Georges-Olivier Châteaureynaud: Nyugodt, csendes tenger, alig fodrozódó víz
Különös, hogy egy anya ilyen bizalmas vallomást tegyen a kisfiának! Itt fogantál. Itt, ezen a parton, ezek között a sziklák között, ahol ő, a gyerek fáradhatatlanul űzi az ehetetlen pocsolyahalakat. Vagy ott, annak a sövénynek az árnyékában, azon a zsongó réten, ahol szöcskéket szokott fogni nagyapjának, Arnónak a horgászáshoz.
A gyerek már csaknem elfelejtette a profán elbeszélést – a nyarat, egy pár türelmetlenségét és ügyetlenségét – , és egy evilági szent verziót képzelt a helyébe: a Természet feltétlen akarata volt, hogy ő a világra jöjjön! Ezt az bizonyítja, hogy a szülei – egyszerű eszközei egy célnak, amely azonban túlnőtt rajtuk – azonnal szétváltak, amint létrejött a mű, amelyért a Természet egy pillanatra egyesítette őket… De valami megmoccant a fűben, lehet, hogy kígyó? A gyerek kiejti a kezéből a szöcskékkel teli gyufásdobozt. Leszegett fejjel menekül az ellenkező irányba, a tanyára vezető üreges út felé. Homloka valami súlyos, langyos dologba ütközik. Egy hang mennydörög felette:
– Hugo, azt a kutyafáját!
A kisfiú kinyitja a szemét. Nagyapja nevetés és bosszankodás között ingadozva masszírozza a combját:
– Fogtál elég szöcskét?
– Igen, nagyapa. Teli a gyufásdoboz.
– Hol van hát?
Hugo lenéz üres kezeire.
– Letettem.
– Szaladj érte. Azután eredj haza, Tanie vár az uzsonnával.
Arno már indul is a mocsár felé.
– Jut eszembe, holnap talán itt lesz apád – veti oda a válla felett.
Lelassítja lépteit, mintha szeretne még valamit mondani, de nem, semmi, sietve folytatja útját.
Hugo megvárja, amíg nagyapja eltűnik az üreges út elágazásánál, mielőtt visszafordulna a rét alsó része felé. A sövénytől félútnyira észreveszi a szöcskékkel teli gyufásdoboz piros címkéjét. Odafut és felveszi. Szerencsére nem nyílt ki. A fogságba ejtett rovarok lábukkal kaparják a fadoboz oldalait. Néha egyikük eszeveszett lendülettel ugrik egyet szűk börtönében, ami a gyerek fülének csákk, csákk-nak hangzik. Két csákk között Tanie hangját véli hallani, aki türelmetlenül hívja a távolból, a fák mögül: Hugo! Hugooo! Hugooo! Ekkor, miután a gyufásdobozt sortjának feneketlen zsebébe süllyesztette, ahol egy, a tegnapi horgászásból származó apró géb rohad, futni kezd a hely felé, ahonnan a nevét kiabálják.
Az uzsonnánál csakis Iago közelgő érkezéséről beszélnek. A gyerekek tapsolnak:
– Az országúton jön? Vagy a tengeren? Hozza a búvárruhát? Megtanít bennünket lemerülni, elvisz bennünket vadászni…
A nők felháborodva kiabálnak. Tanie úgy tesz, mintha fel akarna robbanni mérgében:
– Lemerülni! Vadászni! Szavamra, megőrültek, ezek megőrültek! Meg ne lássam, hogy hozzányúltok egy puskához, mert nem tudom, mit csinálok veletek!
– De Tanie, ha Iago ott van, semmi baj nem történhet!
– Bla-bla-bla! Egyébként itt Arno parancsol, és ő ezt nem fogja megengedni.
– Arno Hugónak parancsol! – tiltakozik Yannick. – De Alainnek meg nekem papa, és papa megengedi, ugye anya?
– Gyermekeim, apátok távollétében…
Véget nem érő aggályoskodás következik, amit Arno visszatérve azonnal elvág egy bosszús Majd meglátommal. Kimondottnak tekintik hát, hogy Arno majd meglátja. Hugo a háttérben marad. Természetesen ő is osztja unokatestvérei örömét. Nem emlékszik olyan nyárra, amikor Iago érkezésének híre ne hordozta volna magában az ünnep és a kaland ígéretét. Holnap tehát itt lesz. Hugo nem tapsol, de gyorsabban ver a szíve.
Aznap este nem fektetik le a gyerekeket a megszokott időben. Így döntöttek az asszonyok, hisz úgysem bírnának velük. Gyorsan felkelnek az asztaltól, szvettert húznak, és a sötétben Arno vezetésével tesznek egy kört a tanyához vezető úton. Literes üvegeket visznek magukkal. Hugóra is rábíznak egy palackot. Tanie szemmel követi a kisfiút a keréknyomoktól lyukas lejtőn, nehogy elessen és megsérüljön. Hugo fél, hogy Tanie hangosan is kifejezi aggodalmát. Yannick és Alain már így is eleget csúfolja a vattában nevelt kis párizsi fiút. És igaz, hogy amilyen vézna és gyerekes, szánalmas figura mellettük.
