Mohai Szilvia, Makk Flóra, Lajtos Nóra prózái
Mohai Szilvia
Macska a dobozban
Elhagyott. Visszament a volt feleségéhez. Valahol sejtettem, hogy előbb-utóbb így fog végződni, hiszen mégiscsak ő volt az első szerelme, több mint tíz évet töltöttek együtt, no meg a közös gyerek… Igazából érthető is, hogy adni akart még egy esélyt maguknak, a családjuknak. Valójában én magam biztattam erre korábban. „Muszáj megpróbálnotok még egyszer; ha másért nem, a kölyök miatt” – mondtam mélyen a szemébe nézve, kezem a szívemre szorítva, elhaló hangon. Azaz… Nem, igazából nem mondtam neki ilyesmit sosem. Csupán elképzeltem, milyen hatásos lenne, ha ezt mondanám; micsoda önzetlenségről tennék tanúbizonyságot, ha feláldoznám a saját boldogságomat azért, hogy a férfi, akit szeretek, más oldalán élhessen teljes életet. Ő pedig természetesen tiltakozna, hogy soha nem tenne velem ilyet, különben is, a háta közepére sem kívánja azt a nőt, és ezzel le is zárnánk a témát örökre. Vagy talán mégiscsak, mondtam. Igen, most már emlékszem: „Tudod mit, akkor menj vissza az exedhez!” – üvöltöttem a képébe a sokadik vitánk alkalmával, ő pedig vette a kabátját, és meg is tette.
De nem, igazából nem ment vissza a volt feleségéhez. Úgy legalább gyűlölhetném. Egyszerűen azért hagyott ott, mert állítása szerint túl kritikus voltam. Nekem semmi sem volt elég jó; semmi sem volt elég: nem értékeltem a gesztusait, becsméreltem a munkáját, leszóltam a sikereit, és állandóan belekötöttem abba, ahogyan öltözik, amilyen szavakat használ, ahogyan a haját hordja; kijavítottam a központozási hibáit, amikor romantikus üzeneteket küldött, és folyton lehordtam, hogy képtelen elrámolni maga után, borotválkozásnál mindig teleszőrözi a mosdókagylót, hónapokig nem cseréli ki a kiégett villanykörtéket, ráadásul még a gyereke sem tőlem van. Majd’ két évig tűrte ezt, míg egy nap nem tudta többé elviselni. Ezért ment el.
Azaz pontosabban nem is ezért, hanem azért, mert túlérzékeny voltam. Mindenen megsértődtem. Kiforgattam a szavait, és személyem elleni támadásként értékeltem; folyamatosan veszekedtem vele apróságok miatt, például, hogy nem a legfelső polcra teszi a vajat a hűtőben, nem érti meg, hogy a vécépapírnak melyik irányból kell csavarodnia, nem elég, ha csak egyre zárja a bejárati ajtót, és nem kettőre, vagy hogy milyen megalázó számomra, amikor minden egyes nagybevásárlásunk alkalmával nyíltan enyeleg a pénztárosnővel. Ha mentegetőzni próbált, elkezdtem játszani a mártírt, és a végén már hozzám szólni is alig mert, hiszen nem tudhatta, épp mit óhajtok teljesen félreértelmezni, hogy aztán átlátszóan manipulatív módon sírva fakadjak, ő pedig egy utolsó aljas gazembernek érezze magát. Mindezt egy idő után nyilvánvalóan nem bírta tovább, és végül otthagyott.
Valójában persze nem így történt. Nem is értem, miért hazudok még mindig magamnak. Talán, mert a valódi okot szinte lehetetlenség kimondani. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy ilyesmire vetemedett. Legbelül azért sejtettem, hogy egyszer tényleg megteszi. Hiszen annyiszor borult már ki előttem, és sírta el, mennyire gyűlöli a volt feleségét, amiért az elvitte a gyereket, és csak heti egyszer láthatja, és szegény kissrácnak úgy kell felnőnie, hogy szinte nem is ismeri az apját… És hogy legszívesebben megölné azt a némbert még akkor is, ha élete végéig börtönben kell rohadnia. Végül tényleg megtette. Itt hagyott egyedül, és bár nem volt lehetősége arra, hogy elmondja, tudom, azt akarná, ne várjak rá – próbáljam elfelejteni, és lépjek tovább.
