Széplaki György: Blomi
A csaposnak szeme van az emberekre. Az arcán látszólagos közöny, gépiesen végzi a dolgát, töltögeti a stampedliket, a sörös krigliket, laza mozdulattal a pénzt söpri be, éppen csak felpillant az előtte állóra, fejével biccent az ismerősnek, az új vendéget pedig felemelt állal, szavak nélkül vallatja, mit parancsol. Mégis határozott képe van minden vendégéről. Felméri őket az első pillanatban. Az egyszerűség kedvéért három kategóriába osztja őket: csóringerek, akiknek ennyi jutott az örömből, kiszámolt aprópénzzel fizetnek, italukat egy óra hosszat is elnyalogatják, behúzódnak a sarokba, senkihez nem szólnak. Aztán a nagymenők, akik miatt mindig tartania kell a kasszában elegendő kisebb-nagyobb papírpénzt, sikerüljön visszaadni a pultra hajított, elgyűrött tíz- és húszezresekből. Ők diadalmasan néznek körül, látja-e valaki. Alig várják a megszólítást, szívesen beszámolnak legújabb sikerükről: “Így kell élni, csórikám, dől a lé, csak tudni kell kinyitni a csapot!” És a kettő között a többség, változó anyagi helyzettel, hullámzó kedélyállapottal. Ők a legjobb kuncsaftok, nincs nap, hogy elmaradnának, szinte a berendezéshez tartoznak, ők a biztos bevétel. Ritkán szól hozzájuk, inkább hallgatja őket. Része ez a megszokott játékának, valósággal fogadást köt magával, mit várhat tőlük. Az első benyomások után ritkán téved. Fut előtte az életük, szórakoztatóbb, mint a tévénézés.
Ma nyugisabb a napja. Kora délutánra jött be, cseréltek a fiatalasszonnyal, Marcsi este szeretett volna itt lenni. „Talán a több borravalóért? Legyen, megérdemli, tisztes, jó munkát végez, csillog minden a pult körül az esti váltáskor.” Körülnéz, még senki nincs az asztaloknál, két ismeretlent szolgált ki futtában, felhajtották, elsiettek. A tévét kapcsolja be, a tegnapi meccset ismétlik, érdektelen külföldi, sem a kiírásból, sem a nevekből nem jön rá, kik játszanak, inkább csalogatónak szánja, kintről is látszik.
Olyan sokáig nem jött senki, hogy a most belépő miatt szinte izgalomba jött: ismeretlen, kiféle, miféle lehet? Első látásra egyik kategóriába sem illett a közepesen jól öltözött, ötven év körüli férfi. Az ellenfényben ruhája jobb szabása tűnt ki, de a pultnál már viseltesnek látszott, régen nem cserélte, nem tisztíttatta. Vöröses szőke haja kócosan hullt a homlokába, hátul a gallérra borzolódott. Kicsit akadozva, rekedten szólalt meg, a köszönéséből a vége, a napot hallatszott. Kért egy feles szilvát, ott maradt a pultnál. Szájába fogta az egész pohárkát, mintha csőből szippantaná ki. Majdnem magára öntötte, látszott, nem így szokta. Visszatolta a poharat, jelezte, ugyanezt még egyszer. Míg töltött, alaposabban szemügyre vette: „Elengedte magát, lezsernek akar látszani, de bántja valami. – Ki vele, barátom!” – gondolja, és nem is kell sokáig várnia.
– A csudába hívhatnak valakit Blombergernek! Melyik német ősömre süthették rá először vezetéknévként. Valami hegyi izéhez van köze, de ahogy az élhetetlen családunkat ismerem, jéghegy lehetett. Ott keresték a boldogulást, aztán harangoztak nekik: blom, blom, ennyi volt. Jobb híján Magyarországra jöttek úgy háromszáz éve. Az osztálytársaim az általánosban persze mit sem tudhattak erről, nekik hosszú és érthetetlen volt a nevem, ki sem tudták mondani. „Te!” – böktek belém, ha meg akartak szólítani. Idegen voltam a Kovácsok, Szabók, Kissek, Nagyok között. S amikor másodikban jött a Stamberger, meg a Mühlbacher, közös karanténba kerültünk. Felsőben a Mühlbachert kiemelte közülünk a sport, nagyon jól focizott, „Mülivé” változott. Később Stambergert fedezték fel a lányok, egyszer csak „Stambiról” kezdtek sugdolózni a szünetekben. Én nevetlen maradtam. A gimi első napján osztálytársaimnak az tűnt fel, miként kerekíti a nevemet az ofő. Egymás után kétszer, olyan mókásan fújta fel a pofazacskóit. Nagyot nevettek. A kis tanárnő élvezve a sikert, az osztálynak tetszett a pofás produkció, meg a nőci is, főleg a fiúknak. Nagyon látszott rajta, hogy zöldfülű kezdő. Nekem az első percben harangoztak, s ettől kezdve az osztálytársak meg sem szólítottak másként: „te”, és felfújták a pofazacskójukat. Akik mégis a nevemet akarták mondani, tisztesség legyen a jóindulatukért, a rövidebb Blomit kezdték használni. A Bergert sajnálták tőlem, a Hair neves szereplőjét nem engedték a közelembe sem. Harminc éve érettségiztünk, azóta nem találkoztam senkivel.
