leányt szeretitek, hanem egy képet, melly tüzes képzelődéstek leleménye, melly az asszonyi tökéletességnek remekje, melly már az első szerelmes verset, (mert azon szoktátok kezdeni) az első költői munkát lelkesítette, lankadó tüzeteket éleszti; s mellyet Ti Ideálnak neveztek. Ezen Ideált vélitek azon szőke, vagy barna fürtű, kék vagy fekete szemű leánykában rejtezni, melly Titeket úgy el bájolt: hogy lelki tulajdonságait vizsgálni reá sem értek; és ha a Leány is egy kicsint érzelgő, vagy azt színlelni jól tudja, ha okosan tetszéskedő, s el találja azon pillanatot, mellyben a lelkesedéstek a Helicon tetejét legalább is tíz, tizenöt öllel meghaladta; akkor már imádjátok azon angyalt, mert azt csak szeretni, tisztelni, kevés volna előttetek. …a leánynak annyi tökéletességei nem magában a leányban, hanem egyedül agyvelőtökben voltak, s Ti azokat csak poetice de észre vehetetlenül ruháztátok az imádottra.”
Deák vallomással fölérő látlelete a lényeg erővonalait rajzolja meg, s a fiatal Vörösmarty érzelmi életének talán legfontosabb dokumentuma, melynek alapján az egész Perczel Etelka- szerelem új értelmezést kap. Itt ugyanis nem a szerelem tárgya a fontos, hanem maga a szerelem, amely teremtő sóvárgással keresi szerelme tárgyát. [5]
De ki is az az Emmi, Ida, Jolán, kik ezek az első versekben föltűnő „szépek”? Nem tudjuk, egyedül Etelkát ismerjük, akinek nevét elég későn, a Búcsú versében közli Vörösmarty. A leányt itt, Börzsönyben ismerte meg, s az első időkben érzelmi kapcsolatról beszélni semmiképp nem lehet, hisz Etelka ekkor még gyerek: Vörösmarty Börzsönybe érkezése idején (1820. november 2.) töltötte be tizenharmadik évét. [6]
*
A költészetben (és a szerelemben) kezdő Vörösmarty még a lírai aktualitás állapotában van, az alaktalan élménynek bizonyságra van szüksége, s az alkalmi szerelmek Idája, Rózsikája, Emmije, Jolánja azt a valóságot változtatja költészetté, amely később önállósulva – s a koreszményhez igazodva – a valóságban keres modellt. Mert ezek az alkalmi szerelmek a képzelet pótszerei, s arra jók, hogy egy lehetséges szituáció példái legyenek, nem az élményt jelentik, hanem az élmény lehetőségét. Vörösmarty képzelete – s ezért nehéz a biedermeier érzésvilágából megközelíteni – nem a képzelt boldogságról való lemondás árán egyezik ki a valósággal, hanem fordítva, a valóságból építi fel képzelt boldogságát. Vörösmarty minden nőalakja passzív, nem érző, hanem egy érzés birtokosa.
S valójában itt ismerünk Perczel Etelkára. Ha Etelka vonzódnék Vörösmartyhoz, ez is csak azt jelentené, hogy szerelmén túl él egy másik igazi szerelem lehetősége, de mivel nem szeret, ő a lehetséges szerelem egyetlen modellje, aki éppen azzal válik elérhetetlenné, hogy léte csak potenciális szeretőt jelent. S Vörösmartynak ez elég is. Mert ő nem kapja a szerelmet, hanem csak kívánja, a lehetőség a fontos, mely mindig több és gazdagabb, mint a valóság.[7]
*
A Búcsú című versben végre kimondja Etelka nevét. A vers keletkezési ideje 1823 vége, tehát ezt itt, Börzsönyben írta a költő:
Szép Etelka, kit szivembe
Nem mulólag vettelek be,
Kit nem csalfa gondolattal,
Nem, sebes lángindulattal
Vesztemig kedveltelek,
Szép Etelka, halld utolszor,
Amit sóhajt e csekély sor:
Légy áldott! isten veled!
Nem szerelmet kérek, ó már
Vége annak, más dolog vár,
Búcsut venni rettegek.
Annak, aki évek olta
Várt, remélt, s hogy ez megcsalta
Kínos édes szenvedéssel,
Hasztalan hű érezéssel
Mégis érted, érted ég,
Búcsut venni szabad annak,
Mindenek ha elmaradnak,
Búcsut venni nem tilos.
– – – – – –
Én, ki látom a jövendőt,
Érzem a búban veszendőt,
Elfogadom sorsomat,
S majd ha élni már meguntam,
Halni mégis nem kivántam
S élni, halni nem tudok,
És nem érdemlett bajomban,
Gyógyíthatlan bánatomban
Elvadulva bujdosom:
Az lesz édes gondolatom,
Ha szivemből kívánhatom,
Hogy kit oly heven szerettem,
Százszor boldog légy helyettem.