Vagyis természetesen ez sem igaz. Pedig milyen jó is lenne… A fentiek közül bármelyik lehetőséggel kiegyeznék. Egyszerűen képtelen vagyok elfogadni az igazságot. Nem, nem és nem értem, miért kellett megelőznie azt a teherautót. Hiszen semmi sem történt volna, ha öt perccel később ér oda. De ő mindig is gyűlölte, ha valaki tötyörög előtte az úton. Emlékszem, állandóan szentségelt, és tövig nyomta a dudát, ha valaki túl lassan ment, nem hagyta, hogy átslisszanjon a sárgán, esetleg bevágott elé, vagy úgy látta, be akar vágni. Azt hitte, meg tudja előzni a kamiont; hogy időben visszaér a másik sávba. Vagy csak köd volt, és nem látta a szembejövő kocsit. Vagy csúszott az út, vagy kiugrott elé egy szarvas, vagy a csúszós úton elé csúszott egy szarvas… Bár az egyik szemtanú hívta a mentőket, és elég hamar ki is értek, már nem tudtak rajta segíteni. Ott halt meg egyedül, vérbe fagyva, a sáros, hideg aszfalton, az utolsó gondolata pedig az volt, semmit sem bán jobban a világon, mint hogy el sem búcsúzhatott tőlem. Az anyja persze szeretett volna értesíteni, de nem tudta a számomat; a fia telefonja pedig az ütközésnél ripityára tört. Akárcsak a szívem.
Igazából, ahogyan a többi, ez sem igaz. Valójában nem ment vissza a volt feleségéhez a gyerek miatt; nem hagyott ott, mert megelégelte, hogy túl kritikus vagy túlérzékeny vagyok; börtönben sem ül, amiért meggyilkolta az exnejét; és nem is halt meg autóbalesetben, miután a csúszós úton, a ködben, előzés közben kiugrott elé egy szarvas.
Azaz mégis. Visszament a volt feleségéhez a gyerek miatt; otthagyott, mert megelégelte, hogy túl kritikus és túlérzékeny vagyok; börtönben ül, amiért meggyilkolta az exnejét; illetve meghalt autóbalesetben, miután a csúszós úton, a ködben, előzés közben kiugrott elé egy szarvas.
Ez így mind. Ez így mind és egyik sem. Rohadj meg, Schrödinger. Egyszerűen elment, és sohasem fogom megtudni, miért. Ráadásul még azt az átkozott dobozt sem tudom kinyitni, hogy megnézzem, mi a helyzet, mert mire egyik este hazaértem a munkából, az összes holmija eltűnt a lakásból; a kulcsot odatette a konyhapultra, és még csak egy cetlit sem hagyott a hűtőn vagy az asztalon vagy akárhol; és amikor magamhoz tértem a kábulatból, és megpróbáltam felhívni, egy csörgés után foglaltat jelzett a telefon. Újra, újra és újra. Igenis, rohadj meg, amiért olyan dobozba zártad a macskádat, amelyet kívülről lehetetlen kinyitni, te meg csak röhögsz rajtam, ahogyan itt gubbasztok előtte már hónapok óta, mint valami szerencsétlen idióta, és úgy csinálok, mintha hinnék benne, hogy mégis ki lehet; és az exfeleségektől, kiégett villanykörtéktől, rossz irányból csavarodó vécépapíroktól, börtönöktől és szarvasoktól zsongó fejemet fogva egyre csak feszegetem és feszegetem azt az alkalmatlanabbnál alkalmatlanabb szerszámaimmal, amíg csak élünk és meg nem halunk, vagy az az átkozott macska vagy én.
Makk Flóra
Káosz
Ez a város hegyoldalon áll. A templomok sarkaiból és sötét fából épített padjai alól évszázados fekete massza, ez az összekeveredett por és haj kerül elő, megszorul a macskakövek között, a falak láthatatlan repedéseiben, fent, az észrevétlen zugokban, ahol a galambok megbújnak éjszakára és ez az, ami a hegyoldalról alákerül a szélbe, ebbe a kiállhatatlan, mindent összeziláló szélbe. Ez a város pincékre épült. Az erre sétálók üregeken járnak. Az autók föld alatti járatok felett robognak. A pincék közti tereket nem föld tölti ki, hanem az évszázadok alatt felgyűlt por és haj. Az ég nappal kék, nagy, lapos felhőkkel, éjjelente narancssárga a fényszennyezéstől. Valami mindig zúg. Trafóházak. Vonatok. Helikopterek. Valami mindig szirénázik. Rendőrautók. Mentők. Autóriasztók.
