Szalai Lajos: Latzkó Andor életútja és izgága pacifizmusa
Andreas Adolf Latzko (magyarul Latzkó Adolf Andor) 1876. szeptember 1-én született Budapesten tehetős szülők gyermekeként. Apja egy magyar bankár volt, anyja pedig egy bécsi hölgy, amely körülménynek köszönhetően kétnyelvűen nőtt fel, iskoláit Budapesten és Stuttgartban végezte. Apja akarata előtt meghajolva, Budapesten kémiai tanulmányokba kezdett, később viszont – immár nem apai kérésre – filozófiát hallgatott Berlinben, majd egy ideig egy budapesti banknál dolgozott. Ám mindez nem vezetett sehová, a bankárfiú utazni vágyott, s mindenekelőtt írni – elbűvölte a színház világa. Első darabjait be is mutatták budapesti színházak, de ő Max Reinhard rábeszélésére visszatért Berlinbe, s innentől kezdve kizárólag németül írt. 1902 és 1911 között berlini színházak három darabját is műsorra tűzték; a siker váltakozó volt. Az Első Világháború előtt két regénye is megjelent, 1906-ban a Der Roman des Herrn Cordé (Kordé úr regénye), 1913-ban pedig a Der wilde Mann (A vadember).
A háborúban Latzkó előbb a 15-ös számú császári és királyi tüzérezredben harcolt az Isonzó-fronton mint hadnagy, mígnem 1915-ben – ahogy később maga is beszámolt róla – gránáttól származó légnyomást kapott: manapság ezt poszttraumás sokknak nevezik, annak idején pedig a „háborús reszketés” szakkifejezést használták rá. Romain Rolland erről később így írt: „Megkérdeztem Latzkót, megsebesült-e. Nem. Súlyos idegsokk érte. Látta, ahogy egy gránát darabokra tép két ökröt és három férfit. Az első pillanatban nem érzett semmit. De két nappal később, amikor letettek eléje az asztalra egy tál még véres sztéket, ordítani kezdett, hányt, a testét görcsök rángatták. Hat hónapig minden ízében reszketett, s megtagadott minden ennivalót.” Különböző kórházakban ápolták, 39 kilósra soványodott, s végül szabadságra küldték. Az egyik Davosban töltött gyógykezelési időszakot háborúról és háború ellen szóló elbeszélések írására használta ki. Ezek – név nélkül – meg is jelentek különböző svájci újságokban és folyóiratokban, többek között a René Schickele által kiadott Die Weißen Blätter-ben. Hat elbeszélést a zürichi kiadó, Max Rascher jelentetett meg 1917-ben az Europäische Bücher nevet viselő sorozatának első köteteként Menschen im Krieg (Emberek a háborúban) címmel. A kötet meglehetős kasszasikert aratott: 1919-ig 33 ezer példányt adtak el belőle. Számos más nyelvre is lefordították, s ez Latzkót az egyik legismertebb európai pacifistává tette, aki szoros kapcsolatban állt Európa intellektuális elitjével. Olyan szerzők ismerték és becsülték, mint Henri Barbusse, Romain Rolland, Stefan Zweig, Hermann Bahr, Heinrich Mann, Georg Brandes és mások.
Azzal, hogy Svájcban maradt, Latzkó kivonta magát a további frontszolgálat alól. A hadsereg lefokozással büntette. A háború után a családjával a ligur tengerparti Alassióban töltött egy évet, élete legboldogabb évét, ahogy felesége Stella mondta később. Többek között itt írta Marcia Reale című novelláját, amelyet Wieland Herzfelde bevett a Dreißig neue Erzähler des neuen Deutschland (Az új Németország harminc új elbeszélője) című antológiájába. (Később ez az antológia is felkerült az elégetendő könyvek listájára).
1920-ban a Latzkó család Salzburgban telepedett le. Latzkó a német nyelvterület különböző újságjaiban és folyóirataiban publikált tárcákat és elbeszéléseket. 1925 és 1927 között a Sieben Tage (Hét nap) című regényén dolgozott, amit maga is „nehéz szülés”-nek nevezett. Egy haláleset árnyékolta be a regény létrejöttét. Az egyik fia, Paul, aki Münchenben az autóiparban tevékenykedett, 1925 nyarán 22 évesen motorbaleset áldozata lett. Latzkó a regényt halott fiának ajánlotta. A bécsi Krystall-Verlagnál megjelent könyv nemzetközi visszhangja meglehetősen kétarcú volt. A szociáldemokrata beállítottságú lapok himnuszokat zengtek róla, míg mások jól átgondolt és jól megírt prédikációnak és rossz könyvnek nevezték. Az elkötelezett irodalom szószólójaként Latzkó dühödt hangvételű vitairattal válaszolt, amelyet Die Desorientierung der bürgerlichen Literatur (A polgári irodalom eltévelyedése) címmel 1931-ben publikált a Rote Revue című szocialista havi folyóiratban.
A Latzkó család még ugyanebben az évben elköltözött Amszterdamba. Az áttelepülésre családi okokból került sor: Willy, a másik fiuk már ott lakott. Ezen túlmenően Latzkót az első, nyolc évvel korábban megszervezett hollandiai felolvasó körútja során rendkívül barátságosan fogadták. Az Ausztriában tapasztalható politikai változás szintén közrejátszhatott abban a döntésükben, hogy elhagyják Salzburgot. A jobboldali katolikus Salzburger Chronik-ban már 1923-ban megjelent egy úszító cikk a baloldali pacifista ellen, az ifjúnácik pedig két lövéssel szétroncsoltak egy róla készült képet, amely az Österreichischer Hof nevet viselő salzburgi szállodában volt felakasztva.
Amszterdamban megírta a forradalmi hős, Lafayette regényes életrajzát Lafayette – A két világ hőse címmel, s 1935-ben a német nyelvű kiadás mellett angol, francia és holland fordításban is publikálta. A Hilversum Rádió számára hangjátékokat írt, elvétve ujságcikkei is megjelentek. A felesége által továbbírt önéletrajza csak a halála után látott napvilágot, s kizárólag holland fordításban (Levensreis, 1950).
1940. május 15-én bevonultak Amszterdamba a Wehrmacht katonái. Latzkó két nappal később utoljára hagyta el a Merwedepleinen levő háromszobás lakását, felesége társaságában felkeresett egy ügyvédet, hogy elrendezze anyagi helyzetét. Ezt követően a haláláig nem lépett ki többé az utcára, napjait – egyre betegebben – ágyban töltötte, látogatókat azonban még fogadott. Ebben az időben még a szomszédságában lakott Anne Frank a családjával. Latzkó azt remélte, hogy a németek nem tudnak itteni tartózkodásáról. Amikor egy holland rendőr egy razzia alkalmával Latzkóék lakását is átkutatta bujkáló zsidók fellelése reményében, magyar útlevele láttán nem tudta, kivel van dolga. 1943 szeptemberében Latzkó egészségi állapota rohamosan tovább romlott, s orvosa vérátömlesztésekkel való gyógyítási kísérletei ellenére szeptember 11-én meghalt.
