Bertolt Brecht: Nagyanyám második élete
Nagyanyám hetvenkét éves volt, amikor nagyapám meghalt. Nagyapámnak egy kis litográfus műhelye volt egy badeni városkában, ahol két-három segéddel haláláig dolgozott. Nagyanyám cseléd nélkül látta el a háztartást, tartotta karban az öreg, rozzant házat, és főzött a háznépre.
Kicsi, sovány asszony volt élénk gyíkszemekkel, de lassú beszéddel. Igazán szerény anyagi körülmények között nevelte fel öt életben maradt gyermekét abból a hétből, akit szült. Ettől ment össze az évek során.
A gyerekek közül két lány Amerikába ment, és két fiú ugyancsak elköltözött. Csak a legfiatalabb, akinek gyenge volt az egészsége, maradt a városkában. Nyomdász lett, megnősült, és nagy családja lett. Így nagyanyám egyedül maradt a házban, amikor nagyapám meghalt.
A gyerekek leveleztek egymással anyjuk további sorsáról. Egyikük otthont kínált neki a házában, a nyomdász pedig hozzá akart költözni a családjával. Az öregasszony azonban elutasító volt a javaslatokkal szemben, és csak egy kis pénzbeli támogatást akart elfogadni azon gyerekeitől, akik ezt megengedhették maguknak. A rég elavult litográfus műhely szinte semmit nem hozott az eladáskor, és adósságok is voltak. A gyerekek azt írták neki, hogy nem élhet egészen egyedül, de amikor egyáltalán nem volt hajlandó vitatkozni erről, engedtek neki, és havonta küldtek egy kis pénzt. Végül is, gondolták, a nyomdász a városkában maradt.
A nyomdász vállalta magára azt is, hogy testvéreinek időnként beszámol az anyjukról. Hogy mi történt ebben a két évben, arról apámhoz írt leveleiből kaptam képet, és abból, amit apám egy látogatás alkalmával és két évvel később, nagyanyám temetése után tapasztalt.
Úgy tűnik, a nyomdász kezdettől fogva csalódott volt, hogy nagyanyám vonakodott befogadni őt a meglehetősen nagy, s most már szinte üresen álló házba. Ő négy gyerekkel lakott három szobában. De az öregasszony amúgy is csak nagyon laza kapcsolatot tartott fönn vele. Az unokáit minden vasárnap délután meghívta kávéra, lényegében ez volt minden. Nagyanyám negyedévente egyszer vagy kétszer látogatta meg a fiát, és segített a menyének a befőzésben. A fiatalasszony azt vette ki néhány megnyilatkozásából, hogy kényelmetlenül érezte magát a nyomdász kis lakásában. A nyomdász nem bírta megállni, hogy ne tegyen felkiáltójelet emellé a beszámolójában.
Apám írásbeli érdeklődésére, hogy mit is csinál az édesanyjuk mostanában, elég röviden azt válaszolta, hogy moziba jár. El kell ismerni, ez nem volt megszokott, legalább is a gyermekei szemében nem. A mozi harminc évvel ezelőtt nem az volt, mint manapság. Nyomorúságos, rosszul szellőző helyiségekről van szó, amelyeket gyakorta régi tekepályákon rendeztek be, harsány plakátok lógtak a bejáratnál, melyek szenvedélyből fakadt gyilkosságokat és tragédiákat ábrázoltak. Tulajdonképpen csak fiatalok jártak oda és szerelmespárok, akiknek jól jött a sötétség. Egy magányos öregasszony feltűnő jelenség kellett, hogy legyen.
De más gond is volt a mozilátogatással. A belépés bizonyára nem került sokba, de mivel ez az élvezet még a torkoskodásnál is alantasabbnak számított, kidobott pénzt jelentett. És a pénzkidobás nem volt elfogadható.
