Tanulmány

február 26th, 2020 |

0

Dörgő Tibor: A Jane Eyre filmadaptációi

A mozgófilm feltalálása után az első kereskedelmi célú vetítésre a francia Lumière testvéreknek köszönhetően 1895-ben került sor. Az új találmány gyorsan felkeltette az emberek érdeklődését, a mozik szinte mindenütt megjelentek. Az aránylag olcsó üzemeltetés, kevés feltétel – vetítőgép, film, egy helyiség – és máris működött. A filmszínházban a hagyományos színházzal ellentétben nem volt szükség a népes szereplőgárda estéről estére kifejtett munkájára, szorosabb értelemben csak a mozigépész dolgozott. (Igaz, hozzátehetjük, a vetítéshez – bár nem lett volna szükséges – szinte mindenütt zenekíséret társult, legalább zongorista, de gyakrabban zenekar által.) Nagy igény mutatkozott újabb és újabb filmek iránt. A gombamód szaporodó filmgyárak szinte ontották az új filmeket. Az új ötletek kidolgozása, az eredeti forgatókönyvek írása mellett, a már korábban megírt regényirodalom jelentett azonnal felhasználható nyersanyagot. A népszerű regények megfilmesítése hamar elterjedt gyakorlattá vált.

A Jane Eyre mint regény közkedveltségét jelzi, hogy már a némafilmek korszakában számos filmadaptációja elkészült. A tudományos számvetést nehezíti, hogy a filmek közül keveset őriztek meg, olykor csak sajtóhírek utalnak egy film létezésére. Mindenesetre az első adatunk 1909-ből származik, amikor is – meglepő módon – az „anyaországot” megelőzve Olaszországban készült egy film.[1] Nem sokat váratott magára az angol nyelvterület sem, 1910-ben az Egyesült Államokban a Thanhouser filmvállalat jelentetett meg egytekercsnyi filmet – azaz mintegy 15 percnyi játékidővel –, a főszerepeket Irma Taylor és Frank Crane játszották (a rendező személye vitatott).[2] A film meglétéről nincs tudomásunk, egy állókép megtekinthető.[3] A filmről megjelent kritikák összegyűjtve elolvashatók a Thanhouser filmekről összeállított tárhelyen.[4] Ezekből kikövetkeztethetjük, hogy a forgatókönyv sokat merített Charlotte Birch-Pfeiffer Die Waise aus Lowood című színművéből (melynek angol nyelvű fordítása ismeretes volt). A drámai sűrítés kedvéért itt a gatesheadi Reedek Thornfieldben is szerepelnek, Blanche Ingram helyett Jane unokatestvére törekszik arra, hogy Rochester felesége legyen. Az őrült nő ugyancsak azért nem lehet akadálya a házasságnak, mert Rochester bátyjának volt a felesége (gyermekük Adél). A film sajátossága, hogy az elején Jane nagybátyja is szerepel, halála látható. A lovas elesés úgy történik, hogy Jane az út mellett üldögél, olvas, a kutya láttán hirtelen feláll, reakciója pedig a lovat zavarja meg. A kritikák alapjában véve dicsérték a filmet. A kisebb elmarasztalások közül az egyik rámutat a filmkészítés bizonyára leküzdendő korai tünetére: a szereplők túlzottan igyekeztek arcukat a kamera felé fordítani („the players make too much effort to keep faces to the front”). 1914-ben szintén Amerikában Martin J. Faust rendezett egy hosszabb, immár négytekercses filmet, és a fentebb említett színész, Frank Crane egy kéttekercses változatot Ethel Grandin és Irving Cummings szereplésével. Az előbbiről a haworthi Brontë Múzeumban állóképek és cselekményleírás található. Eszerint modern ruhában játszották, a cselekmény pedig nagyjából az eredetit követi, azzal az eltéréssel, hogy Adél itt Rochester és Bertha lánya, a végére pedig beiktattak egy izgalmas-érzelmes jelenetet, a vak Rochester majdnem szakadékba zuhan, de Jane megmenti. A következő évben egyszerre öt film is készült, négy az angol nyelvterületen és ismét egy olasz, melynek címe A thornfieldi kastély. Három angol nyelvű filmről annyi ismeretes, hogy Rochestert Alan Hale, Richard Tucker és Conway Teale (pontosabban Tearle) alakította. A negyedikről, az amerikai Biograph filmjéről több tudható: adaptálta és rendezte Travers Vale, a fő szerepeket Louise Vale és Franklin Ritchie játszották.[5] A sajtó kiemelte az élethű, izgalmas jelenetet – Kaliforniában egy milliomos házát ténylegesen felgyújtották, Grethen Hartman színésznő pedig leugrott a lángoló tetőről.[6]

Az 1918-ban bemutatott öttekercses amerikai film már részlegesen megmaradt, és nagyobb ismertségre tett szert. A főszereplők, Alice Brady és Eliott Dexter filmsztárnak számítottak. A nő és feleség (Woman és Wife) címet kapott filmben az árvaházban felnőtté növekedett Jane-t elbocsátják az intézményből, mert megpofozta az igazgatót, amikor az szexuálisan zaklatta. A Rochesteréknél alkalmazott nevelőnőt a ház ura feleségül szeretné venni, mert tévesen úgy tudja, a felesége már meghalt. Váratlanul megérkezik azonban a feleség bátyja, aki elmebeteg húgát is magával hozza, és zsarolni próbálja Rochestert. Az őrült nő éjszaka kiszökik a szobájából, és egy kést döf a férjébe, szerencsére a seb nem súlyos. A tervezett esküvő elkezdődik, közben ismét megtámadja Rochestert a nő; a szolgálok el akarják fogni, a menekülő asszony egy medencébe esik és belefullad.[7] A rendezőnek, Edward Josénak tehát nem kellett a veszélyes tűzzel bajlódnia. 1918-ban még egy olasz változatot is bemutattak, rendezte Riccardo Tolentino.[8] 1920-ban Magyarországon készült egy némafilm (ezt alább részletezem). A következő évben a festőművészként is ismert amerikai Hugo Ballin héttekercses filmet forgatott – melyből néhány állókép maradt fenn –, Jane szerepét a felesége, Mabel Ballin, a másik fő szerepet Norman Trevor alakította. 1926-ban Németországban Kurt (Curtis) Bernhardt – aki majd Amerikában folytatta pályafutását – rendezett egy filmet A lowoodi árva (Die Waise von Lowood) címmel. A főszerepeket Evelyn Holt és Olaf Fönss (Fønss) játszották. A szereplők felsorolása alapján állíthatjuk,[9] a cselekmény – a címadás ellenére – inkább a regényt és nem Birch-Pfeiffer színművét követte.

A némafilmek korszakának rövid áttekintése után térjünk vissza annak magyarországi vonatkozásaira. A magyar filmtörténet huszáros virtussal kezdődött meg 1896-ban. A millennium évének nagy fellelkesülése idején Sziklai Arnold elhatározta, hogy Franciaországból beszerzi a filmszínházhoz szükséges berendezéseket. Tárgyalt a Lumière testvérekkel, de az eladásért megszabott hatalmas összeget nem tudta kifizetni. Nem adta fel azonban szándékát, megkereste az egyik gépészt, aki a kinematográf összeszerelésében aktív szerepet vállalt, és még egy francia mérnökkel megalkottak egy filmvetítőt és egy filmfelvevőt. Budapesten azután sikeresen bemutatták, működtették gépeiket. Az állandó mozira ugyan még évekig várni kellett, rövid kísérletek után 1906-től Neumann és Ungerleider nevéhez fűződik a tartósan életképes üzemeltetés megkezdése. Először kávéházak szereztek be vetítőket, majd önálló mozik is alakultak. Az 1910-es évekre országos elterjedtek a jól jövedelmező, népszerű filmszínházak.[10] A filmek forgalmazására vállalatokat alapítottak, majd az egyoldalú importálás kiküszöbölésére létrejöttek a magyar filmgyárak, amelyek nyereségesen tudtak működni, exportáltak is. A magyar filmkészítés tudta megmutatni a nézőknek a jellegzetes hazai életkörülményeket, szokásokat; felhasználta a magyar irodalom alkotásait, de a külföldi irodalom közkedvelt műveit is megfilmesítették.

A Jane Eyre magyarországi filmadaptációjára is ezért kerülhetett sor. A regény első magyar fordítását 1873-ban adták ki, a második fordítása 1918-ban jelent meg a Kultura regénytára népszerű sorozatban.[11] 1920-ban, amikor a vesztes háború ellenére még élénk volt a filmgyártás, 56 „mozgófénykép” készült,[12] a budapesti Star filmgyár vállalkozott a megfilmesítésre. A döntéshez hozzájárulhatott, hogy a sejtelmes titkokat hordozó történet „a húszas évek kezdetének misztikum felé hajló életérzését fejezhette ki”.[13] A forgatókönyvet a többkötetes író Pakots József készítette, akit ekkor művészeti igazgató volt a Starnál. A rendezést az egyik legtehetségesebb, Balogh Béla végezte. A címadáskor a tartalmat némileg kifejező célzattal a regény magyar fordításának alcímét választották: A lowoodi árva. Ez a cím ismeretes volt a színház világából is, a magyar színházak 1854 és 1909 között ezzel a címmel játszották a Jane Eyre drámaváltozatát.[14]

A film kópiája jelen tudásunk szerint nem maradt meg. Ez mindig egy kis bizonytalanságot eredményez, a „hiszem, ha látom” mondás a filmek esetében a szó szoros értelmében követel tényeket. A sajtó néha – az újdonságok varázsát keltve – olyan készülő filmeket is említett, amelyeket valószínűleg csak tervezgettek, de nem valósultak meg. A lowoodi árva esetében 1920 júniusában tudósított a sajtó a készülő filmről:[15] megtudhatjuk a rendező és a forgatókönyv írójának nevét, a hossza két részben tíz felvonás lesz (vagyis összesen több, mint két óra), a főbb szerepeket Lóth Ila (Jane), Mattyasovszky Ilona és Fenyő Emil játsszák.[16] A hivatkozásban említett két hetilap 32. és 33. számai plakátszerű megjelenítésben mint „előkészületben” lévő filmet hirdették meg. Végül a Mozihét ezévi utolsó számában, plakátszerű hirdetésben A loovodi árva[17] első és második része „legújabb” besorolással szerepel a Star filmjei között. Véleményem szerint ebben az időszakban, amikor hetek alatt elkészült egy film, az első híradások óta eltelt fél év elég hosszú időnek bizonyulhatott a gyártás elvetéséhez vagy megvalósításához. Amennyiben a film nem készült volna el, nem tették volna közzé az évi végi hirdetést. A film cselekményét nem ismerjük. Patsy Stoneman a cím alapján azt valószínűsíti, hogy Birch-Pfeiffer drámája nyomán készült,[18] de Magyarországon – mint említettem – ez a címadás a regényhez is kötődött.

A filmszínháznak egyetlen hátránya volt a hagyományos színházhoz viszonyítva – a való élet megjelenítése terén –, a közvetlenül megszülető, élő beszéd és hang hiánya. A fejlesztőket nem hagyta nyugodni a megoldás keresése, és egy emberöltőnyi idő meg is hozta a sikert. 1927-ben az amerikai Warner Brothers stúdió A dzsesszénekes (The Jazz Singer) című filmje hozta el az új korszakot. A hangosfilm gyorsan elterjedt, és kizárólagossá vált. Budapesten 1929-ban állították üzembe az első hangos vetítőgépet. A magyar filmgyártásban az 1931-ben bemutatott Hyppolit, a lakáj nagy sikere teremtette meg a hangosfilm egyeduralmát.

A Jane Eyre első hangosfilmváltozata nem sokat váratott magára, 1934-ben egy kisebb hollywoodi filmstúdió, a Monogram Pictures Adele Comandini forgatókönyve nyomán készített 62 perces filmet Christy Cabanne rendezésével.[19] A némafilm utóhatását érzékelhetjük abban, hogy többször is olvasnunk kell a fejleményekről: kétszer a nyitott könyvet látva a regényszöveg részletét, többször a főszereplő írásos feljegyzéseit. Jane személyisége némileg eltér az eredetitől. A gyermek Jane egy kissé durcás, akaratos, nyersen rákiabál a nagynénjére, hogy menjen ki a szobából. Brocklehurst úrral csak Lowoodban találkozunk, Reed asszony levele alapján „ismeri meg” a lányt. Rövidesen már mint tanítót látjuk Jane-t, akit Brocklehurst elbocsát, mert nem ért egyet nevelési módszereivel. A lány nem bánja, úgysem érezte jól magát itt, és az igazgatót „csúf krokodilus”-nak nevezi. Ez a sértődékeny lobbanékonyság nyilvánul meg akkor is, amikor – a film leleménye – leszáll a Thornfieldbe tartó kocsiról, mert a kocsis ittas, majd amikor itt találkozik az erre lovagló Rochesterrel, bár segít neki feltápászkodni, végül ő indul el elsőként, és hagyja ott a férfit. Később a tűzesetnél viszont szerény marad, miután határozottan eloltja, konkrétan eltapossa az ágyfüggönybe kapó lángokat. A Jane-t alakító 24 éves Virginia Bruce szép nőt jelenít meg, Blanche is vetélytársként tekint rá. Rochester (a 34 éves Colin Clive) nem mogorva, titokzatos jellem, rögtön szerelmes lesz, és ezt ki is mutatja. A vendégek közé érkező nevelőnővel hosszasan táncol. A próbatételt ő is alkalmazza, amikor Jane-t megkéri, adjon tanácsokat a leendő felesége számára vásárlandó holmik ügyében. A lány nem tud kívülállóként viselkedni, érzelmeit leplezni. A férfi színt vall: Jane számára vásárolt mindent, és feleségül kéri. Egy napon azonban az őrült nő megjelenik a nappaliban – szobájából kiszökött – és férjének nevezi Rochestert. A férfi nem tagadja, de ugyanakkor a házasság semmissé nyilvánítását várja. Az irat meg is érkezik, de Jane nem sokkal előtte már elhagyta a házat. Rochester lovon a keresésére indul, de a lány elrejtőzik előle. Amikor a férfi visszatér, a házat lángokban találja; bemegy, de nem tudjuk meg, mi történik ezután. Jane egyházi ingyenkonyhán vállal munkát. A vezető lelkész Indiába hívja munkatársának, és feleségül kéri. Jane beleegyezne, de hírt kap Thornfieldből – a korábban ott alkalmazott kocsis az ingyenkonyhára jött enni, és elmondja a történteket. Jane felkeresi a Mrs. Fairfax házában lakó Rochestert. A vak férfi előbb elküldi magától a lányt, de ő nem megy el, és együtt maradnak. A szintén ott lakó Adél[20] is örül a fejleménynek. A befejezés „happy end” jellegű, de további jó híreket nem hallhatunk a jövőre vonatkozóan. A film a cselekményszerkesztés néhány ügyes ötletével élt, de a regény jellemeinek mélységét nem tudta megjeleníteni.

A televíziózás megindulása újabb lehetőséget teremtett a filmezés számára. A BBC már 1937-ben elkészített egy Jane Eyre-adaptációt Curigwen Lewis and Reginald Tate főszereplésével. 1939-ben az Egyesült Államokban (NBC) Flora Campbell és Dennis Hoey játszott a tévéfilmben,[21] rendezte Edward Sobol.