***
Latzkó Andor pacifista regénye, a Menschen im Krieg, magyarul először 1920-ban jelent meg Moly Tamás fordításában Emberek s a háború címmel. Az akkori kiadói előszó mindent elárul: „Ennek a könyvnek – melynek magyar kiadását most kapja az olvasó – német eredetije ezerkilencszáztizenhét nyarán jelent meg Zürichben, ezzel a címmel: Menschen im Krieg. Megjelenésekor máris nagy sikere volt: rögtön eltiltották Németországban, Ausztriában és Magyarországon. Mert ez a könyv az emberi lélek mélyéből a kétségbeesés erejével fakadó feljajdulás a háború ellen. A világháború virulásának gondozói nem engedték e művet az évek óta reménytelenül szenvedő néphez. A „Menschen im Krieg” eddig tizenhárom nyelven jelent meg. A hatás odaát sem maradt el: a francia és angol kiadást nem engedték terjeszteni Franciaországban, Angliában, de a szabad Amerikában sem. Hozzáértő körök, úgy látszik, tartottak e könyv erejétől. A világháborúnak vége, a könyvet már csak Franciaországban nem szabad terjeszteni.
E mű német eredetijének első két kiadása névtelenül jelent meg. A könyv írója ugyanis tiszt volt, aki részt vett a háborúban. A legelső tűzvonalban átélte és elszenvedte, amiből e könyvében egy kis mutatót ád. Agyongyötörve, súlyos betegen került kórházba: onnan a Svájcba küldték pihenni. Ott írta meg s adta ki könyvét a háborúról.”
A bécsi Milena Verlag 2014-ben ismét kiadta a Menschen im Krieg-et, 2017-ben pedig a Napkút Kiadó gondozásában jelent meg magyarul – immár másodszor, ezúttal Emberek a háborúban címmel, Kállay Kotász Zoltán újrafordításában.
A már-már teljesen feledésbe merült Latzkó-könyvek kvázi felélesztésében élen járó bécsi kiadó azóta előrukkolt Latzkónak elsőízben a zürichi pacifista Max Rascher Verlag kiadásában 1919-ben megjelent második háborús kötetével, a Friedensgericht-tel is (magyarra fordítva: Békebíróság). Az Emberek a háborúban-hoz hasonlóan a műfaji meghatározásként szereplő „Regény” ezúttal is egy sor lazán egymáshoz illeszkedő novellából áll, s magát a háborút állítja irodalmi úton egy békebíróság elé. Egy nagykorú társadalom mellett síkra szálló szenvedélyes védőbeszéd ez a könyv, olyan polgárok védelmében szól, akik ellenzik a háborúkat, akik emberként s nem puszta parancsvégrehajtóként vállalják fel a felelősségüket.
„Romain Rollandnak, aki nagy honfitársam az emberszeretetben” – így szól a regény ajánlása. Az Első Világháborúban játszódik, a szereplők katonák, mint például a nemzetközileg sikeres zongorista, Georg Gadsky, vagy Artur Weiler, a lírai költő, akik egy évvel korábban még mindkét lábbal a művészet világában álltak, de aztán követték hazájuk hősöket és hőstetteket követelő felhívását, hogy egy év múltán a hadsereg barbár kényszereinek és a társadalom kusza elvárásainak való teljes kiszolgáltatottság legyen az osztályrészük. A főhős, a szegény családból származó Gadsky igen problematikus figura. Önként jelentkezik frontszolgálatra attól a gyermeteg reménytől sarkallva, hogy majd „hősként, kitüntetésekkel teleaggatott tisztként, s a sorssal kétszer is sikeresen megküzdő igazi férfiként” léphet színésznő kedvese, Mathilde elé. Ő a kétségkívül leghallhatóbb, ugyanakkor nem a domináns hang ebben a könyvben. A lírikus Artur Weiler a nagy osztrák költő, esszéista és újságíró Karl Kraus modorában a médiumokat és a porosz militarizmus kultúráját ostorozza.
A könyv szenvedélyes vádirat a háború ellen, s a hadviselő államok mindegyikében tiltólistára került már a megjelenése előtt. Harsányan expresszionista háborús jelenetek és tipikusan eszmeregénybe illő passzázsok váltogatják egymást benne. Eközben Latzkó pacifizmusa mindvégig hallatja a hangját, ám ez a pacifizmus nem egydimenziós monológ, hanem szerfölött izgága. Különböző álláspontok kerülnek felszínre – vagy heves viták és reflexiók útján, vagy azoknak a főszereplőknek a belső perspektívája révén, akik a „háború foglyai”-ként zömmel a háború áldozataivá válnak. Szóba jönnek különböző társadalmi aspektusok, a katonai parancsuralom következményei, s a háború, mint az általánosan elterjedt konkurenciaharc sajátos formája.
A Neue Zürcher Zeitung azt írta erről a könyvről, hogy Latzkó „nem sajnálva a fáradságot, mélyen gyökerező komolysággal és lüktető szenvedéllyel töltötte meg a művét.”
***
Békebíróság
(Részlet a regény első, Csukaszürkében címet viselő elbeszéléséből)
Georg Gadsky kimenő egyenruhájában ült az ágyán, lóbálta a lábát, s ajkait összeszorítva kibámult a szabadba. A fekete, hó után epekedő szántóföldek fölött az ég fakókék boltozata domborodott, a kaszárnya előtt álló lekopaszodott jegenyék ágai közt verebek lármáztak, a nyitott ablakokon át a szobába becsapódó langyos szél pedig édes, bénító fáradtságot csempészett az ember minden porcikájába, mintha legalábbis a tavasz állna a küszöbön, s nem a fenyőfák és a behavazott tetők ünnepe.
Ez volt az utolsó a karácsony előtti vasárnapok sorában, az áruházak úgynevezett „arany” vasárnapja; a háború kezdete óta az első karácsonyünnep. A rettenetes történések egyelőre még nem vetették rá árnyukat az ország belsejére; még nem sanyargatta nélkülözés és szükség az otthonmaradottakat, csak a családi asztal mellett gazdátlanná vált székek meredtek csendes melankóliával az adventi örömre. Egész Németország lázban égett, elhatalmasodott rajta a hála mámora! Boldog-boldogtalan két kézzel kapaszkodott bele a karácsonyünnepbe, mint az első olyan alkalomba, amikor odakiálthat egy jó szót az odakint, az első vonalban levő elgyötört hozzátartozóinak; s ha valaki szemtanúként járta az utcákat, olyan képzete támadhatott, mintha sebtében becsomagolnák a város összes kincseit, hogy aztán kipostázzák őket a csukaszürke fiaknak, akik becsülettel rászolgáltak a hazából érkező gazdag ajándékra.