Ehhez jött még, hogy nagyanyám nemcsak a fiával nem ápolt szoros kapcsolatot, hanem az ismerősei közül sem hívott meg vagy látogatott meg senkit. Sosem járt el a városka kávéházi társaságaiba. Ezzel szemben viszont gyakran látogatott el egy cipész műhelyébe egy szegény, sőt valamelyest hírhedt utcácskába, amelyben, főleg délutánonként mindenféle nem különösebben tiszteletreméltó egzisztencia üldögélt, állástalan pincérnők és inasok. A cipész egy középkorú férfi volt, aki bejárta az egész világot anélkül, hogy vitte volna valamire. Úgy hírlett, iszik is. Mindenesetre nem volt nagyanyámnak való társaság. A nyomdász jelezte a levelében, hogy figyelmeztette erre az anyját, de meglehetősen hűvös választ kapott. „ A suszter látott egyet s mást”, válaszolta, s ezzel vége volt a beszélgetésnek. Nem volt könnyű nagyanyámmal olyan dolgokról beszélni, amelyekről nem akart.
Körülbelül fél évvel nagyapám halála után a nyomdász azt írta apámnak, hogy az anyjuk minden második nap vendéglőben eszik.
Micsoda hír!
Nagymama, aki egész életében tucatnyi emberre főzött és mindig csak a maradékot ette, most vendéglőbe jár! Mi ütött belé?
Nem sokra rá apámat egy üzleti út a közelbe vezette, és meglátogatta az édesanyját.
Nagymama éppen indulóban volt valahová, amikor apám odaért. Nagymama levette a kalapját, és egy üveg vörösbort meg kétszersültet rakott elé. Teljesen kiegyensúlyozottnak tűnt, sem túl vidámnak, sem különösebben hallgatagnak. Érdeklődött irántunk, bár nem túl mélyrehatóan, főleg azt akarta tudni, hogy van-e cseresznyéje a gyerekeknek. Ebben egészen olyan volt, mint mindig. A szoba kínosan tiszta volt, ő pedig egészségesnek látszott.
Az egyetlen, ami az új életére utalt, az volt, hogy nem akart apámmal a temetőbe menni, hogy a férje sírját meglátogassa. „Egyedül is el tudsz menni, mondta mellékesen, balról a harmadik a tizenegyedik sorban. Még el kell mennem valahova.”
A nyomdász utólag azt állította, hogy valószínűleg a suszterjához kellett mennie. Nagyon panaszkodott. „Itt vagyok az enyéimmel ezekben a lukakban, csak napi öt órányi rosszul fizetett munkám van, ráadásul még az asztmám is újra gyötör, a ház a főutcában meg üresen áll.”
Az apám kivett egy szobát a fogadóban, de azt várta, hogy az anyja mégis mondja neki, legalább a formaság kedvéért, hogy lakjon nála. De ő nem beszélt róla. Pedig amikor még tele volt a ház is, mindig kifogásolta, hogy nem nála lakik, és pénzt ad ki hotelra.
Úgy tűnt, hogy véget vetett családi életének, és új utakon járt, most, amikor élete alkonyához ért. Apám, akinek jó adag humora volt, „egészen élénknek” találta, és azt mondta a nagybátyámnak, hogy hagyja az idős asszonyt azt csinálni, amit akar. De mit akart?
A következő tudósítás arról szólt, hogy fogadott egy lovaskocsit , és elment vele kirándulni egy közönséges csütörtökön. Az ilyen nagy, magas kerekű lovaskocsikon egész családok elfértek. Néhány alkalommal, amikor mi, unokák, látogatóba jöttünk, nagyapa fogadott egy kocsit. Nagymama mindig otthon maradt. Egy hanyag kézmozdulattal utasította vissza, hogy velünk jöjjön.
És a kocsi után a K.-ba történő utazás következett. K. egy nagyobb város volt mintegy kétórányira vonattal. Volt ott egy lóverseny, és oda utazott a nagyanyám. A nyomdász az egész családot riadóztatta. Orvost akart bevonni. Apám csóválta a fejét, amikor a levelet olvasta, de ellenezte, hogy orvost vonjanak be a dologba.
