Anne-Laure Bondoux és Jean-Claude Mourlevat: És táncolok is (részlet)
Bevezető
Anne-Laure Bondoux 1971 áprilisában született Bois-Colombes-ban Felső-Szajna megyében és egy Párizshoz közeli festői kisvárosban, Marly-le-Roi-ban töltötte az ifjúkorát. A házukban nagyon sok könyv volt, így korán rászokott az olvasásra. Középiskolás éveiben verseket, novellákat, leveleket, naplót írt. Ekkortájt fogalmazódott meg benne a vágy, hogy író szeretne lenni. Aztán Nanterre-ben szerzett bölcsész alapdiplomát, férjhez ment, egy fia és egy lánya született, akiknek nagyon sok mesét, fantasztikus történetet olvasott kiskorukban. Eleinte többféle műfajban is alkotott: egy kevés színdarab, dalszövegek. Aztán újságíró volt, de később az írást választotta fő hivatásaként. 2000 óta tíz ifjúsági regényt publikált. Munkáját számos díjjal elismerték Franciaországban és külföldön is.
Jean-Claude Mourlevat 1952. március 22-én született és Auvergne-ben töltötte gyermekkorát. 1962-ben az Ambert-i Blaise Pascal gimnázium tanulója és kollégistája lett. Felsőfokú tanulmányokat több városban is folytatott: Strasbourg, Toulouse, Bonn és Párizs. Német nyelvtanári oklevelet is szerzett és több éven át tanította ezt a nyelvet. Később a színháznak szentelte életét, Brecht, Cocteau és Shakespeare művei rendezőjeként. 1997-ben publikálta az első regényét. Aztán a regények sorjában követték egymást, amelyekért számos díjat kapott, mint például a Boszorka-díjat, amelyet évente a legkiválóbb ifjúsági regény írója kap, vagy a Feddhetetlenek díját, amelyet az ifjú olvasók szavaznak meg. 2011-ben a sci-fi nemzetközi fesztiválon elnyerte az Utopial-díjat. Ifjúsági regényeit mintegy húsz nyelvre fordították le.
Az írókról többet megtudhatnak a következő honlapokon:
http://www.bondoux.net
http://www.jcmourlevat.com
Anne-Laure Bondoux és Jean-Claude Mourlevat közös munkájának eredménye az És táncolok is című, hol rövidebb, hol hosszabb e-mailek sokaságából álló regény. Egy titokzatos csomag egy megadott e-mail címmel olyan, mint egy tengerbe dobott palack, amely ezúttal az író, Pierre-Marie Sotto postaládájába érkezik. Levelezés kezdődik az egykori Goncourt-díjas, jelenleg „ihlet nélküli író” és a „nagy, barna” fiatal Adeline Parmelan között, amely során mély barátság alakul ki közöttük, és titokzatos múltbeli történésekre is fény derül. Van valami inspiráló a hölgy soraiban és stílusában, ami elbűvöli az írót, de a tőle kapott csomagot mégsem meri felbontani. Ugyanakkor érzi, később csak sejti, aztán már tudja is, hogy van egy közös titok, ami összeköti öket, és a csomag ezt a titkot rejti. A regény legvégén derül ki és válik világossá az olvasó számára, hogy miért kellett ennek a két magányos embernek találkoznia, miközben olvassa egymás után a hol kacagtatóan vidám, hol sejtelmesen szomorú hangnemben, de mindenképpen eredeti stílusban megírt e-maileket.
A fordító
És táncolok is (részlet)
Pierre-Marie Sottotól
Adeline Parmelan-nak
2013. február 24.
Kedves Hölgyem, Adeline Parmelan!
Most szombaton tértem haza egy utazásról és találok egy hatalmas borítékot a postaládámban, amelynek a hátulján az ön e-mail címe áll. Feltételezem, hogy kéziratról van szó. Ebben az esetben megköszönöm a bizalmát, amellyel felém fordult, de közölnöm kell önnel, hogy soha nem olvasom el a szövegeket, amelyeket küldenek nekem. Ez a kiadók dolga. Ami engem illet, én író vagyok és van éppen elég bajom a saját írásaimmal, anélkül, hogy törekednék másokét megítélni.
Tehát nem nyitottam ki a borítékot. Hétfőn visszaküldöm önnek, a postai címére, amennyiben megadja azt nekem. Remélem, hogy nem haragszik rám túlságosan.