A felnőttek helyet foglalnak a dagasztóteknőkön. Kinyitják a literes üvegeket. A gyerekek a tűztér előtt játszanak a kutyákkal, Dick-kel és Chippick-kel; barátságos állatok, minden évben bolhásak lesznek tőlük.
A melegtől elbágyadva Hugo hamarosan elbóbiskol. Az egyik kutya a combjára teszi a fejét, és oldalról figyeli vörös szemével. Arno szónokol. Személyesen ismeri azokat a politikusokat, akiknek a beszédét a gazdák a rádióban hallgatják. Egyszer egy súlyos helyzetben köntörfalazás nélkül elmondta Ramadier-nak, hogyan gondolkodik. Egy másik alkalommal Pleven bevallotta neki nyugtalanságát… Yette és Tanie a kötésük felett aggodalmas tekintetet váltanak egymással: nincs nő a tanyán, és a három egyedülálló, különböző mértékben alkoholista férfi nemtörődömségének kitett épület disznóóllá válik.
Lehalkították a rádiót. Hugót a sarokban elringatják a fojtott hangok és a távoli dalok. Amikor eljön az időjárás jelentés ideje, Jakez megkéri, hogy a gombot elforgatva erősítse fel a hangot, mivel ott ül a rádió mellett. A gyerek félálomban engedelmeskedik. Holnap a Dogger-pad, Fisher-pad, Nyugat-Írország térségében: Nyugodt, csendes tenger, alig fodrozódó víz… Hugo szeme lecsukódik. Tanie állával mutatja Arnónak:
– Fáradt. Le kéne fektetni.
Yette néni rádupláz:
– Mindegyiket le kell fektetni. Annál is inkább, mivel holnap nagy mulatságban lesz részük Iagóval.
Az unokatestvérek tiltakoznak. Ők nem álmosak!
Végül, mivel fülessel fenyegetik őket, engedelmeskednek. Hugo hagyja, hogy Tanie magával cipelje. Még visszhangzik ködös elméjében a bemondónő hangja: Nyugodt, csendes tenger, alig fodrozódó víz… Holnap: Nyugodt, csendes tenger, alig fodrozódó víz… Ahogy elmennek a „kis házak” mellett, az éjszaka hűvössége egy pillanatra felébreszti. Ott fog lakni Iago, a három közül a legkevésbé lepusztult házban. Annak az épületnek a tetőtéri hálóterme, amit ők foglalnak el, épp hogy elegendő a háznép szalmazsákjainak. Meg aztán Iago soha nem jön egyedül.
Alain riasztotta fel a házat. Még mindenki aludt, amikor lábujjhegyen lement a lépcsőn. Szólított a természet, fogja majd mondani. Yette és Tanie nem dőlnek be; majdnem minden éjjel eltűnik néhány szilva a kompótos tálból, és csökken a sűrített tej szintje a dobozban. Alain elhagyja a házat. Szilvát ropogtatva elmegy a nagy rét széléig, a tengerig nyúló fűfolyamig, és onnan pillantja meg a vitorlát.
Gyorsan visszamegy a házba. Beletúr az egyik, beépített szekrényként és tárolóhelyként szolgáló féregrágta szekrényágyba. A távcsövet keresi. Nem meri felébreszteni a háznépet bizonyíték nélkül, mivel Yette-nek, az anyjának könnyen eljár a keze, és Arno dühétől is tart. De siettében felborítja a garnélarák-fogókat, a merítőhálókat és a horgászbot készleteket. Minden felborul a szekrényágy tágas és visszhangos rekeszében. Fent Arno káromkodva kel fel. Az első pillantás, melyet az órájára vet, megerősíti a gaztett súlyosságát: reggel öt óra van. A második, a szalmazsákok felé vetett pedig elárulja neki a bűnös kilétét. Lent Alain pánikba esik. Arno léptei megremegtetik a lépcsőt. A távcső végre a gyerek keze ügyébe kerül. Megragadja és elszökik. Arno a lépcsőről látja, amint átlép a küszöbön.
– Alain! Te kis gazember!
Alain néhány ugrással eléri a rétet. A távcsővel a szemén ujjongani kezd:
– A Motu! Ez Iago!
Arno utoléri, a sarkában van. A gyerek megfordul és átnyújtja neki a távcsövet.
– Letettem. Iago az! Ia…
A pofon akkorát csattan, mint egy puskalövés. Miközben Alain sírdogál, Arno beállítja a távcsövet.
– Egy vagy két órán belül nem ér partot…
– Ő az? Mondd, ő az?
Arno után az egész háznép felkel. A szürke és zöld reggelen olyanok, mint egy katasztrófa sújtotta család. A hajadonfőtt lévő, libabőrös, fehér lábikrájú asszonyok nyakukba kerítik bolyhos pamut kendőjüket. A gyerekek, akik a nagy felfordulásban túl szorosra vagy túl tágra fűzték csizmájukat, vacognak a tengeri szélben. Hugo Tanie figyelmeztetésére legalább a vállát betakarta, de csak úgy vaktában, egy törlőruhával.
Yette kiveszi a távcsövet Arno kezéből. A vitorla fehér pontja felé fordítja:
– Semmi kétség, ez a Motu. Igen, igen!
