Lukáts János: Madárlátta Svájc
Ezt a történetet így kellett volna indítani: Január elsején elkezdték a perselymalacba rakosgatni a megtakaríthatót, aztán húsvétkor előszedték belőle az összegyűlt pénzt, és abból elutaztak Svájcba. De ez a történet így nem lett volna igaz! Sok pénz összegyűlt a malacban, de abból legföljebb a bécsi állatkertig utazhattak volna el. Ezért aztán Viola előkotorta száz különórája díját, Króni a (valószínűleg utolsó) könyvére tartogatott summát nyirbálta körül, és máris együtt volt a svájci belépőjegy ára. A többi? Majd menet közben…
A svájci és a magyar vasút intézői bölcsen eszelték ki, hogy nappal menjen a Budapest-Zürichi vonat és ne éjjel, hogy az odavezető utat ismerje meg az utazó, és ha elfogy a pénze, tudja, merre kell hazagyalogolnia. Reggel 6 órai indulás bizony korán van március végén, kakassal való kelést igényel az utazni vágyótól. A felnőtt utast futó térkép és mozgékony menetrend szolgálja ki a kocsi közepén, a gyermekkorút a jármű végében „dühöngősarok”, amelyet azonban inkább mesefilmek vetítésére használnak. A rétek errefelé zöldek (a szomszéd rétje mindig az!), a gyakori eső patakokat táplál, muskátlis erkélyek színesednek a palatetők alatt. A hegyek csak Salzburgnál kezdenek köszöngetni, de onnan mindvégig útitársak maradnak. Keskeny völgyben kanyarog az út, fejük felett kétezres csúcsok, a vonatablakból csak a távolabbi hósapkákra látni fel. Hidak dübörögnek alattuk, a vonat időnként eltűnik egy-egy alagútban. A völgy alján folyó, ami zöld tajtékot vet, kristálytiszta a vize, sodrát apró zuhatagok szakítják meg. – Melyik folyó ez? – kérdezi Króni az osztrák útitársat. – Hát az Inn! – feleli az osztrák csodálkozva, hogy ezt nem tudja valaki. – Az Inn? – ugrik fel egyszerre Króni és Viola, miközben orrukat az ablakhoz szorítják. Mellettük kisváros fut el, a sziklaszirten várkastély, zömök torony, lőrésforma ablakokkal. – Kufstein! – kiáltják mindketten egyszerre, és néznek megbűvölten. Viola járt benne néhány éve, mint érdeklődő utas, mint szabad látogató. Az emléktábla – mesélte – kilencvennél több magyar rab nevét sorolja fel, köztük Kazinczy, Wesselényi, Szentjóbi, írók, papok és egyéb rebellisek, sokan, rengetegen. Króni tudatja az osztrákkal, hogy hol járnak. – De miért jöttek ilyen messzire, ha magyarok? – kérdezi az útitárs, és most ő csodálkozik. Króni történelemórát rögtönöz, közben a börtönerőd már régen eldübörög, az Inn zölden csörgedez. Most béke van, csónakkal kellene végigjárni a folyót, kiszállni minden szép helyen, felfutni minden havas csúcsra, minden hívogató kisvárosba, légyen bár Kufstein a neve.
És hamarosan befutnak Innsbruckba, kanyarodik benne a völgy, a folyó, a vonat. Innsbruck – Tirol fővárosa, vagyis az Ausztriának megmaradt Tirol tartományrészé, a neve azt jelenti: híd az Inn folyón. Króni szerint az Innen nem olyan nagy dolog hidat verni, minek erről várost elnevezni. Az Inn – nyilván megérti mindezt – sértetten átvonul a vonat túlsó oldalára. Öt perc után indulás tovább. Egy kőhajítás ide Ötztal, vagyis az Ötz-völgy, itt találták meg néhány éve, jégbe fagyva, az ötezer éves ötzvölgyi embert. Szegény, alig volt 140 centi magas, legeltetett, vadászgatott. Kezében balta volt, hátában nyílvessző, bizonyosan drágán adta életét. Vajon hányszor mászta meg ezeket a hegyeket?