A következő adaptáció, immár a 20^th Century Fox stúdióban, sokkal színvonalasabbra sikerült, az 1943 végén Angliában és a következő év februárjában az Egyesült Államokban bemutatott film[22] világszerte elismerést szerzett. Robert Stevenson rendezte.[23] Stevenson írta alapjában véve a forgatókönyvet is, de John Houseman és a népszerű író, Aldous Huxley nevét is feltüntették az alkotók között. A címszerepet a 26. évében járó Joan Fontaine játszotta, aki nemrég kapta meg az Oscar-díjat Alfred Hitchcock Gyanakvó szerelem (Suspicion) című filmjében nyújtott alakításáért. A gyermekkorú Jane-t a tizenegy éves Peggy Ann Garner játszotta. A regénybeli csúnyácska lánnyal ellentétben Garner szép, arca értelmet sugároz. Fontaine ugyancsak szép arcú, jó alakú, csak megjelenése nem hivalkodó, ruhája egyszerű. Rochester tehát nem csupán benső tulajdonságai miatt figyelhet fel a nevelőnőre, de a testi vonzalom nem kap kiemelt jelentőséget. A férfi főszerepet a 28 éves Orson Welles kapta, aki a megelőző öt évben már nagy tehetségként nyert elismerést a színház, a rádiózás és a filmezés terén.[24] Cs. Szabó László szerint „telitalálat volt a választás”.[25]

A cselekmény a Gateshead, Lowood, Thornfield helyszínekre korlátozódik a 97 perces filmben, tehát a regény mintegy negyedét kitevő, Moor House-szal kapcsolatos események kimaradnak. Mégis néhány elem beemelődik innen is a cselekménybe, ugyanakkor az említett három helyszín egymásutánisága, váltakozása nem egészen a regényt követi. Gatesheadben a film kezdetekor Jane-t egy férfi és egy nő szolgáló, Bessie kihozza egy szobából, ahová be volt zárva, és rögtön a nappaliba küldik, ahol Reed asszony és Brocklehurst várja. John is a szobában tartózkodik – aki csak súlyfölényben van, nem látszik idősebbnek –, és amikor Jane tagadja, hogy megtámadta őt, nekiront a lánynak, és kicsit huzakodnak. Brocklehurst megkérdezi Jane-t, akar-e a lowoodi intézetben tanulni – a lány igent mond. (A regényben itt nincs választási lehetősége, de korábban Mr. Lloyd, az orvos megkérdezte tőle, és akkor mondott igent, tehát a film a vágyat a tanuláshoz, az elköltözéshez ilyen módon is kifejezésre juttatta.) Jane lázadozó tiltakozása Reedné igaztalan vádjaira – ha röviden is – már az igazgató jelenlétében megnyilvánul, de elhallgattatják. A nagyobb kifakadás a Lowoodból való induláskor, a kertkapuban történik, ekkor hangzik el, hogy nem fogja többé nagynénjének tartani a nevelőanyját. A kiáltás – a múlt elvetése a bizodalmas jövő előtt – azonban inkább „monológ”-nak hat, Reedné és John csak távolabbról, a ház csukott ablakaiból néznek kifelé. Bessie a melltűjét a kislánynak adja emlékbe.

A lowoodi esti megérkezés és a reggeli felkelés után rögtön a megszégyenítés jelenetét láthatjuk: Jane egy széken áll, és Brocklehurst vádjait hallgatják. Az intézet embertelenségét sugallja, hogy a tanárnő nem szavakkal, hanem ujjcsettintésekkel ad utasítást az elvonulásra. Az egyedül maradt Jane-nek Helen Burns hoz ennivalót. (A szerepet a tizenegy éves Elizabeth Taylor, a későbbi híres színésznő alakítja.) Az intézetből csak egy lány kapott megszólaló szerepet, a hullámos haj esete is Helennel történik meg. Jane tiltakozik, inkább az ő haját vágják le, ne Helenét. A Miss Scatcherd nevű tanárnő megjegyzi, hogy Helen haja természettől hullámos, de Brocklehurst maga vágja le. Helen halálát a regénybelinél kegyetlenebb büntetés előzi meg. A már köhögős Helennek – és itt Jane-nek is – nemcsak feliratos tábla lóg a nyakában, hanem a zuhogó esőben kell sétálniuk körbe-körbe az udvaron, ráadásul mindkét kezükben súlyzókat tartanak vállmagasságban. Jane itt is bebújik a nagybeteg Helen mellé az ágyba, de a felébredéskor a megtapasztalt halált nagy sikítás teszi nyomatékosabbá. A bentlakókkal jóindulatú Miss Temple helyett a filmben külső tényező, az intézetbe bejáró Rivers nevű[26] orvos a gyermekek segítője. Ő az, aki vitatkozni mer Brocklehursttel, és a barátnője sírjánál elkeseredetten zokogó Jane-nek ő ad megerősítő tanácsokat. A 18 éves Jane-t Brocklehurst tanítónővé nevezné ki, de a lány nem fogadja el a megbízást, már hirdetést adott fel, nevelőnő lesz máshol.

A thornfieldi lakóépület nem udvarház, hanem középkori vár benyomását kelti. Mrs. Fairfax és Adél kedvesen fogadja a nevelőnőt. A váratlan találkozásra félhomályos, ködös időben kerül sor, a ló Jane-től riad meg. Rochester nem támaszkodik Jane-re, csak már a nyeregből kéri, nyújtsa fel neki a lókorbácsot. Már aznap este, a hazatérés után rögtön be kell mennie Jane-nek a ház urához. Első cselekedetként meleg vizet kell öntenie a lábáztatáshoz Rochester dézsájába – mindezt csettintéssel kifejezett parancsra, tehát a lowoodi elnyomatást idéző módon. A férfi utóbb közvetlenebbé válik, elnézést is kér parancsoláshoz szokott modoráért. A kettejük közötti kapcsolatot erősíti a tűzeset. Rochester itt tevékenyebben vesz részt a tűz oltásában. Jane az ablakból látja, hogy melyik épületrészbe ment akkor éjjel Rochester a világító gyertyákkal; másik napon a lány szintén odamegy. Egy ajtó mögül furcsa hangokat hall, majd Grace Poole jön ki onnan, és szigorúan kijelenti, hogy ide nem szabad jönnie. A vendégek érkezése, Blanche Ingram és Rochester kapcsolata a regényhez hasonlóan alakul. Mason látogatása szintén megtörténik, ápolása közben a bezárt szoba ajtaja néhányszor vészesen megrázkódik. Kitalálós játék, jóslások nincsenek, de Jane ugyancsak biliárdozás közben szólítja ki a szobából Rochestert; azonban nem Reedék meglátogatása az indok, hanem ekkor közli távozási szándékát, amennyiben Rochester meg kíván házasodni. A kerti beszélgetés, a házassági igen kimondása után a villám látványosan belecsap a fába. A jegyesek vidám vásárlással készülnek a nagy napra. Az esküvő itt is üres templomban zajlik, de utána a templom előtti várakozókat kell arrébb hessegetni. A tényfeltáró látogatás során az őrült nőt csak hátulról láthatjuk rövid időre, amint férjére támad, és torkát ragadja meg. Jane összecsomagol, és elhagyni készül a házat. Amint lefelé siet a lépcsőn, Rochester megállítja, és maradásra próbálja rábeszélni. Jane kimondja, bár szereti a férfit, el kell mennie, és távozik.

Jane most tér vissza Gatesheadbe, Bessie csak a melltű miatt ismeri fel; Reed asszony betegen fekszik. A regénnyel ellentétben megbékélnek egymással, Reedné kéri, ne hagyja el. Ehhez az is hozzájárul, hogy a filmben John az egyetlen gyermeke, aki már meghalt. Rivers doktor keresi Jane-t, bár nem tudta, hogy itt találja. Rochester levélben érdeklődött Lowoodban, esetleg odament-e a lány, és Rivers Gatesheadbe is elment érdeklődni. Jane nem akarja felfedni hollétét, ezért az orvos sem árulja el, a levelet elégeti. Reed asszony halála után mindent elárvereznek, Jane-nek is el kell hagynia a házat. Levelet kezd írni Brocklehurstnek, hogy adjon neki ajánlólevelet, mert a nevelőnői álláshoz szüksége lenne rá. A természet – akárcsak a regényben – itt is segít. A szél kicsapja az ajtót, a papírt lesodorja az asztalról. Jane odamegy becsukni, és meghallja a távolból érkező panaszos hármas kiáltást: „Jane! Jane! Jane!” Elhatározza, mielőtt bármit is tenne, felkeresi Rochestert, érdeklődik hogyléte felől. A várkastély romja között Mrs. Fairfax mondja el a történteket. Rochester is megjelenik, elvesztette látását, egyébként teste épen maradt. A férfi először elutasítaná Jane ragaszkodó szeretetét, mert szánalmat nem kér. Gyors döntés után mégis heves öleléssel és csókkal pecsételi meg kapcsolatukat. A záróképben Jane és Rochester egymás mellett sétál távolodva, mintegy a közös életutat jelezve. Jane szavaival halljuk a jövő eseményeit elbeszélve: Rochester fokozatosan visszanyerte látását, utóbb közös gyermekük szemének ragyogását is megláthatta.

A filmben – a regénnyel összevetve – a férfiak és a nők szerepét, viszonyát tekintve a férfiak kerülnek előtérbe. Gatesheadben egy erőszakos férfi szolgáló beiktatása még nem számottevő különbség, Lowoodban Brocklehurst meghatározóvá tétele már figyelemre méltó. A tanárnők csak segédkeznek, Brocklehurst akarata, utasításai mindent meghatároznak. Thornfieldben Rochester alakja még erősebben kiemelkedik a többi szereplő közül. Már első megjelenésekor, a lováról történt leesés után, amint feláll a földről, Jane előtt hirtelen bukkan fel, a lány fölé magasodva. Ugyanezt a fölé magasodást láthatjuk majd, amikor feleségül kéri Jane-t. Magatartása, megszólalásai, dörgő hangja a rettenthetetlen várúr benyomását keltik, amelyet a filmzene is alátámaszt. Néha azonban elérzékenyül Jane hatására, Mason érkezésekor itt is megrendül. Nem tud, de nem is akar mindenható lenni, a titok feltárulása után a lányt elengedi. A címszereplő regénybeli benső világát megmutató gondolatmenetek a filmbe csak töredékesen kerültek be, de személyisége hűen megmaradt: A kislány igazságért lázadó, útkereső magatartása remek; a felnőtt Jane ellenáll Brocklehurst akaratának. Növendékét szereti, Rochesterrel szemben megőrzi személyiségének méltóságát, és erkölcsileg ő kerül fölébe, amikor elutasítja a törvénytelen viszony kétes lehetőségét. Végül ő az, aki odaadásával a szerelem útjának megmentő erejét hozza el.

A film látványvilágát is meghatározza az, hogy könyv alapján készült. A kezdő kép egy könyvet mutat, rajta a cím, a szerző, de a filmstúdió neve is; majd a könyv lapozódni kezd, újabb és újabb oldalra, rajtuk a főbb szereplők és a film készítőinek neve látható. Ezután az első fejezet következik, a könyv szövegének kezdete. Az 1934-es film ugyanígy indult, de itt már a könyv „megszólal”, az első bekezdés, kilenc mondat hangzik el a felnőtt Jane hangján. Az eredeti regény azonban nem így kezdődik! Egy szabadon fogalmazott bevezetőt kapunk: „My name is Jane Eyre… I was born in 1820, a harsh time of change in England” – hallhatjuk, tehát a „nézők kedvéért” – a regénnyel ellentétben – a cselekmény idejét tekintve is pontos eligazítást kapunk. Ezután – némileg túlzó általánosítással ­– a társadalom egészére vonatkozó megállapításokat hallhatunk, miszerint ebben az időben csak a vagyon és a rang számított, könyörületességet nem ismertek, a vallás túl gyakran a vakbuzgóság és a kegyetlenség álarcát öltve mutatkozott. A szegény és a szerencsétlen sorsú emberek nem számíthattak segítségre. Egyéni sorsát tekintve, ő mint árva, a nagynénjétől sohasem kapott egyetlen jó szót sem.

A film során a nyitott könyv még további hét alkalommal jelenik meg, egy-egy rövidebb, ismét csak összefoglaló jellegű, átírt szövegrésszel: a Lowoodba érkezés után, a Rochesterrel való első beszélgetést követően, a tiltott szoba felkeresése után, a házassági ígéret után, Thornfield elhagyását követően, a háromszor felhangzó hívás után, befejezésül a Vége felirattal. Az írott szöveg – mint filmbeli esemény – megmutatása szintén többször előfordul. (Ilyenkor a szöveget nem halljuk, a nézőnek kell elolvasnia.) Ilyen a lowoodi intézet feirata, Jane iskolai bizonyítványai (szemléltetik az évek múlását), az esküvő előtt a poggyász felirata, az árverezési plakát, a Brocklehurstnek íródó levél. Ezek is az „elbeszélt történet” tényszerűségét erősítik.

A film egy égő gyertya képével indul. A sötétségben világít. Jelképiséget hordoz. Küzd a sötétséggel. Ebben a fekete-fehér filmben végig a küzdelmesség nyilvánul meg, vágy a szenvedést okozó tényezők meghaladására. Ezt szolgálja a fény és az árnyék váltakozása, a komor, felhős égen áttörő sugarak, az inkább vadnak látszó természeti környezet, a kert és a villámcsapás ellentéte, a templomban váratlanul megjelenő emberi árnyék stb. A filmzene erős motívumokkal segíti a lélektani tényezők átélését.

A filmet többször is bemutatták Magyarországon. Először 1947-ben került a mozik kínálatába. Különösebb feltűnést nem keltett, a sajtóban a szokásos, fotóval ellátott rövid összefoglaló jelent meg.[27] Több, mint egy évtized után a budapesti Filmmúzeum a Társadalmi problémák a filmen sorozat keretében vetítette. A műsorfüzet a filmet Dickens műveivel állította párhuzamba a gyermekekkel való kegyetlen bánásmód kapcsán. A fiatal leánylélek magányosan áll szemben az „ellenséges társadalommal”. 1977-ben ismét a Filmmúzeum tűzte műsorára az Irodalmi alkotások filmváltozatai sorozatban. A műsorfüzetben Biró Gyula terjedelmes elemzése szintén Dickens említésével kezdődik. Megállapítja, a hömpölygő regényből „sűrítettebb dráma lett”, melyben Orson Welles személyisége uralja a filmet, Jane Eyre „alakja halványabb”. Szerinte a film legfőbb erénye, hogy az úgymond „romantikus díszletek között” egy „inkább a mikrovilágra összpontosító belső dráma lehetősége villan fel”.[28]

Az egyre több tévécsatorna, a hosszabb műsoridő, újabb Jane Eyre-adaptációk készítését hívta életre tévéadások számára. A CBS 1949-ben Charlton Heston főszereplésével vetített filmet (alább részletezve), 1952-ben Katharine Bard játszotta Jane-t, Kevin McCarthy Rochestert, James P. Cavanagh adaptációját rendezte Jack Gage. A BBC 1956-ban Constance Cox hatrészes sorozatát vetítette Daphne Slater és Stanley Baker főszereplésével. 1957-ben két tévéfilm is készült: egy olasz ötrészes sorozat Ilaria Occhini és Raf Vallone alakításával;[29] Robert Esson adaptációját (NBC) már színesben is lehetett látni (alább részletezve). 1958-ban Hollandiában Peter Koen rendezett filmet, Jane-t Mia Goossen, Rochestert Rob de Vries jelenítette meg. 1961-ben a CBS-nél Michael Dyne átdolgozásában Marc Daniels rendezte a filmet, Sally Ann Howes és Zachary Scott játszották a főszerepeket. 1963-ban a BBC hatrészes sorozatában Ann Bell és Richard Leech szerepelt, rendezte Rex Tucker.[30]

Az 1949-ben készült film az interneten elérhető, az eredeti, reklámokkal társított változat is.[31] Az akkoriban közkedveltté váló egyórás komoly témájú filmek (television drama) sorába illeszkedett. A Westinghouse elektronikai cég mintegy a saját produkciójaként mutatta be a filmet termékeinek reklámjaival kétszer megszakítva, és a végén azzal zárva az adást. A film tényleges hossza így kb. csak 50 perc. A „tévéfilm” kategóriába tartozik olyan értelemben, hogy csak stúdióban készült, szabadtéri felvételek nincsenek. Sumner Locke Elliott forgatókönyve a thornfieldi eseményekre koncentrált, azokat is leegyszerűsítve, átalakítva, kevesebb szereplővel. Franklin Schaffner,[32] a felívelő pályája elején álló rendező érdekfeszítő filmet készített.