És Tanie-nak nyújtva a távcsövet ugyanazzal a lendülettel pofon vágja Alaint, ahogy az ember gyorsan eleget tesz egy formaságnak attól való félelmében, hogy megfeledkezik róla.
– Nesze. Most pedig, ágyba!
De a gyerekek makacskodnak. Húzzák az időt, összekapnak a távcsövön, felbecsülik az időt, ami a Motunak kell ahhoz, hogy megkerülje a földnyelveket. A tenger nyugodt, korábban elérheti a mocsarat, mint ahogy Arno állítja. Végül visszatérnek a házba, de már senki nem beszél a lefekvésről. Mindjárt reggeliznek, hiszen felkeltek. Igen, mindjárt reggeliznek, utána pedig lemennek a mocsárra.
A hölgy Hugóra mosolyog. Mindnyájan nagyon kedvesen szoktak mosolyogni. A gyerek még nem tudja, hogy a hölgyek akkor mosolyognak így, minden fogukat kivillantva, amikor megrémítik őket. Hugo egy pillanatra sem tételezi fel, hogy bárkit is meg tudna rémíteni. Azt hiszi, hogy rajta kívül a világon soha senki nem fél. Nyilván nem maga Hugo, a vörös hajú, fehér bőrű kisfiú gyakorolja rájuk ezt a hatást. A benne levő szfinxet fedezik fel a naiv szerelmes asszonyok: ő Iago fia! És kétségbeesetten, a gyereken keresztül mosolyognak az apára. Ők nem tudják, de Hugo tudja, hogy Iago nem törődik senkivel. Iago senkit nem szeret, csak az óceán hullámait a Motu hajóteste alatt, azt a meghatározhatatlan és fenséges szabadságot, amiért mindent örömmel feláldoz. És ezek az oktondi nők mindannyian, évről évre, dobogó szívvel ugyanazokat a szavakat mondják neki kissé később, miközben a férfi a szobájukat készíti a „kis házban”:
– Aranyos a fiad!
Ebédnél a gyerekek a szidás ellenére kérdésekkel, tervekkel és kérésekkel ostromolják Iagót. Ő szívesen válaszol nekik, védelmébe veszi őket Arnóval szemben, aki ma idegesítőnek találja őket, valamint Yette-tel és Tanie-val szemben, akik rettegnek a férfi meggondolatlanságától. Persze, horgászni fognak a Motu fedélzetén! És a búvárruha? Persze hogy elhozta! De csak néhány nap múlva fogják használni, mivel Thomas, a barátja csak hét végén érkezik az oxigénpalackkal. De addig sem fognak unatkozni. Lépvesszőket fognak kitenni a mosóhely mellé, hálókat feszítenek ki a mocsárfolyamba! Tapadó tengeri csigát sütnek a parton vad módra, lapos kövön, a finistère-i huronok élvezetüket lelik benne. Valójában undorító, és Tanie Hugo gyenge gyomrára gondol.
– Meg fogja őket betegíteni azzal a szemét étellel!
– Ami a tengerből származik, és különösen ebből a tengerből, az nem betegíthet meg senkit! Ó, Tanie! Hagyja, hogy megtanítsam őket a vad módra készült tengeri csiga élvezetére! Nézze, Dachauban majd’ éhen döglöttünk, és minden éjjel ételekről álmodtunk. A társaim füstölt húsos savanyú káposztáról, steakről, provence-i halászléről… Én vad módra készült tengeri csigáról álmodtam, és sírva ébredtem fel annak a kozmás, tengeri íznek az emlékére. Szóval ne mondja nekem, hogy nem jó!
– Nos, tegyen, amit akar, lefogadom, hogy nem fogják szeretni.
– Meglátjuk!
– Igen! Igen! Mindjárt eszünk is belőle, ugye Iagó?
Arnónak már kezd elege lenni:
– Mindjárt sziesztázni fogtok!
– Nem! Ma nem lesz szieszta!
Alig kiáltott fel Alain, rögtön rájött, hogy végzetes hibát követett el. A távolság, ami Arnótól elválasztja, megóvja egy harmadik pofontól, legalábbis abban a pillanatban. Bár jobban örült volna a pofonnak, mint dühös nagybátyja döntésének: négyig szieszta, teljes csöndben, tilos olvasni. Tilos olvasni! Hugo maga sem tudja, honnan veszi a bátorságot, hogy tiltakozzon:
– De nagyapa, mi nem csináltunk semmi rosszat, Yannick meg én!
– Ez igaz – ágál Yannick -, csak Alain…
– Hugo háromkor felkel, és ír az anyjának. Yannick is, és írja a szünidei feladatait. Alain négyig ágyban marad. Most pedig csönd legyen!
