Lajtos Nóra: Egy csonttörés allegóriája
1. szilánkos
azt mondta a műtőorvosom,
hogy mint a legót, úgy kellett a bokámat
összerakni, előtte a csontszilánkokat
leseperni, majd tíz csavarral, egy
tűződróttal, egy lemezzel a tört
csontvégeket egymáshoz erősíteni;
a fekvőgipszben az volt a legrosszabb,
hogy a kétéves kisfiammal nem tudtam
bújócskát játszani, csak a búgócsigát
tudtam neki felhúzni, és mondókákat
énekelni; a hasfalamba adott injekciók
helyei a Balatont mintázták, én mégis
valamiért szépnek láttam a bekékült bőrömet;
járókereten bicegett akkor az idő,
s mindenki türelemre intett, ezt a szót
ma sem bírom ellenszenv nélkül kiejteni;
majd mankóval jártam be a gimibe tanítani,
mert vészesen közelgett az érettségi, és
mert a diákok közt újra ember lehettem,
s a minden egész eltöröttet olyan lelkesen
tudtam szavalni, meg hogy minden csak
darabokban, hogy elhittem közben Istennek,
hogy szeret.
2. spongiosa plastica
egy év után sem történt csontosodás,
azt mondták, újra szét kell szedni s összerakni,
amit nagyon nem akartam elfogadni, ezért
bejártuk az uzsokit és a sportkórházat, de
ott is ugyanezt mondták, nem volt mit tenni;
a csípőlapátból kellett egy darabot lefaragni,
mert állítólag annak olyan szivacsos a csont-
szerkezete, amely a legjobban hasonlít a bokáéhoz,
becsöveztek hát fent is, lent is, s öt órányi altatás
után próbáltam eszmélni, és nem tudtam másra,
csak a kisfiamra gondolni, hogy most már talpra
áll anya, és hónapok múlva elkezdünk fogócskázni,
és az angyalok fognak minden léptünkre vigyázni.
3. ortézis
a harmadik évben még mindig nem indult meg
a callus-képződés, s akkor az orvos húgom álmodta
meg a megoldást: ortézist kellett hordanom, tépőzárral
fel-és lecsatolhatót, a bal lábamra két számmal nagyobb
cipőt lehetett csak emiatt húzni, olyan volt, mint a járógipsz,
csak ebben levételkor lehetett legalább strandolni, úszni; és
megtörtént a várva várt csoda: elkezdett a bokám csontosodni,
izmosodott bennem az akarat, hogy megtanulok most már
csak azért is ügyesen járni, és akkor egy üres gyermek sport-
kocsit kezdtem el magam előtt tolni, azt gondolhatták,
a bölcsiből jövök, vagy épp a kisfiamért megyek, amúgy meg
nagyon nem érdekelt, ki mit képzelhetett, nagyon jól
rá lehetett támaszkodni, s szépen, lassan előre haladni,
s a járás szabadságában elkezdeni bízni, s Isten halántékát
mindezért hosszan megcsókolni.
4. fém ex
a negyedik évben az ortézisre sem volt már szükség,
a kül-és belboka felnyitásával kidobálták a fémeket:
a tíz csavart, a tűződrótot és a lemezt, és azonnal
rá lehetett állni, kicsit még sántikáltam, de nem volt
vészes, csak szokatlanul könnyű lett a léptem, és bennem
volt a félelem szikrája, hogy megint elesem, és akkor
ki emel föl majd engemet, mert én ezt nagyon nem
szeretném elölről soha többé végig csinálni, háromszor
megtanulni járni… csak a fák koronáját újra meglátni, s
a kisfiammal a nagyerdei parkon kéz a kézben végig sétálni;
az égre feltekintve a felhőkön még néha szikenyomokat látok,
seblázban égek az augusztusi kánikulában, de a mankók
már a szekrény tetején porosodnak rég, s én szeretném hinni,
hogy egyszer ez is megszépül majd, mint minden rossz emlék…
szeretnék majd egyszer járni a fák hegyén: Isten felemelne,
s együtt sétálnánk ágról ágra Ő és én.
Illusztráció: ‘Kallusz’
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