A rövid nyitójelenet az előzményeket foglalja össze. Nagy kovácsoltvas kapu nyílik ki, a felirat mutatja, hogy a Lowoodi Árvaiskolánál vagyunk. Scatcherd tanítónő engedi ki a felnőtt Jane-t, akit a 27 éves Mary Sinclair[33] alakít. Scatcherd nyers, kegyetlen modora jellemzi az intézmény légkörét; fenyegetően adja Jane tudtára, hogy aki innen elmegy, azt nem fogadják többé vissza. Jane biztosítja, hogy ide, erre az embertelen helyre, ahol 18 évet töltött (tehát a regénybelinél többet), nem fog visszajönni, ahol csak nagy nehézségek árán tudta megőrizni saját lelki értékeit. A Thornfield nevet sóhajtva kimondva, mosolygó vágyakozással indul el.

A következő jelenetben Jane megérkezik a thornfieldi házhoz, amelynek csak egy részét, a bejárat környékét látjuk. Mrs. Fairfax (Ethel Remey[34]) barátságosan fogadja a lányt, elmondja, kissé világtól elzárt itt az élet, röviden jellemzi a ház urát is, akin nehéz eligazodni, és nem érzi igazán jól magát, ha otthon van. Adél, aki egy széken elszenderülve várta a nevelőnőjét, szintén bemutatkozik. Grace Poole bejön a szobába, kivisz valamit, komoran viselkedik. Mrs. Fairfax, amikor elbúcsúzik Jane-től, megjegyzi, hogy mint a régi házakban, éjjel lehetnek furcsa neszek. A kamera vészjósló zene közepette a gyertyákra közelít, majd a gyertyák átváltoznak az emeleti folyosó gyertyáivá, ahol Grace Poole megy be egy helyiségbe, az ajtót becsukja maga mögött. Jane szobájában furcsa, hátborzongató nevetést hall. Kimegy a folyosóra, és kinyit egy másik ajtót. Hirtelen ijedten hőköl vissza, gyertyáját elejti, mert Grace olyan indulattal érkezik onnan, és fenyegeti meg, hogy többé ne nyissa ki ezt az ajtót. Távozása után a szomszéd szobából Mrs. Fairfax is kijön, a furcsa hangokat a szolgálóknak tulajdonítja.

Néhány héttel később Jane a szobájában kapja a hírt, hogy az úr hazaérkezett, menjen le hozzá. Rochester egy karosszékben ül, de sokáig nem láthatjuk az arcát. A kamera a csizmájától indulva láttatja, de megáll a kezeinél, melyek egy botot tartanak vízszintesen, mellmagasságban. A parancsolást, irányítást kifejező botot és a kezeket láthatjuk, mögötte Jane alakját, miközben beszélgetnek. Amikor a lány a zongorához (itt kis csembalóhoz) ül, csak akkor mozdul el a kamera, és pillantjuk meg a férfi arcát az előtérben. A Rochestert alakító Charlton Heston, bár egy évvel fiatalabb a színésznőnél, markáns arcvonásai miatt idősebbnek látszik. Mély zengésű hangján parancsoló modorban beszél. Miután a lány távozik, mosolyogva gyújt pipára, láthatóan kedvező hatást tett rá. A következő jelenetben a lenti szoba melletti kis kertben Jane, Adél és Mrs. Fairfax időzik, Adél franciául énekel. Rochester váratlanul hazatér, estére magához kéri Jane-t. Amint a férfi bemegy a házba, láthatunk egy emeleti kis ablakot, ahonnan dúlt arcú nő néz kifelé. Este Jane és Rochester hosszan beszélgetnek. A férfi domináns pozíciókban látható: miközben Jane ül, és általában szendén maga elé néz, a férfi álló helyzetben mozog, a kanapé mellett állva egyik lábát felteszi a kanapéra, ahol a lány ül, majd a férfi a bútor karfájára ül. Keserves éveiről beszél, felindultan a kandallóba dob valamit. A lányt érdekes személyiségnek, nem egyszerű nevelőnőnek mondja. A lány felmegy a szobájába, Rochester pedig elalszik a karosszéken ülve. Egyszer csak az ablakban látott nő hálóingben lejön a lépcsőn, és odasompolyog a férfihez. Meggyújt egy ott heverő újságot, és a szék mellé helyezi a padlóra. Jane a szobájában meghallja, amint a nő visszatér az emeletre. Kinyitja az ajtaját, gyertyát lát a padlóra állítva. Füstszagot érez, lesiet, kiabálva ébreszti Rochestert, felrántja a székből. A férfi és Jane párnákkal ütik a tüzet, eloltják, Rochester a kerti ajtót gyorsan kinyitja, hogy kimenjen a füst. Jane gyilkossági kísérletként értelmezi az eseményt, de Rochester nyomatékosan kéri, hogy ne mondja ezt, a „kandallóból kiguruló szén” lesz a magyarázat. A férfi érzelmes szavakkal köszöni meg a lány segítségét, de búcsúzáskor szinte mérgesen utasítja, éjszakára zárja be az ajtaját.

A vendégség ebben a filmben csak két személyt, Blanche Ingramet és az édesanyját jelenti. Ők beszélgetnek a ház urával, miközben Jane és Adél a kerti üvegajtón át néznek befelé. Rochester behívja Jane-t, hogy játszon nekik a hangszeren. Blanche tüntetően nem akar odafigyelni, beszél közben. Jane szomorúan kisiet a kertbe. Mrs. Fairfax kérdésére elmondja, azért van elkeseredve, mert szerelmes Rochesterbe, aki majd mást vesz feleségül. Mrs. Fairfax megérti a helyzetet – a regénnyel ellentétben –, nem elutasító, azt is lehetségesnek véli, hogy Rochester esetleg őt választja. A férfi kijön a házból, és vigasztalja Jane-t, tudja, hogy sértő helyzet miatt jött ide. Blanche kérdőre vonja Rochestert, miért beszél bizalmas hangon szolgálókkal. A férfi hogy eltávolítsa magától, úgymond súlyos gazdasági veszteségeiről tesz említést. Jane csomagol, el akar menni, Adél sírva marasztalja. Mrs. Fairfax is maradásra bírná, de Jane lemegy Rochesterhez, hogy bejelentse távozását. Írországba készül menni, bár az messze van, és egymástól is távol lesznek. Elhangzik a regénybeli mondat: a férfi mintha egy szálat érezne, amely összeköti őket stb. Elárulja érzelmeit, Jane-t szereti kezdettől fogva, és feleségül kéri. A lány kis kétkedés után boldogan igent mond. Ismét az alávetettséget fejezi ki, bár teljesen önkéntesen, hogy térdre ereszkedik, úgy mondja, feleségül megy hozzá.

Az esküvőre készülődnek, amikor Mason és az ügyvéd érkezik. (Véletlenül szereztek erről tudomást Londonban.) Grace-szel találkoznak, majd eltűnnek egy mellékszoba felé. Adél csembalózik, miközben Jane lejön Mrs. Fairfaxszel, és megkezdődik a szertartás a kertben, a nyitott ajtó mellett. A lelkész felszólítja a házasulandókat, hogy fogják meg egymás kezét. A kamera lassan ráközelít az egymásra kulcsolt kezekre, majd hirtelen a fenti ablakot látjuk, az őrült nő néz kifelé, nyugtalanító zene szól. A szertartás szavait halljuk, és a szobabelső felől a két vendég férfi megy a nyitott ajtó felé. Az ügyvéd közbeszólása megállítja a szertartást. Rochester elküldi onnan Mrs. Fairfaxet és Adélt, majd az ügyvéd felolvassa a házasságot igazoló okmányt (itt a regényhez képest későinek mondható, 1842-es év hangzik el). Rochester indulatosan megragadja a tanúskodó Masont, de lecsillapítják. A kamera Rochester elkeseredett arcára közelít, Isten büntetéséről beszél, mögötte a fenti ablak, és Bertha arca tűnik fel. Csak a férfi arcát látjuk, amikor kimondja, ma nem lesz esküvő. A következő jelenetet óraketyegés vezeti be, várják, hogy Grace lehozza Berthát. Az őrült nő elöl összekötözött kezekkel érkezik. Hirtelen Jane-re támad, de lefogják, Grace kivezeti. Rochester elmondja szerencsétlen házasságának történetét. A két vendég távozik. Jane leveszi menyasszonyi koszorúját, is kifelé indul. A férfi marasztalni próbálja, de a lány ragaszkodik ahhoz, hogy elhagyja a házat, pedig szereti a férfit, kezét meg is csókolja. A női alávetettséget kifejező kézcsók után fordul a helyzet, Rochestert most először láthatjuk alsóbb helyzetben: a lépcsőn állnak, a távozó Jane feljebb áll, eltűnése után a férfi a lépcsőre borul.

Időbeli váltással Jane-t látjuk egy fa mellett mintegy vándorlása közben, kendőbe burkolózva. Keserű sorsán töprengve vágyakozva gondol vissza a thornfieldi emlékeire. Egyszer csak Rochester hangját halljuk, szavait a kettőjüket összekötő szálról. Majd a lány nevét mondja többször. Jane megindultan szól: „várj rám, jövök”. Thornfieldben Mrs. Fairfax fogadja Jane-t nagy szeretettel. Elmondja mi történt: a ház lakható, bár az egyik épületszárny leégett; egyébként a tűzeset a regénybelihez hasonlóan zajlott le. Rochester a lépcsőn jön lefelé – miként a film elején, most is a csizmáját látjuk és a botot, de most ez a vak ember tapogatózó botja. Leül a kertben, Jane-t emlegeti, aki – úgy véli – sosem fog visszatérni. Mrs. Fairfaxet beküldi a házba. Jane önkéntelenül felzokog egy kicsit, a férfi meghallja. Kérdezgeti: ki van itt? Jane térdre borul, sírva átöleli Rochestert, aki már felismeri. (Mint korábban, ismét a férfi került magasabb helyzetbe.) Jane megígéri, sosem fogja elhagyni. Átölelve tartják egymást, közben a zene felerősödik, így ér véget a film.

Véleményem szerint ez a tévéjáték jól sikerült. A korlátozott időkeret miatt a cselekmény megrövidítését és a szereplők számának csökkentését úgy valósították meg, hogy a két főszereplő jelleme és a köztük szövődő kapcsolat fő vonásaiban megmaradt a regényhez hasonlóan (bár a férfi dominancia – akárcsak Robert Stevenson hat évvel korábbi filmjében – itt is nyomatékos). Az őrült nő rejtegetése és szereplése erős izgalmi tényezőt jelent, de arányaival jól szolgálja a főszereplők közötti viszony alakulását. A film látványvilága határozottan megszólítja a nézőt, a közel hozott tárgyak, arcok, képi társítások szimbolikusak, „beszédesek”, többletjelentést fejeznek ki. Az időnként megszólaló zene hatásosan segíti az érzelmi-lélektani azonosulást.

Az 1957-ben készült NBC-film is tévéjáték, nincsenek szabadtéri felvételek.[35] A Lamont Johnson által rendezett 51 perces film csak a thornfieldi eseményekre koncentrál, azokat részben megváltoztatva. A nyitójelenetben Jane (a 27 éves Joan Elan) kopogtat a ház ajtaján, és már ekkor meghallja a furcsa, ijesztő nevetést. Mrs. Fairfax (Isobel Elsom) azt mondja neki, hogy Grace Poole-tól származnak a hangok. A lovas eleséskor Jane egy fa mellett áll, a lódobogást csak halljuk, majd puffanás után Rochester (a 35 éves Patrick Macnee) bukkan elő a növények közül. Jane támogatja; „erősebb vagyok, mint gondolja” – mondja a férfinek. Jane és Rochester egyszerre érkezik az ajtóhoz, a lány eddig segítette (a kutya sem jelenik meg, csak ugatását halljuk). A házvezetőnő tájékoztatja Rochestert, hogy Mason többször kereste; Rochester valószínűsíti, hogy egy bizonyos nővel kapcsolatban már nem sokáig tudnak titkolózni, mert Mason a testvére (Mrs. Fairfax tehát mindent tud). Jane odaadóan viselkedik Rochesterrel, önként lehúzza a csizmáját, lábát felteszi a székre. Később a folyosón a férfi, aki sok brandyt ivott, félrészegen zaklatja Jane-t: megragadja, nem engedi továbbmenni. Jane nem sértődik meg, inkább aggódva kérdezi, miért iszik sokat. Rochester bocsánatot kér, rossz lelkiállapotban van. Éjjel Jane a nevetésre ébred, kimegy, Rochester szobájában a tüzet eloltja. Mrs. Fairfaxnek is elmondja, hogy Grace Poole okozta a tüzet, de senki sem akar az üggyel foglalkozni. A vendégségkor Blanche Ingram észleli, hogy Jane a vetélytársa, ezért figyeli, megjegyzéseket tesz a nevelőnőkre. Jane felrehúzódva panaszkodik Mrs. Fairfaxnek, úgy érzi, katasztrófa fog bekövetkezni. Jó ötlet, hogy Rochester nemcsak Jane-nek, hanem Blanche-nak is felteszi azt a kérdést, mit tenne, ha mindenki elfordulna tőle – Blanche nem úgy felel, mint Jane, hanem távolságot tartva: „az attól függ, mi ennek az oka”. Mason hirtelen a vendégek közé érkezik véres sebekkel, és összerogy – Rochester megnyugtatja a vendégeket, Mason majd meggyógyul, folytassák csak a szórakozást (a sebesülés magyarázat nélkül marad). Éjjel Jane szobájában egy ismeretlen nő gyertyával hadonászik a fekvő lány előtt, aki elájul. Másnap Jane bejelenti, hogy elhagyja a házat, de Rochester maradásra bírja, szerelmet vall neki, és megkéri a kezét. Csókolóznak, amikor belép Mason, aki már jobban van, és elmondja a titkot. Rochester felviszi Jane-t a feleségéhez. Bertha leláncolva fekszik az ágyon, de fel tud ülni, és előbb testi vonzalommal próbálja megölelni a férfit, majd támadóan a nyakát fojtogatja. Jane közli Mrs. Fairfaxszel, mi történt, és ezért elmegy; a házvezetőnő nem utasítja el a házasság gondolatát, sőt maradásra akarja bírni. Rochester is visszatartaná, elmondja, hogy Berthát nem szerette igazán, megtévesztették. Jane kendővel törölgeti a férfi Bertha által ejtett sebeit, kifejezi együttérzését, de úgy véli, nincs joga maradni. Rochester bár nehezen, de elengedi. A postakocsiban Jane meghallja a férfi panaszos hangját, amint a nevén szólítja, lelki szemei előtt lobogó tűz és Bertha arca jelenik meg. Azonnal kiált, álljon meg a kocsi, vissza kell menjen. Thornfieldben Adél meséli el, mi történt. Mrs. Fairfax egy közeli házikóban levessel eteti a bekötött szemű Rochestert. Azt kívánja, beszéljenek hozzá, és ezt már Jane teljesíti. Rochester a vélt szánalmat előbb visszautasítja, de Jane meggyőzi őszinte vonzalmáról. A felajánlott szomszéd- vagy ápolókapcsolat helyett mégiscsak a hitvesi viszonyt választja; a döntést csókkal pecsételik meg.

