Jan Kuntur: Amfiteátrum
1.
Szerelme nagy szedercsöppjei
csöpögnek gondolatai perzseletlen bokráról
a fehér linzertészta-végre
Előttem
a gladiátor aréna zöld mezeje
Mögöttem
romok éles hideg sokarcú ormai
Most minden hüvelykujj lefelé fordul
de mi ezen is átmegyünk
nem állíthat meg bennünket semmi
Hiszen mindenkinek az a legfontosabb
miután magába fogadta
a szembejövő plazmaáradat teljességét
és azzá vált
hogy önmaga maradjon
megőrizze tisztaságát
különben Szemela sorsa elkerülhetetlen
különben a villám belülről éget el
és hamvaiddal elborítja
a szenvedély következő Herculaneumát
Ám én tudom
az igazin nincs korom feketéje
minden nehezítő körülmény ellenére
sincs
Csak egy maréknyi
szeder amit az útra adtál
hullámosra préselt szürke csomagolópapírban
Csak a csöndes savanykás-édes szederízed
búcsúzó kicsit szomorú ajkadon
2.
Tucatnyi nagy tintacsöpp
meg a fehér kenyér-szárny
ez az utolsó útravalóm
mielőtt kilépek e hatalmas zöld kör kellős közepére
Erre a céltáblára a rég meghaltak százainak
tekintet-dárdái számára amelyeket érdes tribünökről küldenek felém
s amelyek századokkal ezelőtt fölöslegesként összeomlottak
ám örök kő-nyomukat a levegőben hagyták
Rajtuk pedig
véremre áhítozó szájtátiak árnyai
e mai este karneoljába ugyancsak belevésődve örökre
hasonlóan a Történelem gőgös görbeorrú profiljához
Gonzago finom gemmájába illesztve
Tehát
ez az utolsó kiállásom
Köteles vagyok
Bármi áron is
Utána vagy a szabadság rég várt halála
vagy a halál ugyancsak rég várt szabadsága
harmadik nem adatik meg nekem ebben az életben
Utolsó poharadat neked magadnak kell kiinnod
még ha nem is ez az igazi vágyad
hanem csak kedvenc tanítványod parancsa
Fizetség azért hogy túl jól tanítottad
„NEM ÉREZNI A SZENVEDÉST NEM SAJÁTSÁGA AZ EMBERNEK.
ÁM KÉPTELENNEK LENNI ELVISELÉSÉRE MÉLTATLAN A FÉRFIHOZ”…
3.
A zöld sík
melyet benőtt a feledés füve
most a kloáka tölcsérére hasonlít
melyet nem boldogít a perspektíva medálja
Körötte mohón vicsorgó
éles kövek
lefelé fordított hüvelykujjakkal
Olyan akadály amely nem vihető át
a szerencse semmilyen tigrisugrásával
Az utolsó kijózanító hideget
a régi római-kori amfiteátrum köve adja át nekem
hátam uráli kövének
amely olyan sziklákat ismert
amilyenekről itt sokan nem is álmodtak
Ez is növeli erőmet és bizonyosságomat
Kő a kőből
Test a testből
Boldogan kővé válok ha sorsom ezt követeli
és ez jó sors lesz
s ez jó nap a halálra
Hisz már nemegyszer adatott meg hogy kővé váljak
Most meg abszolút kész vagyok rá
véglegesen
«AVE, CAESAR, MORITURI TE SALUTANT!»
4.