Boldogabb, mint én valék.
*
És ugorjunk időben egy nagyot: Bonyhádon vagyunk, 1963-at írunk, és a költő születésnapján a fiúkollégiumban Vörösmarty szavalóversenyt rendeznek. Én a Búcsút mondom, eléggé fűtött hévvel, hisz látni vélem Etelkát, aki annyi idős mint én, de nem akarja észrevenni, hogy szerelmes vagyok belé. Neki mondom a verset, de aztán gyorsan kiderült, mindhiába. Igaz, hogy én a kiábrándultnak vélt ifjú Vörösmarty őszinte és fájdalmat idéző sóhaját is mondani akartam. Közben leérettségiztem, egyetemre kerültem, tanárként dolgoztam Budapesten, a bonyhádi emlékek lassan elhalványodtak, de nem teljesen. Most, hogy újra itt élek, mert 70 évesen visszaköltöztem a Völgységbe, az első utam Bonyhádbörzsönybe vezetett, hogy azt az udvarházat megnézzem, amely nagyon rossz állapotban, üresen áll. Ám azt a kisebbet, ahol Vörösmarty lakott, már régen lebontották. De a táj ugyanaz, ugyanúgy megmaradt, és ez, a Völgység – a szelíd dombok és völgyek –, és bonyhádi plébánia nekem a kezdetekről, Vörösmarty elindulásról beszélt, és ma is erről beszél.
Ide tartozik, ezért elmondom, hogy ma, 2020. január 15-én mit láttam Bonyhádon! Ezen írás, az első fogalmazvány végén, amikor letettem a tollat, vásárolni kellett mennem a 6-os út felé. Hó sehol, köd annál inkább. És egyszer csak kisütött a nap, és a szembülső domboldalon, Börzsöny felé, minden fa koronája ragyogó fehérbe öltözött. Igen ez a – néha szürkébe hajló – fehér szín illik a fiatal Vörösmartyhoz. Ezt azért is fontos elmondani, mert a következő fejezethez, amely az élete alkonyáról szól, oda ennek ellentéte, az erős fekete szín kívánkozik.
II.
Ilyen az ember élete, amikor fogytán az ereje és bora
„Mint az érett gyümölcs,
Az élet fájáról:
Hull a fáradt ember,
Midőn órája szól.”[8]
Milyen az ember élete, kérdezhetnők, de tudjuk, hogy mindenkinek más. Vörösmarty élete, annak is az utolsó évtizede szomorú, az utolsó évei tragikusak. És ilyen a költészete is. Hogy ezt megpróbáljam láttatni, felkerestem Velence falu fölött, a Bence-hegy oldalában azt a pincét, amely az övé volt. 1853-ban vehette – vagy vehette át –, amikor ismét visszaköltözött Nyékre, a szülőföldjére, mint bérlő. Gyula Pál írja, hogy „Nyéken gyermeksége édes emlékei vették körül. Ablakából oda látott arra a telekre, ahol egykor atyja rozzant laka állott, ahol született, hol gyermeksége napjait töltötte. E mosolygó emlékek is elborultak, azóta negyven év telt el…”
A nyéki házból oda látott arra a telekre, láthatta a szembülső dombon lévő szőlejét is, ahol egy ismertető szerint több verse is született. Ez a több összesen kettő és két epigramma, amelyet bicskei jótevője, gróf Batthyányi Kázmér tiszteletére írt. Igaz, ez a kettő a magyar költészet két legfájóbb verse: Az ember élete és A vén cigány. Ezen utóbbinak egyik ihletője a sokszor idézett orosz-török háború keltette reménykedés mellett valószínűleg a szőlője és nyéki földje lehetett, ahol gazdálkodott, siralmas eredménnyel. A vers egyetlen sorát, Odalett az emberek vetése azért emelem ki, mert ez bizony vele és a falubeliekkel abban az évben meg is történt. Ezt a két évvel fiatalabb testvérének, Jánosnak írt egyik leveléből lehet tudni. A levél első felét idézem:
Kedves Öcsém! Nyék, Sept. 27én. 1854.
Már nem igen van reménységem, hogy az őszön meglátogass bennünket, én sem igen biztathatom magamat, azért legjobbnak látom, ha egy pár sorral értesitelek, akkor talán majd Te is félre teszed a gazdaságot egy negyed órára, hogy válaszolj; mert a‘ mint tapasztalom, magadtól nem igen vagy hajlandó az irásra.
