Paul Willems: Itt minden valós (részlet)
Futottam néhány métert, majd vaktában elindultam. Nem láttam sem a már kivilágított, a járókelők áradatát visszatükröző kirakatokat, sem a villanylámpák mellett imbolygó árnyékokat. Lépteim gépiesen a hangversenyterem felé vittek, ahol aznap este egy koncertet kellett meghallgatnom. Egy Beethoven-kvartettet játszottak. A zene az első hangoktól kezdve olyan hihetetlen erővel tört fel, hogy teljesen mezítelennek éreztem magam; vagy inkább úgy, mint egy kígyó, ami levedlette bőrét. Az utolsó tételben (Allegro) a gyors hangok úgy futottak, mint a patkánylábak a hallgatók arcán és kezén. Nyugtalanul néztem szét magam körül, de senki nem vett észre semmit, még a mellettem ülő hölgy sem, akinek az arca egy szőrmegallérból emelkedett ki.
Nem tévedtem; a rókaprém farka lengeni, majd óriási döbbenetemre, csapkodni kezdett. A rókán borzongás futott végig, nyújtózkodott, alakot öltött, majd kinyitotta a szemét. Jobbra-balra nézett, ahogy a rókák teszik, majd a székek alá bújt. A mellettem levő széken ülő hölgy meg se moccant. Észrevettem, hogy minden, ami szőrme volt, életre kelt. Egy hölgy magán hagyott egy pazar bundát: a hölgyet egy csomó vakond vette körül, melyek lábukkal kavarták a levegőt.
A ruhadarabjaim elhagytak; a növények, melyek arra szolgáltak, hogy belőlük szőjék meg őket, növekedni kezdtek körülöttem. Mindenütt kikeltek, fejlődtek, virágzottak. Sötét, titokzatos növényi nedv keltette őket életre, ami nagyon hasonlított a tenger alatti növények életéhez. Az ülések faanyaga összegyűlt. A fák nyújtózkodtak, ágaik a boltívig értek. Láttam, amint kinyíltak átlátszó kezeik. A muzsika szele távolról jött, közeledett, susogott a levelek között (melyek tenyerüket nyújtották), majd elhalt.
Néztem a körülöttem levő embereket.
Féltem és émelyegtem, hogy meztelen vagyok ennyi ember között, akiket gyűlöltem. De úgy tűnt, senki nem veszi észre, mi történik. Menekülni innen, menekülni! Utat törtem magamnak, kézzel félrehajtva a mozgó növényszárakat. Minden fa, minden növény mögött meztelen emberek ültek nyugodtan. Bizonyos megkopott bájú hölgyek láthatatlan lornyont emeltek szemükhöz. Mert a teknősbéka, amiből a keret készült, a lábaik alatt mászkált. Ó, de csúnyák a férfiak! Mennyi zsír! Mennyi zsír! Mennyi lapos mell! Mennyi duzzadt has!
Olykor egy kék vagy vörös róka a lábam alatt ugrált, majd láttam, amint üstökös-farka eltűnik a fák között. Egy nagyon szép fiatal nő menekült, ahogy én is. Profilból nézve, mint egy egyiptomi szobor; az ajtó felé suhant félelmének fonalán. Nehezen tudtam követni, a növények belém kapaszkodtak, félre kellett őket hajtanom, meg kellett kerülnöm a fákat, ki kellett térnem az urak elől. Az óriási hasú és fehér bőrű férfiak néma dühbe gurultak, amikor járás közben meglöktem őket. Épp abban a pillanatban értem az előcsarnokba, amikor a fiatal nő kilépett az ajtón. A nő megfordult, szemével jelzett, mint a sirályok. Én nekiiramodtam, és amikor kiértem, csodálatos dolgot láttam: a havat. A hó már uralma alá hajtotta a várost, mindent egységesen fehérre festett. Futottam a nő után; ő volt az, ő, aki nekem kellett! Hol láttam a sziluettjét a hópelyhek között, hol szem elől tévesztettem, mert olyan volt, mint a hó. A hó lágyan érintette testemet szőrmeujjaival: lábam anélkül merült el benne, hogy hideget éreztem volna. Megkettőztem az iramot, mert a fiatal nő olyan volt, mint a hó. Talán neki is szőrmeujjai voltak.
A futás annyira lekötött, hogy észre se vettem, hogy rókák, birkák, csikók és nyulak követnek. Özönlöttek mellettem, meglöktek, majd az áradat átrendeződött, és ismét özönleni kezdett. A csoda tovább fokozódott. Egy áruház kirakata betört a megelevenedő állatok rohamától: már a párducok, a jaguárok és a hermelinek is követtek. A tömeg állandóan nőtt. A hölgyekről, akiknek útját kereszteztük, azonnal lekerült a bunda. De a fiatal nő megőrizte előnyét. Könnyedén futott. Azon mesterkedett, hogy kicsússzon a kezünk közül: néha olyan fényes lett, hogy összetévesztettük egy utcai lámpával, közrefogtuk, azt gondolván, ő az, az állatok szeme már megélénkült az örömtől; ám ekkor meghallottuk, hogy a távolban nevet, épp befordult egy utca sarkán. Seregünk folytatta csöndes rohamát a simogató hóesésben.
Az alsóváros felé futottunk, a sűrűn lakott negyedekbe. A most már hatalmasra duzzadt sereg rohant az utcákon; egyszer-egyszer olyan hullámok futottak át rajta, mint a tó feletti légáramlatok. Egyre erősebben havazott. A fiatal nő kezdte a fáradtság jeleit mutatni; néha megbotlott, vagy megfordult és olyan mozdulatokat tett, mint a vízbe fúló. Végül elterült a járdán. Mintha egy néma kiáltás tört volna fel a tömegben.
Amikor körülvettük, a hó, a nő alakját felvéve, már teljesen betakarta.
Amíg fel tudtuk volna venni, nem mertük. Bizonytalan léptekkel közeledtem hozzá; meg akartam ragadni, de a csípője és a válla elsüllyedt. A testem belemerült a hóba. Amikor felegyenesedtem, csak az én nyomom nézett vissza rám. Elvesztem a saját fehérségemben. Nem láthattam tovább a saját lenyomatomnál: az én testem volt, úgy néztem, ahogy egy álarcot néz az ember belülről. Az álarc, a havon túl, talán elérte a nőt.
Most már tudom, hogy a halálnak ez a formája: tükör, amelyben az ember elmerül.
Elállt a havazás. A felhőtlen égből több ezer állatszem figyelt.
Fordította: Károly Judit
Illusztráció: „Rókatündér”
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Karel Kryl: KÖSZÖNÖM →