A jellemek nem egészen hűek a regényhez, de az áldozatos, szenvedélyes szerelmet megjelenítik. Rochester energikus – mint elhangzik: „viharos” – személyisége a regénybelinél fegyelmezetlenebb, de becsületes, határozott. Jane nem tapasztalatlanként viselkedik, mint egy társasági nő rutinosan oldja meg a konfliktusokat, de erkölcsi tartása szilárd. Egyedi Mrs. Fairfax mindenbe beavatott, Rochestert is, Jane-t is támogató szerepe. A cselekményszövésben Mason sebesülése kapcsán van egy kis értelmetlenség, de végül is egy, a figyelmet állandó feszültségben tartó, kerek történetet láthatunk.

1968-ban Görögországban Yiorgos Lois rendezett filmet Hristina Sylva és Manos Katrakis főszereplésével.[36]

Az 1970-ben – előbb Angliában filmszínházban, majd Amerikában televízióban – bemutatott változat[37] a kitűnő amerikai rendező, Delbert Mann[38] munkája nyomán készült. A parádés szereposztású, 99 perces műsoridejű film az eddigi legteljesebben adja vissza a regény cselekményét; bár a gatesheadi eseményeket teljesen elhagyta, hogy a Moor House-i fejlemények érvényesülhessenek. A film a Lowoodba történő megérkezéssel kezdődik. A kocsis lesegíti Jane-t a földre, majd elkiáltja a nevét. Jane – a világba vetettség kifejezéséül – egyedül indul el a távolabbra eső ház felé. A következő kép rögtön a befagyott korsóvíz feltörése, majd a mosakodáskor egy tanárnő, Scatcherd, brutálisan megmossa Helen Burns nyakát. A rossz körülmények és a durva bánásmód láttatása után Jane egyéniségét is megismerhetjük. Brocklehurst – akit az ’50-es évek egyik legnépszerűbb színésze, Jack Hawkins[39] alakít – amikor arról beszél a növendékeknek, hogy itt nincs, aki éhezik és szomjazik, Jane jelentkezik. A Dickens Twist Olivérjét felidéző kiállás – mely a film sajátja – Jane bátor őszinteségét mutatja. Az igazgató ekkor székre állítja, és – Reed nagynénjére hivatkozva – éppen hamissággal vádolja meg. Brocklehurst egy másik alkalommal Jane haját kifogásolja, miért van bodorítva, és hiába mondja Miss Temple, hogy természettől ilyen, az igazgató maga vágja le a haját. Cselekedete megaláztatást kelt, a lány kérleli, ne tegye. Scatcherd büntetésből ismét székre állítja Jane-t, az őt támogató Helennek pedig kint az udvaron, a hűvös szélben kell széken állnia. A már elkülönített, halálát váró Helent felkeresi Jane, az ágyban az eljövendő örök együttlét vágyával nyugszanak el.

A halálról a következő jelenetben áttételesen értesülünk. A már felnőtt Jane, akit Susannah York[40] alakít, Helen sírköve mellett áll a temetőben. Brocklehurst marasztalná még az intézetben, de Jane ragaszkodik a távozáshoz. A Thornfieldbe érkezéskor sűrítés, hogy Adél is rögtön bejön a szobába. Az elesési jelenetkor Jane sziklás vidéken sétál, belefeledkezve csodálja a naplementét, amikor váratlanul egy szikla mögül bukkan elő a lovas. A sérült férfi Jane-re rátámaszkodva száll vissza a lóra. Rochester, akit az elismert színész, George C. Scott[41] alakít, a regénybelihez képest nyersebb modorú, különösen a kezdeti napokban. Indulatos mozdulatával egy poharat is eltör, jelezve ezzel benső feszültségét. Ugyanakkor az első beszélgetés alkalmával, amikor zongorázásra utasítja Jane-t, hosszasan hallgatja, és eközben érzelmileg – csak a nézők számára láthatólag – megindul. Nem is érthető, a lány miért lenne szerelmes ilyen emberbe. A tűzeset hangolhatja össze őket – Jane megharcol a tűzzel, Rochester köszönetet mond, hogy megmentette az életét, és hogy „mindig jót tesz vele”. Blanche-t szép nő alakítja, külsőleg nincs „egy kategóriában” Jane-nel, de felszínes jellem. Egy este zongorázik, és Rochester hossszasan énekel – ez Jane-re tesz mély benyomást. A teremből ki is surran, de a férfi utánamegy; a lány könnyezik, de vigasztaló szavakat hallhat. Mason látogatása hasonló, de nem pontosan egyezik a regénnyel. Jó megoldás, hogy amikor először pillantjuk meg, hirtelen fordul a néző felé, és egy dúlt, tán nem egészen normális, félvérszerű arcot látunk – utalás a baljós következményekre. Jane-nek nem kell sokáig ápolnia, csak addig, amíg Rochester befogja a lovakat a kocsi elé, mert nem megy orvosért, hanem karjában leviszi a sebesültet, és elhajt vele az orvoshoz. A feleségül kérést nem követi vihar, villám, megmarad emberek közötti viszonyként. Bertha második éjszakai útja is helyet kap a filmben, amikor Jane hálószobájába lopódzik. Bertha itt békésebb, csak felpróbálja a fátyolt, de nem tépi szét, és kiszalad, amikor Jane megmozdul az ágyban. A templomi esküvő előrehaladottabb, Rochester már ki is mondja az igent, de mielőtt a lány szólhatna, Mason érkezik sietve (egyedül), és tanúságot tesz a korábbi házasságról. Az őrült nőhöz ezután csak Rochester, Jane és Mason megy fel. Bertha rátámad a férfira, de magatartása gyökeresen megváltozik, amikor dulakodás közben a padlóra kerül, és Rochester fekvő helyzetben mellette van. Megbékél, és kezét a férfi arca felé nyújtja, mintha hitvesi ágyban lennének. Személyének megbecsülése[42] nyilvánul meg abban is, hogy miután Jane és Mason távozik, Rochester még beszél az eszelősen maga elé bámuló feleségéhez, keserű „monológ”-ot hallunk az ellehetetlenült kapcsolatukról. Jane aznap este bemegy Rochesterhez a nappaliba, és bejelenti, hogy el kell menjen. A férfi marasztalni próbálja, de végül békésebben válnak el, mint a regényben, Rochester Jane-re bízza döntést, és elszenderedik. Reggel a fotelben ébred, de hiába keresi a lányt, ő már egy postakocsiban ül.

Jane gyalog folytatja útját. Egyedül halad úttalan utakon, eső veri, kimerülten összerogy. Rivers lelkész (akit a skót Ian Bannen[43] alakít) házában ébred, ahol két lánytestvér is segíti a felépülését. Nevét nem titkolja el, azt is elárulja, hogy nevelőnő volt. A lelkész tanítói állást ajánl a lánynak, aki sikeresen ellátja a feladatot. Thornfieldból visszajön a levél, hiába írt Mrs. Fairfaxnek. Egy este Jane zongorázik, a zene ismét a szerelmi szálat erősíti, utána hangzik el az egyik húg által kimondott észrevétel, hogy Rivers kedveli Jane-t. A lelkész személyiségének görcsös eltökéltsége, tántoríthatatlan akarata érzékelhető magatartásában, prédikációjában, és ahogy Jane-t próbálja befolyásolni. Egy séta alkalmával Rivers hirtelen intézi felhívását a lányhoz, hogy jöjjön vele Indiába, és legyen a felesége, majd megöleli, mintegy magához láncolva. Jane ekkor hallja nevét háromszor ismételve. Döntését szavakkal is tudja indokolni: Rivers ítéletére, miszerint megtagadja Isten akaratát, úgy válaszol, hogy nem, ő megtalálta Isten akaratát. Egyedül Istent nem szerethetjük, csak akkor, ha két ember egymást is szereti.

Thornfieldben romokat talál. Egy régi szolgáló elmondja, mi történt, és hogy Rochester Ferndeanben van Mrs. Fairfaxszel. Jane Rochestert egy sétány padján ülve találja. Mindketten megindultan szólnak, de humorosra fordítják a beszélgetést, egymás rossz házasodási esélyeit emlegetik. Végül Jane kimondja, hogy ő már találkozott azzal a bolonddal, aki őt megkérte. „Hazajöttem, Edward. Hadd maradjak itt” – mondja, és hozzásimul a férfihez. Nyugodtan ülnek egymás mellett. Lassan egyre távolabbról látjuk őket, a zene felerősödve szól, és megjelennek a feliratok. A látvány átváltozik ugyanarra a tájra, melyet a film elején láttunk, a vad, de szabadon kitárulkozó észak-angliai tájra.

Nagy film! Ezt gondolhatja az ember, mert hatott rá. Néha megkönnyeztető módon. Jelentős szerepet játszott ebben a zene is, John Williams[44] dallamai az érzelmekre hatnak. Mint említettem, a zongorázás, az ének maga is jellemformáló erő a filmben, Jane zongorázásának dallamai pedig visszatérően, variálódva az egész filmzenébe beépültek. A film képi világa kerülni akarta a rémisztő elemeket, inkább a gondolatiságot erősítette; például mind Jane, mind Rochester úgy néz tükörbe, mint aki önmagát akarja elemezni. A párbeszédek is nemcsak „drámaiak”, az egymás közötti viszonyokat fejezik ki, hanem olykor gondolkodtatni is képesek. A film nem pontosan követi a regényt, néha változtatott, de szellemiségéhez alapvetően hű maradt, és mint önálló alkotás, nagyszerű.

1972-ben négyrészes csehszlovák tévésorozatot mutattak be Jana Eyrová címmel, Marta Vančurová és Jan Kačer főszereplésével, rendezte Věra Jordánová.[45] 1973-ban ismét a BBC készített négyrészes, egy-egy órányi tévésorozatot Robin Chapman átdolgozásával, rendezte Joan Craft. A főszerepeket Sorcha Cusack és Michael Jayston játszották.[46] Patsy Stoneman az 1983-as, Julian Amyes által rendezett BBC-sorozatot[47] ítélte – a maga kategóriájában – a legjobban sikerültnek. A tizenegy, 27-29 perces epizódnyi, hosszú műsoridő és Alexander Baron forgatókönyve teret engedett az eredeti párbeszédek elhangzásának. A 29 éves Zelah Clarke és a 37 éves Timothy Dalton[48] minden részletre kiterjedő kidolgozottsággal, jó kedéllyel alakította szerepét.[49] A sorozat véleményem szerint is alapjában véve jól sikerült, de néhány olyan részletet elhagyott, amelyet fontos lett volna megmutatni, illetve olyan változtatásokkal, betoldásokkal élt, amelyekre nem lett volna szükség.

A film nyitóképén a gyermek Jane-t látjuk, amint kinéz az ablakon, odakint esik. Pontosan a regény szerint kezdődik tehát a történet, bár a Jane-t megszemélyesítő Sian Rattenden szép arcú lány. (Hosszú szerepét érzelmi gazdagsággal, kiválóan játssza.) Mrs. Reedben valóban az ellenszenv mutatkozik, de a filmben nem üti pofon a nevelt lányát, illetve a vitájuk után Jane engedelmeskedik, a lány hagyja el a szobát. Lowoodban érvényesül Brocklehurst túlzó szigora és Scatcherd Helent sanyargató fegyelmezése, de a regénynek megfelelően Temple igazgatónő védelmező szerepe az erősebb. Látványos jelenetben értesülünk a Gatesheadből származó vádak alól Jane-t felmentő határozatról, a bejelentést a növendékek megtapsolják. Helen és Jane utolsó beszélgetése ugyan kimarad, de Helen személye és hatása korábban megfelelő hangsúlyt kapott. A thornfieldi ház és az ottani élet hűen tükrözi a korabeli viszonyokat, fő elemeiben a regény szerint. Baljós előjelként Jane már az első reggelen, amikor elhagyja szobáját, hallja a furcsa nevetést. A lovas eleséskor a lánytól ijed meg a ló. Látjuk, amint Masont Rochester engedi fel este a testvéréhez, bár előtte megpróbálta erről lebeszélni – így érthetőbb, hogyan nyílt ki a bezárt feljáró. A beszélgetés, mely a feleségül kéréshez vezetett, itt két részre oszlik: egy szobában indul, és miután az írországi állásról esik szó, Jane az elszakadás fájdalmát érezve kiszalad; a kertben folytatódik, ahol Rochester megtalálja Jane-t. Az őrült nő dúlt arcát – Jane-nel együtt – akkor pillantjuk meg először, amikor bemegy a lány szobájába, és eltépi a fátyolt. Túlzásnak tartom, hogy ezután Rochester kiabálva utasítja el Jane kérését, aki Grace Poole eltávolítását szeretné elérni; csak később ígéri meg higgadtan, hogy a házasság után egy évvel majd mindent megmagyaráz. A meghiúsult esküvőt követően Bertha – a regénynek megfelelően – Rochesterre támad; a férfi gesztusa, hogy a lekötözött nő mellé guggol, és kezét nyugtatóan ráteszi. Kis hiányosság, hogy a fájdalmas búcsú után nem látjuk Jane nehéz elindulását, rögtön a postakocsi mellett találjuk. A falusi álláskeresés viszont érzékletesen megmutatkozik. Szintén hiány a mortoni tanítás kimaradása, csak szó esik arról, hogy tanít. Nehezményezem, hogy St. John (Andrew Bicknell) Jane-re gyakorolt hatása nincs teljesen kidolgozva, pl. a lelkész nem kéri a lányt, hogy tanuljon vele hindusztáni nyelvet. Ezt az elmaradást nem pótolja az a betoldás, hogy St. Johnt az elutazása előtt Jane beengedi a szobájába, és még váltanak pár szót. Amikor a fogadós elbeszéli a tűzvész eseményeit, megelevenedve látjuk azokat. Nem tartom szükségesnek azt a betoldást sem, hogy a ferndeani találkozást „drámaibbá” téve Rochester indulatosan elküldi Jane-t, mert úgy gondolja, a lány csak szánalmat érezhet iránta; még aznap este azonban lemegy a konyhába, érdeklődik, elment-e, mert beszélni akar vele. Jane ott van a helyiségben, úgyhogy Rochester rögtön meg tudja kérni, inkább maradjon vele. A továbbiak a regény szerint alakulnak. Zárásként egy kerti padot látunk távolról, Jane Rochesternek olvas valamit.

1996-ban az olasz Franco Zeffirelli[50] rendezett szép, látványos filmet.[51] Hugh Whitemore és a rendező által jegyzett forgatókönyv a gatesheadi eseményekkel kezdődik, de a Moor House-i történetszál teljesen elmarad a 108 perces filmből. A nyitóképen a gatesheadi házat látjuk kívülről, ugyanakkor beszédhangokat hallunk, amelyek bent hangzanak el, de hangosan hallatszanak, mintha mellettünk szólalnának meg. A hangok mintegy jellemzik a házat, itt ilyen állapotok vannak.[52] Ezek az állapotok nem kedvezőek, a vörös szobába történő bezárásról hallunk. A kép hirtelen a ház belsejére vált, látjuk is, amint Reed asszony bezárja Jane-t a szobába, aki hiába tiltakozik. A elkeseredett lány szemével látjuk a szoba tárgyait, mintegy szédületbe esve. A nyomasztó élmény sejteti, ez így nem mehet tovább. A következő jelenetben el is jön a változás, Brocklehurst érkezik. Reedné a három gyermekével fogadja a vendéget. Érdekes, hogy ezután a gyerekek mennek Jane-ért, akit Anna Paquin[53] alakít, és kísérik a szobába, így kifejeződik, hogy a gyerekek is kitaszítják maguk közül. Brocklehurst rögtön elviszi magával Jane-t, aki az indulás előtt még tiltakozik a vád ellen, ő nem kétszínűsködik.