Ez az adakozási és hadseregimádati hullám egyedül a kaszárnya mellett hömpölygött tova közönyösen. A katonák látták, ahogy a szomszédos kis posthivatal előtt felduzzad a tömeg, ahogy mindenféle méretű dobozok bukkannak fel, majd tűnnek el egymásra tornyozva – álltak irigykedve az ablakban és tűnődtek. Még a legbutábbak agyában is felderengett tompán egy ellentét, vagyis, a haza megvédelmezőinek felmagasztalására irányuló, mindent elsöprő lakossági igény szemben azzal a bánásmóddal, amelyben ők részesülnek a kaszárnyában. Ha – ami gyakorta megesett – az őrmester egyiküket vagy másukat a szokásosnál is komiszabban „a szájára vette”, a gyakorlat után a körletben szárnyra kapott a keserű tréfálkozás: „Még jó, hogy az asszony nem hallja, hogyan beszélnek itt velünk, máskülönben oda lenne minden tekintélyem!” Ilyenkor aztán persze nevettek, a valóságot furcsábbnál is furcsább kiagyalt lehetőségekkel tromfolták le, de a tréfálkozás mögött mindig ott lapult éberen a titkon dédelgetett harag a háborús sors ellen, amely a családapákat lerángatta keserves küzdelmek során elfoglalt talapzatukról, s állította őket egyszersmind a saját fiaik helyére!
Georg Gadsky is úgy érezte magát, mint akit megtapostak, mint akit kiszakítottak saját valójából, s egy kis vacak, elnáspángolt anyámasszonykatonájává degradáltak. Épp az imént számolta ki, hogy a vasvázas ágy, amelyen ül, immár kereken kilenc hete az otthona, és elfogta a borzongás, amikor összehasonlította azt az embert, aki a jelen pillanatban a nevére hallgat, azzal a másikkal, aki annakidején vidám elszántságtól és büszke áldozatkészségtől eltelve bevonult a kaszárnyába! Mit csináltak ezek itt belőle? – Ahelyett, hogy fölényesen lenézett volna a többiekre, akik még mindig úgy élik megszokott hétköznapjaikat, mintha semmit se tudnának az odakint tomboló nagy háborúról, irigységtől mardosott kedéllyel tekintett minden civilre, aki csak kívülről látott kaszárnyafalakat; s gyűlölte, gyűlölte ezt a darálót, amely minden büszkeséget, az akaraterő és az öntudat minden apró maradványát kiőrölte a lelkéből.
Felnyögött, ahogy felállt, és belehallgatózott a házat betöltő ünnepélyes csendbe. Előző este a szabadságosok hosszú sorokban elmasíroztak a vasútállomásra, s csak a föld nélküli és családtalan „városiak” maradtak az ünnepnapokra is az oszlophoz kikötve, mint holmi renitenskedő csikók. Még azokra a parasztokra is irigykedett! Akármelyikükkel cserélt volna, csakhogy néhány napig távolabb lehessen, mint ameddig az őrmester hangja elér!
Lusta, vonszolódó léptekkel, mogorván és undorodva átment a helyiségen, s közben önkénytelenül is eltartotta magától mind a két kezét, mintha utálna hozzáérni saját testéhez. A porosz kőművespallér, aki a tőle jobbra álló ágyon lakott, megfertőzte utálatos beszédmodorával. „Mibelénk törli a pofáját!” – mondta mindig, valahányszor Stuff őrmester úr a zászlóalj fejére ürítette durvaságainak bőségszaruját, s Gadskynak úgy tűnt, mintha ez a szókép a belső tisztátalanság, a bemocskolódás elviselhetetlen érzését plántálta volna a lelkébe. Ilyenkor óhatatlanul azokra a szennyes kéztörlőkre gondolt, amelyeket bárki használhat, aki épp arra jár. Vitathatatlan, hogy az ő lelke is magán viseli valamennyi elöljárója ujjlenyomatát! Élete eddigi összes harminchárom évében együttvéve se érte annyi bántódás a becsületét, mint itt, ez alatt a kurta kilenc hét alatt. És miért? Mert saját indíttatásból magára vállalta azt a súlyos terhet, hogy önkéntesen katonai szolgálatra jelentkezik. Hát ezért? Ezért kell most eltűrnie, hogy közönséges, szűklátókörű kreatúrák szidják, alázzák, szégyenítsék és megvetésük tárgyává tegyék? Micsoda őrültséget követett el ezzel a lépéssel!
Dühösen visszaült az ágyra, hogy tovább vájkáljon a saját sebeiben. Tulajdonképpen mi késztette arra, hogy megtegye azt a végzetes lépést? Hisz minden irányból próbálták lebeszélni; befolyásos mecénások az utolsó pillanatig igyekeztek felszabadítani adott szava alól; s ő csökönyösen kitartott elhatározása mellett. Hogyan sejthette volna, hogy ez lesz belőle? Ismét felhorgadt a bensőjében az eszeveszett, fortyogó felháborodás, ahogy emlékezetébe idézte belépését a kaszárnyába: amikor – mintegy a helyzetének tudatosítása okán – lecsapott rá az őrmester ellentmondást nem tűrő hangja, és Georg Gadsky, a pár perccel korábban még híres zongorista, akit uralkodó fejedelmek láttak vendégül asztaluknál, száz szervilisen vigyorgó ember szeme láttára úgy állt ott, mint akit felpofoztak. A döntéséért elvárható megbecsülés helyett méregbe mártott gúny fogadta, mintha az általa hozott áldozat nagyságának, saját művészi tehetségének, az addigi élete során küzdelmesen elhódított társadalmi rangjának köszönhetően megkülönböztetett megalázás járna ki neki. Azoknak a kollégáknak viszont, akik valamelyik hadsegélyző intézmény felkérésére „szívességből” előadnak néhány zongoradarabot, áldozatkészségükért az újságokban megjelenő forró hálálkodás jut osztályrészül!
Dacolva minden előírással és tilalommal, hanyatt vágta magát a kemény fekhelyen és becsukta a szemét.
De hát nem felelős egy kicsit Mathilde is? A lány, bárhogy is tagadta, a kezdeti napokban teljesen visszaváltozott porosz tisztcsemete-mivoltába; csillogó szemmel sietett az ablakhoz, valahányszor odalent tovamenetelt egy katonacsapat, s a szerkesztőségek előtt órák hosszat táviratokra várakozott! Számára minden túl lassan zajlott, számára minden ember túl tompa, túl közömbös volt; az egész Dél olyan mértékben az idegeire ment, hogy legszívesebben nyomban felutazott volna Berlinbe – ennyire idegennek érezte magát hirtelen az egyébként oly nagyon szeretett városban. Látszólag persze minden változatlan maradt; Gadsky rendre elkísérte a színházba, a próbák után pedig érte ment, és Mathilde csókra nyújtotta neki az ajkát. Ám az egész olyan volt, mint holmi bebalzsamozott szenvedély, mint egyfajta nyugta a kiélvezett boldogságról. A művésznő, aki annak előtte túltette magát minden előítéleten, s a kedvéért összekülönbözött a teljes előkelő rokonsággal, most eltűnt von Moellnitz bárókisasszony háta mögött. Ugyan mit tehetett volna a virtuóz Gadsky, ugyan mit jelenthetett volna még a klimpírozása annak a lánynak, aki, megfertőzödve az akkori napok vak lelkesedésétől, a viadalt összetéveszti rímpárjával, a diadallal, és csak zászlókat és győzelmi íveket lát ott, ahol sírok és véres hullahegyek szegélyezik az utat?