Házfalak tövében járni. Átlépni a beton repedéseiből növő gyomok fölött.
Talán ezek a makacs kis gyomok indítottak meg benne valamit. Egy mozaikszerű érzést. Túl sok részletből és árnyalatból állt ahhoz, hogy lássa a teljes képet. Képzeletben végighúzta mutatóujját a mozaikdarabkák közti réseken. Érezte az üregeket léptei alatt. A káoszt a mozaikdarabok közötti körvonalakban. Könnyű megfeledkezni a káoszról ebben az életben, amit csupa rendszerekre és szabályokra építünk – gondolta egy autó rendszámtáblájára meredve, ahogy keresztülvágott a parkolón. Nézte, ahogy a liftajtó lassan kinyílik. Nézte az üres liftet. Nem szállt be. Az ajtó ugyanolyan lassan, ahogy kinyílt, bezárult és elindult felfelé, nélküle. Ahogy kisétált a házból, vissza az utcára, vetett még egy pillantást az autóra. Nem mintha megbánta volna, hogy kulcsot adott az édesanyjának a lakáshoz. Ahogy azt sem bánta, ha telefonhívás, vagy üzenet nélkül, váratlanul betoppan. Már megszokta. Valahogy mindig tudta előre. Látta az ablakból, ahogy a bejárathoz közeledik a parkolón keresztül, hallotta, ahogy az ajtó előtt keresi a kulcsot a táskája mélyén, vagy egész egyszerűen megérezte. Ma épp a kocsiját látta meg a ház előtt állni, de ennek sem volt különösebb jelentősége. Véletlen. A lényeg, hogy tudta, hogy fent vár rá a lakásban. Mosogat, vagy kávét főz, vagy épp kinéz az ablakon, talán már észre is vette és figyeli, ahogy távolodik. Nem mintha nem akart volna az édesanyjával találkozni. Csak nem most. Kicsit később. Talán fél óra múlva. Talán egy óra múlva. Talán holnap. Céltalanul bolyongott a városban. Tekintetével az épületek falait pásztázta, majd a szembejövők arcát. Ahogy az utcalámpák felkapcsoltak, a sötétedő égre nézett. Végül lehajtotta a fejét, mint aki a földön keresgél valami után. Mit keresett?
Üregeket – felelte volna, ha valaki kérdi. Növények illatát. Makacsul burjánzó szederindákat. A gondolatainak nem volt értelme. Persze, hogy nem volt értelmük, hiszen valójában érzések voltak, gondolatoknak álcázva. Alattomosan kúsztak, észrevétlenül fonták körbe és kapaszkodtak belé.
Ujjait újra a mozaikdarabkák közti résekre illesztette. Lehetséges lenne kitapogatni, mit ábrázol?
Gyerekkorában édesanyja mesékkel altatta el. Az egyik mesekönyvben, amit rongyosra lapoztak együtt, volt egy kép, amit mindig szeretett volna kitépni, de sosem tette meg.
Egy egér kapaszkodik egy szederindán. Majdnem eléri a duzzadó fekete és éretlen piros szedrekkel teli fürtöt. Az ég mélykék. Fent telihold világít. Nyújtózkodik az egérke. Még nem látja, de a bagoly már figyeli, szeme sárgán foszforeszkál a fák közül. Azokon az estéken, a képet nézve, érezte a baglyot a szívében. Olyan volt, mint egy gömb a mellkasában, ami egyre csak növekedett és feszítette belülről. Szerette volna kitépni, de nem lehetett. A tudat, hogy ő látja a baglyot, de az egér még nem. De annak a tudata is, hogy a bagoly nem fogja elkapni az egeret. Az egér még nem tudja, hogy ott a bagoly, a bagoly még nem tudja, hogy éhen marad, a gyerek, aki a képeskönyvet nézi, még nem tudja, hogy ez a felnőtt emlékezni fog rá és magával hordani őt is, a baglyot is, az egeret, a szederindát és a teliholdat is. A jövőknek micsoda összegabalyodásából áll a múlt.