Jelenleg meglehetős egésségben vagyunk Bélát kivéve, ki hurutban csak-nem egész mult tél óta szenved. Eleségünk jó formán betermett; de szőlőmet tönkre verte a‘ jég; a’ pénz is nagyon megfogyatkozott körülöttem; tavali szerződésem igen közel áll a’ meghiusuláshoz. Különben sok most a’ szegény ember a’ világon `s így nem csoda, hogy magunk is egy kissé kurtán leszünk a’ téli gunyában. Itt nagy részben nyomorú termés volt: kit a jég, kit a’ szárazság tett tönkre, kit mind a’ kettő, úgy hogy egy két gazda adhat el eleséget, a’ nagyobb kénytelen vetőmagot venni, sőt sokan őrleni valót is.
Rajnai László azt írja A vén cigányról, hogy Vörösmarty verse olyan, „mint a haláloson megsebzett nemes vad utolsó, szívszaggató jajdulása”. Ebben a költeményben nem a „saját pusztulását siratta fennhangzó szóval, hanem másokét, mindenkiét.” A levél alapján azt is mondhatjuk, hogy a nyékiek vetését és szőlejét is siratta. Okkal, hisz ezek az emberek őt „kis földbérletében iparkodtak kisegíteni igásmunkával, szántás-vetés, miegymással, mikor nehezen ment a gazdálkodás”, amint Kolozsváry Mihály leszármazottja hallotta.
De térjünk vissza a képen látható pincéhez. A fehérre meszelt falú, nádtetős, homlokfalán szőlővel befuttatott épületen egy szerény tábla hirdette: Vörösmarty-emlék. A pince műemlékké nyilvánítására 1960-ban került sor, majd az 1960-as évek végén helyre is állították. A telken most csak fű és gaz, sehol szőlő. Valószínűleg bor sincs a pincében. De ide senki sem borért jön, hanem azért, hogy felidézze a betegeskedő és elszegényedő, már csak magába néző Vörösmarty arcát. Akit ekkor, ahogy Csíki László írja versében, már „a bánat éltet, nem a remény.”
*
Egy baráti társaságban az itthoni állapotokról, a számolatlanul sok csalásról, aljasságról beszélgetve elég közönségesen fejeztem ki magam. Egyik társunk közbeszólt: – Ezt Vörösmarty azért szebben mondta. – Igen, tudom, az ő jelzője – ami reánk, az emberfajra alkalmazott – a „sárkányfog-vetemény” volt. Sokat gondolkodtam, hogy ez a kép Vörösmarty kitalálása volt-e, vagy vette valahonnan? Az itt látható románkori faragást, amelyen egy fogát vicsorító sárkányfej látható, Székesfehérvárott fényképeztem. Párját, bár kerestem, azóta sem találtam. [9]
Visszatérve Vörösmarty reménytelenséget megfogalmazó költői képéhez, vélhetőleg ennek előképe a görög mitológiáig vezet, a Théba városát alapító Kadmoszig. Kadmosz görög mitológiai alak, Agénór és Télephassza fia, Europé testvére. „Amikor Zeusz elrabolta nővérét, anyjával és fivéreivel elindult felkutatására – írja Szabó György a Mitológiai kislexikonban. – Keresés közben eljutott Théba szigetére, ahol templomot alapított és megtanította a szigetlakókat az írás művészetére. Az út során Kadmosz anyja Trákiában meghalt és fivérei visszafordultak, de ő tovább ment. Itt azt a tanácsot kapta, hogy ne keresse Europét, hanem kövessen egy tehenet és alapítson várost ott, ahova a tehén vezeti. Így került Boiótiába, ahol megölt egy sárkányt, és Athéné tanácsára elvetette a sárkányfogakat. A sárkányfogakból harcosok keltek ki, akik elpusztították egymást, csak öt maradt közülük életben. Az öt harcos és Kadmosz együtt alapították meg Kadmosz városát, amely később a Théba nevet kapta.”
Erről szól-e Vörösmarty hasonlata? Mondhatok igent is, meg azt is, hogy talán, vagy lehet. Hogy erről szól-e ez a különös ábrázolás, abban már nem vagyok biztos. De hasonlatosan a vicsorgó, tátott szájú oroszlánhoz, amely a pokol tornácát jelzi, ez is valami félelmet keltő ábrázolásként díszelgett valamelyik középkori templomunkban. Talán jobb, ha díszelgő dísz helyett a tanítás szándékát hangsúlyozom, mert a biblia pauperumnak megfelelően célja nyilvánvalóan az volt.
