Csáji László Koppány: Trendbontó könyvajánló (I. rész – Pécsi Sándor)
Lírikus próféta kortárs irodalmunk cethalában
(Pécsi Sándor: Tudóspásztor)
A kortárs magyar líra[1] egyik legkülönlegesebb, szívemhez legközelebb álló alakja Pécsi Sándor, az alátrendelődés sárkányát az aranyszívű legkisebb fiú leleményével legyőző, elementáris erejű költő. Intellektusa magasan emelkedik az értelmetlenségbe menekülő vagy az értéktelenségben pancsoló írótársai fölé – úgy alkotja meg gazdag költői képeit, hogy emellett minden alkotásával mély és ihletett gondolatokat közöl. Nem fél attól, hogy érthető legyen, hiszen művei oly sokrétűek, hogy „üzenetük”[2] a zenei felhangskálához hasonló rezgésrétegeket szólaltat meg bennünk, olvasókban. Némelyik ilyen tudásréteget szinte észrevétlenül fogadjuk be, másokon napokig töprengünk, ízlelgetjük.
Verseinek látszólagos egyszerűsége a mesék és mítoszok robosztus mélységet idézi. Nem retteg attól, hogy őszinteségét politikai elvárások vagy a közízlés szemforgató „korrektségével” szembesítsék – prófétaként kimondja, ami szívében lakozik, és azt hiszem, az ő szíve bölcsebb, mint legtöbb „agyaskodó” kortársunk fejbéli tekervényei. Verseit olvasva bámulok: hogyan lehet ilyen könnyedséggel ötvözni a népmesék és archaikus mítoszok világát a legmodernebb líra képgazdagságával és költői eszközeivel? Pécsi Sándor számára ez nem kérdés: belülről fakadó, ösztönös válasza, hogy a valódi líra egyszerre időtlen és mai, szól a kortársakhoz és ad örök élményt. Ezzel aztán konokul kánonkerülő lesz. Eszközeit az irodalomtörténet roppant csarnokának bármely polcáról leemeli, ha kell, bár kedvence az őslíra gondolatritmusa, ütemszámláló verselése, ahol sokszor észrevétlenül rejteznek az időmértékes verslábak is: „Szekeret kergeti Tüzesember / Temetőkapuban várnak / Félállkapcájú lovak (…) Holdban rózsa parázslik / Szeretőd elment, ottfelejtett könyveiben / Kígyók táncolnak; kérdőjelek”.
A legmélyebb gondolatokat is olyan természetességgel tárja elénk, mint a népköltészet, anélkül azonban, hogy népieskedővé válna. Nem utánozni akarja a népi lírát, hanem magába fogadva új, időtlen énjének részévé tenni, és saját lírát gyúrni belőle. Hihetetlen arányérzékkel őrzi meg a népi tudás, az archaikus tudás és az ízig-vérig kortárs valóságra reflektáló egyéni líra hármas dimenziójában önmagát, nem billen el sem erre, sem arra túlságosan. Egyfajta szellemi lucaszék ez, amelyre felállva felismerhetjük a szemforgatókat, a közénk furakodókat és a hízelkedőket. Versei mértéktartók és mértékadók, olyan „Pécsisanyis” ízzel, ami rögtön felismerhetővé teszi alkotásait. Ritka erény kortárs irodalmunkban! Így aztán a magukat objektívnek álcázó kritikusok mércéibe nem beszuszakolható – vagy legalábbis ketrecükből folyton kiszabadul.
Ahogy írja, a tér-tágító pók „áttekinthető világot sző nekünk, / és e józan tényvilágban lassan / józan őrültekké leszünk!” A versek néha a balladák kisepikájához (pl. Falu bolondja, Babilomi torony, Földmíves, Szégyenkő, Kapzsi gazda), máskor a Gilgames eposz hangvételével elénk tornyosuló kőtömbökhöz (pl. Arc, Perszóna, Széth, Taligás), megint máskor töprengő eszmetörténeti folyópartokhoz (mint pl. Cavalieri pókja, Bolyai) kerülnek közel. Hogyan lehet a 21. században Danse Macabre-t írni? Megtudhatjuk a Jöttek című versből. Máskor a Nagylászlói univerzális líra hangja szólal meg benne: „Holdnak nyáját elengedtem / Föld hártyáját átszakítom / Napba kúszok, csíra vagyok / Éj magvából lüktetek” Pécsi Sándor prófétai lelkületű intelmeit játékos mondókák, már-már zeneműveknek tetsző ritmikus dalok szegélyezik, a szerző mesterien bánik a nyelvvel, játszik a képekkel – hiszen maga is a képzőművészet, a szobrászat felől indult világjáró útjára, tarisznyájával olyan tudással, amit sokan porosnak, avíttnak hisznek, de csak azért, mert hírből sem ismerik.
Műveinek zeneisége nem mesterkélt, hanem mindig az adott témához kapcsolódik: néha pereg, máskor hömpölyög, vagy épp felelget egymásra az ütemhangsúlyos szöveg. Az 1990-es években nagysikerű költői koncertesteket is szerveztek a művekből, ahol akusztikus hangszerekre, főleg dobra, furulyára, tilinkóra hangszerelve szólaltak meg a ritmikus versek a szerző előadásában. Ütemeik oly erővel hatottak a közönségre, hogy a hallgatóság rögtön tudta: új költőóriás született. Aztán a csönd jött, a hallgatás, az elhallgatottság évei. Töprengek… hát ilyen őserőt hagynának az út szélén az egymást sztároló antológiák szerkesztői, és a médiacsinnadrattában nárcisztikussá vagy az mellőzöttségben letargikussá váló kortárs íróközösség? Ez a csönd azonban Pécsi Sándort nem bántja túlságosan: ír, szaval, és – tudom – lesz majd valaki, aki leveszi a polcról e kötetet, beleolvas és rádöbben: az Adyk, Józsefattilák, Weöresek és Nagylászlók méltó utódjai itt lappanganak köztünk. Pécsi Sándor az egyikük.
[1] Bárhogy is értsük a „magyart” – a legszűkebb vagy akár a legtágabb értelemben.
[2] S itt ne valami modoros tanmesére gondoljunk, hanem valódi, örök emberi problémák mai kivetüléseire és az ezekre adott rendíthetetlenül empatikus és konokul humánus válaszaira.
(Pécsi Sándor: Tudóspásztor. Pilisvörösvár: Muravidék Baráti Kör, 2012)
Illusztráció: Tudóspásztor-trendbontó
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