Talán azért, mert már gyerekkorában is töprengő volt, vagy mert sokáig maradt ébren az éjszakában, anyukája mindig baglyos dolgokat vett neki. Baglyos pizsamát, baglyos iskolatáskát, baglyos füzeteket, baglyos bögréket. Később, az iskolában a barátai óhatatlanul is összekapcsolták őt a bagollyal, és attól kezdve születés- és névnapokon, karácsonykor és minden ajándékozással járó ünnepen baglyokat kapott. A polcain több sorban álltak a bagolyfigurák, legnagyobbtól a legkisebbig, mint a Matrjoska babák. Megköszönt minden egyes darabot. Sosem árulta el senkinek, hogy legszívesebben megszabadulna mindtől. Csak azért tartja meg őket, hogy emlékeztessék, nem baj, ha nem vidám. Még az sem, ha szomorú. Ahogy az sem volt baj, ha anyukája sírt mesélés közben esténként. Nem baj, nem baj.
Amikor elköltözött, végre kidobta a baglyokat. A szoba furcsán meztelennek tűnt. Már nem az ő szobája volt. Beköltözött az új lakásba és jobban érezte magát. Onnan nem hiányzott a bagoly, a lakásavató partira mégis megérkezett, legalábbis emlegetés szintjén. „Hát hol vannak a baglyok?” – kérdezte minden ismerőse. Ingatta a fejét és hümmögött. Jobb válasza nem volt. Akkor is ingatta a fejét, amikor az anyukájának adta a tartalék kulcsot a lakásához. „Azért mielőtt jössz, csörögj rám” – mondta -, „csak hogy ne kerüljük el egymást véletlenül”. Persze, sosem hívta fel előre. Mégis, valahogy mindig tudta, mikor jön.
Miért kerülte őt aznap? Miért választotta inkább a várost, a templomokkal, a trafóházakkal, a szirénákkal, az üregekkel, az üregek között felgyűlt porral és hajjal, az egyre erősödő fényű utcalámpákkal? Ez a város maga a mozaik és ő bolyongott a mozaikdarabkák közti résekben. Ha most találkozna az édesanyjával, nem tudna hallgatni. Mindent elmondana neki. Elmondaná, hogy azokon az estéken, amikor mesélt neki, amikor mesélés közben sírt, a bagoly kiemelkedett az erdőből, ki a képeskönyvből és beléköltözött. Hogy mennyire meg akart szabadulni tőle, mégsem tette. Hogy ezt az egész káoszt az anyukájától kapta, de nem hibáztatja érte. Hogyan mondja el mindezt, mikor az érzéseit sem képes gondolatokká formálni, nemhogy a gondolatait szavakba fűzni. Lehetetlen.
Ahogy esteledett, feltámadt a szél és ő fázni kezdett. A templomok harangjai, mintha a szél mozdította volna meg őket, hetet kongattak. Mire hazaért, az autó már eltűnt a ház elől. A lakásban kávé és enyhe parfümillat lebegett. Megérintette a kávéfőző oldalát. Még langyos. A reggel a mosogatóban hagyott edények tisztán száradtak a csepegtetőn. Az asztalon egy képeslap hevert, mellette egy papírlapra firkantott üzenettel. „ Boldog Névnapot! Hívtalak, de nem vetted fel, remélem nincs baj. Hívj, ha hazaérsz! Puszi, Anya”. Megnézte a telefonját. Valóban, lenémítva felejtette. Ahogy a névnapjáról is megfeledkezett. Sosem tudta számon tartani a névnapokat. A sajátját sem. Felemelte a képeslapot. Egy bagoly meredt rá, nagy sárga szemekkel. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy kidobja, majd sóhajtva az asztal melletti ablakpárkányra helyezte.
Ha nem szabadulhat tőle, egyszerűbb, ha megszereti.
