Barna Júlia két verse
a vándor
az igenlés a tagadás csábít
aztán kinyitja zsákutcáit
a sarkok nélküli gömbölyűség untat
a talmi csillogás ürességet ásít:
más erőterek vonzanak
ahol dajkál magában a táj és marasztal
a megművelt szőlő békessége
a fény megszólal
a zene színeket szór a szürkeségbe
ahol cafrang-ruhájából kibújik az ősz
és látom a lét csupasz szerkezetét
nem várom biztonságos helyen
míg az ereszen elcsorog a tél
a végtelen utak a távolság
orsójára tekerednek
tetten érem a fény változásait
az évszakokban és a napszakokban
emlékeim örökkévalóságába hímezem
a hiányjelként égre nyilalló
víztől csepegő faágat
szél-támadta leveleivel:
depresszióba lejtő töprengések helyett
odamegyek ahol tágas szabadságot sejtek
a rab
megtiport létedből felszálló
nemvalóság-csúcsok közt kanyargó
csillám-körökön Napig táguló
szabadság-látomás kápráztat
embernyi méreted szorításában
(a DNS kettős spirálja a véges élet
és a gravitáció tart fogva)
a tűrt rabság megaláz
– máshol lennél és másmilyen –
a bilincs és a szégyen lehull rólad
szerencsés esetben
ha mélyen alszol és az éjjel
szokatlanul szép álmokat érlel
de nappalaid nem tudnak
más életbe szabadulni:
végtelenre vetülő
földnek verődő álmodó
magaddá zsugorodsz
Illusztráció: Paul Émile Chabas, astrophotography
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