A beszélgetés újra megindul, ezúttal a felnőttek között. A megzabolázott gyerekek meg se mukkannak. Miután megették a desszertet, Arno egyetlen tekintetére felkelnek az asztaltól és a lépcső felé indulnak. Amint látótávolságon kívülre kerülnek, Alain bosszút áll képmutató társain, jól bokán rúgja őket. Hugo és Yannick attól való félelmükben, hogy ismét magukra vonják Arno haragját, a fájdalomtól összeszorított fogakkal, sántikálva a szalmazsákjukhoz mennek, és megkezdődik a hálóterem keskeny ablakán folyton ki-be repülő legyek és darazsak zümmögésétől kísért szieszta. Hugo bosszús tekintetet vet a könyvére. Nem meri megszegni nagyapja parancsát. Arno nem az a házigazda, akit könnyű rászedni. Akármilyen magas és súlyos, olyan csöndesen tud mozogni, mint egy macska, ha rajta akar kapni valakit. A gyerekek sejtik, hogy lesi őket, és jaj nekik, ha valami nem úgy van, ahogy meghagyta! Yannick magába fojtja a sóhajokat. Alainnek, a leginkább izgő-mozgónak a három gyerek közül, megkérdezése nélkül a két másikétól legtávolabb levő szalmazsákot jelölték ki rögtön a szünidő kezdetén. Alain ádáz duzzogásba kezd. Tizenkét évével tizenötnek látszik, hamarosan acél izmai lesznek, igazi „ördög”. A padlás langyos árnyékában mindentől szenved, ami kint, nélküle él és mozog. Egyszerre csak nem bírja tovább. Otthagyja rozoga ágyát húga és unokatestvére döbbent tekintete előtt, és az ablakhoz oson.
– Hűha!
– Pszt! Hallgass! Arno mindjárt feljön!
Alainből minden rosszkedv elpárolog.
– Dehogy, kint van, látom! Te jó Isten, ez aztán élvezetes lesz! Iago kivitte a Dilwicket és a shronk-sisakot…
Hugo és Yannick felegyenesedik a szalmazsákján. Ezek a szavak a beavatottak csodálatát keltették fel bennük. Ha nem félnének, hogy magukra vonják a figyelmet, nyerítenének örömükben. A „Dilwick”, Isten tudja, honnan szedte Iago ezt a nevet, csak egy korcsolyára szerelt régi szappanosláda, egy alkalmi szán, ami arra szolgál, hogy az üreges utakon kiemelje a mocsárból a makrélákat és a sárga tőkehalakat, a rájákat, az osztrigákat, a tengeri sünöket, olykor a tengeri kikötő homárjait. Ami a sisakot illeti, igazi rozsdamarta német sisak, a legenda szerint a tulajdonosa a tanya trágyadombja alatt alussza örök álmát. Ott zúzzák össze a „shronkot”, azt a sok mindenből álló rémes keveréket, amit több napig hagynak rohadni, mielőtt beetetik vele a halakat.
– Iago ott van? Miről beszélnek?
Hugo és Yannick türelmetlenségében felkel és odamegy Alainhez. És csodák csodája! Arno a szemük láttára a kocsihoz vezeti Tanie-t és Yette-et. Biztosan vásárolni mennek Brestbe! Csak Iago és a hölgy marad ott. A hölgy nem számít, Iago pedig semmit sem fog Arnónak mondani. Miközben a kocsi távolodik és a zúgás egyre halkul, a gyerekek indiánüvöltéssel lerohannak a lépcsőn. Iago mosolyogva csóválja a fejét:
– És a szieszta?
– Arno elment! Nincs szieszta! Mókázzunk! Verekedjünk!
Alain, mint a kilőtt gránátlövedék, felborítja Iagót a fűben.
– Verekedjünk? Te szaros kis kölyök!
Alain vidáman rugdossa unokabátyját. Egyik helyi tradíció a gyerekek és a felnőttek közötti könyörtelen verekedés. Iago és nagybátyja, az unokatestvérek apja, valamint Thomas, a társa minden évszakban áldoznak neki. Arno viszont mindig távol tartja magát tőle; a tekintélye nem engedi meg, hogy efféle dulakodásban részt vegyen. De ma Iago egyedül száll szembe a féktelen gyerkőcökkel: Yannick összezárt lábbal ugrál az összegabalyodott testeken, Hugo is nekihevül, és akarata ellenére részt vesz a játékban.
Yannick határozottan beleragad Iago hajába, és teljes erejéből húzza. Alain a mellére ül, és ahogy csak bírja, fojtogatja, miközben Hugo, megakadályozandó, hogy felkeljen, megpróbálja mozgásképtelenné tenni apja hatalmas lábait. Egy rúgás lerázza, és a fűbe löki. Yannick felkiált fájdalmában és elengedi Iago haját: a férfi kicsavarta a csuklóját. Hatalmas ereje ellenére Alain nem képes tovább a földön tartani egy felnőttet, így Iago újra szabadon tud mozogni. A fiú hátrébb gurul, épp hogy elkerül egy rúgást, összeszedi seregét és rohamra indul. A hölgy eleinte elnézően szemléli a játékot. Hamarosan azonban, mivel bosszantja a durvaság, távozik a helyszínről.