Szívélyes üdvözlettel:
Pierre-Marie Sotto
Adelin Parmelan-tól
Pierre-Marie Sottonak
2013. február 24.
Kedves Sotto Úr!
Köszönöm önnek, hogy vette a fáradtságot és írt nekem rögtön az utazásról hazatérve, még ha a válasza engem nagyon kellemetlen helyzetbe is hozott. Az igazat megvallva biztos voltam abban, hogy felbontja a borítékot. De miután átgondoltam, megértettem, hogy a népszerűsége miatt bizonyára mindenféle unalmas kéréseket kap, és igaza van, hogy védeni akarja ezektől önmagát. Minthogy ön volt annyira kedves, hogy üzenetet küldött nekem, bátorkodom pontosítani, hogy a boríték tartalmában nincs semmi rendkívüli. Nos, az egyik csodálója lévén, bátran állíthatom, azt hiszem, hogy egyáltalán nem olyan olvasója vagyok, mint a többiek.
Mégis számítok a kíváncsiságára és remélem, nem talál túlságosan tolakodónak.
Őszinte csodálója:
Adeline Parmelan
Pierre-Marie Sottotól
Adeline Parmelan-nak
2013. február 25.
Kedves Hölgyem, Adeline Parmelan!
Azért nem nyitottam ki a borítékot, mert szeretem magam megválasztani az olvasmányaimat. Ez azért is van valójában, mert megtanultam az idő múlásával, hogy ne kapkodjak összevissza. Egyszer történt meg velem, hogy levelezésbe kezdtem egy olvasómmal, de, bocsássa meg az őszinteségemet, ha azt írom, hogy semmilyen objektív okom nincs feleleveníteni ezt a gyakorlatot most önnel.
Köszönöm, hogy olvassa írásaimat.
Szívélyes üdvözlettel:
Pierre-Marie Sotto
Adelin Parmelan-tól
Pierre-Marie Sottonak
2013. február 25.
Kedves Sotto Úr!
Nem szokásom nagy személyiségeknek írni és ön el sem tudja képzelni azt a habozást, ami megelőzte ennek a borítéknak az elküldését, sem azt az erőfeszítést, amit azért tettem, hogy megtaláljam a levelezési címét. Annak a hölgynek, akivel levezett, nyílván alaposabb oka volt, mint nekem, hogy lopjon egy kicsit az ön idejéből. Nem is értem, hogyan tehette ezt meg!
Az ön üzenetének száraz hangneme elbátortalanít, mégis szerencsét próbálok: a fotó, amit mellékelek, talán felidéz önnek valamit.
Minden jót!
Adeline Parmelan
Pierre-Marie Sottotól
Adeline Parmelan-nak
2013. február 25.
Kedves Adeline Parmelan!
Bocsássa meg a száraz hangnemet, nem volt szándékomban megsérteni. Előfordul, hogy néha ügyetlen vagyok, mint most is.
Ez a fiatal hölgy először csak röviden írt annak a regényemnek a kapcsán, amelyben a siketségről van szó. Ő maga is siket volt és két siket gyermeknek az édesanyja, így a téma nagyon megérintette. Több éven át leveleztünk. Természetes volt és minden egyéb szándéktól mentes. Az ön levelei, fordítva, egy kissé rossz érzést keltenek bennem, bevallom. Miben különbözne ön a többi olvasótól?
Ami a mellékelt fotót illeti, sajnálom, hogy csalódást okozok, de egyáltalán nem emlékeztet semmire. Ön készítette? Ön ott lakik?
Szívélyes üdvözlettel:
Pierre-Marie Sotto
Adelin Parmelan-tól
Pierre-Marie Sottonak
2013. február 25.
Kedves Pierre-Marie Sotto!
Ha ez a kép nem mond önnek semmit, felejtse el, de engedje meg, hogy kifejezzem csodálkozásomat egy dolgon: emberek, akiknek nincs mit mondani egymásnak, írni viszont sokat írunk! Egyébként kitüntető számomra az önnel való üzenetváltás. Arra kell-e ebből következtetnem, hogy nem emészti fel minden idejét az írás? Vagy talán éppen most fejezett be egy új regényt? Ez lenne a legjobb hír, és én nagyon jó vevő vagyok a jó hírekre – ritka áru nálam már régóta.