Lajtos Nóra
VAN VOLTLESZ TÖRTÉNETEI – NÉGY TÉTELBEN
Zsu
Zsunak van egy Rozálja, vele hajtja szét a távolságokat, s a guruló üveggolyókat a zöld hátizsákjába szedi. Tele van már mindenféle színes élménnyel a zsákja, azt osztogatja szét egy-egy vodkahörpintés közben félúton. A nem használt izom megmerevedik, akár a száradó rongy, akár egy félbehagyott mese. De Zsu minden mesét befejez, lefejezi a háromfejűt: a Kreténséget, a Sznobságot és az Idiotizmust. Zsu csak ritkán álmodik. Szmájlos pizsamáról, csúszdaparkban hagyott síró gyerekarcról. Kacskaringósak az álmai is. Ahogyan az élete. De mindenkinek elgörbül valahol. Szinuszgörbék vagyunk. Be vagyunk zárva a szobanyárba, ha nincs a kerékpár, mert vele szabad a világ. A koliban már virrad a másnaposság, de mi józanul térünk haza. Hajnali fél öt van. Én bőröndpakolásba kezdek. Újságpapírba csomagolom törékeny emlékeimet, két póló közé dugom el őket. Ahogyan a Zsuval közösen vett ciginket is, amit aztán mégsem szívtunk el, mert rájöttünk, hogy nem vagyunk sem Adyk, sem Kosztolányik, sem Pilinszkyk. Zsuk vagyunk, köteteinkbe fércelt anyagok. Gyakoroljuk a feltámadást, mondja Zsu. Fölfeszülni egy búzaszárra, mondom én. Szent Lőrinc könnyeitől nem tudtam aludni, mondja Rozál, és mindhárman feltekintünk az augusztusi égboltra. Fénycsóvákká válnak a leköszönő csillagok. Tűzijátékot rendeznek odaföntről. Azért mi Zsuval hisszük, hogy nagyijaink ott maradnak a felhők felett, és simára törlik a hold tányérját. Zsu nagyon hisz a nagyiban. Én is.
Taskent
Üzbegisztán Magyarországnál ötször nagyobb területű ország. Budapest-Taskent légvonalban mért távolsága 3976 km. Apám és Pali bá moszkvai átszállással érkeztek Üzbegisztánba, hajnalban a reptérre, a plusz négy óra időeltolódást is beleértve. Épp a ramadán idején tartózkodtak az üzbégeknél. Kétezer-tízben a ramadán augusztus 11-ére esett. A muszlim vallás szerint ez böjtöt jelent, de ezt csak nappal tartották az üzbégek, amint feljött a hold, jóízűeket ettek-ittak. Apa és Pali bá tulajdonképpen húsipari gépeket mentek beüzemelni, úgy mint például főző-füstölő szekrényt, hűtőkamrát, vákuumcsomagolót, késfertőtlenítőt. Egy fűszerkereskedő is odament az üzembe, és a helyi receptúráival ismertette meg apámékat, akik megmutatták, hogyan lehet a gépekkel baromfiból meg marhából virslit készíteni, combokat és baromfi sonkát füstölni. Taskentben egyszer kivitték őket a piaccsarnokba, ahol betonlapon árulták elkülönítve a birka, a marha- és a lóhúst. Disznóhúst nem tartanak. Érdekes, hogy a marhának is csak az elejét fogyasztják. Kitalálták, hogy Magyarországról fognak importálni pulykát, a hodosvári pulykateleppel fel is vették a kapcsolatot, de a végén nem lett a projektből semmi, mert túl nagy volt a kockázata a napos pulykák szállításának, még repülővel is. A piacon vett apám a húgomnak és anyámnak világoskék puha selyemsálat, nekem faragott katonát. Szommal fizetett. Az építészetük, mi lenyűgözte apámat és Pali bát, a hatalmas terek, a széles, kétszer négysávos tűegyenes utak. Szamarkandba és Buharába nem jutottak el, de a taskenti mecsetek látványa is bámulatos volt. A hazaúton csak az jutott az eszükbe, hogy a határos Kazahsztánba is átléphettek volna, de útjuk tíz nap után hazafelé vezetett. Taskent-Moszkva-Budapest repülővonalon utaztak, s közben arra gondoltak: Budapest-Északi-sark távolsága csak 700 km-rel több, mint Üzbegisztánig eljutni, és oda biztosan nem kellene hűtőkamrákat szerelni…
butik