A Lowoodba érkezéskor Brocklehurst azonnal egy székre állítja a lányt, és elítélő szózatot intéz a növendékekhez, tanárnőkhöz. A büntetésből a közös énekléskor szabadul, ő is bekapcsolódhat az énekbe. Mellette Helen áll, aki éjjel az ágyban ételt ad Jane-nek. A reggeli mosdás után szembesülünk Scatcherd tanárnő kegyetlen szigorával, aki Helen tenyerét megvesszőzi, mert piszkos a körme (bár Helen itt kimondja, hogy a víz befagyott). A hajvágásos eset az immár összebarátkozó két lányt érinti. Jane megkéri Helent, hogy vegye le a főkötőjét, mert úgy szeretné lerajzolni. Váratlanul Brocklehurst lép a terembe, és megpillantja Helen vörösesszőke, hullámos haját. Jane tiltakozik a levágás ellen, Temple kisasszony hiába említi, hogy természettől fogva ilyen. A hajvágáshoz Jane-nek kell odahoznia az ollót, aki odaáll Helen mellé, hogy neki is vágják le a haját. (Magát is felelősnek tartja, amiért levetette Helennel a főkötőjét, és sorsközösséget vállal társával.) Temple – akinek a filmben nincs vezető beosztása – vigasztalja, bátorítja a lányokat. Jane felkeresi Helent a betegszobában és melléfekszik. Scatcherd találja meg itt Jane-t, a helyzetből ismét büntetést hozna ki, de a megérkező Brocklehursttel Helen halálát kénytelenek megállapítani, és ez elsimítja az indulatokat. Helen sírjánál a kislány Jane-t látjuk, majd hirtelen Jane-t, a felnőtt nőt, akit a 24 éves Charlotte Gainsbourg[54] alakít. Elbúcsúzik Temple kisasszonytól, aki itt marad, ő pedig elindul nevelőnői állomáshelyére.

Thornfieldben Mrs. Fairfax és Adél fogadja. A házvezetőnő a kiváló Joan Plowright[55] megszemélyesítésében minden korábbinál fontosabb szerepet tölt be. Gyakran van jelen, személye sejt és sejtet valamit, de maga sem tudja biztosan, mit. A lovas elesés végre a regény szerint történik: a lovas elhalad a lány mellett, majd néhány méterrel arrébb csúszik meg a ló. Rochester, akit William Hurt[56] alakít, kevéssé indulatos jellem, szelídnek mondható, fanyar humorral. Jane rajzait hosszasan nézegeti, úgy, hogy a nézők is láthatják a regénybelihez hasonló fantáziarajzokat. A tűzesetkor is a férfi eredeti megszólalását halljuk először, miután Jane ráönti a vizet: „árvíz van?” A vendégekkel egy magas, szőke Blanche érkezik, a gúnyra hajló jelleme jól érvényesül. Miközben Rochesterrel táncol, Jane elhagyja a termet, de a férfi utánamegy, és beszél vele a lépcsőnél. Mason külsejével is a másságot képviseli, markáns arcú férfi őszes szakállal. Jane ápolja látványosan véres sebét. Gateshead újbóli felkeresése megtörténik. Jane-t itt Rivers lelkész fogadja, és tájékoztatja a család helyzetéről. A haldokló Reed asszony bocsánatot kér a lánytól, nagybátyja levelét átadja, de ellenérzése nem tud feloldódni; Jane viszont szívből megbocsát neki. Thornfieldbe visszatérve Jane értesül arról, hogy Adél intézetbe készül, mert Rochester meg fog házasodni. A kerti beszélgetés magas érzelmi hőfokon zajlik, Írország és az elválás gondolata után Jane felemlegeti, hogy itt egyenrangúként bántak vele, majd a házasság igenlése oldja a feszültséget. Mrs. Fairfax a házassággal kapcsolatos kétségeiről hosszasan beszél Jane-nek, ami a lánynak rosszul esik, „üzenet” a jövőre nézve. A templomban többen is jelen vannak; Mrs. Fairfax szemeivel mintha keresne valamit, arca kissé rémült várakozást tükröz. Az ügyvéd és Mason be is lépnek, az esküvő félbeszakad. Az őrült nő fehér bőrű, hosszú barna hajú, a kandalló mellett áll nyugodtan, állapotára csak kissé torz arcvonásai utalnak. Amikor Rochester beszéde során a Jane-nel szándékozott házasságát említi, Bertha felkap egy égő fahasábot, és bőszülten a lány felé indul, de lefogják. A következő jelenetben Jane már átöltözve, utazótáskájával indul el a házból. Rochester a folyosón állítja meg, de csak néhány szót szólnak: a férfi kérlelésére a lány kimondja, ő is viszontszereti, de el kell mennie. Nyomban siet is tovább, épp eléri a közelben megálló postakocsit. Rochester a kapuból utána kiált, majd lóra száll, és a kocsi után indul, de nem jut messzire, mert a mezőn dolgozó emberek figyelmeztetik, hogy ég a kastély. Bertha ugyanis kiszökött a szobából, először Jane ágyát gyújtotta fel, amelyen a levetett esküvői ruha feküdt, majd a tűz tovaterjedt. Rochester és Bertha a házon belül találkoznak. A nő a lángoló galérián áll, de nem akar mozdulni, előbb lelöki a mélybe ápolóját, majd maga is leveti magát.

Jane, aki a tüzet már nem látta, Gatesheadbe tér vissza. Az események nagyon megviselték, a postakocsiról leszállva idegösszeomlást kap. Rivers és a húga ápolják egy hónapig. Miután jobban lesz, a lelkész elmondja neki, hogy meggazdagodott, mert elhunyt nagybátyja vagyonát örökölte. Jane egyszer az ablaknál áll, amikor emlékezetébe idéződnek Rochester szavai. Visszautazik Thornfieldbe, ahol a leégett kastélyt találja. Az épület lakható részében Mrs. Fairfax látja el a vak Rochestert. A férfi vizet kér, Jane adja át neki. Rövid párbeszédük a regénybeli jelkép által nyer megnyugvást: Rochester villámsújtotta fa roncsának mondja magát, Jane cáfolja ezt, mert olyan fának tartja a férfit, melyből hajtások fognak fakadni, és általa támaszra lelnek. Látjuk, amint sétálnak, és Jane hangján hallhatjuk a később bekövetkezett eseményeket: összeházasodtak, Rochester visszanyerte látását, és gyermekük született.

A film a lélektani folyamatokat igyekszik bemutatni – bár a thornfieldi ház itt ismét várszerű –, nem a rémisztő hatásokat erősíti. A sejtetés, a jelképes tömörítés legtöbbször egy-egy emberi mozzanat, arc, arckifejezés megmutatásával történik (pl. miután Mrs. Fairfax múltbeli családi nehézségekről beszélt, egy pillanatra Grace Poole arcát látjuk, majd eltűnik a becsukódó ajtó mögött); Jane lerajzolja Rochester arcát, a férfi a szénrajz komor vonásait látva rádöbben élethelyzetének sötétségére. A természeti környezet is együtt él a lélek rezdüléseivel: pl. Helen halála után a szunnyadó, havas téli tájat látjuk. A szereplők mind jól megfelelnek, a főhős erős akaratú, önálló személyisége tisztán kirajzolódik. Véleményem szerint Jane szerelmi vonzódását, érzelmeit lehetett volna erősebben érzékeltetni a kibontakozás időszakában. Kis gesztusokat látunk ugyan, pl. amikor a tűzeset után Rochester elutazásáról és lehetséges menyasszonyáról hall, belenéz a tükörbe, és azt mondja magának: „bolond”. A regényben hasonló történik, de ott előzőleg gondolatoktól gyötörten egészen reggelig hánykolódott az ágyban. A film végén, mint említettem, a két főszereplőt látjuk, majd a látvány átváltozik, mintha egy régi metszeten látnánk őket. A történet így a régmúltba süllyedt, de örök példázattá is rögzült, szép volt, tanulhatunk belőle, mint a mesékből.

Magyarországon már 1996 tavaszán bemutatták a filmet. A kritikák dicsérték az arányos szerkesztést. Néha ez előzetes várakozást nem tudta meghaladni a kritikus, több rémfilm-hatást vagy több zeffirellis mediterrán kavargást várt volna. A címszereplő külső megítélésében – valószínűleg „ízlésbeli” alapon – különbségek alakultak ki: „nem izgalmasan csúnya, hanem csúnyán csúnya”; „verébszerű […] nem tudja elhitetni velünk, hogy ebbe a lányba bele is lehet szeretni”; „nem klasszikus nőideál, ám ahogy lelkének háborgása, tiszta érzelmei kiülnek arcára, egy madonna angyali szépsége sugárzik róla”; „nem evilági szépségű test”; „ahogy […] sápadtan és törékenyen megjelenik, simára fésült hajával, fájdalmasan dacos állával és meleg, asszonyi tekintetével, tudjuk: ő Jane Eyre”.[57]

Az 1997-ben ITV televíziós megrendelésre készült 108 perces változat akár mozifilm is lehetett volna.[58] Robert Young is gazdag látványvilágú filmet rendezett, dús kertekkel, várszerű házzal. Kay Mellor forgatókönyve ismét narrátort alkalmazott, Jane hangja néha elmond közbülső eseményeket, talán a regényszerűség kedvéért, de nem tartom jó elgondolásnak. A film a vörös szobába történő bezárással kezdődik, kifejezetten horrorisztikus elemekkel. A kislány szemével látjuk, amint a tárgyak elmozdulnak, az ágyon a halott nagybácsi fekszik, furcsa hangokat hallunk. Végül Jane az ágy alatt talált nyugvóhelyet, innen szólítják le Brocklehurst úrhoz. Itt jelen van mindenki, Reed asszony és három gyermeke is. Jane mindenki előtt tiltakozik valótlan jellemzése miatt. A lowoodi események kettős jellegűek: Temple szeretettel fogadja a kocsival megérkező gyermeket, és később is törődik vele, Brocklehurst viszont brutálisan nyers, ordítva parancsolja Jane-nek, hogy álljon fel a székre. A regényhez hűen bekövetkezik a tífuszjárvány. Helen halálát tán ez okozza.

 Thornfieldben kissé zűrzavaros a helyzet: Mrs. Fairfax ha nyugtalan, eléri az idegesítő szintet; Adél már a nevelőnő megérkezésekor hálóingben odaszalad annak szobájához; Jane pedig, akit az egyszerű szépségű Samantha Morton[59] alakít, már első este hallja a furcsa nevetést, sőt egy alakot lát elsuhanni a folyosón, és eltűnni egy ajtó mögött. A lovas elesés egyedi módon történik: Jane sétál, lódobogást hall, de a ködben nem látja, merről közeledik. A ló Jane-től ijed meg, és mert a lány egy patak vagy kis tó mellett állt, az azon átkelő lovas beleesik a vízbe. Rochester, akit Ciaran Hinds[60] játszik, kezdetben nagyon durván beszél, később lassan enyhül a nyers magatartás. A tűzoltásban Rochester is tevékenyen részt vesz, és miután visszatér a szobába, Jane mintegy féltékenyen kéri számon tőle, milyen szerepet játszik Grace Poole az életében. A férfi megkéri, fogjanak kezet; a lány vonakodva engedelmeskedik, de amikor Rochester a kezét simogatni kezdi, kiszalad a szobából. Jane érzelmileg egyre jobban kötődik Rochesterhez, de próbálja magát józannak megőrizni; Adél felvetése kapcsán magyarázza, hogy Rochesternek felnőtt nők társaságára is szüksége van, de az nevetséges állítás, hogy ő, a nevelőnő, társa lehetne neki. Blanche tökéletes szépség, de anyjához intézett szavaiból már kezdettől tudjuk, csak a vagyon megszerzése céljából jött. Miután a vendégek a nevelőnőkre tesznek megjegyzéseket, Jane kimegy a szobából; Rochester utána siet, de a lány nem akar megállni, ezért kiabálva szól utána, hogy számít esti megjelenéseire. Rochester és Blanche duettet énekel, és a filmváltozatok közül elsőként – ha röviden is – a kitalálós játék is helyet kap. A rémisztő kiáltozásra a vendégek közül egyedül Blanche jön ki a folyosóra, és látja, amint Rochester és Jane együtt mennek „egy szolgálót megnyugtatni”. Mason ápolásakor felesleges izgalomfokozásnak gondolom, hogy Grace Poole kijön a szomszéd szobából, Jane eközben az ajtó mögé bújik. Reed asszony állapotáról Bessie érkezése ad hírt. Jane biliárdozás közben kér eltávozást, és azt is látjuk, hogy a terembe visszatérő férfi lecsapja a dákót és kimegy újra – ebből Blanche sejti, érzelmei kihez kötik. A gatesheadi napokból semmit sem látunk, a narrátor összekötő szavai után Jane már vissza is érkezik a kapuhoz. Rochester itt várt rá, és a regénybelinél sokkal nagyobb érzelmi felindultsággal beszél hozzá. A kisiető Adél, Sophie és Fairfax köréből elszólítja, és azonnal sétálni kíván Jane-nel. Közli vele, hogy Írországban talált neki álláshelyet, és egy hét múlva már el is foglalhatja. Jane-t felkavarja a hirtelen közlés, de Rochester gyorsan másra fordítja a szót, megkéri a lány kezét. Közben – ha nem is tör ki vihar – elered az eső. Millcote-ban vásárolnak, itt találkoznak Blanche-sal, aki egy – bár idős, de gazdag – lord társaságában van. A rémisztő éjjeli eset megtörténik: egy nő – akinek arcát nem látjuk – felpróbálja, majd eltépi a menyasszonyi fátyolt, és kisiet a szobából. Az esküvőkor többen is vannak a templomban; a szertartás közben látjuk – háromszor is megszakítva a folyamatot –, amint Mason vágtatva közeledik, és az utolsó pillanatban oda is ér. Jelképes, hogy a padlóra esett jegygyűrűre a kifelé induló Rochester véletlenül rálép, mindezt a gyűrűre közelítve látjuk. Reális hatást kelt, hogy az őrült nő szobájában a fal mentén kitömött paplanszerű zsákok lógnak, az őrült testi épségét megóvó céllal. A titokzatosságot növeli, hogy Bertha arcát pár másodpercig hosszú haja takarja el. A nő előbb Rochester felé közeledik erotikus csábítással, majd viszonzást nem találva rátámad a férfira. Rochester hosszan magyarázza, miért is tartja itt a feleségét, fejét átkarolja, csókot nyom rá. A lelkész a bigámia tilalmára figyelmezteti, Rochester a felajánlott imáit nyersen visszautasítja. Amikor Jane kijön a szobájából – a regényhez hűen –, Rochester egy széken ülve várja az ajtó előtt. Jane rögtön elhagyná a házat, de a férfi testileg is visszatartja, utazótáskáját kitépi kezéből, és eldobja messzire. A vita a kertben folytatódik, de a lány ellenáll minden kérlelésnek, végül Rochester elengedi.