A mellkasok zihálnak, a szemek csillognak, minden adott és kapott ütés fokozza az izgalmat. Alainnek vérzik az orra, Iago mindkét alsó karját hosszú, vörös csíkok díszítik. Ismét a gyerekek kerekednek felül. Alain rájön, nem szabad Hugóra hagyni a feladatot, hogy megbéklyózza Iago lábait. Ezúttal ő maga teszi ezt, miközben Yannick ellenfelük vállán ugrál. Hugo, miután egy ütéstől kábán felkel, apját a Dilwicknek dőlve találja, az unokatestvérek féktelenségének kitéve, szinte legyőzötten. A kisfiú ekkor ökölbe szorítja kezét, és keményen arcul üti apját. Apja felső ajka összezúzódik, felreped, feltárva egyik fog szélét, folyik a vér. Iago a fájdalomtól és a meglepetéstől felkiált. A kiáltás után egy pillanatig csönd van. Még mindent abba lehetne hagyni, csakis Hugón múlik, bocsánat apa, bocsánat, nem direkt csináltam… De a gyerek szája néma marad, keze másodszor is ökölbe szorul, s a csöndben egy második ütés csattan.
Az unokatestvérek anélkül, hogy összebeszélnének, elengedik Iagót, és amilyen gyorsan csak tudnak, menekülnek, ki a nagy rét, ki a mocsár irányába. Hugo egy pillanatig se gondol menekülésre. Néhány lépést hátrál, próbál védekező helyzetbe kerülni; apja sietség nélkül indul feléje. Hugo egy pillanat alatt rájön lassúságnak okára: Iago nem tudja, mit tegyen. Van egy fia, de ő nem apa. Amikor annak idején lemondott Hugóról, arról is örökre lemondott, hogy megbüntesse. De forr benne a harag, és úgy keresi útját, mint egy bezárt ragadozó. Arno a helyében már jól megrakta volna a gyereket. Arno haragja azonnali bántalmazásba fordul, amit eszébe se jutna senkinek kifogásolni. Nem utasítjuk el a vihart, az a világ, és a világ rendjének része. De Iago haragja más utakat követ, más törvényeknek engedelmeskedik.
Iago megragadja a gyereket. A Dilwick ládájában van egy tekercs kötél. Hugo hagyja, hogy apja a házzal szemben egy fatörzshöz kötözze. Iago szaggatott mondatokban elmondott indián történetnek álcázza a kivégzést. Ismeretes, hogy a finistère-i huronok ellenségeiket kínzócölöphöz kötözik, akik elmondhatatlan szenvedések közepette halnak meg. De ezúttal a Sápadtarcú szerencsésen megmenekül. Fekete Farkasnak nincs ideje foglalkozni vele, mivel a squaw-ja várja a tipeejében. Mielőtt otthagyná a fához kötözve a gyümölcsöskert közepén, Iago lassan szétnyom a fia arcán egy rohadt almát.
Néhány órával később, amikor visszatértek, Arno és az asszonyok kiszabadították Hugót. Tanie azonnal lemosta az arcát, Arno pedig dühös léptekkel a kis házak felé indult. A távolság ellenére is hallatszott, amint felcsattannak a hangok, majd Arno visszatért. Ellentmondást nem tűrő hangon megparancsolta Hugónak, hogy írjon az anyjának. Amikor Yannick és Alain megjelentek, leültette őket nem messze magától, és figyelte, amint az étkezés idejéig szünidei feladataik fölé hajolnak.
Az étkezés szinte elejétől végéig kényszeredett csöndben zajlik. Csak a vége felé nyitja ki Iago a száját, hogy másnapra, az erős árapály-jelenség napjára lámpás horgászatot javasoljon. Arno addig lappangó haragja hirtelen kitör:
– És ezúttal mihez akarod kötözni a fiadat? Egy sziklához?
Iago felül a magas lóra.
– Ugyan papa, elég ebből! Mondtam, hogy csak játék volt… Ugye nem akarod elrontani a vakációnkat ezzel a históriával?
– Te rontasz el mindig mindent, idióta! Degenerált! Jobban tették volna a németek, ha megölnek!
– Nem mintha nem próbálták volna meg! És ha rád számítottam volna, hogy kimásszak a bajból…
Yette és Tanie igyekeznek lecsillapítani a két férfit. A hölgy azt se tudja, hova legyen. A gyerekek behúzzák a nyakukat a viharban: ma már eleget kaptak belőle.
– Ha azért jöttél, hogy ilyen hülyeségekkel szórakozz, indulhatsz is vissza, én aztán nem bánom!
– Nem miattad jöttem, semmi esetre sem! Minél kevesebbet látlak, annál jobban érzem magam! Azért jöttem, hogy lássam a fiamat…
– Meséld ezt másnak! Fütyülsz te a fiadra!
A vita e pontjánál az apró termetű Tanie felugrik, és beleveti magát a szócsatába:
– Elég volt! Elég! Mindketten hülyeségeket beszéltek. Ha nem hagyjátok abba, még ma éjjel megyek, és visszaviszem Hugót Párizsba az anyjához!
Talán Tanie az egyetlen ember a világon, aki el tudja hallgattatni Arnót. Tudatában lévén hatalmának, csak mértékkel használja, akkor, amikor férjét temperamentuma ijesztő túlzásokra ragadtatja. Ma este a megzabolázott férfi meghátrálását zsémbes parancsok lavinájával palástolja:
– Késő van, szedjétek le az asztalt. Még fent vannak a gyerekek? Fektessétek már le őket, az istenfáját! Föntről pedig egy szórt se halljak, azonnal alvás legyen.