Ma persze már tudni se akar erről a hallatlan mészárlásról! Ma már ő maga is bűntettnek tartja, hogy Gadsky kezeit, vagy, az ő szóhasználatával, Gadsky „egyetlen” kezeit egy olyan fegyver használatára pocsékolják el, amelyet bárki más elsüthetne helyette. Ma már ismét létezik a művészet, amelynek ugyanúgy megvannak a jogai, mint a háborúnak. Várta volna ki türelmesen, míg a lány visszatalál hozzá? Őrizte volna állhatatosan a látszatot, akár egy bigott…? Hát csoda, hogy hagyta magát megfertőzni Mathilde mámorától?
Hirtelen mozdulattal felugrott, sietősen simára igazította az ágyat, majd folytatta a félbehagyott járkálást fel-alá a szobában. Nem! A pokolba is! Hát már ott tart, hogy egy szoknya mögé bújik? Hogy a tetteiért viselendő felelősséget a kedvesére hárítja? Bizonyisten, sajátos eredményeket érnek el ebben a nevelőintézetben, amely, úton a hősiesség felé, a növendékeinek elsősorban a gomboktól, paszományoktól és csillagoktól való hideglelést és rettegést veri a fejébe!
Büszkén kihúzott derékkal messze elhajította magától az alantas gyanúsítást. Ő maga a vétkes! Egyedül ő maga! Ebbe a kalandba saját eszement becsvágya, önteltsége s az a szenvedélye lovallta bele, hogy mindig a legnagyobb kockázattal játsszon. Ha a háború egy évvel korábban, vagy egy évvel később jött volna el, alighanem háromszor is fontolóra vette volna a lépést. Csak ebben az egyetlen évben, csak éppen most nem lett volna szabad, hogy utolérje a kísértés!
Épp hogy csak megérkezett, maradéktalanul elégedetten és lustán, leeresztett vitorlákkal horgonyzott a kikötőben, derékaljaként egy pompás emlékekkel tömött puha zsák szolgált, s a jövővel szemben már nem voltak elvárásai. Miről álmodozhatott volna még? Három példátlanul sikeres téli utazás volt az utóbbi három év termése. Egy amerikai diadalmenet, majd egy oroszországi turné rubel- és dollárbankókban akkora vagyont akasztott a nyakába, amely időközben már benne magában is gyanakvást keltett: ennyi pénzhez lehetetlen tisztességes úton hozzájutni…! Felépült egy otthon, a legapróbb részletekig menően a vágyai megtestesülése – a könyvek, amelyeket a világ minden sarkából szedegetett össze, díszkötést kaptak és keretbe foglalták az életét… Elégedettségét már csak egyetlen féreg rágta: nemrég meghalt az anyja, s neki nem maradt senkije, akivel megoszthatta volna a boldogságát. – Ekkor Párizsban, ahol koronázatlanul is királyként ünnepelték, összefutott Mathildével, s mire igazából tudatosult volna bennük a dolog, máris ezer szállal gabalyodtak egymásba! A lány, akiben a későn érő nők súlyosan csökönyös szenvedélye dübörgött, mindenestül átadta magát neki, értéktelen limlomként dobva félre rangot és hírnevet. Csak a férfi két karjában bízott, és a saját hangjában, amelytől még a haragvó család sem foszthatta meg. Gadsky megszégyenülten szembesült ezzel az áldozatkészséggel, majd kapcsolatait latba vetve addig nem nyugodott, míg atyai örömtől sugárzó arccal át nem nyújthatta Mathildének a kinevezést az udvari színházba.
Így érte őket közös fedél alatt a tavasz, s csak az illem egynémely lépcsőfoka állt közöttük; napjaik úgy hömpölyögtek tova, mint egy folyam, amely napról-napra mélyebbre ássa a medrét, miközben napról-napra szélesebben és lelassultabb mozgással halad előre.
Mindazt, amiről a szutykos délnémet bányászfaluból jövő, gúnyolt-csúfolt bakterfiú mint elérhetetlenül pompás mesevilágról ábrándozott, s amit csökönyösen célul tűzött maga elé, immár meghódított hegycsúcsként tudhatta maga alatt!
Harminchárom évesen úgy érezte magát, mint holmi kérődző állat, arra kárhoztatva, hogy élete hátralevő részét további koncertbevételek bezsebelésével töltse el!
S akkor jött a háború!
Hirtelen megnyílt előtte egy egészen új irány: az a már nem is remélt lehetőség, hogy kezdhet mindent elölről; s ez volt az, ami tévútra vezette! Csak ez! Az, hogy csak úgy egyszerűen odavesse a kártyaasztalra a teljes Georg Gadskyt az összes eddig elért eredményével, bele a csukaszürke cseppek óceánjába, amely mindenkit elnyel, akiben nincs elég erő, merészség és férfiasság ahhoz, hogy felküzdje magát a csúcsra; hogyan is állhatott volna ellen a csábításnak, hogy újból próbára tegye magát, s hogy mindent újból elhódítson?
A hősként, kitüntetésekkel teleaggatott tisztként, a sorsát kétszer is révbe juttató, kiteljesedett férfiként való visszatérés Mathildéhez – ez az elképzelés lett a végzete! Mint egy oktondi kölyök, aki – a Robinson Crusoe olvasmányélményétől megmámorosodva – meglóg a szülői házból, ugyanolyan vakon, ugyanoly esetlenül rohant bele ő is a vesztébe! Most pedig benne ül a csapdában és béklyókba verve hunyorog vissza a szabadság felé, amelyet puszta szeszélyből eldobott magától!
Fortyogott benne a düh, ahogy megállt a szoba közepén és vetett egy pillantást a másik két katonára. Nekik legalább nincs okuk rá, hogy önostorozással kínozzák magukat; ők csak a parancsot, az acélos kényszert követik. Gyűlölettől eltelve figyelte Fröbelt, aki épp elrakta a borotvakészletét, majd felöltötte a zubbonyát, miközben egy dalocskát dúdolt. Bárcsak egy jóságos tündér megmutatta volna neki előre ezt az alázatos, félénk kis elemi iskolai tanítót! Akkor megmenekült volna. Egy átlagos halandónak persze a képébe nevetett volna annak a valószínűtlennek tűnő jóslatnak a hallatán, hogy egy ilyen szánalmas, pipogya alak meg fogja rangban előzni a hadseregnél. A hadseregnél! Egy olyan szakmában, amely Gadsky nyakatekert felfogása szerint mindenekelőtt merészséget, büszke önbizalmat, dacot és kitartást követel meg az embertől, csúszómászókra és hízelgőkre pedig nincs szüksége.
Ökölbe szorított kézzel elfordult és közelebb lépett Weilerhez, aki új könyvének korrektúraívei fölé hajolva ült egy fejtetőre állított katonaládán a második ablak előtt. Hát nem furcsa, hogy egyetlen társas kapcsolataként pont az a két ember maradt meg neki, akiket még az első nap megszólított, miközben a kaszárnyakapu előtt bebocsátásra vártak?