Jane elhagyatott keresztútnál száll ki a kocsiból, majd vándorol, ameddig össze nem esik. Rivers és Diana házában tér magához; itt lábadozik, nevét elárulja, s azt is, hogy tanító volt. A Moor House-i viszonyok bemutatására kevés idő jut, de kifejezően sikerül megoldani. Az eredményes tanítást egy közös éneklési jelenet láttatja. Rivers lelkész szuggesztív férfiszépség, lehengerlő modorával gyors hatást kelt. Érdekes megoldás, hogy miután Rivers házassági ajánlatot tett, további győzködő szavai közben Jane gondolatait halljuk hangosabban, miszerint tudja, hogy Rivers nem fogja szeretni őt, de az elutazással elfelejtheti Rochestert. Kimondja, hogy össze van zavarodva, a szíve nem szólítja. Rivers tovább győzködi, de most már Rochester szavai hallatszanak: „Jane… hol vagy” – kérdezi a hang. Jane nyomban kimegy, a következő jelenetben már a postakocsiban látjuk. A lány egy dombra felérve hirtelen pillantja meg a romokat. Rochester Mrs. Fairfaxszel lakik egy másik házban, jó körülmények között. A férfi és Jane aránylag hosszan beszélgetnek, a lány azt is említi, hogy feleségül kérték, Rochester pedig indulatosan utasítja el a vélt szánalmat. Végül mindketten könnyeznek, és megbékélnek. Az utolsó jelenetben a sétáló házaspárt látjuk – egyedi módon kettő(!) kisgyerekkel –, és Jane szavait hallva értesülünk az örömteli fejleményekről.

Patsy Stoneman szerint a film hatásosan alkalmazta a rémfilm (Gothic) elemeit, de a főszereplők magatartása felszínes maradt: Jane mintha egy szokványos romantikus történet  („Mills-and-Boon-like”) szereplője lenne, Rochester pedig egy színdarab gonosztevőjeként teátrális.[61] A főszereplők ilyen megítélésében van némi igazság, de magát a vélekedést is felszínesnek gondolhatjuk. A főszereplők változóan, árnyaltan alakítják szerepüket. Szerintem is Rochester személyisége nem követi a regénybeli mintát, túlságosan durva, harsány, de a nyugodtságot és az elérzékenyülést is meg tudja mutatni. Jane tán „szelíden behódoló”-nak vélhető, de önálló személyiség, tud határozottan vitatkozni, és Riversnek is ellenáll. A szereplőket tekintve érdekes, egyedi szál az, amelyik Blanche személyével foglalkozik. A film a sok eltérés mellett számos részletben hű maradt a regényhez. Közel sem tökéletes, mégis figyelemre méltó változat.

A BBC 2006-ban mutatott be egy négyszer 50 perces sorozatot.[62] A Susanna White által igényesen rendezett filmet Emmy-díjra jelölték. A bő műsoridő lehetőséget adott a regény több részletének megjelenítéséhez, de Sandy Welch forgatókönyvében változtatásokkal is élt. A film rögtön egy váratlan megoldással indul: homoksivatagot látunk, melyben egy keleti ruhába öltözött kislány egyedül sétál – a magány és elvágyódás kifejeződése. Ezután egy könyv képein trópusi tájak látszanak, Jane nézegeti a könyvet (őt láttuk a sivatagban is), de nyugalmát John támadása töri ketté; a könyvet elveszi tőle, és fejbe csapja azzal. Jane ellentámadásba lendül, John segítségért kiált – a büntetés a vörös szobába zárás, a lány hiába tiltakozik. A szobában rémlátomásként Reed bácsi is megjelenik ágyában, ülő helyzetben. A kitaszítottság állapotát fejezi ki egy családi jelenet: festő képet készít, és megjegyzi, nem kellene-e Jane-nek is ott állnia a többiek között; erre az egyik Reed lány kijelenti, ő nem tartozik a családhoz. Brocklehurst látogatásakor Jane még az igazgató jelenlétében lázad föl, és tagadja a hamis vádakat.

Lowoodba érkezésekor – a regénynek megfelelően – alva emelik le a kocsiről, de később túlzó módon bünteti Brocklehurst, amikor éjfélig kell a széken állnia étlen-szomjan, „hazug” feliratú táblával a nyakában. Még itt áll, amikor az egyik lány ételt nyom a kezébe, tehát a rossz mellett jó hatások is érik. A lowoodi évek röviden jelennek meg a filmben. Az elvágyódás ismét a Gatesheadben már látott, most újra lapozgatott képeskönyv tájaihoz kapcsolódik. Helen javasolja neki a hirdetést mint a jövőbeli távozás megvalósítható útját. A kibontakozó barátság nem tart sokáig. Helen halála maradandó megrázkódtatást hoz: Jane megkeresi, és ételt visz Helennek, aki elkülönítőben fekszik. Helen már nem kíván enni, de fázó barátnőjét maga mellé hívja az ágyba, majd elszenderednek. Ébredés után Jane kiáltja, nem veheti el tőle Isten, de az egyik tanárnő megnyugtató hangon felel, már elvette. Helent még egyszer látjuk, egyedül fekszik a halálos ágyán, mint ravatalon, a háttérben Krisztust ábrázoló freskó. A nehéz sorsot fejezi ki, hogy Jane a temetőben halomba rakott koporsók mellett rajzol. A következő képen már a felnőtt Jane – akit a 24 éves Ruth Wilson[63] alakít – keze húzza az ecsetet, tanítja a lányokat. A sorsdöntő levelet a helyzetét jellemző körülmények között kapja meg: az ebédlőben ülnek, a tanárnők kézről kézre adják a levelet, míg eljut a hosszú asztal szélén helyet foglaló Jane-hez.

Thornfieldbe este érkezik, előjelként halljuk a postakocsis megjegyzését, a toronyban mindig világos van. A megérkezés kissé nyomasztó, sötét térségeken kell áthaladni, míg odaérkezik Mrs. Fairfaxhez. A reggel viszont reményteljes, napfényes. Mintegy furcsa jelként a torony egyik ablakából piros szövetdarab lóg ki, és lengedez a szélben; ezt a továbbiakban még többször láthatjuk. A házvezetőnő – aki borzong, ha a toronyra gondol – elmondása szerint Grace Poole, az egyik szolgáló szokott ott tartózkodni. Adél valóban nem a korának megfelelő dalocskát ad elő. A lovas eleséskor a ködös, nedves úton Jane-től ijed meg a ló. Rochester, akit sörényes, dús hajjal a 37 éves Toby Stephens alakít, többszöri beszélgetés során kerül közel Jane-hez. A rajzok nézegetésekor mi is látjuk a különös női arcot és a kormoránt karpereccel a csőrében. Amikor párizsi élményeit meséli el, az események egy része megelevenedik: látjuk a szobát, Varenst és francia szeretőjét (akiknek hangját is halljuk), de a párbajt már nem. A sorozat első része – izgalmat keltve – a tűzeset közben ér véget: Jane benyit a szobába, az ágy lángol.

A második rész ugyanezzel folytatódik; a lány vizet loccsant Rochesterre, hogy felébredjen, az oltás fő részét csapkodással a férfi végzi el. A búcsúzáskor lelkileg és testileg is közel kerülnek egymáshoz: Rochester megígéri, hogy Jane soha többé nem fog fázni, a lány pedig miután elengedték a kezét, nem indul azonnal. A szobájában Jane hosszasan csókolgatja saját kezét, emlékezve a korábbi kézszorításra. Másnap reggel Jane zavarba kerül, amikor hallja Rochester elutazását és annak okát. Kijózanodás céljából lerajzolja magát és az elképzelt Blanche-ot. A vendégség kapcsán néhány fontos változtatásra került sor a regényhez képest. Az Eshton lányok itt ikrek, és ez alkalmat ad a beszélgetés során az ikrek, ill. két ember közötti lelki kapcsolat természetének tárgyalására: lehetséges-e a teret legyőző lelki impulzus? – előkészítve a film végén megvalósuló hatást. A nevelőnőkről még az is elhangzik, hogy a ház urára is szemet vethetnek; de a Rochester kérésére minden este jelen lévő Jane-t később még egy beszélgetésbe is bevonják; a téma: változhat-e a „rossz vérrel” született ember – a lány elmondja, mindenkinek esélyt kell adni a változásra. A cigányasszony a filmben valóban eljön és szerepel; Rochester – mint utóbb Jane számára kiderül – csak elrejtőzve figyelte megbízottját és az eseményeket. Jelképes Blanche visszatérése a cigányasszonytól: amikor gondterhelten kinyitja az ajtót, éppen Adél kis bábszínháza színpadának keretében pillantjuk meg – eddig Rochesternek szerepet játszott, most őt is „színjáték”-ba vonták. Mason látogatásának éjszakáján Jane nyomasztó álmát látjuk, kisgyermekkel a karjában áll kerítésen kívül, bentről Blanche azt mondja neki, menjen innen, Rochester pedig ellovagol. Kiáltásra ébred, a folyosón a vendégeket nyugtatja Rochester; csak Jane veszi észre, hogy a férfi kezéről vér csöpög a padlóra; a vendégek távozása után gyorsan feltörli a vértócsát. Rochester sötét csigalépcsőn viszi fel Masonhoz, akivel magára hagyja, míg orvosért megy. Jane elkéredzkedik Gatesheadbe; a második rész azzal a nyitott „helyzetképpel” zárul, hogy miközben Jane a távozó kocsi ablakából a mezőn lovagló Rochestert és Blanche-t nézi, ugyanőket a torony ablakából is figyeli valaki.

Gatesheadben Jane mind az unokatestvérei, mind Reedné elutasítását megtapasztalja, de nagynénje elismeri hibáit, és átadja John Eyre három évvel ezelőtti levelét. A gatesheadi események közben – azt megszakítva – a thornfieldi fejleményeket is látjuk: A nevelőnő távozásával összefüggésbe hozható a fecskékkel kapcsolatos észrevétel, miszerint azok mindig visszatérnek, az „ugye, Rochester” megszólítás pedig sejteti, hogy a férfi várja a viszontlátást. Rochester komolyan beszél Blanche-sal, feltéve a kérdést: mit is akar tulajdonképpen. A beszélgetés eredményét csak sejthetjük, amikor a nő távozásakor komoly arccal, érzelemnyilvánítás nélkül ül be a hintóba. Mindezt Jane is látja az ablakból, mert időközben visszatért. (Rochesterrel a mezőn találkozott, és örömmel üdvözölték egymást.) Jane ismét az egzotikus tájakat nézegeti az itt is megtalálható régi könyvben; ez volt a menekülőkönyve, mondja, de Rochester kérdésére azt válaszolja, innen nem akar elutazni; a férfi mégis felveti az Írországba távozás eshetőségét. A kertben ülnek, amikor Adél kérleli Rochestert, meséljen a Karib-szigetekről. Az elbeszélés közben látunk egy éttermet, és benne egy nőt csábos mosollyal elsétálni. Rochester bosszúsan riad fel emlékezéséből, és komor pillantást vet a ház felé. Jane és Rochester a közeli ligetben sétál, amikor kész helyzet elé állítja a lányt, el kell foglalnia írországi állomáshelyét. Jane nagyon felindul, erre a férfi nem feszíti tovább a húrt, arról beszél, miként az ikrek, olyan kötődést érez Jane irányában, és ha távozna, lehet, hogy belül vérezne az elszakadástól. Megkéri a kezét, Jane igent mond; kitör a zivatar, a nagy fába belecsap a villám; bőrig ázva érik el a házat, de vidáman csókolóznak. Jane távolságtartó magatartása a házasság előtti időszakban érvényesül. Ugyanazt a rémálmot látja, amelyet korábban, felriadva egy ismeretlen nő világít gyertyával a szobában. A másnap visszatérő Rochesternek megmutatja a szétszakított fátylat. Az esküvőre csak ketten mennek sietve, és ugyanúgy zajlik, mint a regényben. Az őrült nő szép, barna hajú nő, aki díszesen berendezett szobában lakik, Jane-t meglátva dührohamot kap. A szomszéd helyiségben Rochester elmondja, mi vezetett ehhez a helyzethez, mi történt az elmúlt években. A jamaikai eseményeket megelevenedve látjuk, Rochester elbeszélő hangja keveredik a látható személyek hangjával. Jane a szobájában lassan leveti esküvői ruháját, nem nyit ajtót, Rochester hiába kérleli a folyosón állva, így ér véget a harmadik rész.

A negyedik részben az idősíkok gyakran váltakoznak; ez a zaklatott lelkiállapot, ill. a fontos lelki történések bemutatását hathatósan szolgálja. Kezdetkor – a cselekmény menetében előreugorva – Jane egy tetőként előrehajló szikla alatt fekszik, feltehetően itt töltött egy éjszakát. A mezőn vándorol, mígnem teljesen kimerül. Egy lapos sziklára fekszik, mintegy áldozati oltárra, és a miatyánkot kezdi imádkozni, készen a halálra. A halál közelségére utal, hogy a ravatalon fekvő Helent látjuk újra, háttérben a Krisztust ábrázoló freskóval; a gyermek Jane kiáltását halljuk: „Helen, várj meg!”. Rivers lelkész (Andrew Buchan) azonban rátalál a fekvő nőre, és a karjaiba veszi. Jane gondos ápolás következtében felépül. Diana és Mary találgatják, ki lehet; a Jane Elliott nevet is ők adják neki a ruhába hímzett monogram alapján (Jane nem akarja a múltját elmesélni). A felajánlott tanítói állást elfogadja, de – a regényt „kiegészítve” – itt feltételül kéri: a tanítás mikéntjét ő szabhassa meg, ne legyen verés, és kapjanak eleget enni a gyerekek. Rosamond Oliver és Rivers kapcsolata a regényhez hasonlóan megjelenik. Diana véleménye kap hangsúlyt, aki önfeledt táncforgás közben kiáltja a világba, hogy a szerelmet nem szabad megtagadni, ennek kellene a 11. parancsolatnak lennie. Jane thornfieldi emlékei többször is az emlékezetébe idéződnek – a betegágyon, sétálás közben, a templomban, egyedül a szobájában –, ilyenkor a nézők számára is láthatóan megelevenednek. A legutóbbi esetben hosszabb ideig a meghiúsult esküvő éjszakáját látjuk: Jane és Rochester beszélget egy ágyra dőlve, a kapcsolat lelki és erotikus egyszerre, a férfi csókolgatja a lányt. Rochester elmondja, kapcsolatuk nagyon szoros, olyanok ők ketten, mint az ikrek, kontinenseket legyőzve kiálthatnak át egymásnak, a lány mégis el akarja hagyni. Jane felriadva keservesen sír. A következő jelenetben Jane és Rivers a lelkész Rosamondhoz fűződő kapcsolatát beszélik meg: a testi vonzalmat az értelem döntése megsemmisítheti. A beszélgetés tulajdonképpen átmenetként szolgált Jane és Rochester viszonyának további bemutatásához. A korábban látott esküvő utáni jelenet most folytatódik. Rochester az ágyon fekve öleli a lányt, és elmondja, a teste puha és hajlékony, a szíve viszont olyan, mint a kőszikla. A regényhez képest újdonság, hogy a férfi határozottan állítja, a világtól elvonulva csak testvéri viszonyban lennének, nem csábítaná bűnös kapcsolatra. Jane reggelre ígér választ, de szavait hallva már látjuk is, amint hajnalban elhagyja a házat. Visszatekintve – távozásának jelképes okát – a piros szövetet pillantja meg az ablakban. Postakocsin egy keresztútnál száll le, majd térdre rogy és sír – lezárult a múlt felidézése. Egy évvel később folytatódnak az események. Levél jön Eyre nagybácsi haláláról, kiderül, hogy a Riversek Jane unokatestvérei. A lány vidáman tanul németül az unokahúgaival, de a lelkész váratlanul a hindusztáni nyelv tanulására utasítja. Isten akaratának mondja, hogy Jane, aki – úgymond – mindig is utazásra vágyott, menjen vele a misszióba, legyen a felesége, ehhez szerelem se kell. Jane határozottan kijelenti, hogy a döntése önálló döntés lesz. Egyedül sétálva töpreng, amikor Rochester hangját hallja, ötször is szólítja. Nyomban szaladni kezd, majd postakocsin utazik.