Rövidre fogják az elköszönés és a jóéjt-puszik szertartását. Iago felkel, és az ajtóban állva, a sötétség felé fordulva szórakozottan válaszol a gyerekek Jó éjszakát Iagójára. Alig mentek fel a gyerekek, Iago megkéri a hölgyet, hogy tegye fel a kendőjét:
– Jöjjön, hercegnő. Jó éjszakát Tanie, jó éjt, Yette…
Reggel Hugo megette a reggelijét, majd kiszökött a házból anélkül, hogy bárkinek is szólt volna. Korán volt még, száz madár fülsiketítő hangja hallatszott a sövényeken, amikor Fanch „tehenei faránál” lépkedve, bagózástól eltorzult arccal keresztezte az útját. Fanch gyengeelméjű és iszákos. Megesik, hogy fejszével támad az ajtónak, ha nem hajlandók bort adni neki, és Yette összevonja a szemöldökét, ha a férfi túl közel megy Yannickhoz. De szeretik. A hely szelleme őt is átjárja, mint a megfontolt Jakezt, a legidősebb fivért, és a hallgatag Jóbot, ahogy átjárta az anyjukat is, aki oly rég, egy panaszszó nélkül halt meg szekrényágyának félhomályában.
A mocsárhoz a belső földterületeken keresztül vezető útról letérve Hugo keresztülmegy a szöcskékkel teli réten, és elhalad a sziklafal mellett. A sziklafal hirtelen egész alacsonnyá válik, majd a fekete kavicsos partig süllyed, amit már háromnegyed részben tenger borít. A parttól mintegy száz méterre a dagály által mozgatott Motu táncol a horgonyon. Iago tegnap nagyon magasra, jóval a hínárok vonala fölé húzta ki a csónakot a homokra. Északabbra, a tanyával szemben és messze túl rajta a partok durva, de tiszta homokból állnak. Ezen az oldalon az ember gyorsan lábszárközépig süllyed a feketés iszapba. Itt csak a hasas hüvelykagyló, a szürke szívkagyló és a rózsaszínű, ragacsos tengeri giliszta tenyészik. A kavicsos partnál beljebb terül el maga a mocsár: csöndes láp, ahol minden áradatnál összekeveredik az édesvíz és a sós víz. A mocsár sekély folyójában, mely különösen tiszta ezen az iszapos és sáros folyómeder-fenéken, tengeri pérhal-rajok úsznak, olyan közel, hogy az ember úgy érzi, elég lenne a kezét kinyújtania, hogy megfogja őket. De az iszap a legcsekélyebb próbálkozásnál is felkavarodik, a víz zavarossá válik, és a halak eltűnnek. A huron indiánok emlékezete szerint soha nem fogtak ott egyetlenegyet sem.
Hugo sokáig ül a mocsár és a tenger között. Ha szürke is az ég, ahogy gyakran előfordul még a nyár kellős közepén is, alig fúj a szél; ha nem lenne olyan iszapos a fenék, és nem lenne olyan gyötrelmes eljutni a belső tengermellékről, egy kis kikötő rejtőzne ott.
Hugo nem játszik. Ma nem is gondol erre. Súlyos felhők úsznak az égen, a tenger szelíden elborítja a kavicsos partot, a Motu táncol a szeme előtt, és ez olyan, mint egy rejtvény, amit egy nem föltétlen gonosz, de távoli, nagyon távoli és közömbös tanítómester adott fel, aki még annyi fáradságot sem vesz magának, hogy megcáfolja a rossz válaszokat. Élsz, Hugo, mondja a tanító, most ráébredsz, hogy élsz. Nem kértél semmit, sem azt a száraz hínárt a combod alatt, sem a szürke felhőket, sem a vörös hajadat, sem azt a hajót, ami a horgony körül forog előtted, azt az oly közeli hajót! Még a te vékony végtagjaiddal, göthös tüdőddel is lenne annyi erőd, hogy elússz odáig, felmássz a hajókötélen, felkapaszkodj a fedélzetre, s elnyúlj a hídon, hogy kifújd magad, mert annyira elfáradtál! De tudod, hogy ez neked semmire se lenne jó, egyáltalán semmire, és úgy néznéd a partot, ahogy most a hajót nézed. Élsz, élsz, minden megadatott neked, és ugyanabban a pillanatban minden vissza is vétetett, boldogulj ezzel a rejtéllyel…
Hugo későn ér haza. Már elkezdték az ebédet anélkül, hogy megvárták volna. Arno szórakozottan megdorgálja, közben Tanie megmelegíti a maradék szívkagylós és fésűkagylós hagymalevest. A többiek már a pisztrángnál tartanak. Kora reggel Arno is elment hazulról, egyedül. Senkinek nem engedi meg, hogy elkísérje pisztrángfogásra. A pisztrángfogás, mondja, csakis meglett férfiaknak való, akik ismerik az idő és a csönd értékét. Iago sznobizmust kiált. A pisztrángfogás unalmas! Meg aztán azok a rettenetesen hosszú botok, melyeket az aljnövényzettel borított vízben kell ide-oda mozgatni, azok a sekély vizek, azok a tovasikló halak… Nem, ő jobban szereti a bőkezű tengert, a tengeri süllő vagy a makréla nyílt falánkságát. A makréla, fekete csíkos testével, nem olyan-e, mint a tengeri zebra?