Felidézte magában a hideg, ködös reggelt, a sok didergő, ellenségesen bámuló alakot, valamint a saját ijedtségét ezeknek az embereknek a láttán, akik mostantól a mindennapjai részét képezik. Azok pedig tompán és elhasználódottan ácsorogtak ott, testben és lélekben lerongyolódva, mintha nehéz súlyokat aggattak volna rájuk; s ennek a sivár bolynak a belsejéből olyan szag szivárgott elő, mintha a közelben kinyitottak volna egy pinceajtót. – A kaján pillantások, amelyek végigsiklottak jó minőségű ruházatán, olyan érzést keltettek benne, mintha meztelen lenne; s mindeközben a szeme sóváran pásztázta a sokadalmat egy olyan embertárs megpillantásának reményében, aki az ő világából érkezett.
Így talált rá a félénken egy oszlophoz támaszkodó Weilerre; egyszerű, jólelkű banktisztviselőnek nézte, így aztán a legszívesebben üdvrivalgásban tört volna ki, amikor pár szót követően azt az érzékeny, öntörvényű költőt ismerte fel benne, akit hozzá nem értő ítészek elől már számos alkalommal a védelmébe vett. Kettejük körül nyomban bezárult egy bűvös kör; úgy álltak ott, mint valami szigeten, a hasonlóságaik védelme alatt; és az elkülönülésük Fröbelt is odacsábította, aki lányos tétovaságával máris felhívta magára néhány tréfamester figyelmét. Fröbel később is hű maradt hozzájuk, jóllehet a népszerűtlenség, amelyet ők ketten a felettesek részéről élveztek, árnyékot vetett az ő kifogástalan magatartására is; s épp ez a ragaszkodás késztette Gadskyt arra, hogy elnézést tanúsítson a tanító összes többi gyarlósága iránt.
– Máris megy? – kiáltott fel csodálkozva, amikor látta, hogy Fröbel kabátban, sapkában és oldalfegyverrel felszerelkezve elindul az ajtó felé.
– Naná! – szólt vissza Fröbel jókedvűen –, Stuff őrmester úr engedélyezte, hogy előzetes jelentkezés nélkül kimehessek.
Gadsky lehorgasztotta a fejét, hogy leplezze a száját eltorzító keserű mosolyt. Bíz isten, ezeknek itt pont Fröbel a megfelelő ember! A rettegett őrmesternek még a távollétében sem merte mellőzni a nevét követő „úr” szócskát, és szakállas arca felragyogott a kegyes engedély felemlítésekor, mintha egy elemi iskola tanulója lenne, nem pedig tanító és családapa. – A leendő tiszthelyettes! Hallotta már? – kiáltotta oda Gadsky gúnyosan Weilernek, és közben az ajtó felé intett, amely épp becsukódott Fröbel háta mögött. – Az egyetlen, akit méltónak találtak a dologra! Valószínűleg úgy vélekednek, hogy egy ember, aki a nádpálca suhogtatásához szokott, újoncokkal szemben is megtalálja a megfelelő hangnemet! Gondolt volna rá akár álmában is, hogy pont Fröbel tulajdonságai teszik a harcost?
S miután tett néhány ideges lépést a szobában, felfortyanva még hozzáfűzte: – Szégyen és gyalázat, hogy pont egy olyan embert léptetnek elő, akinek a frontharcok puszta gondolatától fennakad a szeme, pont a lehető leggyávább embert a zászlóaljban, csak mert…
Weiler összehajtogatta a kéziratát és csodálkozva pillantott Gadsky epés képébe. – Miért használja ezt a csúnya szót? – szólt közbe higgadtan. – Mert hát, mi is az, hogy „gyáva”? A szegény Fröbel óhatatlanul a saját hulláját, vagy a szörnyen helybenhagyott testét látja heverni maga előtt, mihelyt gránátokról vagy gyalogsági támadásokról hall. A fantáziája csak rémisztő víziókat gyárt, amiről ő nem tehet. Ha úgy látná magát, mint aki épen és sértetlenül átsétál minden golyózáporon és kitüntetett, megcsodált hősként tér haza, egyből nem lenne többé gyáva! Mindez vérmérséklet kérdése! Még Buonaparte tüzérezredes is elsápadt, amikor elsőízben csaptak be a közelében a gránátok, és a tapasztalt vén tábornok kérdésére, hogy fél-e, azt a fölényes választ adta: „Ha ön csak fele annyira félne, tábornok úr, mint én, már rég elmenekült volna!”
Gadsky epésen megrázta a fejét. – A párhuzam Napóleon és Fröbel között kissé merésznek tűnik – válaszolta ingerülten. – Nyilván az is közrejátszik, mekkora vesztenivalója van az embernek! Franciaország koronája vagy Fröbel kétszobás lakása. Én semmiképp se szeretném Napóleonhoz hasonlítani magamat, de Fröbelnél azért magasabb szinten játszom! Otthon tíz éven át náspángoltak és gúnyoltak, hogy kiűzzék a fejemből a bolondságokat; azután tíz éven keresztül magam dresszíroztam magamat, akárcsak egy könyörtelen állatidomár, vissza, és megint csak vissza a zongorához; és csak akkor értem el a célt, amelyet megálmodtam magamnak! Az apám kis vasútállomásán naponta átsuhanó Orient-Expresszre csak ekkor szállt fel először utasként Georg Gadsky, és suhant el az összes kínszenvedés mellett, a bozótok és falak mellett, amelyek annakidején láthatták, ahogy sír és a földet harapdálja. Mérlegelje csak, mit veszítek! Hogy mit jelent győztesnek lenni; ha az ember maga is egy olyan expresszvonattá válik, amely tovaszáguld tiszteletteljesen szalutáló férfiak előtt a csakis az ő számára szabadon hagyott síneken…
– Úgy hiszi, hogy szegény Fröbel nem mérl… – kezdett volna bele a válaszába Weiler, de a szó úgy szakadt el a szájában, mintha ollóval vágták volna ketté. Gadsky követte a tekintetét, megperdült, majd vigyázzállásba merevedett, amikor meglátta az őrmestert, aki nagy zajt csapva épp akkor tépte fel az ajtót és lépett be a helyiségbe. A szobát azon nyomban lélegzetvisszafojtott csend töltötte el, mintha a zömök, szélesvállú férfi magasfeszültség alatt állna, amely bármelyik pillanatban kisülhet. A férfi apró, bizalmatlan szeme erre-arra rebbenve átkutatott minden szegletet, végigsiklott ágyakon és polcokon, remélve, hogy felfedez valamilyen szabálytalanságot. Aztán Stuff őrmester úr halkan szuszogva egészen Gadsky közelébe nyomult és megállt előtte. Ösztönösen megérezte a gyűlöletet, amely feléje áradt, s nyomban őbenne is fellángolt a néma ellenségeskedés. Útban az ajtó felé még igen jó volt a hangulata, és szilárdan meg is fogadta magának, hogy kegyes lesz, s kivételesen még ezt a két fekete bárányt is békén hagyja. Hisz küszöbön áll a karácsony, a legtöbb újonc szabadságon van, minek folytán az üres házban tennivalója is alig akad – ez már önmagában jókedvre derítette. Délelőtt ráadásul nyert a kártyán, a nap fennmaradó részére pedig egy névnapi ünneplésre volt hivatalos. Egy szó, mint száz: nem volt semmi kedve a rosszfiút játszani! Ám amint meglátta, ahogy Gadsky oly elszántan felszegi a fejét, újból szabadjára bocsátotta a dühét, golyószerűen gömbölyű teste teljes egészében megfeszült, mintha le akarná rohanni a némán előtte magasodó ellenállást.