Szívesen megbocsátom az ügyetlenségét. Nem sértett meg. Sajnos ehhez nekem sokkal több kell.
Adeline Parmelan
Pierre-Marie Sottotól
Adeline Parmelan-nak
2013. február 26.
Kedves Adeline Parmelan!
Igen, sokat írunk egymásnak, de nincs egyenlőség köztünk: ön például sokat tud rólam, és én semmit önről. Önnek elég felmenni az internetre és begépelni a nevemet valamelyik keresőn. Megtalálja a születési időmet (hú, igen, 60 éves vagyok), az önéletrajzomat, a fotókat, amelyek életemnek minden korszakában ábrázolnak, az utolsók irgalom nélkül mutatják kopaszságomat. Hallhatja hanghordozásomat. Röviden, ki vagyok terítve. Mezítelenül. Ön azonban kényelmesen elrejtőzik az anonimitása mögött. És az a kevés kis információ, amit sejtet önmagáról, igen csekély.
Köszönöm, hogy úgy véli, egy új regény tőlem jó hírnek számít, de sajnos attól félek, hogy erre még elég sokáig kell várni.
Újból felhívom a figyelmét a javaslatomra a kézirata kapcsán. Egy postai cím és én visszaküldöm önnek. Addig is a könyvszekrényem alsó polcára teszem, a kiadókkal való szerződéseimet és bankszámláimat tartalmazó dosszié mellé.
Szívélyes üdvözlettel:
Pierre-Marie Sotto
Adelin Parmelan-tól
Pierre-Marie Sotto-nak
2013. február 26.
Kedves Pierre-Marie Sotto!
Nagy. Barna. Kövér.
34 éves.
Hang: alt (egy amatőrkórusban énekelek).
Kopaszodás: még nincs.
Tudatában vagyok annak, hogy egy ilyen portré nem annyira lebilincselő és hogy a bokájáig sem érek föl annak a hölgynek, aki a Csönd szavaiban szerepelt (ha az olvasói emlékeim pontosak?). Erről jut eszembe, és mert ő nagy hatással volt önre, miért nem ír róla többet? Valami «félreértés» történt volna önök között?
Valószínűleg tévedtem, amikor elküldtem azt a borítékot, és nem szeretném, hogy sokáig foglalja a helyet a polcán.
Címem:
72727 Le Cloître, Marc-Bloch zsákutca 1.
(Ha teheti, küldje vissza a borítékot minél gyorsabban, ugyanis hamarosan elköltözöm. Meg fogom téríteni a feladás árát.)
Maradok hűséges olvasója:
Adeline Parmelan
Ui: Úgy tűnik, gondjai vannak a következő regényének megírásával, de tudnia kell, hogy én mégis türelmetlenül várom. És nem vagyok ezzel egyedül!
Pierre-Marie Sottotól
Adeline Parmelan-nak
2013. február 27.
Kedves Adeline!
Igen, persze a Csönd szavairól van szó.
Nem tudom, hogy jól teszem-e, de mégis el kell mondanom önnek: azon az éjjelen, ami a második üzenetét követte, felébredtem hajnali 3 órakor. Ismeri ezt a helyzetet? Hirtelen az éjszaka közepette nyilvánvalóvá válik: a fiam gyűlöl… az apám éppen haldoklik… öreg vagyok… vagy valami ehhez hasonló. Mindegyik esetben, az éjszaka már tönkrement. Most semmi ilyen drámai, csak egy kis megjegyzés önnel kapcsolatban, ami benne van ebben a néhány szóban: egy kis problémába ütköztem.
Nem tudom, mit rejt a boríték, de bevallom, kezdem más szemmel vizsgálni. Megengedi, hogy megtartsam még egy kicsit?
A fiatal hölgy és én, azóta nem írunk egymásnak, amióta kiköltözött Írországba a férjével. Ha egyszer Dublinban jár, mondta nekem, látogasson meg. Természetesen nem mentem soha oda. Valójában, bevallom, én voltam az, aki először belefáradt a leveleibe. Kétségkívül túlságosan leragadt a saját valóságánál. Szívesen megbocsátottam volna neki, ha egy kissé elrugaszkodik. Akkor nem vontam volna ki magam ebből!