K.-ba nem egyedül utazott a nagyanyám. Egy fiatal lányt vitt magával, egy félig-meddig gyengeelméjűt, ahogy a nyomdász írta, annak a vendéglőnek a konyhalányát, ahol nagyanyám minden második nap étkezett.
Mostantól fogva ez a „nyomorék” szerepet játszott a történetben.
Úgy tűnt, a nagyanyám bolondult érte. Magával vitte a moziba és a suszterhez, akiről egyébként kiderült, hogy szociáldemokrata, és az a hír járta, hogy a két nő egy üveg vörösbor mellett kártyázott a konyhában. „Most egy rózsákkal díszített kalapot vett neki”, írta a nyomdász kétségbeesetten. „A mi Annánknak meg nincs ruhája az elsőáldozásra!”
A nagybátyám levelei egészen hisztérikusak lettek, csak „a mi drága anyánk méltatlan viselkedéséről” szóltak, és semmi más egyébről. A többit apámtól tudom.
A vendéglős egy kacsintással erősítette meg: „B.-né most élvezi az életet, ahogy hallani.”
Nagyanyám valójában egyáltalán nem dúskált ezekben az években sem. Ha nem a vendéglőben ebédelt, akkor többnyire csak egy kis tojást és kétszersültet evett, meg némi kávét ivott. De megengedett magának egy olcsó vörösbort, amelyből minden étkezéshez ivott egy kicsit. A házat nagyon tisztán tartotta, és nemcsak a hálószobát és a konyhát, amit használt. Gyerekei tudta nélkül még jelzálogot is vett fel rá. Sosem derült ki, mit csinált a pénzzel. Talán a suszternek adta. A suszter nagyanyám halála után egy másik városba költözött, és nyitott ott egy méretes szalont. Ha pontosabban megfigyeljük, nagyanyám két életet élt egymásután. Az elsőt mint lány, feleség és anya, a másodikat egyszerűen mint B.-né, egy önálló személy kötelezettségek nélkül, de elegendő anyagi eszközzel. Az első élet mintegy hat évtizedig tartott, a második nem tovább, mint két év.
Az apám megtudta, hogy az utolsó fél évben az átlagemberektől eltérően olyan szabadon élt, mint a madár. Nyáron például felkelt hajnali háromkor, és végigsétált a városka üres utcáin, amelyeket így egyedül birtokolt erre a kis időre. A lelkészt pedig, aki eljött meglátogatni őt, hogy magányában társasággal szolgáljon neki, mindenki állítása szerint meghívta moziba!
Egyáltalán nem volt magányos. A suszternél csupa vidám ember fordult meg, és sokat meséltek. Nagyanyámnak mindig állt ott egy üveggel a vörösborából, és megivott egy pohárkával, miközben a többiek meséltek, és a város méltóságos tekintélyeit szapulták. Ez a vörösbor neki volt fönntartva, de a társaság számára hébe-hóba vitt magával erősebb italokat is. Egészen egyszerűen halt meg, egy őszi napon a hálószobájában, de nem az ágyban, hanem egy faszéken ülve az ablak előtt. Meghívta a „nyomorékot” estére moziba, így a lány nála volt, amikor meghalt. Hetvenkét éves volt.
Láttam róla egy a gyermekei számára készített fényképet, amely a halottas ágyon mutatja őt.
Egy parányi, ráncos arcocskát látni széles, de vékony szájjal. Sok kicsi, de semmi kicsinyes. Kitöltötte a szolgálat hosszú és a szabadság rövid éveit, és az élet kenyerét elfogyasztotta az utolsó morzsáig.
aus: B. Brecht: Gesammelte Werke. Frankfurt 1967. Bd. 11 S. 315ff.
Fodorné Simon Veronika fordítása
Fodorné Simon Veronika a 2019-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott műfordítója
Illusztráció: Szóbeszéd (alias Presse, Brecht, Die unwürdige Greisin)
Ezek is érdekelhetik!
Karel Kryl: KÖSZÖNÖM →
Nikolaj Szarafov: Bagonalizmusok →
Anne-Laure Bondoux és Jean-Claude Mourlevat: És táncolok is (részlet) →