– Zebra vagy ám magad, szamár! Nem értesz te semmihez!
Arno mosolya megcáfolja a szavaiban rejlő túlzást. Tizenkét pisztráng! Még unokájának késése sem tudja kikezdeni jókedvét.
– Egyébként egyikőtök sem ért itt semmihez; jelentéktelen alakok vagytok!
Amikor Arno „jelentéktelen alakoknak” titulálja az embereket, az azt jelenti, hogy minden rendben van. Alain megragadja az alkalmat, és felteszi a kényes kérdést, amit már egy ideje fontolgat:
– Mondd, bácsikám, megyünk este a tengerre?
– Megyünk, ha nem esik. Majd kérek Jakeztől lámpákat.
A gyerekek elfojtanak egy örömteli sóhajt. Yannick az asztal alatt szeretetből kissé belerúg Hugóba. Az unokatestvérek bizonyára haragudtak rá, hogy nem ért haza időben ebédre, mert tartottak tőle, hogy Arno bosszúból lemondja az esti mulatságot.
– Jól fel kell ám öltöznötök!
– Hát persze, Tanie, több kiskabátot is adunk rájuk.
Az ebéd a végéhez közeledik. Egyedül Hugo nem ette még meg a pisztrángját. Az unokatestvérek türelmetlenkednek:
– Menjünk már! Menjünk! Minden készen van!
– Hova mentek?
– Süvöltőt fogni!
– Várjatok meg!
Iago felkel és szivarra gyújt. Yannick és Alain a nagy teknőhöz szalad, amelyen hajlított kis ágak sorakoznak.
– Hol van a madárlép, Iago?
– Ott, a zsákban.
– Várjatok meg!
Hugo fuldoklik a pisztrángtól.
– Tanie, nem kérek többet!
– Kitűnő a pisztráng! Egyél csak, majd utánuk mész!
Indulnak! Viszik magukkal a lépvesszőket, a lépet és a fűzfa kalitkát!
– Tanie! Már nem vagyok éhes!
Iago és az unokatestvérek hangja egyre halkul.
– Először is egy énekes kell; az fogja a többit odacsalogatni.
Befordulnak a ház sarkán. Hugo már nem hallja őket.
– Tanie, kérlek…
Tanie szeme sarkából kérdezi Arnót.
– Megeszi este, vinaigrette-tel.
Hugo az ajtó felé iramodik
– A szalvétád! Gyere vissza, és hajtsd össze a szalvétádat!
Hugo könnyekkel a szemében visszamegy, összehajtja és elrendezi a szalvétát.
– Nézzék már ezt a gyereket! Egész délelőttre eltűnik, mint egy vadember, azután meg, ha nélküle indulnak el, drámát csinál belőle!
Unokatestvére láttán Alain álnok módon meglepetést színlel:
– Nahát! Te is velünk jössz?
– Igen…
– Ma délelőtt lépvesszőket vágtunk. Te nem voltál ott. Azt gondoltuk, téged nem érdekelnek a süvöltők.
– Dehogynem!
– Akkor hol vannak a te csapdáid? Talán azt hiszed, hogy majd adunk neked a mieinkből?
Hugo egy pillanatra az apja felé fordul. De nem, tőle nincs mit remélni.
– Vannak ötcentime-os pénzérméim, amiket anyám küldött nekem.
Alain elhúzza a száját.
– Ötcentime-osok? Azok itt nem érnek semmit.
– És a képes újságok? A Météor legújabb száma?
Alain habozik. Mégiscsak, a Météor legújabb száma! De lesz még rá ideje, hogy mindenéből kiforgassa Hugót az utolsó métereken, mielőtt a mosóhelyre érnének.
– A-a. Olvastam.
Újra könnyek gyűlnek Hugo szeme sarkába.
– Ez nem igaz. Nem olvashattad, mert nem adtam kölcsön…
Iago nevetésben tör ki.
– Fiam, ha meg akarod hatni az unokatestvéredet, rosszul fogsz hozzá!
– Kölcsönadom neki az összes képes újságomat. Az összes Atome Kid-et és az összes Météort!
– Most ezt mondod, mi? Mert csapdákat akarsz…
Miközben civakodnak, a szél az ország belseje felé hajtja a felhőket; végre kisüt a nap. Közelednek a mosóhelyhez, és végül persze Yannick átnyújt Hugónak két kis csapdát.
Éjfélkor lemennek a kavicsos partra. Elöl mennek a férfiak. Arno felvette a halászcsizmáját. Egy égő elemlámpa függ a hátán. Úgy beszélték meg – és Yette megfogadja, hogy ügyel rá -, hogy a gyerekek semmi esetre sem mehetnek túl ezen a jelzőlámpán. Iago olyan messzire megy, amennyire csak akar, vele nem kell törődni. Az övén visel egy lámpát, amit a gazdáktól kért kölcsön. Tanie figyelmeztetésére ő maga mondta a gyerekeknek, hogy az ő lámpájával ne foglalkozzanak.