Irigylem, hogy énekel. Mi a repertoár? Én inkább agylény vagyok. Hamisan énekelek, úgy táncolok, mint egy medve.
Köszönöm, hogy egy minden kedvességet mellőző képet festett önmagáról. Ez olyan emberi természetre vall, ami megérintett. Hogy valós-e vagy nem, nekem nem fontos a számadás végén. Mint a regényekben: a fontos, hogy keltsük fel az érdeklődést, nem gondolja?
Kellemes napot!
Pierre-Marie
Ui: Zsákutca, Kolostor[1]… Ó igen, költözzön el nagyon gyorsan!
Adeline-től
Pierre-Marie-nak
2013. február 27
Kedves Pierre-Marie!
Azt lehet mondani, hogy ön aztán művészi módon tud hol dicsérni, hol kritizálni! Egyébként ma reggel nagyon náthásan ébredtem, ami nem véletlen. Ez van, de nem akarom az ön nyakába varrni a felelősséget. A vidéknek ez a része, ahol «kolostorba vagyok zárva» (látom, hogy a címem nehézkessége nem kerülte el a figyelmét, és bánom, hogy nem ismertem az ön éleslátását kilenc évvel ezelőtt, amikor itt letelepedtem) különösen nyirkos. Ismeri ön Sarthe megyét? Felfigyeltem, hogy soha nem tesz efféle említést a regényeiben, de azt is megjegyeztem, hogy arról a helyről sem ír, ahol lakik, mintha az ön képzeletének szüksége lenne eltávolodni a lakóhelytől ahhoz, hogy kibontakozzék. Irigylem öntől ezt a teljes szabadságot, ami lehetővé teszi, hogy elmeneküljön a hétköznapi valóságtól.
Így tehát nem küldi vissza nekem azonnal a borítékot? Nem tudom, mit mondhatnék erre. Végül is: jelenleg én is jobban szeretném, hogy ott maradjon, ahová tette.
Az, hogy önnek problémát okoztam, nagyon megnevettetett. Még senki nem hasonlított engem csonthoz[2]. Az a kép, amit magamról festettem, ó jaj, sajnos tökéletesen valóságos… Az ifjú éveim alatt szenvedtem a «társaim» kegyetlen tekintetétől az osztályban.
Az alapján, amit olvastam önről, egyértelmű, hogy az ön helyzete más volt, de számítok képzelőerejének erősségére, amellyel át tudja élni, mennyit szenved egy fiatal lány egy külvárosi iskolában, amikor nem felel meg az éppen érvényben lévő szépségideálnak. A visszautasítás és a megaláztatások összetörhettek volna. Szerettem volna elaludni. Elkábulni. De néhány újabb esemény felébresztett ebből az aléltságból, és jelenleg teljesen élni akarok, engedély nélkül.
Nos, igen: énekelek! (a kórusvezetőnk repertoárja a gospeltől az ortodox liturgikus énekekig terjed, egy kicsit beleértve a népdalokat is, ez valami jó dolog). És képzelje el, hogy táncolok is! És biztosíthatom, hogy medve vagy víziló kinézetem van. Meg kellene próbálnia. Még ha nem is hozhatjuk be soha az elveszített időt, eldönthetjük, hogy többé nem veszítjük el: ez az oka annak is, hogy költözni készülök. A dobozok még nincsenek teljesen elkészítve, de megkezdtem a válogatást úgy konkrét, mint átvitt értelemben, és a boríték, amit önnek elküldtem, szintén ennek a mazsolázgatásnak az eredménye.
Ha lesz még álmatlan éjszakája, tudassa velem: csodálatos gyógyteákat készítek, amelyek egy kicsit mindenre jók.
Az ön «csontja»:
Adeline Parmelan
Adeline-től
Pierre-Marie-nak
2013. február 27.
Még mindig én vagyok. A szomszéd faluban tett gyors vásárlás alatt («Mouron[3]»-nak hívják igazából – nem hazudok), egy kis lelkiismeret-furdalást éreztem az előző levelem kapcsán. «Túl hosszú! És főként túl személyes!» gondoltam. Csak hogy megnyugtassam: azért vannak barátaim, férfiak és nők a valós életben. Íme, ez minden.
Kellemes napot és gondoljon a gyógyteákra!
Pierre-Marie-tól
Adeline-nek
2013. február 27.
Kedves Adeline!