A kastélyban történtekről egy juhász elbeszéléséből értesül. Látjuk, amint Bertha gyertyával járkál, azután a meggyújtott esküvői ruhát húzza maga után a folyosón. Az égő ház tetején Rochester szólongatja, de Bertha egy fehér baglyot lát a tetőről elröppenni, és példáját követve a fehér hálóinges nő a mélységbe veti magát. Jane elmegy Ferndeanbe, amely tényleg egy erdei lak. Kapcsolatukat – este a házban és másnap a mezőn – a regényhez hasonló párbeszéd során rendezik. A filmben korábban ígért testvéri viszonyról most a férfi kijelenti, többre, házasságra vágyik, különben meghal. Jane érzi, hogy hatalommal bír, ezért mondhatja: „nem maga rendelkezik az életéről, hanem én, és nem engedem meghalni”. Boldogan ölelkeznek. A film zárása egy festmény készítésének jelenete: Feltehetően az új Rochester-ház előtt gyülekeznek a korábbi szereplők. Jane gyermekkorában nem kerülhetett a családi képre, most ő az egyik középpont, a fő szervező. A regénytől eltérően azt tapasztaljuk, hogy Rochester nem nyerte vissza a látását, a kutya vezeti, de ő is vidám, mint mindenki, és azt kéri, csecsemő gyermekét adják a kezébe. Mellette Jane foglal helyet nagyobbik gyermekükkel(!) az ölében. Köröttük csoportosul Mrs. Fairfax, Adél, Mary és Diana a férjeikkel, valamint Hannah, Riversék szolgálója. A társaságot a festő szemével látjuk, majd az élőkép lassan átváltozik festménnyé.

A film tehát egy kicsit szomorkás véget ér, a boldogabb befejezéstől nem kellett volna megfosztani a nézőket, ha már Charlotte Brontë így írta meg. A film egyébként nem mondhatni, hogy az élet árnyoldalaira helyezte volna a hangsúlyt, például a lowoodi intézetben Helen testi-lelki bántalmazása nem történik meg, a megpróbáltatásokat elsősorban a kevés élelem és a hideg okozza. A film egyik fő gondolati vonala az elvágyódás, menekülés, utazás, helyben maradás, otthonra találás kérdése. Másik fő tényező a férfi és nő közötti kapcsolat, a test, az érzelem, az értelmes életcél az erkölcsi döntés mérlegére téve. A film hol jelképességgel, hol a csendes szemlélődés lassú érlelődésével, hol a szenvedélyes jelenetek izzásával, jó arányérzékkel, hatékonyan jut el a megoldásig. Robert Lane zenéje alázattal kíséri a cselekményt, visszatérő motívumokkal is él (pl. a Bertha személyéhez kötődő dallam); ha kell, tétova, ha kell, szárnyal – véleményem szerint tökéletes (BAFTA-díjra jelölték). A regényhez képest a legfontosabb változtatás a címszereplő személyével kapcsolatban történt. Jane erősebb, függetlenebb, nagyobb hatalommal bír. A regényben Rochester, miután megkérte a lány kezét, még hajlamos önkényeskedésre, török basához hasonlít, a filmben a férfi urának nevezi a lányt. Rivers bár határozottan kéri, követeli Jane-től, mit tegyen, a lány nem kerül mágikus hatása alá, a filmben józan, önálló döntést hoz. A film végén – mint idéztem – ő rendelkezik Rochester életéről. Ruth Wilson mélyen átélt, csodálatosan kifejező alakításáért méltán jelölték a Golden Globe-díjra.

A Jane Eyre legújabb filmváltozata 2011-ben készült.[64] Cary Fukunaga rendező és Moira Buffini forgatókönyvíró a sok előzmény után néhány új, egyedi megoldással élt az aránylag hosszú, 115 perces filmben. Alapvetően az időrendiség felbontása, az idősíkok váltakoztatása jellemzi. A nyitójelenet in medias res, Thornfieldben, Jane szökésével indul. Egy ajtó kinyílik, és Jane – akit a 22. évében járó Mia Wasikowska alakít – zaklatottan, futva távolodik a hajnali derengésben a háztól. Ezután egyedül látjuk egy keresztútnál, majd elindul az elhagyatott vidéken. Gyötrődve vándorol, végül teljesen kimerülten rogy le egy ház kapujánál. A hazatérő Rivers (Jamie Bell) beviszi a házba. A lelkész húgai fenntartással fogadják, egyikük azt mondja: „mi lesz, ha meghal, és kísérteni fog”. A nevét kérdik, de nem ő válaszol, hanem egy hang – utóbb kiderül, Johné, aki keresi – mondja ki a nevét. Jane még nincs teljesen magánál, ösztönösen az „elbújni” szót ismételgeti. Előbb csak egy pillanatra felvillan a gyermek Jane arca, majd a következő jelenetben a gyermek Jane-t látjuk, aki John elől elbújik a függöny mögé, a regényhez hűen a „madaras” könyvvel. John karddal fenyegeti a lányt, és fejbe csapja a könyvvel. Jane rátámad a fiúra, ezért a vörös szobába zárják. Az egyik szolgáló azzal fenyegeti, hogy imádkozzon bűnbocsánatért, mert különben a Gonosz leereszkedik a kéményből, és magával viszi. A kéményből ezután füst csap ki, Jane elájul. Brocklehurst kérdezgeti a lányt, majd elmegy. Jane négyszemközt maradva Reed asszonnyal tiltakozik a vádak ellen. Reedné megrökönyödik, de nem szenved vereséget, mint a regényben, azt mondja a lánynak, „menj innen”. A következő jelenetben Jane-t látjuk, amint kocsival elindul, majd megérkezik Lowoodba. Rögtön megaláztatásban van része, levetkőzteti egy tanárnő a szép ruhájára tett gúnyos megjegyzések kíséretében. Míg ott áll alsóruhában, ismét a Moor House-beli hangok hallatszanak, álnevét mondja, „Jane Elliottnak hívnak”, majd a kép is átvált, Jane-t látjuk az ágyon ülve. Ezután asztalnál beszélgetnek, a lány arra kéri a lelkészt, segítse munkát találni. Rivers megkérdezi, alapos volt-e az intézetben az oktatás – egy pillanatra a kislány tarkóját látjuk, és egy pálca csap rá. A felnőtt Jane válaszol, igen, az volt, majd ismét Lowoodot látjuk. Scatcherd bottal veri Helent, erre Jane elejti, összetöri a palatáblát. Brocklehurst székre állítja, elítélő beszédet mond. Helen bátorítja: láthatatlan világ, segítő lelkek vesznek körül minket, mondja. Ismét Moore House következik, Jane rajzait dicsérik, Rivers arcképe kapcsán a férfi kijelenti magáról, hogy ő valóban dölyfös. Ismét váltás, Helen Jane-nel beszélget a halálosos ágyán, ő Istenhez fog menni, mondja. Ezután Moor House-ból utaznak el éppen a lelkész húgai. Jane és Rivers megbeszélik az iskolai teendőket; a lány az iskolaépületből kilépve a nevét véli hallani, egy férfi hangján: „Jane”.

Váltás: Lowoodban búcsúzkodik a felnőtt Jane a tanítványaitól. Este érkezik meg Thornfieldbe. Amikor a szobájába kíséri fel Mrs. Fairfax (Judi Dench[65]), a folyosón egy aktkép függ a falon. Másnap Adéllel is találkozik, aki egyszer elmondja neki, hogy Sophie-tól azt hallotta, éjszakánként egy nő sétál a házban, átmegy a falon, és kiszívja az ember vérét (Jane nem veszi komolyan a szóbeszédet). Jane teljesebb életre vágyakozik, ezt a házvezetőnőnek is kimondja, de marad. A lovas elesés előtt a ködös időben előbb egy felröppenő vadmadár ijeszti meg a lányt, majd szinte a semmiből (Jane háta mögül) érkezik a ló, és megijed Jane-től. Rochester (Michael Fassbender[66]) bár megütötte magát, barátságosan viselkedik. Már aznap este behívatja magához a lányt, és a rajzait nézegeti, az Esthajnalcsillagot ábrázoló képet a nézők is látják. Jane nem tartja korábbi éveit hányattatásnak, de Rochester érzékeli szenvedéseit, és együttérzően viszonyul hozzá. Más alkalommal hosszasan beszélgetnek, a férfi látja Jane-ben a kalitkába zárt madarat, amely, ha kiszabadul, magasba szárnyalna. A lány szobája felé menet gyertyájával az aktképet nézegeti (utalás az ébredező testi vonzalomra). Éjjel furcsa zajokat hall, kijön, Rochester szobájából füst szivárog. A férfi aránylag gyorsan felébred, együtt oltják el a tüzet. Miután Rochester visszatér a szobába, szó szerint is közel kerülnek egymáshoz, majdnem megcsókolják egymást. A lány szobájába visszatérve elgondolkozva áll meg az ajtónál. Rochester elutazása után Jane egyedül sétálgat, rajzolgat. A vendégek érkezése örömöt és megpróbáltatást is hoz, Jane hallja a nevelőnőkre tett rosszmájú megjegyzéseket, majd kisurran a szalonból. Rochester utánamegy, beszélgetnek – közben megérkezik Mason. Éjjel a kiáltásra a vendégek is kitódulnak a folyosóra, de a ház ura megnyugtatja őket. Rochester Jane-t kéri meg, hogy ápolja Masont, amíg elhozza az orvost. Amíg magára marad, aggódva figyeli, mi lehet az oldalajtó mögött. Hajnalban a kertben Rochester nem akarja elárulni, ki követte el a támadást. Elmondja, nagy terhet cipel, melytől egy kapcsolat megszabadíthatja – a férfi tulajdonképpen Jane-ről beszél, de a lány Miss Ingramre gondol, ezért Rochester csak általánosságokat mond – bár közben egy virágot tűz Jane hajába –, a lány pedig szó nélkül bemegy a házba, ott viszont elgondolkozva megáll. Jane a gatesheadi eseményekről levélben kap értesítést. Elkéredzkedésekor azt mondja, nem bízik meg Rochesterben – ezt teljesen komolyan jelenti ki, a regényben más szövegösszefüggésben, csak tréfásan mondja; a filmben tehát a személyes kapcsolatukat értékeli. Gatesheadben Reed asszony átadja neki John Eyre levelét, a lány megbocsát neki. Jane később levelet ír a nagybátyjának, tudatja vele, most hol él. Thornfieldbe visszatérve Rochesterrel szívélyesen üdvözlik egymást, de Mrs. Fairfax úgy gondolja, esküvő készül Blanche-sal. Jane fegyelmezetten gratulál a ház urának, és bejelenti, hogy más állást fog keresni. Utóbb Rochester a kertben megkérdezi Jane-től, el kell-e menjen, mert úgy véli, egy zsinór, amely összeköti a lánnyal, akkor el fog szakadni benne és vérezni fog. Jane nagyon felindul, mert csak Blanche miatt menne el, az érzelmeit félretéve nem tud lélektelen automataként viselkedni; kimondja: úgy beszél, mintha meghaltak volna, és egyenlőként állnának Isten előtt. Rochester szerint Blanche a lélektelen automata, és Jane-t kéri feleségül. A lány, miután őszintének látja a férfit, igent mond, vidáman érnek vissza a szakadó esőben a házhoz. Mrs. Fairfax meglátja őket; másnap nemcsak a nehézkes gondolkodása miatt inti óvatosságra Jane-t, hanem okos tanácsul ő adja neki, hogy a házasságig tartsa meg a távolságot. A jegyeseket a ház körül látjuk virágzó fa mellett, vagy amint Jane a férfit rajzolja, és nem engedi megnézni a képet. A házasság előtti kedvezőtlen előjelek mindössze Jane megmagyarázatlan érzéseiben jelentkeznek: elébe megy a lovon hazatérő Rochesternek, és míg a férfi valóságosnak mondja magát, a lány valamiképpen valószerűtlennek érzékeli. Az esküvőre a regénynek megfelelően ketten mennek csak, nagy sietve. Rochester megragadja a tanúskodó Masont, a lelkész fogja le az indulatra gerjedt férfit. Az őrült nő szép, hosszú barna hajú; Grace Poole beszél róla, miszerint zsalu van az ablakon, nehogy kiugorjon, veszélyes, mert minden fegyverré válhat a kezében, és a tetőn szokott vele sétálni, megkötözve, mert azt képzeli, tud repülni. Bertha hozzásimul Rochesterhez, aki a nő fejét megfogva, nyugodt hangon az ő démonának nevezi. Bertha ezután ráköp Jane-re valamilyen fekete kis dolgot, amely a ruháján, a nyakhoz közel megtapad; majd Rochesterre támad, a férfi és az ápolónő lefogják. Jane gyorsan a szobájába megy, ahol ideges sietséggel leveti esküvői ruháját. Este Rochester a folyosón fekve[!] várta Jane-t, amikor kijött a szobájából. A férfi tüzet gyújt – a lángok fellobbanását közelről látjuk –, és elmondja Bertha történetét. Arra kéri Jane-t, maradjon vele, egy pusztán emberi törvény áthágása nem lehet akadály. Elkeseredetten tapasztalja, hogy a lány testét összeroppanthatná, de a lelkéhez akarata ellenére nem férhet hozzá. Miközben beszél, fejét térdeplő helyzetben a lány hasához nyomja, de Jane felfohászkodik: „Istenem segíts”, és távozik.

A következő jelenetben a film kezdetét látjuk újra, a menekülést a thornfieldi házból. Jane újra barangol az elhagyatott vidéken, a földön fekszik, sír. Hirtelen váltással Jane-t látjuk, amint felriad Rivers szavaira: „azt kérdeztem, hogy van”. Az iskolában beszélgetnek – megérkeztünk tehát a film elején tapasztalt jelen időbe. Egy téli este kopognak Jane ajtaján, kinyitja az ajtót, és Rochestert pillantja meg, hosszasan csókolóznak; de a lány feleszmél, mert Rivers áll az ajtóban. A lelkész John Eyre halálának és az örökségnek hírét hozza (újságban olvasta a megkeresést, tehát a filmben nem rokonok; a lány nevét pedig egy rajzán látott aláírás nyomán tudta meg). Jane felajánlja, hogy osszák szét a vagyont négyük között, mert megmentették az életét; a lelkész beleegyezik. Később Rivers „jégcsók”-ot ad Jane-nek, majd elmondja neki véleményét, hogy ő misszionárius feleségének született, jöjjön vele Indiába. A lány nem válaszol, csak a szobájába megy, becsukja az ajtót, és töprengve megáll. Jane a mezőn elébe megy a hazafelé tartó Riversnek. Közli vele, hogy elmenne vele Indiába, de csak mint a segítője. A lelkész ragaszkodik a házassághoz, de Jane szerint ők a „szeretet” szavon mást-mást értenek. „Ha elvenne, megölne” – szól Jane. Rivers azzal vádolja, hogy nem akar felhagyni a régi, törvénytelen vonzalmával. „Akihez vonzódik, mondja ki a nevét” – ordít a lányra. Ekkor Rochester hangja Jane nevét mondja, legalábbis a lány és a nézők számára hallhatóan. Rivers hiába szólongatja, Jane távolodik tőle, és újra csak Rochester hangján hangzik fel a neve. A következő jelenetben a postakocsi megérkezik Thornfieldbe. Jane futva indul a ház felé, de egyszer csak romokat pillant meg. Hosszasan sétál a kormos falak között. Mrs. Fairfax szólítja meg, és elbeszéli a történteket. A házvezetőnő azt a gondolatát is megosztja a lánnyal, hogy nem kellett volna elszöknie annak idején, mert ő segítette volna a félretett pénzével. Rochester szakállasan ül a kertben, Jane némán közelíti meg, a kezét nyújtja oda. Rochester felismeri, erre a lány is megszólal, viszatért hozzá. Rövid párbeszéd zajlik közöttük. A házasság előtti bizonytalanság fordított helyzeteként most Rochester nehezen hiszi Jane-t valóságosnak, úgy érzékeli, mintha álmodna. „Akkor ébredjen fel”­ – mondja Jane. Átölelve tartják egymást, újra egymásra találtak, de a jövőről nem tudunk meg semmit.