*
Mindig félve lapozok Vörösmarty verseit tartalmazó vastag kötetemben, de nem tudom kikerülni, hogy az Előszó után újra és újra ne olvassam el a Vén cigányt és az utolsó versét, amely csupa kérdőjel, de van egy felkiáltó jel is, hogy három ponttal érjen véget. Ez a töredék – a lassú haldoklás idejéből – egy lírai tűnődés, melyet hátrahagyott iratai közt találtak. Címet már nem adott neki a költő; a tövig égett gyertya lángjának utolsó, tragikus lobbanása ez a panaszos sóhaj, mely keltezés híján olyan társtalanul áll az elárvult hagyatékban, akár csak írója ama végső napokban:
Fogytán van a napod,
Fogytán van szerencséd,
Ha volna is, minek?
Nincs ahova tennéd.
Véred megsürűdött,
Agyvelőd kiapadt,
Fáradt vállaidról
Vén gúnyád leszakadt.
Fogytán van erszényed,
Fogytán van a borod,
Szegény magyar költő,
Mire virradsz te még?
Van-e még reménység?
Lesz-e még hajnalod…?
Férfi napjaiban
Hányszor álmodoztál,
Büszke reményekkel
Kényedre játszottál!…
Az 1855-ös esztendőben a költő gyakran járt Pesten, mert egészsége rosszabbodott. Az Arany Sasban szokott megszállni, de csaknem minden szabad percét egy közeli borozóban töltötte, már nem azért, hogy igyék, hanem az ifjú művészek zajos vitáit hallgatta, és közben elmerengett a vastag szivarfüstben. Amikor elunta ezt a mulatságot, magához intette kísérőjét, egy előre kiszemelt fiatal írót vagy színészt, és a szolgálatkészen odaugró, pelyhes állú gyerkőc karjára támaszkodva, lassú léptekkel visszaballagott a fogadóba.
Ősszel annyira megromlott egészsége, hogy családostul Pestre utazott, és november 17-én beköltözött a Váci utcai Kappel-féle házba.[10] „Éppen azon az emeleten volt szállásuk – írja Gyulai Pál életrajzában –, hol azelőtt huszonöt évvel Kisfaludy Károly lakott és meghalt. Vörösmarty gyalog ment nejével; megismerte a házat, hol kedves barátja meghalt, de nem gondolt arra, hogy ő is oly közeli van a halálhoz. Alig indult föl a lépcsőkön, egyszerre csak összerogyott. Hirtelen meghűlés következtében agyszélhűdés (apoplexia serosa cerebri) érte. Ölbe fogva vitték föl, s lefektették; egész haláláig nem volt eszméletnél. Neje s egy fiatal orvos, Kovács József virrasztottak mellette. 19-én reggel Bezerédj István papot hozott, ki feladta a halotti szentséget.” Délután fél 3-kor halt meg. Élt 55 évet.
[1] Csányi László: Vörösmarty szerelmei című könyve féltve őrzött kincsem. Innen való számos idézet, megállapítás. A kis könyv 1975-ben jelent meg Szekszárdon évszám és ISBN jelzet nélkül, megyei kiadásban. A borítóján lévő műbőr kötés máig nem száradt meg, még mindig ragad!
[2] Rajnai László: Vörösmarty Mihály. Székesfehérvár, 1999. 24.
[3] Csányi László: i.m. 13-18.
[4] Dr. Nádasi Alfonz: Mi mindenre emlékezett Kodály? Miskolc, 2000. 76-77.
[5] Csányi Lászó: i.m. 34-35.
[6] Etelka nevét Dugonics Etelkája után kapta, amely nevet már egy korábban, kisgyermekként elhalt nővére is viselt. Eléggé későn, 26 éves korában, 1833-ban ment férjhez a bajsai Vojnits Barnabás (1808-1888) szolgabíróhoz és Szabadkára költözött. Itt is halt meg 1861-ben. A házasságról annyit tudunk, hogy mindvégig boldogtalan volt.
[7] Csányi László: i.m. 36.
[8] vö. József Attila: MEGFÁRADT EMBER
A földeken néhány komoly paraszt
hazafele indul hallgatag.
Egymás mellett fekszünk: a folyó meg én,
gyenge füvek alusznak a szívem alatt.
A folyó csöndes, nagy nyugalmat görget,
harmattá vált bennem a gond és teher;
se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér,
csak megfáradt ember, aki itt hever.
Makó, 1923. augusztus
[9] Talán csak egy kivételt említhetek: a Báthoryak címerében is sárkányfog látható. Ahogy Arany fogalmazott a Toldi estéjében: „Őneki sárkányfog van paizsán három / S fark-harapó kígyó, fekete határon.”
[10] Rajnai László: i.m. 228.
Illusztráció: Open1
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 3. – Mészöly Miklós →
OPEN 2. – Kazinczy Ferenc →