Tegye zsebre (mondják ezt így?) a lelkifurdalásait. Nem zavar. A levele nem volt túl hosszú. Ellenben ha el lennék mélyülve az új írásomban, akkor igen, idegeskedhetnék. Ez gyakran megtörtént velem, és arról álmodom, hogy újra megtörténhet: annyira belemerülve a munkába, hogy minden más elviselhetetlen időveszteségnek számít! Amikor az írás így halad, esküszöm önnek, ez elmondhatatlan ujjongás. De sajnos, jelenleg messze vagyok ettől. Semmilyen írói tervben nem vagyok elmélyedve. Ez a szélcsend (a hajózási szaknyelvben a szél hiánya). És ezt a teljes szabadságot, amit ön irigyel tőlem, én utálom, lemondanék róla szívesen. Jobban szeretnék messze lenni, elvarázsolva magam, elkezdeni egy lüktető történetet, amit éppen akkor találok ki. De semmi, csönd van. Egy szellő sincs. Jó, leállítom magam. Nem akarom önt untatni a gondjaimmal. El szeretném mondani (gyerünk, rajta, bátorság!), hogy nagyon örülök, amikor látom a nevét, amint megjelenik az elektronikus levelezésemben.
Nem, nem ismerem Sarthe-ot. Kellene? És igen, soha nem teszem meg regényeim helyszíneként azt a vidéket, ahol lakom. Pedig szép, a Drôme vidéke. De hogy a kitalációim háttere legyen, azt biztosan nem! Nem tudom, miért. Valójában nem tudok válaszolni erre a kérdésre. A miérttel kezdődő kérdések idegesítenek. Általában az emberek sokkal okosabbnak képzelnek engem, mint amilyen vagyok. Mindig kedvem lenne így válaszolni nekik: sikerült megírnom néhány olvasható regényt, de ne kérdezzék meg, hogyan csináltam! Ha az írást könnyű lenne megmagyarázni, írni is könnyű lenne, miközben pedig ez nehéz. Te jó Isten, milyen nehéz!
Számítottam arra, hogy különbözött a többi fiataltól. Könnyen el tudom képzelni a szenvedéseit és a kétségbeesés könnyeit. A fiatalok úgy tudnak viselkedni, mint az elképesztő kis fasiszták, amikor bevetik magukat. Én nem voltam vad. Én túlzottan, elképesztően, reményvesztetten, végérvényesen… félénk voltam. Különösen a lányokkal szemben. Nem féltem, hogy nemet mondanak (egyáltalán nem voltam csúnya), attól rettegtem, hogy igent mondanak. Ezért tettettem magam, mintha nem érdekelnének. Néha elképzelem magam előtt karöltve, felsorakozva őket, az összes széplányt, akik az enyémek lehettek volna, de nem lettek, akiket a karomban tarthattam volna, ölelhettem volna, szájon csókolhattam volna és ágyba vihettem volna: barnákat, szőkéket, moletteket, vékonyakat, fehér- és aranybőrűeket. Ehelyett magányba vonultam. Beleszédülök, ha erre gondolok! Íme. Mindenkinek a maga nyomorúsága ugye?
Nem kétlem, hogy vannak barátai, akiket meg is érdemel. Nekem kevés van. A legjobbak messze vannak, vagy meghaltak. Sajnálom, hogy ezekkel a szavakkal zárom soraimat.
Be is fejezem. Elmegyek moziba. Majd elmesélem.
Nem kérdeztem meg, mik ezek a legújabb események. Majd legközelebb. Van időnk, nemde? Addig is táncoljon, énekeljen, csókoljon meg azt, akit akar![4]
Pierre-Marie
[1] Le Cloître község neve kolostort is jelent.
[2] Magyarul visszaadhatatlan szójáték: je suis tombé sur un os jelentése egy csontra bukkantam, azaz, problémába ütköztem.
[3] Mouron község neve a mourir igét juttatja eszünkbe, aminek a jelentése meghal.
[4] Az író az ismert francia gyermekdal szövegére céloz.
Fordította: Vízkeleti Erzsébet
Az érdeklődők a regényt elolvashatják a http://www.vizkeletierzsebet.hu honlapon.
Vízkeleti Erzsébet a 2019-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott műfordítója
Illusztráció: Et je dans…
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Karel Kryl: KÖSZÖNÖM →