Itt van
egyelőre egyetlen mai ellenfelem
egy ráncos retiarius-góliát
évszázados nyárfa a rajta lógó alkonyattal
meg az est árnyának hatalmas hálójával
S az új kor kerek földsáncán túl
zöld tenyerükkel neki tapsolnak
bennszülött testvérei
kik revansot követelnek
és többé nincs senki
senki aki az én oldalamon állna
csak valahonnan a kőpadon túlról
hallatszik kacagás
egy az idegen tekintetek elől hozzám hasonlóan elkülönült
szerelmespáré
És ím
abszolút egyedül vagyok a fakardommal
a karneol-ürességben
egy szál magam
ám fölveszem ezt a harcot
melynek eredményeképpen megtörténhet
hogy vagy teljesen elveszítem önmagam
a trák-anatóliai gazdagok labirintusainak esetlegességében
vagy a kicsiny nehezen megközelíthető kolostor
egy balkáni sziklán
De leginkább mást szeretnék
mind magasabbra s magasabbra emelkedni az ígéret egéhez
azokon a szeder lépcsőfokokon
amelyek spirálban vezetnek egy bizonyos ponthoz
ahol lepereg a törekvés és hiúság egész héja
És közben állandóan érezni a jobb bicepszem
belső oldalán és a vállamon
Saktim lüktető gyengéd melegét
S a testem: csak eszköze
a misztériumnak
A másik teste meg: templom és oltár
ugyanebben a misztériumban
ebben az imában mely örökké hangzik
Egyesülésükből nem szenvedély
születik hanem halk finom muzsika
a testé mely megszűnik testnek lenni
önmaga ellentétévé változik át
örök imává
amely csak akkor hangzik fel
mikor az ellentétek egyesülnek
melyek nem is annyira ellentétesek
mint amilyennek látszanak
5.
Kilépés
Fölvetett fővel a kellős középre
Kész vagyok
Többé nincs énem
csak egy trák sisakom meg egy görbe fakardom
Most csak a lemenő nap karneol fénye vagyok
«AVE, CAESAR, MORITURI TE SALUTANT!»
Élénksárga póló-tunikám
a legjobb céltábla
az érdes összeomlott ám a levegőben megkövesedett
tribünökről rám hajított dárdáknak
mára már halott tekintetek százai dárdáinak
Ez a párviadal
már régóta tart
nem egy hónapja nem egy éve
váltakozó sikerrel
Ám
többé már nem számítva magányos sikerre
örök ellenfelem a csapatait
szuverén földjeimre vezeti
valódi indítékait a nacionalizmus eszméje rongyával takarva
hogy vad akaratát a majomcsapatra kényszerítse
és saját majomkeze kénye-kedve szerint irányítsa
Érzem hogyan szűkül a gyűrű
kiszorítva utolsó lélegzetemet s az utolsó karneol fényt
Látom a vadszőlőt pánikszerűen felfutni a meredélyen
rémült csigaszemmel
és ahogy mindenfelől ideröpülnek
a varjak dögkeselyűk és szirti sasok
A magas fekete arcú zöld kötéses retiarius
előre hajítja hálója hosszú árnyát
hogy leverjen lábamról és szigonyával átszúrja májamat
Azt reméli, megadom magam és megtagadom
Körül a tükör-pajzsok százainak zengése
rám zúdul mint a hév zöld zakatolása
Ám össze kell szednem magam
s ki kell bírnom ezt a rohamot szívvel és tudattal
önmagamért és a helyzet rabszolganőjéért ki a kötelesség sziklájához van láncolva
le kell gyűrnöm ezt a tíz hónapja tartó határ-komplexust és a test kínjait
hogy ellenükre elérjem az örök csodát
Hogy örökkévalóvá váljon az ellentétek egysége
amelyek nem is annyira ellentétesek
mint amilyennek látszanak
hogy a jobb bicepszem belső oldalán és a vállamon
örökké érezzem
Saktim gyengéd melegének lüktetését
6.
Arafat-kendőmre esküszöm hogy kibírom
mint Buddha a bodhi fa alatt
Az Ősz által rekonstruált égbolt
beton födéme
Az alkony vére kő halántékomon, vállamon s hátamon
Kedvenc gyümölcsöm foltjai
mint csókjai nyoma
S néhány sárga levélke az aréna pajzsának zöld tükrén
mint a sors helytartójától a jutalom-aureusok
ezért az utolsó összecsapásért
Többé nem vagyok gladiátor
2013. szeptember 18 – 2014. március 21.
Fordította: Vándor Anna
A Budapesten élő orosz költő ötvenedik születésnapjára jelenik meg a Budapest, te újraélesztettél című újabb verseskötete a Napkút Kiadónál (előző: A perem-lét könyve). Az epika határán mozgó látomáslírát mint műfaji érdekességet most olvasóinknak kínálva,
további költői termést kívánva köszöntjük évnapján az alkotót (és köszönjük egyúttal a fordító, Vándor Anna ihletett munkáját, aki nélkül Jan Kuntur költeménygondolatait magyarul nem ismerhetnénk.)
Illusztráció: Az inda
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
