Zatyko-Zana Annamária: Aylides (részlet)
A történet a trójai háború után, Argosztóliban játszódik, az ókori Görögországban, ahol a király halála miatt trónfelosztás előtt áll a város. A drámai konfliktus alapja egy jóslat, amiben megjövendölték Kleisthenes király halálát, és fia (Armis) halálát is valószínűsítették. A drámában az istenek eszközévé válik a főszereplő Aylides (a hatalom egyik várományosa), aki először megmenti a királyt, majd mivel ezután gyanú fölött áll, az első alkalommal megöli, fiát halottnak vélvén.
A közölt részlet, az özvegy, spártai származású királynő (Pherenice) – aki régtől szereti Aylidest, és most házasságukra készülnek – párbeszéde a halottnak nyilvánított, száműzetés előtt álló herceggel, aki látta a gyilkosságot, lelkiismeret-furdalásában rémképek gyötrik, mivel őt már korábban figyelmeztették Aylides rejtett szándékára.
Második jelenet
ARMIS, PHERENICE
Beghdadi Badreddine-nak
ARMIS (még nincs a színen, távolabbról hallatszik hangja)
Jaj, mily látvány fogad! Iszony!… vér, tépett húsok…
A király az… Egek! Kezemmel vérét ontom?!
Mit látok!… Vérfolyam zuhog mindenfelől?
Bosszútok, ó, engem már századszorra öl!
Megálljatok, gazok!… A poklok visszahívnak!
Jó fegyvert hol lelek, hogy e hadat kiirtsam?
Rémnő, te! Rőt kardot nekem miért mutatsz?
Egek! Apai vért kezemen mért kutatsz?
Undok kígyóidat taposom szerteszét, lásd,
Ó, mit dobál szemed rám?… Mily szörny tűz ez, … villám!
A gyilkost űzd… Köré fonjad sárkánykarod!
Elhagysz végre… Vidd hát kínom s iszonyatom.
(már látható, őrök kísérik, akik utána kivonulnak)
Szívem már oly nyugodt, mint volt üldözött s fáradt…
De mi vesz itt körül? Milyen csodától láthat
Ma szabadon… Te itt, asszonyom?
PHERENICE
Félelem
S zavar riasztja meg mindenre kész szívem,
Uram. Panaszaink elől füled már végképp…
ARMIS
Asszonyom, nem tudom rabságra mért ítéltél.
Tíz napja már, hogy a palota foglyaként
Kábít balsorsom, és zárja tőlem a fényt.
A szolgák nekem már mindig némák maradnak?
És én nem tudhatom okát se e zavarnak?
Dühöm tán ellened bármit is vétkezett?
PHERENICE
Megcsalna, ó, uram, hát emlékezeted?
ARMIS
Nem. De mért állnánk meg a hasztalan beszédnél?
Küldd el hát őreid. Bűnt bűnnel ne tetézzél!
Én megbocsátok. Nos, asszonyom, mire vársz?
PHERENICE
Egy barátról…
ARMIS
Ég!…
PHERENICE
Nem ismered panaszát?
Vagy netán már nevét is elfelejtenéd, és
Csak gyűlölnöd szabad? Őt már hiába védném?
Jóságáért, mely…
ARMIS
Tudd meg itt: e szörnyeteg
Vérével hinti be e bosszuló kezet.
Ne kényszeríts, tehát, úrnőm, hogy újra mondjam,
S megbocsátó szavam némuljon haragomban.
PHERENICE
Ez hát, uram, ez a vak gyűlölet, ami
Miatt szánalmamat vissza kell tartani!
Gondold meg, mennyi jót…
ARMIS
Ó, asszonyom, ez már sok!
Hagyd el érdemeit, és tegyed csak parancsom.
Trónom…
PHERENICE
Hogyan, uram! Milyen furcsa remény
Vezetne még, melyet nem döntött le az ég?
Készen áll minden itt. S neked is kell akarnod.
ARMIS
Ezt kellett hát aljas hallgatással takarnod!…
Nagy ég! Talán szabad préda a hatalom,
Melyet kényed szerint veszel, s osztogatod,
S rezzenéstelenül, álarcot is feledve
Mondod ítéleted arcátlanul szemembe?
Nekem, kinek egy nap kínok száza jutott,
Kitől a ragyogó Nap is eltiltatott,
S bilincset hurcolok megtiportan a sorstól?
S szüntelen szenvedek rémségek bosszújától?
S mintha nem lenne ez elég, balsorsomat
Növeled még tovább ekként, ó, iszonyat,
Hogy örökségemet magad kínálod annak,
Aki borzalma és sötét átka soromnak,
Kinek kezemtől kell kínokban vesznie,
Álnok hálátlanok leggyűlöltebbike!
PHERENICE
Herceg!… Hogy értselek?… Hogy ő hálátlan lenne?
Hiszen eddig szíved őt mindig úgy kegyelte!
Karunkba visszaküld férjet, s neked apát,
S te osztanál neki mégis kínt, száz halált?
Az ég is tiltja, hogy hallgass ily szenvedélyre!
Mérge, apja után a fiút el ne érje!