Stuff őrmester úr a legkevésbé sem tartotta magát katonanyúzónak, sőt úgy vélte, hogy jóindulatú és elnéző, legalábbis amennyire ez összeegyeztethető a méltóságával és azzal a súlyosan rá nehezedő feladattal, hogy rendre szoktassa az évről-évre beözönlő újonchordákat. Kimondottan vágyott rá, hogy „atyai” feljebbvalónak tartsák, így aztán ennek az átkozott zongoristának az agresszív gőgje szinte az őrületbe kergette! Stuffnak szokása volt, hogy büntetésből megtagadja az emberek kimenőjét, csak azért, hogy az utolsó pillanatban kegyet gyakorolhasson, s úgy vélte, jogot formálhat egy hálás kutyatekintetre. Neki magának sem volt az ínyére, hogy a háború hordalékaként csupa vén csont kerül hozzá újoncként, mégsem bírta rávenni magát, hogy változtasson a rendszerén. Gadsky önérzete, annak szavakba nem öntött megtagadása, hogy jóistenként nézzen fel az „ő őrmesteré”-re, ez az egész, fennhéjázásból és alattomos szolgálati buzgalomból összegyúrt renitenskedés olyasvalami volt, amit le kellett győznie! Úgy vélte, egy újonc, aki elutasítja, hogy az őrmester leereszkedően és elnézően bánjon vele, és minden fesztelen viccelődést jéghideg komolysággal honorál, az nem különbözik egy makacs kutyától, amelyet addig kell fenyíteni, amíg nem zabál az ember kezéből. Milyen alapon vindikálja magának a jogot ez az alak ahhoz, hogy merő epés gyűlölettel bámuljon az összes katonája által szeretett Stuff papára, úgy, mintha az maga lenne az ördög?
– Majd én megmutatom magának! – sziszegte az arcába közvetlen közelről, minden bevezetés nélkül, s homlokának a színe sötétpirosra váltott, amikor Gadsky kifogástalan vigyázzállásban maradt s közben még csak el sem sápadt; ellenkezőleg: aljas, hideg megvetés látszott a szemében. – Majd megtanulja, ki az erősebb kettőnk közül! – egészítette ki az őrmester a fenyegetődzését, aztán puszta időnyerés végett átment Weilerhez. Egy pillanatig elfogta a kísértés, hogy ezúttal szigorú lesz és tönkreteszi ennek a keményfejű alaknak a karácsonyát, méghozzá alaposan! Csak annak az ösztönös megérzésnek köszönhetően vetette el aztán mégis a tervet, hogy egyszerűbb a csontjait összetörni ennek az embernek, semmint megtörni a konokságát. Weilert csak futólagosan vette szemügyre – egy rántással megigazította a zubbonyát, mondván, a csizma legközelebb legyen még fényesebb –, majd tétova léptekkel visszabotorkált Gadskyhoz.
Ismét olyan csend uralkodott el a helyiségen, hogy mindenki hallhatta saját szívének a dobogását. Aztán Stuff őrmester úgy döntött, beéri egy kisebb figyelmeztetéssel, s rövid mérlegelést követően megragadta Gadsky mellén a középső gombot. – Mért nincs megtisztítva ez a gomb? – üvöltötte.
Gadsky hallgatott.
– Süket maga? – üvöltötte Stuff olyan hangosan, hogy megcsörrentek az ablakok. – Mért nem fényesítette ki rendesen a gombjait?
– Őrmester úrnak alázatosan jelentem, én kifényesítettem a gombokat – válaszolta Gadsky jeges nyugalommal.
Az őrmester tajtékzott. Többévtizedes gyakorlata volt már benne, hogy egy gombot, amelyet nem akart fényesnek minősíteni, ha ne is piszkosnak lásson, de mindenképpen piszkosnak érezzen. – Kifényesítette? Ez magánál kifényesítés? Ha egy negyedórán belül nem jelentkezik nálam fényesen csillogó gombokkal, odalent, az őrszoba előtt, akkor itt marad a kaszárnyában! Ma és a karácsonyünnep mindkét napján. Megértette?
– Parancsára, őrmester úr! – harsogta utána Gadsky, miközben az őrmester bedörrentette maga mögött az ajtót és az izgatottságtól verejtékezve lement a lépcsőn a feleségéhez, aki a kapu előtt várt rá. Vadul rámordulva az asszonyra, közölte vele, hogy várniuk kell néhány percet, aztán barátságtalanul hátat fordított neki.
Stuff saját magával volt elégedetlen. Mért hagyta, hogy megint elragadják az indulatai? Mi értelme van ennek? Ettől az a fickó csak még csökönyösebb lesz. Vagy kapd le mind a tíz körméről, vagy ne csinálj semmi. Egyszer jól meg kell hintáztatni, hogy orra bukjon, vagy… Felvonultatott magában minden rendelkezésre álló eszközt, a feleségére pedig gyilkos pillantásokat vetett, valahányszor elment mellette. Ő tehet erről az egész gyalázatos helyzetről! AnNak idején neki támadt az az ötlete, hogy hívják meg a lakásukra ezt a frissen berukkolt zongoraklimpírozót, hogy adjon elő valamit a vendégeknek – két őrmesternek és a feleségeiknek. Amikor aztán a fickó pimaszul azt merészelte mondani, hogy képtelen játszani egy lehangolódott zongorán – ami hatszáz márkába került! –, hozzáfűzve ráadásul, hogy híres zongoraművész létére nem ismeri a „Babám, te kis szemem fénye” kezdetű dalt, amelyet a vendégek óhajtottak volna hallani, akkor nem maradt más választás, mint hogy leléptesse azt az alakot, s közben lejárassa magát a két huszár előtt, akik persze nem állhatták meg szurkálódó megjegyzések nélkül. Mit lehet kezdeni egy olyan emberrel, aki nem hajlandó kedvében járni az őrmesterének, s nem érzi magát megtiszteltetve a felkérésétől? Kényszeríteni a szolgálaton kívül eső megbízatásra nem szabad. De azt meg kell tanulnia ennek a fickónak, hogy mi történik azzal, aki fellengzős magatartást tanúsít közvetlen felettesével szemben! És azóta nincs megállás. Napról-napra egyre tovább mérgesedik a helyzet! Az a félnótás annál magasabban hordja az orrát, mennél jobban lenyomja az ember; nem hajlandó meghunyászkodni, mindenképpen meg kell tanulnia, mi az a szerénység! Stuff ökölbe szorított kézzel hajtogatta magában, meg kell tanulnia – mindenképpen!