1990. február 1-jén a budapesti Baka Ilona először nyitott butikot a városban. Az ebédlőnkből alakították ki apámmal az üzletet, a kettes ablak volt a kirakat, amit a húgom igazgatott. Nagy műanyag zsákokban érkeztek télen a kabátok, nyáron a fürdőruhák, vállfán az öltönyök, kosztümök, gyerekruhák, külön állványon a nyakkendők, bizsuk. A spájzunk lett a mosdóhelyiség: vécével és kézmosóval, amit a KÖJÁL is jóváhagyott. A szobám átmeneti raktár volt éveken keresztül. Oda hordták az árukat, ott lettek beárazva. Aztán Baka Ilona más településeken is nyitott butikot, és már nem tudta ellátni a mi üzletünket. Ekkor döntöttek úgy a szüleim, hogy anyám otthagyja a városi tanácsot, azaz a polgármesteri hivatalt, és átveszi a butikot Ili nénitől. Anyám elvégezte az üzletvezetői tanfolyamot, és nagyival járták a fél országot áruért, Trabanttal. A húgom gyakran biggyeszkedett a tükör előtt egy-egy neki tetsző ruhában. Emlékszem, amikor kék övet tett fel egy rózsaszínű szaténselyem ruhához, majd illegett-billegett anyánk 38-as tűsarkú cipőjében. Aztán kikerült a próbababára a ruha, ezúttal öv nélkül. Sokan megbámulták, de senkinek nem kellett. A ruha vállpántja egyszer csak elkezdett magától lefelé csúszni, és lassan, végigsimítva a próbababa hófehér testét, lehullott a földre. Nagyi vette észre, felvette és egy vállfára tette. Olyan volt így, mint a házunk előtt kifeszített ágú almafa. Megmérettetett, és könnyűnek találtatott… A butik tíz éven át működött. Aztán egy napon anyám kapott egy főállást a NAV-nál, és bezártuk az üzletet. Egy ideig hiányoztak a szobámban parkoló ruhák, az ajtónyitogatások, de ha egyszer beérik egy gyümölcs, azt le kell szüretelni. Nincs mese. Ez sem volt az.
elektrosokk
Emlékszem, keddi nap volt. Egy gyászeset és egyéb kimerültségi okok miatt a pszichiátriára került barátomat, Janót látogattam volna meg, de nemhogy ő, az ágya sem volt a kórteremben. A szobatársaitól megtudtam, hogy ETC-kezelésre vitték, magyarán sokkolták. Egy negyedórányi várakozás után betolták infúzióállványostul az ébredező Janót. Tudta, hogy ki vagyok, de a neveinkre egyáltalán nem emlékezett. Rémülten kért meg, hogy szóljak az orvosának. A doktornő megnyugtatta, hogy csak max. 10 percig lehet emlékezetkiesés a sokkolást követően. Így is volt. Közben kifaggattam, mi hogy történt. Arra emlékezett csak, hogy egy elektródákkal teli gumipántot húztak a fejére, közben már folyt az izomlazító infúzió a bal karjába, és egy fekete műanyaglapátot tettek a nyelvére, hogy össze ne koccanjanak a fogai és el ne harapja az áramvezetés következtében a nyelvét. Majd az anesztes hölgy lépett oda mellé, és kérte, szippantson egy nagyot abból a fekete gumimaszkból, amiben nyilván altatógáz volt. Azt is megtudtam, hogy keddi és csütörtöki napokon végeznek sokkolást ebben a megyei kórházban. Még négy ilyen kezelést kapott Janó, aztán mivel nem láttak javulást nála, abbahagyták a sokkolási sorozatot. Ki gondolná, hogy Ken Kesey története ma is aktuális? Ha nem is a 60-as évek elrettentő, kínzóeszköznek bizonyuló sokkolásról van szó manapság, attól még az amperek ma is átsuhannak az agyban. És ha történetesen húsz év múlva Janó agyvérzést kapna, senki nem tudná és akarná bizonyítani, hogy esetleg az elektrosokk-kezelések miatt történhetett meg az eset… De ez már egy másik történet lenne… Bromdem újabb története.
Mohai Szilvia, Makk Flóra, Lajtos Nóra a 2019-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott írói
Illusztráció: Cédrus-prózák
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