Ó, vagy ott lennél már, azok között te is,
A tiszta, szép erényt, kik nem szenvedhetik?
Te lennél ez, uram? S én mit gondoljak? Félek,
E bűnös harag…
ARMIS
Hogy! Ingadozni merészelsz?
Parancsom makacsul tenni nem akarod,
S ellenségem baja csak folyton ajkadon?
Csak ő számíthat már részvevő sóhajodra?
PHERENICE
Feléd szállhatna… De ne gondoljunk a múltra.
Fájdalmadnak elég, mit e perc tartogat:
Döntött Argosztoli, s választott új urat.
Már késő.
ARMIS
Balsorsom tovább tehát nem ámít,
S személyedben, úrnőm, szívességre se számít,
S szívem bár győztesen sohase nyílna meg
Előtted, tőrömet fogva tán ellenem,
Beszélnem kell. De te aztán ne késlekedjél!
Ne legyen semmi sem drágább e gyűlöletnél!
Bosszúnk közös legyen. S dühöd mutassa meg
Uradhoz és hozzám való hűségedet.
De hogyan kezdjem? Hogy fogjak e borzalomhoz?
S előtted…
PHERENICE
Egek! Mért nem ismerhetem gondod?
ARMIS
Balsorsom szűnik, ha bírod e vallomást?
PHERENICE
Milyen szörnyűség, mi folytatni tiltja már?
ARMIS
Hogy mi tiltja? Nagy ég! A fájdalom, a szégyen,
Már mind, mind ellenem tör!
PHERENICE
Ó, az égre kérlek,
Szüntesd kétségeim, szüntesd e hallgatást.
ARMIS
(félre) Felfedjem-e neki, mit rejt a néma gyász?
Hallgasd hát.
PHERENICE
Hallgatom.
ARMIS
Mikor sétánk a partra
Vitt, kísérőit a király magára hagyta,
Hallgatása komor s közli: magányt akar,
Kettőnket is kerül, majd kérésünkre hajt.
Nyomában járunk így búját követve némán.
Elvakít csakhamar a szétözönlő fényár.
Minden kábít s ragyog, s ránk forróság szakad,
De igyekszünk tovább, hajtva a lovakat.
Megtorpannak habár, intésüknél erősebb
A nap heve, mely ránk roskad fenyegetően.
Megállnak hirtelen, mint élő szobrai
A borzadálynak, s ó, látjuk a tenger is
Elrémülve a kék égbe tör fodrozódva:
Egy rém emelkedik fel lassan a magasba,
Rettentő szörny, sárkány, látványa iszonyán
Felzúg a tenger, és némul borzadva már.
Futnánk, de a lovak erőnkkel szembeszállnak.
Nem engednek csak az egek néma szavának.
Szónk s dühünk hasztalan: léptüket valami
Varázslat konokul vesztünkre megköti.
Közben a rémült ár, mely ránk a véget hozza,
A szörnyű vadat a parton elénkbe dobja.
Bőgése felhatol a magas egekig,
S visszadörögnek rá rémes isteneink,
Ujjongva félelmünk a szörnyű részletektől,
Melyek formáltak a halhatatlan kezektől:
Gyilkos szarv homlokán, a lángoló torok,
Szívünkre együtt küld fagyot s csodálatot.
Villámot vet közénk az ég, s ez észre térít,
Dárdáink hasítják testét s véresre tépik.
Már mindenütt sebek fedik. S a kifolyt vér
Sokszorozza dühe tomboló özönét.
Kínja, melyről hinnénk: százszorosan halálos,
A királyra rohan, hogy bosszúra találjon;
S ekkor az egekből egy sugár száll alá,
Mintha vad harcaink lenn megindítaná:
Látjuk, szörny lépteit tőle visszafordítva
Unottan köntösét éppen csak felhasítja;
Meghazudtolni majd e páratlan csodát,
Felhorkan és felém vért meg tüzet okád.
Lovamról hullva le a sötét ájulásba,
Egy perc eltemet e bágyadt, vak álhalálba;
S szorongatottan, hogy lelkem magához tér,
Apám tűnik elém, ki az éghez beszél.
„Kegyetlenek! Fiam halott! Jaj! S én még élek?
Ha nem hagytad, hogy a vég mennykövedtől érjen,
Keress most új halált megölni az apát,
Hogy ne lássa tovább műved irtózatát.”
Leírhatom a kínt, mely fájdalmát követte?
Hogy mit tett vele az ott, ki rémek szülötte?
Elém tárul a kép: atyám elébe lép
A gaz, és átdöfi tőrével hős szívét!
Ő földre rogy, s vadul tekint fel gyilkosára,
Az éghez fordul majd, gyorsabb halált kívánva,
És hogy hiába vár, dicsőbb utat keres,
S menekvő vérének kardjával nyitja meg.
Most már látod te is okát a gyűlöletnek,
Láthatod szerzőjét igazságos dühömnek,
Látod majd bosszúmat, s özönleni a vért,
Melyből ily bűnre itt minden cseppje kevés.
Így volt, úrnőm. S mivel jogos bosszúvágy éget,
Minden késlekedés fiára hulló szégyen,
Így most…
PHERENICE
Ah! Keserű dühödben merre mész?