– Má’ megint a Gadsky? – selypítette az őrmesterné kíváncsian és sajnálattól eltelve a szegény, gondterhelt férje iránt, akinek még vasárnap se adatik meg a nyugalom. De a válaszból, amely a fejéhez vágódott, azt szűrhette le, hogy jobb, ha a háttérbe húzódik, így aztán bizonyos távolságból várta kíváncsian, vajon beigazolódik-e a reménye.
Stuffné hosszú éveken át urasági szakácsnő volt, mielőtt a férje az ezredparancsnoka konyhájából az oltár elé vezette volna, így aztán a szívében még mindig fényes lánggal lobogott az elszenvedett megaláztatások nyomán táplált bosszúvágy. Soha nem szalasztotta el az alkalmat, hogy kikent-kifent egyéves önkénteseket, egykori parancsolói elkényeztetett fiacskáit a lehető leghosszabban várakoztassa a folyosón vagy a lakásuk ajtaja előtt az őrmester úrra; ennek a beképzelt alaknak pedig, aki lejáratta a vendégei előtt, végképp csak a legrosszabbakat kívánta. Nagy volt az öröme, amikor valóban a gyűlölt gonosztevő lépett eléjük, s a nyílt utcán, az arra sétáló civilek élénk érdeklődésétől kísérve alapos ledorongolásban részesült! Az asszony vérbő arcából büszke elégtétel sugárzott, miközben nagyhatalmú férje karjába karolva megvetően elsuhant a vigyázzállásba merevedett bűnös előtt.
Gadsky olyan iramban hagyta el a helyszínt, hogy Weiler a rövid lábaival alig győzte tartani vele a lépést. – Hozzá sem nyúltam a gombokhoz! – kiáltotta, s a hangja még mindig remegett a visszafojtott méregtől. – Egy ujjal sem! S most egyszerre mégiscsak fényesek lettek. De téved az a fickó! Engem nem lehet megtörni efféle zaklatásokkal!
– Talán nem is akar semmi rosszat – csitítgatta Weiler. – Annakidején Isten nevében eljátszhatott volna neki valamit.
– Hogy mit csinálhattam volna? – fortyant fel Gadsky. – Éreztem volna megtisztelve magamat, igen? És mi végből? Mondja meg nekem, mi végből? Mert önként idejöttem hozzá, hogy megtanítson lőni, gránátot vetni, meg minden mást végrehajtani, ami a háborúzáshoz szükséges; hát e végből? Nem, barátom, még ha halálra is gyötörnek, én akkor is az maradok, aki voltam és vagyok! Egy tisztességes ember, aki nem mellesleg tanult és teljesített is valamit, nem válhat hirtelenjében senkivé, csak mert belebújt ebbe a kényszerzubbonyba! – Majd némi szünet után haragosan hozzáfűzte: – Ha nem lenne annyira ostoba, meg kellene köszönnie nekem, hogy a szakmája tekintélyét védem meg saját magával szemben! De tudom már, hogy mit teszek. Beszélek von Krülow zászlóssal. Még ma! Nem alattomoskodhat velem tovább ez az átkozott mundéros!
Weiler nem válaszolt. Végtére is jól ismeri ő Gadskyt, aki túl büszke ahhoz, hogy tényleg panaszkodjon. És elég okos is, semmint hogy zavarba hozza von Krülow urat! Hiszen a tapasztalt öreg őrmester sokkal inkább élvezi a kapitány nagyrabecsülését, mint az a tejfelesszájú zászlós, aki túlontúl elnézően bánik a beosztottjaival. Már csak az hiányzik, hogy még egy újoncnak is a pártját fogja az őrmesterrel szemben! – Mire odaérnek, Gadskynak nyilván már esze ágában sem lesz panaszt tenni! Weiler furcsállotta, hogy egy Stuff-féle közönséges, együgyű ember szavai és tettei egyáltalán megérinthetnek egy Gadsky-rangú férfit. Hát nem tűzvörös arccal és villogó szemekkel halad még mindig itt mellette? Egyszerűen be kell gubódzni! Az embernek be kell bújnia egy kemény kéreg, egy álmokból és gondolatokból álló szigetelőréteg alá; ezt az egész katonai nyüzsgést, ezeket a korlátoltságokat és brutalitásokat pedig el kell eresztenie maga mellett. Akkor majd a többiek bosszankodnak! Weilernek mosolyognia kellett, amikor felidézte magában azt a tehetetlen dühöt, amelyet az álmatagsága úgyszólván minden nap kiváltott.
Így siettek némán, ki-ki a saját gondolataiba merülve, át a nyüzsgő forgatagon; aztán – egyetlen szót se váltva egymással – a zsúfolt villamossal tettek meg egy jókora utat; s csak akkor találtak újból egymásra, amikor már a Mathilde lakásához vezető lépcsőn mentek felfelé. A második emeleten el kellett haladniuk a fénye hagyott sárgaréz táblácska előtt, amelyen Gadsky neve állt. Gadsky elfordult, de még így is átlátott a falon; gondolatban megcirógatta a könyveket a polcokon! Mintha gyengéd karok húznák vissza, elnehezült léptekkel vergődött el a következő lépcsőfordulóig s kiáltott utána bosszúsan Weilernek: – Ne loholjon már annyira!
Ám alapjában véve hízelgett neki a helyzet; arcát elégedett mosoly ragyogta be. Aki egyszer megfordul a lánynál, az úgy zarándokol vissza hozzá, akár egy védőangyalhoz!
A kis zászlós is minden bizonnyal odafent van már.
– De hát miért nem jön? – kérdezte Weiler, áthajolva a lépcsőkorláton.
– Mindjárt. Mindjárt! Csengessen csak nyugodtan – szólt vissza enyhe gúnnyal a hangjában.
Úgy igyekszik hozzá mindenki, mint a gyerekek a karácsonyfához! – mondta magában büszkén. És mintegy meglepetésképpen megszólalt odafent a csengő.
*
Az előszobában a zászlós kabátja mellett már ott lógott egy durva szövésű felöltő és egy viseltes karimájú filckalap is. – Az az átok Dorndorf már megint itt lebzsel! – morogta Gadsky. Weiler fáradtan elmosolyodott. – Akkor veszekedés lesz – válaszolta és megvonta a vállát. S miközben lekabátolt, jóindulatúan hozzáfűzte: – Annyira ragaszkodó! Minden vasárnap jól helyben hagyjuk, aztán megint csak jön, mintha mi sem történt volna.
Gadsky lekicsinylően legyintett. A kezdetektől fogva gyűlölte ezt az úgynevezett „nagybácsi”-t, a háború kitörése óta pedig egyenest alig állhatta meg, hogy a lehető legrövidebb úton ki ne tegye a szűrét ennek a kellemetlen vénembernek. De hát valamilyen fokon mégiscsak rokonságban áll Mathildével, és felettébb büszke a liberalizmusára, amellyel elsiklik kettejük nyilvánvaló viszonya felett. Igazság szerint persze a rokoni kötelékeknél sokkal inkább vonzzák a pazar lakomák, az ingyen kapott operajegyek és az összes többi apró kellemetesség, amit egy átlagos postai tisztviselő még özvegyemberként sem nagyon engedhetne meg magának. Na és persze büszke is rá, hogy ilyen közegben forog, hiszen a törzsasztaltársasága tagjainak a szemében Mathilde von Moellnitz mindentől függetlenül nemes kisasszony, s az udvari operaénekesnői címnek is egészen más a csengése annál az asztaltársaságnál, mint a von Moellnitz család köreiben. Az unokahúga erkölcsi életvitele elé – Gadsky nem csekély bosszúságára – a „vőlegény” szót állította fel paravánként, s azóta, hogy Mathilde alt szólistaként lép fel az udvari színházban, széleskarimájú művészkalapot és kirojtosodott csokornyakkendőt visel.