A film alapvetően jól, látványosan jeleníti meg a regényt. Az in medias res kezdés merész, figyelemfelkeltő húzás, az asszociatív idősíkváltások jól működnek. Nem egyöntetűen azonban, ha az egész alkotást tekintjük. A cselekmény lehetőséget adott volna későbbi váltásokra is, emlékképek megjelenítésére. A feszültség csökkent azáltal, hogy az őrült nőt elfedő titokzatosság kevésbé jelentkezik, Grace Poole-t nem gyanúsítják. A cselekmény egyéb kis változtatásai nem befolyásolják érdemben a fő mondanivalót. (Egyedül az őrült nő felkeresésekor értékelem nem helytállónak, hogy Rochester mondhatni szerelmes érzelemmel öleli magához Berthát.) A végkifejletnél a lelki egymásra találást érdemes lett volna hosszabban kidolgozni. A jövő hiánya pedig kissé fájdalmas bizonytalanság. Jane szerepében Mia Wasikowska félszeg, de erős akaratú nőt alakít, a szerelem kibontakozó szakaszában lehetett volna hatékonyabban mutatni az érzelmeit.[67] Michael Fassbender kiválóan jeleníti meg a szenvedéseit magába fojtó embert, aki lélektani éleslátásával, nagylelkűségével magával ragadó személyiség. Rivers helyesen ellentmondást nem tűrő akaratú; bár a filmbéli kifakadása a regényben nincs meg, az ottani lassú befolyásolás helyett az itteni hirtelen erős felindulás elfogadható. Érdekes lelemény Mrs. Fairfax jelentőségének megnövelése Jane tanácsadójaként, lehetséges oltalmazójaként.

Tanulmányom végén megállapíthatom, hogy 14 némafilmről, 21 hangosfilmről, összesen 35 filmről gyűjtöttem össze adatokat. Ebből 10 filmet megtekintettem, és saját benyomásaim alapján ismertettem. (A Jane Eyre nyomán készült, de attól jelentősen eltérő filmekkel nem foglalkoztam.[68]) Lenyűgöző ez a bő évszázadnyi idő alatt létrejött eredmény. Mennyi erőfeszítés, alkotókedv, szellemi és fizikai munka, a színészek részéről mennyi személyes odaadás eredménye. Természetesen a filmek között van, amelyik jobban, van amelyik kevésbé sikerült. Mindegyik film az időkorlátok miatt kénytelen volt rövidítésekkel élni; a regényhez képest kisebb-nagyobb változtatásokat, egyéni értelmezéseket is megvalósítottak. Charlotte Brontë regénye, a Jane Eyre mindig továbbgondolkodásra késztet, a megfilmesítés terén is gazdag termést hozott, és ez a folyamat, azt valószínűsítem, még nem ért véget.

[1] Patsy Stoneman, Film adaptations and biographies = Christine Alexander, Margaret Smith, The Oxford Companion to the Brontës, Oxford, Oxford UP, 2018, 190. (A kézikönyvben a filmekkel kapcsolatos részeket Patsy Stoneman írta.)

[2] A rendezést és a forgatókönyvet Theodore Marstonnak tulajdonították, pl. Uo., 190. Az újabb kutatások ezt nem tudták megerősíteni: http://en.wikipedia.org/wiki/Jane_Eyre_(1910_film), megtekintve: 2019.08.29.

[3] http://en.wikipedia.org/wiki/Jane_Eyre_(1910_film), megtekintve: 2019.08.29.

[4] Q. David Bowers, Thanhouser films : an encyclopedia and history. www.thanhouser.org/TCOCD

[5] Stoneman, i. m., 190-191.

[6] The Moving Picture World, 1915. júl. 24., 674. Hivatkozik rá: Karen E. Laird, The Art of Adapting Victorian Literature, 1848-1920: Dramatizing Jane Eyre, David Copperfield, and The Woman in White, London, New York, Routledge, 2016, 56. (A szereplők modern ruhákban játszottak, ez Lynde Denig szerint növelte a film hatását. MPW, 1915. júl. 24., 670.)

[7] www.en.wikipedia.org/wiki/Woman_and_Wife

[8] Patricia Ingham, The Brontës, Oxford, Oxford UP, 2006, 263. (Itt a szerző által összegyűjtött filmadaptációk listája található.)

[9] www.en.wikipedia.org/wiki/Orphan_of_Lowood

[10] A tízes évek legelején a mainál kisebb területű Budapesten 92, országosan 270 állandó mozi üzemelt. L.: Nemeskürty István, A magyar film története (1912–1963), Bp., Gondolat, 1965, 23.

[11] Charlotte Brontë, Jane Eyre: A lowoodi árva, I-II, ford. Karinthy Frigyes, Bp., Kultúra, 1918. L. még: Dörgő Tibor, Charlotte Brontë Jane Eyre című regényének magyar nyelvű fordításai, könyvkiadásai, www.naputonline.hu/2017/11/15

[12] Kőháti Zsolt, Tovamozduló ember tovamozduló világban: A magyar némafilm 1896–1931 között, Bp., Magyar Filmintézet, 1996, 221.

[13] Uo., 224.

[14] Dörgő Tibor, Regény a színpadon: A Jane Eyre drámaváltozatának magyar nyelvű előadásai, www.naputonline.hu/2019/03/13

[15] Mozihét, 1920/23., 24., Mozgófénykép Híradó, 1920/23., 24.

[16] Egy kutatómunka a film nyolc szereplőjének nevét adja meg, valószínűleg tévesen. A hivatkozott sajtóhelyen Balogh Béla több filmjéről esik szó, és ez a nyolc név A 14. című filmre vonatkozik. L.: Gaál Éva, A magyar hivatásos filmrendezők portréja és tevékenysége (1900 és 1920 között), Kézirat, 1974, 233, 284. Lelőhelye: Magyar Nemzeti Filmarchívum Könyvtára.

[17] A sajtóban A loovodi árva írásmód terjedt el, az Internet Movie Database (IMDb) is így tartja számon.

[18] Stoneman, i. m., 191.

[19] www.youtube.com. A filmet kiadták DVD-változatban is (Alpha Video, 2003.)

[20] Adél szerepe kissé kiemeltebb a regényhez képest. Sokszor jelen van, mint akivel törődni kell, vagy mint humoros alak. Rochester házasodását emlegeti, ezért mintegy előmozdítója, előbb Blanche, majd Jane irányában.

[21] Stoneman, Television and radio adaptations, i. m., 492.

[22] www.youtube.com

[23] Robert Stevenson rendezte utóbb, 1964-ben a Mary Poppinst (Julie Andrews Oscar-díjat hozó szereplésével) és 1968-ban A kicsi kocsi kalandjai (The Love Bug) című filmet.

[24] Pl. 1941-ben az Aranypolgár (Citizen Cane) című film révén.

[25] Rochestert „Orson Welles, a csúnya, de démoni hatású színész alakította filmen. Telitalálat volt a választás.” Cs. Szabó László, Paplak a szélben: Charlotte Brontë születésének százötvenedik fordulójára = Uő., Hazajáró lélek: Válogatás az Irodalmi Újságban megjelent írásokból, szerk. Szakolczay Lajos, Bp., MMA, 2018, 116.

[26] A családneve tehát a regénybeli Moor House-i lelkész nevével azonos, de a személyisége teljesen különböző. Neve a teljesebb cselekmény illúzióját kelti.

[27] Mozi Élet, 1947/34.

[28] A műsorfüzetek megtekintettem a Magyar Nemzeti Filmarchívum Könyvtárában (Jane Eyre-dosszié).

[29] Az Anton Giulio Majano által rendezett filmsorozat átdolgozásnak mondható, mert egy új szereplőt teremtett: Jane idősebb koráig marad Gatesheadben, és itt egy Jack Lloyd nevű szereplő – aki még később is megelenik – szerelmes belé. Megtekinthető: www.yuotube.com. A tartalom leírása: www. letterboxd.com/film/jane-eyre-1957

[30] Stoneman, i. m., 492-493. Kiegészítve: www.imdb.com. Peter Koen nevének pontosítása: pl. Nieuwe Schiedamsche Courant, 1959. márc. 19., 5.

[31] www.youtube.com/watch?v=iX-jjMZN-Ho

[32] Oscar-díjat kapott A tábornok (Patton) rendezéséért 1971-ben. A majmok bolygója (Planet of the Apes) rendezőjeként 1968-ban ismét Charlton Hestonnal dolgozott.

[33] Tehetségét jelzi, hogy nevéhez fűződik az első hosszú idejű szerződés, a CBS hétéves szerződése 1951-ben.

[34] A színésznő Ethel Everett névvel szerepel a film feliratinál.

[35] www.youtube.com

[36] www.imdb.com

[37] www.youtube.com

[38] Delbert Mann fiatalon, már 35 éves korában megkapta a legjobb rendezőnek járó Oscar-díjat, 1955-ben, a Marty című filmért.

[39] Egyik szerepe volt Quintus Arrius hadihajó-parancsnok a Ben-Hurban (1959), akit a címszereplő kiment a tengerből. 1966-ban rákbetegség miatt gégéjét eltávolították, ezután is sok filmben játszott, de szinkronhang szólaltatta meg.

[40] Az 1969-ben készült A lovakat lelövik, ugye? (They Shoot Horses, Don’t They?) című filmben játszott szerepéért BAFTA-díjat kapott a legjobb női mellékszereplő kategóriában. Patsy Stoneman szerint (i. m., 191.) Jane-nek „túl magas, túl szép volt, és túl modern gesztusokkal élt”, ez az egész film megítélését gyengítette. Véleményét nem kell osztanunk, mert a testmagasság nem döntő tényező, mindenesetre Scottnál alacsonyabb, és a filmbéli 20 évesnek mondott korhoz képest bizony a színésznő 31 éves, és ez a kor mint „csúnyaság” jelenik meg a fiatalabbnak tudott arcon; gesztusai pedig visszafogottak.

[41] Előző filmjében, A tábornokban (Patton) nyújtott alakításáért, 1971-ben megkapta az Oscar-díjat. A Jane Eyre forgatásakor 43 éves, tehát kissé idősebb, mint a regényalak, de így jobban illik a szintén idősebb Yorkhoz.

[42] Patsy Stoneman szerint Bertha alakjának ilyen újszerű megközelítéséhez hozzájárult Jean Rhys nemrég, 1966-ban megjelent regénye, a Széles Sargasso-tenger (Wide Sargasso Sea). Stoneman, i. m., 191.

[43] A közkedvelt színészt 1965-ben Oscar-díjra jelölték a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában A Főnix repülése (The Flight of the Phoenix) című filmben nyújtott alakításáért.

[44] Többszörös Oscar-díjas, számos nagy sikerű filmzene szerzője: pl. A cápa (1975), Csillagok háborúja (1977-től), E. T., a földönkívüli (1982), Schindler listája (1993), Harry Potter és a bölcsek köve (2001).

[45] www.serialzone.cz/serial/jana-eyrova/obsazeni/

[46] A film bár megjelent DVD-kiadásban is (Acorn Media, 2006.), az interneten csak rövid részletei láthatók.

[47] www.youtube.com

[48] Az ismert színész 1970-ben Heathcliffet alakította az Üvöltő szelekben (Wuthering Heights). Utóbb James Bondként aratott sikert 1987-ben és 1989-ben.

[49] Stoneman, i. m., 493.

[50] Korábbi sikeres filmjei pl.: A makrancos hölgy (1967), Rómeó és Júlia (1968), Napfivér, Holdnővér (1972), A názáreti Jézus (1977).

[51] DVD magyar és angol nyelven: Bp., Jupiter Film, 2004.

[52] Ez a jellemzés – a házat távolról látjuk, és hangok hallatszanak – a thornfieldi eseményekkor is megismétlődik.

[53] A gyermekszínész már az 1993-ban bemutatott Zongoralecke (The Piano) című filmben nyújtott alakításáért Oscar-díjat vehetett át a legjobb női mellékszereplő kategóriában.

[54] Az énekesi karriert is befutó színésznő más szerepeiért később a César-díjat és a Cannes-i Filmfesztivál díját és is elnyerte.

[55] 1993-ban két kategóriában is Golden Globe-díjat kapott.

[56] A forgatáskor már 45 éves, de fiatalabbnak vélhető. Oscar-díjat kapott 1986-ban A Pókasszony csókja (Kiss of the Spider Woman) című filmben nyújtott alakításáért.

[57] Az idézetek sorrendjében: Film, Színház, Muzsika, 1996. jún. 6.; Esti Hírlap, 1996. ápr. 29.; Cinema, 1996/4.; Magyar Narancs, 1996. ápr. 4.; Dunántúli Napló, 1996. ápr. 27.

[58] www.youtube.com

[59] A csak 20 év körüli színésznő maga is nyolcéves korától árvaházban vagy nevelőotthonban élt. Saját életében a kitörési pontot a színészet jelentette. Korábban már több filmben játszott, legutóbb éppen történelmi filmekben, az Emmában és a Tom Jonesban.

[60] A 43 éves sokoldalú színész korábban tagja volt a Royal Shakespeare Companynak, és számos filmszerep után 1995-ben Jane Austen Meggyőző érvek (Persuasion) című regényének filmváltozatában szerepelt.

[61] Stoneman, i. m., 493. (A Mills and Boon népszerű romantikusregény-kiadó.)

[62] DVD magyar és angol nyelven: Bp., Klub Publishing, 2006.

[63] Ruth Wilson arca nem mondható átlagosnak. Mindenesetre hasonlít a regénybeli leíráshoz, Abbot szavaival: „one really cannot care for such a little toad as that” – vagyis a gyermek Jane varangyos békára hasonlít. A felnőtt nő arca is tehát némileg békára emlékeztet (valószínűleg a maszkírozás ezt segítette) – amely ugyanakkor lelki és értelmi szépséget sugároz.

[64] DVD magyar és angol nyelven: Szuez Film, 2012.

[65] A kiváló színésznő 1999-ben Oscar-díjat kapott a Szerelmes Shakespeare-ben (Shakespeare in Love) nyújtott alakításáért a legjobb női mellékszereplő kategóriában.

[66] Ez ekkor 34 éves Fassbender fiatal kora óta elismert színész, 2007-ben, a 300 című film bemutatása után lett igazán híres.

[67] Szabó Noémi is úgy vélte, „a mély szenvedély átélése házi feladat marad”; ugyancsak észrevételezte, hogy a „horror-vonal” kidolgozása „egészében sajnos nem árnyalja a történetet”. Dicsérte a „szépen komponált” természeti képeket. Nem osztom viszont a film szövegére vonatkozó „életszerűtlen”, „avítt” minősítést. Filmvilág, 2011/10, 56.

[68] Számos ilyen film is készült, pl. az amerikai I Walked with a Zombie (1943), az indiai Sangdil (1952), a mexikói Ardiente secreto (1978).

Illusztráció: Jane Eyre-filmek

Cimkék: tanulmány

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Csontos Márta: Reményik-ellenpólusok →

Popovics Tibor Miklós: A ruszin migrációs folyamatokról →

Dörgő Tibor: Charlotte Brontë Jane Eyre című regényének magyar kritikai fogadtatása →

Németh István Péter: Betlehemi fények. És árnyak a Balatonnál? →