Minek is találkoznék? Rajtam kívül mindenki boldogult, nem tudnám hallgatni a dicsekvésüket: szuper lakás, család, unoka is akad, egzotikus utazások, befolyásos állások, haza-hazaugrik milliós fizetésű külföldi állásából és a többi. Ma találkoznak, véletlenül tudtam meg, itt a közelben volt kiírva egy hirdetőtáblán. – A csapos arcán érdeklődést látva, folytatja: – Szegény anyám nem így képzelte el az életem, nála világelső voltam. Csigába bodorodó hajammal a legszebb gyerek voltam a bölcsiben. Azt mesélte később, hogy a játszótér melletti kétalakos szobor gyermekfiguráját a művész úr rólam mintázta. A padon ült az ősz mester, rajzolgatott. Anyámat megszólította: „Ha ennek a kisfiúnak szárnyai lennének, repülne az anyukához.” A vastag lábú szobor-anyát nem szerettem, de a tárt karokkal futó kisfút vállaltam. Fénykép is van róla, ott a szobornál a futás végén anya a magasba emelt, a hangját ma is hallom: „Fölemelkedett és eltűnt a felhők felett.” Aztán apa is így tűnt el. Pilóta volt, egyszer csak nem jött haza. Anya sokat sírdogált, engem a szobornál vigasztalt: „Látod, megvagyunk mi ketten, ilyen voltál, nekem ilyen maradsz, ha felnősz is.” Míg el nem költöztünk a lakótelepről úgy jártunk oda, mint a zarándokhelyre. Anyám a hegedűmmel is odavitt volna. Álmainak egyike volt. A folytonos nyöszörgetés, reszelés után – szinte csak hamis hangokat tudtam a hangszerből kicsalni – valami népdal úgy-ahogy sikeredett, és másik három fontolva haladóval együtt húzhattuk el a zeneiskolai hangversenyen. Fehérpettyes piros csokornyakkendő, szép meghajlások, fergeteges taps, anya minden munkatársát elhozta, elöl a zeneiskola igazgatója állt fel, ő pisszegte le a szűnni nem akaró ovációt. A ballagás, az érettségi volt anyának a csúcs. A munkatársnők kéveszám hozták a virágot, majd megfulladtam, de tetszett, minden virágozni látszott nyolcvankilencben! Nem untatom? – veti oda a csaposnak, a második féldecit beosztva issza, harmadszor veszi a szájához, csak az ajkát nedvesíti vele. A csapos enyhe mosollyal bólint, keze nem áll meg, söröspoharakat készít a pultra, ilyenkor megélénkülhet a forgalom.
– A szobor jelképe lett az életemnek. Minden évben oda látogattam. Láttam, romlásnak indult. A lakótelep elvadult kertje, játszótere adott hátteret hozzá. A hófehér mészkő elkoszosodott, az alakok vonásai kopni kezdtek, a kisgyerek szeme alatt nagy fekete folt éktelenkedett. Egyszer egy hajléktalan vert ott tanyát, a szobor talapzatán aludt összekucorodva, szatyorját a gyerek kinyújtott karjaira akasztotta. Pár év múlva a gyerek orrát beverve, az egyik kezét letörve találtam. Még jó, hogy anyám már nem láthatta, hosszas betegség után akkor halt meg. Többször próbáltam új életet kezdeni. Komolyan! Mindentől szabadulni akartam, ami én voltam régebben. Mégsem változott az életem – elmélázva néz a semmibe, keze a pohárkán matat, hosszabban hallgat.
Néhány vendég érkezik, helyet ad nekik, de ott marad a pult közelében. Valaki felhangosítja a tévét, lelkesen magyarázza a megismételt gól születését, tegnap látta: „Odanézz, ilyet ritkán láthatsz, magyar pályán meg végképp nem!”
Az erősödő zajban, a vitatkozó drukkerek között lehajtott fejjel áll a pultnál, magában beszél (a csapos az italos pultnál rakodik):
– A jövő héten már hajléktalan leszek. A lakást fizetni nem tudom, a munkahelyekről mind kikoptam, alkalmatlan vagyok. Az éjjel a szobornál aludtam próbaképpen. Hajnalban fázni kezdtem. Nem nekem való. A városban kószáltam céltalanul. Hamarosan a negyvenkilencet töltöm be. Hétszer hét. Azt mondják, az ember szervezete hét évenként megújul, kicserélődnek a sejtjei. Az én sejtjeim az utóbbi hét évben csere helyett fogyni kezdtek, arra a szoborra kezdek hasonlítani. – Kihörpinti az utolsó cseppeket, kezét emeli a csapos felé, fizetni fog. Az közelebb jön, szemében figyelem gyullad, s mielőtt a pénzt elveszi, megszólítja a vendégét:
– Várhegyi úr, mégis el kellene menni arra a találkozóra.
– Honnan tudja a nevem?
– A fiamnak volt valameddig napközis tanára, egyszer láttam messziről, most ismertem meg. Menjen el a találkozóra, akad ott valaki, aki miatt érdemes. Sokat változtak az emberek harminc év alatt, akár a jóra is.
Illusztráció: Csapok, repedések
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