Az első pillanatban Gadsky igen komoly késztetést érzett rá, hogy nyomban visszaforduljon. A legcsekélyebb kedve sem volt hozzá, hogy a Stuff és a közte lejátszódott méltatlan jelenet után most még a „nagybácsi” miatt is felbosszantsa magát. Az öregurat az augusztusi napok óta militáns őrület tartotta hatalmában; egyvégtében hőzöngött, mintha ő maga törte volna be a saját öklével Liège kapuit. Hát érdemes lenne ismét dühbe gurulnia emiatt a vén szamár miatt?
Már épp nyúlt volna a sapkája és kabátja után, amikor kinyílt az ajtó és megjelent Mathilde, kezében a teáskannával. Gadskynak hirtelen minden porcikája elernyedt, mihelyt megpillantotta a lányt, ahogy az már messziről ontva magából az ápoltság, luxus és jó közérzet illatát, karcsún, nyúlánkan és egyenes derékkal megállt az ajtókeretben. Gadsky immár nem gondolt a távozásra. Ugyanakkor a mellkasára telepedett valamiféle akaratos, már-már rosszindulatú ellenállás, egyfajta csendes, fájdalmas gyűlölet, és uralma alá kényszerítette a gyengéd vágyódást, amely egészen Mathilde ajtajáig elkísérte. Ugyanaz a dolog ismétlődött, mint minden más vasárnapon! A forró epekedés a lány közelsége után, amely átsegítette a kaszárnyában megélt összes megpróbáltatáson és hat napon át megváltásként hevítette ennek a percnek a megélésére, a beteljesülés pillanatában lelohadt és átcsapott haragos ellenszegülésbe. Magában nyilván azt hajtogatta, hogy még sokkal súlyosabb lenne a csalódottsága, ha Mathilde egy napon lomposan, szutykosan és elhanyagoltan járulna elébe, csak hogy jobban igazodjon az ő kérges kezeihez és egész megjelenéséhez. Pontosan tudta, hogy nem viselné el ezt a látványt, s hogy ostobaságnak tartaná, ha a lány úgy akarna kinézni, mint egy szakácsnő, csak mert ő, Gadsky úgy fest, mint egy szakácsnő „drágasága”; ugyanakkor minden egyes találkozáskor az a gyanakvó érzés rohanta meg, hogy a sorsa nem túlzottan érinti meg Mathildét! Bár mindig rövid idő alatt sikerült elhessegetnie magától ezt az ellenséges kedélymozzanatot, s a lányból sugárzó béke ismét segített neki felegyenesedni, miközben az őrmestert, a századost és a kaszárnyát lassan elnyelte a föld, hétfőn aztán mégis pokolian nehezére esett újból átvedlenie Gadsky gyalogossá, s mire véget ért a hét, ismételten felgyülemlett benne az ellenségesség.
Mathilde előbb Weilert üdvözölte, beengedte maga mellett a szobába, majd szabad kezével beletúrt Gadsky hajába és gyengéden hozzásimult.
– Csak óvatosan! Még bepiszkolod rajtam a finom ruhádat! – figyelmeztette a férfi, miközben tett egy hátráló mozdulatot, az ajka pedig eközben olyan kemény lett és keskeny, mint egy kés foka. Ám a rá szegeződő rémült tekintet oly sok megértő együttérzéssel volt átitatva, hogy Gadsky nyomban megbánta iménti megjegyzését, s az ajkához emelte a lány keskeny, illatos kezét, csókokkal hintve tele minden egyes ujját.
Mint egy lobogó köpönyeg, leereszkedett rájuk a vágy, s úgy körülölelte őket, hogy becsukott szemmel mérföldnyi mélységbe merültek! Azután Gadsky, még mindig levegő után kapkodva, közelebb lépett a többiekhez, kezet nyújtott a zászlósnak és redőkbe vont homlokkal eloldalgott Dorndorf mellett. A szervilis vénember erőltetett, bizalmatlan udvariassága nyomban jeges hárításra ingerelte. – Csodálkozom, hogy ön ma ennyire jókedvű! – szólt oda neki. – Hisz ezen a héten egyetlen egyszer sem győzött.
– Lesz ez még másként is. Csak várja ki az idejét! – válaszolta Dorndorf édeskés vigyorral az arcán és a háta mögött gyűlölködve villantotta a szemét Gadskyra. – Ahogy épp sajnálattal hallom, ön sem egy vidám hetet tudhat maga mögött! – Hüvelykujjával von Krülow zászlós felé bökött, akinek Weiler Stuff legújabb gaztetteit ecsetelte izgatottan.
– Ugyan már, hagyja ezt abba! Nem kértem meg rá, hogy a védőügyvédem legyen! – kiáltotta Gadsky nyers hangon, s igyekezett távolabb terelni Mathildét a csoporttól. Nem szerette, ha a lány tudomást szerez a szenvedéseiről, s úgy szégyellte magát előtte, mint egy megregulázott gyerek. – Menjünk innen! Ne törődj ezzel az ostobasággal! – kérte parancsolólag a lányt. De Mathilde, aki már elcsípte az első szavakat, faképnél hagyta, s enyhén félrehajtott fejjel és remegő orrcimpákkal odalépett a többiekhez.
Gadsky most már komolyan dühbe gurult és felháborodottan odakiáltotta Weilernek: – Panaszkodjon csak a saját sorsa miatt! Isten a tudója, önt sem kímélik jobban nálam! – Mérgesen sarkon fordult, mintha semmi köze sem lenne az egész beszélgetéshez, odaballagott a zongorához, leült és halk rögtönzésbe kezdett. Persze, még ha titkolta is, mélyen meghatotta Weiler odaadása! Törékeny, erőtlen tagjainak köszönhetően szegény feje többet kényszerült elszenvedni, mint bárki más; minden este elcsigázottan rogyott össze, s „mosogatórongy” vagy „álomszuszék” mivoltával elnyerte a százados iránta tanúsított megkülönböztetett figyelmét. Ám ő úgy tűrt mindent szótlanul, akár egy indiai fakír, viszont azonnal kikelt minden igazságtalanság ellen, ha nem saját maga volt az érintett. Ezúttal is nagy szenvedéllyel ostorozta a hatalomvágyás és az erőszaktevés egész rendszerét, annyira a falhoz lapítva vele a nagybácsit, hogy az öregúr rövid lélegzetű közbevetései segélykiáltásoknak tűntek csupán, mintha árral szemben evezne ebben a szózuhatagban […]
Fordította: Szalai Lajos
Illusztráció: Latzkó Andor
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Karel Kryl: KÖSZÖNÖM →
