Nyőgér Róbert két prózája
Csille
Közelebb akarok menni, de tudom nagyon jól, hogy a sodronykötélpálya alatt közlekedni nem szabad, ezért aztán távolabbról figyelhetem csak a csillék komótos vonulását a magasban. Ilyenkor szeretem nézni őket igazán, amikor munkában vannak, mozognak, és nem csak úgy függnek tétlenül a levegőben. Egyszer, ha addig élek is, látni akarom, amikor épp megindul a csillesor a drótokon. Arról valahogy mindig lemaradok.
Tetszik, hogy, mint egy sztrádán, a csillék egyszerre két irányba mennek: a szénnel megpakolt kis teherkocsik ugyanolyan tempóban haladnak a függőpályán fölfelé a szénosztályozó irányába az egyik oldalon, mint ahogy üres társaik jönnek visszafelé lejtmenetben a másikon. Hogy lehet, hogy lejtőn lefelé sem lódulnak meg, nem tudom, de úgy látszik, valami visszatarthatja őket. Vagy egyszerűen csak visszafogják magukat.
Az üres kocsik időnként oldalra is kilengnek a levegőben, és ilyenkor hol egyikük, hol másikuk nyikordul meg öblösen. Mintha így üzennének egymásnak, vagy mintha nekünk akarnának mondani valamit.
Vajon hány csille lehet összesen?
Az igazság az, hogy nagyon szeretnék egy darab szenet, ami járt már ott fönt. Olyat pedig csak a csillék alatt lehet begyűjteni, de anya oda úgysem enged. Nem tudom, a le-lehulló széndaraboktól félt-e vagy attól tart, hogy már annyira, de annyira elszőrösödött az a vonókötél, hogy nem bírja tovább a gyűrődést, és miközben keresgélek a fűben, az egész csille, úgy, ahogy van, egyszercsak szenestől rám szakad, és úgy betemet az a nehéz, fekete szén, hogy még láncos vonszolókkal sem tudnak majd kibányászni alóla a vájárok.
Akár így, akár úgy, közelebb nem mehetek. Kiválasztok inkább egy szimpatikus, üres kocsit, és elképzelem, hogy én vagyok a rakomány, hogy benne ülök odafönt, és egészen addig követem is a szememmel azt a csillét, amíg szép lassacskán el nem veszik a bányásztelep fái között.
Azt mondják, van ott valaki a fák közt. A kötélpálya végén. Ott a bányásztelepen. Aki fogadja a csilléket, kidönti belőlük súlyos rakományukat, visszafordítja, útjukra bocsájtja őket újra, és megköszöni nekik, hogy ilyen távolról is meghozták a szenet az embernek.
Badella
Dél körül a hátsó konyha szokás szerint beúszott. Négy üst a gázon. Csurom egy víz vagyok.
Az arcom, a hátam. Sose érem utol magam. Mint egy pólyást, kibugyolálom az üvegtésztát a nejlonjából. Ha megvolt az ebéd, majd szusszanok. Meg kell néznem, ki lesz holnap a kézilány.
Karnyújtásnyira tőlem badellák tornyosulnak. Árny vetül a deszkára, a pultra. Egy katica figyel a fazekak pereménél. Az alaplevet, ami maradt, felöntöm vízzel. Alágyújtok újra, aztán só, bors. Talán kitart még.
Egy kattanás. Megfőtt a rizs, a jázmin. Mehet föl a barna. Kimérem a két kilót, szemre megvan. Nem mosom meg, úgy teszem föl. A fehér kényes, de ezen úgyse látszik, akkor meg minek. Bele a vaj.
Nemsokára a tarkómra jön majd ennek is a gőze. Huzatot kéne csinálni, de itt hátul nem lehet. Hogy jöjjön egy kis hűvös is rám, a szószos hűtő ajtaját nyitogatom, ha nem figyelnek. Az összes hűtő kong az ürességtől. Ha legalább dolgozna valaki a kezem alatt.
Bugyog a víz, kimérem a tésztát, megy bele a fazékba. Magamban számolom a hatvanat. A teljes kiőrlésűnek nem szabad több. Huszonnyolc, huszonkilenc. De megzavarnak.
Hogy nem láttam-e a nagy badellát. Mintha nem tudnám, mondom, melyiket. A kettes GN-edény, hogy az kell neki. Felest, mondom, tudok adni, azt mondja, az egykettedes nem elég nagy. Hogy kerítsem elő a másikat.
Időközben el is feledkeztem róla, hogy a fejem fölött ott a gyerek. Nem tudták kire hagyni otthon. Feltettem ide a tűzhely fölé. Hogy meg ne fázzon. Ott jó meleg van. Meg az elszívó az úgyse megy most. Mi van, ha sír. Azt mondják, jó alvó, de időzítőt ne használjak, mert felébred. Van benne valami.
Ha ott nincs, mondom, ahol nézi, akkor a mosogatóban lesz. Azt mondja, hogy onnan jön, ez nem igaz, hogy sosincs semmi, hát honnan szüljön ő most egy ekkora badellát. A lengőajtón keresztül a vendégtérbe ront. Oda én már nem tehetem be a lábam.
Leszűröm a tésztát. Olyan hideg a víz, hogy el is hűti egyből. Egy kanálka olaj. Hogy ne ragadjon. Megcímkézem. Ráírom az eltarthatóságot. Egy napig elállna, de pillanatok alatt elfogy úgyis. Többet eszünk a kelleténél.
Egyébként a csótányt hívom katicának. Ezt nem mondtam még. Azt hiszem.
Nyőgér Róbert a 2019-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: “Széntáró”
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