Libasorban lépnek át a rétet lezáró drótsövényen, mielőtt a part felé indulnának. Hugo Yette-tel és az unokatestvéreivel megy. Fázik. Egyik gumicsizmája töri a sarkát. A délutáni csalódásán rágódva bandukol. Az énekesmadár nem hagyta magát megfogni, egyetlenegy madár, még egy veréb se szállt le a lépvesszőkre. Csak egy eltévedt tyúk ütközött Hugo egyik csapdájának koraeste. A tyúk elmenekült, magával vitte a keresztben a szárnyára ragadt csapdát, és mindenki Hugót csúfolta.
Most vízben tocsognak. Hugo kicsit reszket, amikor arra gondol, hogy azon a helyen, ahol most mennek, egész biztosan az év egyetlen más napján sem érné el a meder alját. Még maga Arno…
– Yette néni, általában sok víz szokott itt lenni?
– Látod, hol vagyunk! Bőven átmentünk a földnyelv csúcsán.
– De mennyi? Mondd!
– Dagálykor? Három-négy méter, nem több.
Hugo nyel egyet és hallgat. Arno feléjük fordul:
– Jobbra megyünk, a sziklákhoz. Néha ott langusztát és homárt lehet találni. Nyissátok ki a szemeteket!
Mint akik egy képtelen hajótörés után kirabolják a roncsokat, sokáig kutatnak meggörnyedve, nedvességtől bénultan a bemélyedésekben, hasadékokban, az erős árapály jelenségeken kívül elérhetetlen lyukakban. Átvizsgálják a hínár barna gyapját, felemelik a köveket, megkaparják a homoknyelveket, amelyek alatt a remeterákok és a nyelvhalak várják a víz visszatérését. Összeszedik, mint az ékszereket a tengeri fülcsigákat, a tengeri csillagokat, a tengeri sünöket, a homokparti tengeri kagylókat. A gyerekek, Yette-tel a sarkukban egymásnak mutogatják, mit találtak.
– Nézd! Egy nyelvhal!
– Nyelvhal? Ugyan már, ez pókhal! Vigyázz, csíp!
Yannick félelmében felkiált:
– Póóóókhal?! – és eldobja a halat.
– Fogd meg, csak azért mondtam, hogy megijesszelek. Fogd már meg, te hülye!
– Dehogy nyúlok hozzá, lehet, hogy tényleg pókhal!
– Ott, ott! Valami mozog! Talán egy homár!
Előttük, a távolban Arno hátán pislákol az elemlámpa. Még távolabb Iago lámpája időközönként, két sziklafal között egyszer-egyszer felvillan. Hugo egy különösen gyors rákot üldözőbe véve behatol egy mély nyílásba, melynek oldalait algák borítják. Amikor kijön belőle, üres kézzel és átázva, mivel sietségében hasig elmerült egy pocsolyában, minden lámpa eltűnt. Anélkül, hogy észrevették volna, a köd leszállt a partra. Hugo először megnyugtatja magát; Yette és az unokatestvérei nem lehetnek nagyon messze. De túl sokáig időzött a gödörben annak az átkozott ráknak az üldözésével. Mennyi ideig? Nem tudná megmondani. Ebben a jeges ködben a tér és az idő egységet alkot. Hugo megiramodik, és hívja a családtagjait:
– Yette néni! Alain! Yannick!
De a köd tompítja a hangokat. Ha egyedül visszamenne a partra, egy emlékezetes fejmosáson kívül más baja nem esne. De a part nincs már sehol. Nem kezdett el a tengerszint emelkedni? Erre kell menni? Vagy arra? Minden támpontot elvesztett. Ha egyenesen előre irányítja lépteit, éppen úgy érkezhet a hullámokhoz, mint a földnyelv csúcsának fő gerincéhez. Könnyek csorognak arcán a csodálatos rét gondolatára, ami emelkedik, egyre emelkedik távol a víztől, távol az éles szikláktól és a nyálkás algáktól, távol a pókhalak mérgétől és a rákok ollójától. Elveszti a fejét, futni kezd, kiáltozik a ködben és a sötétben:
– Ide, ide! Én vagyok itt, Hugo!
Teli tüdőből kiabálja a saját nevét, mert azt szeretné, ha valaki, bárki, ugyanazt kiáltaná helyette.
– Hugo! Hugo! Én vagyok, itt vagyok!
Segítségül hívja Arnót, Iagót és Yette-et, sőt Tanie-t is, aki nem jött velük horgászni a reumája miatt, és fönt, a parton várja őket. Hívja az anyját, aki bizonyára Párizsban, a hálószobájukban alszik, de senki nem felel neki. És hirtelen meghallja a tenger morajlását. A tengerszint emelkedik. Itt a tenger otthon van, és nagy, emberevő óriás-lépteivel hazatér. Futni kellene, menekülni, de Hugo félelemtől dermedt lábizmai nem hajlandók engedelmeskedni. Ekkor leül egy algás, mohalepte sziklára, becsukja a szemét, kezébe temeti arcát. Lassanként megnyugszik, könnyei elapadnak. Végül is, bármi is történjék, valaki hamarosan a vállára teszi a kezét…
Paris-Bures, 1978. február – 1981. november
Fordította: Károly Judit
Illusztráció: ‘Bretagne’ (Hugó Poll , felhők, apály)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Karel Kryl: KÖSZÖNÖM →