Ily rémnek oltaná-e szomját cseppnyi vér?
Ilyen fondorlatot az ég hogyan akarna?
Ó, kellett, hogy hited is végül megtagadd ma!
S én mit teszek? Egek! Egy gyilkos rágalom
Megkísért, s vallani még magam biztatom?
Borzadni kell itt, és nem hallgatni a szóra,
Mely gyalázkodni mer eget-földet mocskolva!
Hogy hihetném, vajon, akár csak egy szavad,
Mikor irigy dühöd arcodra írva van?
Nem is azt fájlalom, hogy megvetsz és becsapnál,
Sokkal inkább azt, hogy hű barátot se sajnálsz,
Mert gőgöd már csupán vak útvesztőkbe visz:
Erre, uram, sosem lehet mentséged itt.
Azt remélted talán, hogy hathatós az átok,
S hogy már tekinteted előtt reszketve állok,
Hálával tölti el bús, rászedett szívem,
Hogy kínáltad nekem nagylelkűségedet,
S hiszem, hogy láthatott szemed olyan gazságot,
Amilyet még talán az Alvilág se látott?
Mi gátolt abban, hogy hatalmas bosszúdat
A bűnösön ne töltsd be rögtön, s elhalaszd?
Most büntetnéd?… Ugyan! E rémséget szemlélni
Bírtad iszonytalan? Rest voltál közbelépni?
Ah, szinte holt voltál, uram, te akkor ott:
Alélt érzéked mind, neked csak éjt hagyott.
S mikor végre az ég neked kegyét mutatja,
Termed csak átkaid, s vad műved visszhangozza.
S végső fegyver gyanánt meg kell tévesztened?
ARMIS
Ó, asszonyom, milyen vád ér itt engemet!…
Tanúm az ég, s…
PHERENICE
Nem, nem, uram. Sohase győzhet
Meg ravaszság, amely az ártatlannak tőrt vet.
Ó, én láttam, uram, hogy szenvedése mély.
S még felróttam neki jogos gyűlöletét!
Sokalltam a bosszút, mely űzne messzi földre…
Hát átkozódj, uram, de sújtsál mindkettőnkre.
Igen, uram, szívem mit eddig elnyomott…
ARMIS
Mit beszélsz, nyomorult…!?
PHERENICE
Ó, megöl haragod!
ARMIS
Nos, asszonyom, talán a múltban még nem véltem,
Hogy fajodhoz híven becstelen vagy egészen,
Most már átkozhatom csak szelíd dühömet,
Hogy mért nem ragadott messzebb a gyűlölet.
Már bánom én nagyon, hogy bosszúm túl soká várt,
De úgy voltam vele: mely üldözött, az ármány,
Erényedre amely oly sokszor támadott,
Sebet jogtalan üt fiatalságodon.
De az álnok gyanú mind gyakrabban fogott el,
S hallgattam arra is, igen, melyre sosem kell,
Vártam végül is, hogy aljas eszed talán
Hűséget színlelőn is árulásra vár.
Te álnok!… Pusztultál ott volna, hol ígérte
A sors! De tán az ég se szomjazik ily vérre!
Lett volna bár terád is kegyetlen a gond,
De egyet élni hagy, akit ma átkozok!
Ó, gyűlölt utazás! Kínunk forrása, Spárta!
A legnagyobbakat is hát eléri átka!
Apám, ó, látnád csak ma tévedésedet!
Hitvány, felejted, hogy megmentőd ő neked?
PHERENICE
És te, a hős hogyan szállt szembe a halállal?
Engem gyűlölsz. De őt? Így szereted apádat?
Ó, átkozott e dac! Mindent tagadna már!
A győzelmes vitézt is, vészbe hullt királyt!…
S ha meggyőzni kevés neked mindez, kegyetlen…
ARMIS
Mit hallok!… Gazsága szörnyű mentségbe vesszen?
Teljes diadala hát! S te hiányolod,
Gyönyörűnek szívét miért nem láthatom?
Elbűvölt sóhaja? Már esküvel ígérte
Szívét? S te borzadás nélkül néznél e férjre?
A gyászt nem bírja el tovább a fürge vágy?
Hogy egy barbárt kövess, nem riaszt ezután?
De jól vigyázz, úrnőm: jó szemmel árulásra
Nem néz az ég, s okot kínom ad bosszújára.
Kívánd csak ezt, inkább, mint az én haragom,
Ha árulókra egy nap még lesújthatok.
E gyönyörhöz hamar elérsz, ahogy kívántad.
Egek! Titkom kire bíztam…?! Hol van hitványabb?
PHERENICE
Ah, hitszegő…! Többet mit mondjak még neked?
Nos, te akartad így… Ti, őrök, jöjjetek.
Illusztráció: Virágzó Argosztóli
Ezek is érdekelhetik!
Tatár Rózsa: Ady és Adél – „Lázálmok” az életünkből →
Lukáts János: De, hiszen ez Berlin! →
Pavlovics Zsófia: Jean Anouilh Antigoné című drámájának elemzése →