És máris Arlbergben járnak, a legvadabb nyugat-ausztriai vidéken, a vonat alagútból-alagútba fut, vagy inkább óvatoskodik, hogy minél kisebb zajt üssön, hogy ne induljon el lavina, kőhullás, törmelékzuhatag – tájékoztatja Krónit az osztrák útitárs. Háromezres csúcsok, ködben – mint most is – komor vidék. Az Inn elfordult délnek, hamarabb ér Svájcba, mint a vonat.
Óriás hegyek között törpe ország: Liechtenstein. A vonat három perc alatt keresztülszalad rajta, az országnak egyetlen vasútállomása van, de a vonat nem áll meg ott sem, fatábla mutat a szomszéd legelő felé, rajta a főváros neve: Vaduz. És máris Svájcban vannak.
Tizenegy óra utazás a legkényelmesebb szerelvényen is sok, alvás, könyv, uzsonna bontja részekre a fél napot. Nem, unalomról szó sincsen!
Tó, a hossza beláthatatlan, szélességét a köd rejtélyessé teszi. Füzérszerű falvak, házcsoportok, közép-európai fogalmak szerint ezek mind városok. És szinte összeérnek. A közelben egy fehér vitorla, odább kirándulóhajó, de hiszen most vakáció van. A tó végén nagyváros bontakozik ki. Ködös, de tarka egyveleg, templomok hegyes tornyai, hidak – nem vonatnak valók, de színes villamosnak, gyalogjáróknak. Zürich. A vonatot benyeli az alagút, ne dübörögjön a zürichiek fülébe. Ki se jön már a főpályaudvarig.
A kölykök várnak rájuk, a fiúkölyök doktorandusz a zürichi egyetemen, a lánykölyök reklámgrafikus a világhírű csokoládécégnél. Most ők a házigazdáik, villamossal, autóval fuvarozzák haza nemzedékkel idősebb vendégeiket. A Zollikon nevű kertvárosban laknak, természetesen ez is egybeépült Zürichhel, a domboldalból itt is lelátni a tóra, a ház a kétemeletes villák egyike, mint annyi errefelé. A hajdani családi villa tizenkét szobáját ma tizenkét lakó lakja, nagyobbrészt diákkorúak, közöttük svéd, német, amerikai, magyar és természetesen svájci. Emeletenként fürdőszoba és hűtőszekrény, a másodikon nagy terasz, az előtérben három számítógép, de a lakók inkább a sajátjaikat használják. Közös konyha és zongoraszalon. A fürdőszobában fényorgonás zuhanyrózsa, Króni kiejti a kezéből csodálkozásában, a konyhában formatervezett kávéautomata, öt-tíz másodperc alatt csörgedezik belőle a felfrissítő feketeség. Azért ma este már a fáradtság az úr, – inkább reflexből: kártyaparti, lerakós gyerekjáték, ha egyetlen lap marad a kézben – közölni kell hangosan.
Reggel Zürich, nagypénteki ködben járás, kettesben indulnak útnak, a felfedezés izgalmával. Zollikontól húsz perc gyalog a város, Viola és Króni kedvelői a gyaloglásnak. Mintha egy bő évszázaddal sétálnának vissza az időben, a hídfő környéke az európai béke idejét őrzi: operaház, sugárutak, tóparti sétány. Paloták szép sora. A tó itt folyóvá szűkül, a neve: Limmat, Króni röstelli, de korábban sose hallott róla. Néhol a kavicsos mederaljig lelátni, olyan tiszta a folyó, de hiszen havasok olvadékvizét hömpölygeti. Különböző színű villamosok, mérsékelt sebességgel haladnak. Nagypéntek nagy ünnep errefelé, az üzlet mind zárva. A templomokat is többnyire egy-egy húsvéti hangverseny idejére nyitják meg.
A belvárosnak négy párhuzamos főútvonala van, kettő a jobb, kettő a bal parton. Közöttük keskeny, kanyargós utcák, terecskék. Szobrok a Madonnának, egy-egy szentnek, egy-egy módos üzletnek – cégér helyett. Középkori páncélos vitézek, állatalakok, – a zürichi szobrász mintha egytől-egyig műkedvelő realista volna. A templomtorony mind keskeny és meredek, hó és jég ne üljön meg rajta, vajon hogyan helyezik el legfölül a keresztet, a kakast, a napsugarat?
A Lindenhof domb a Limmat közelében emelkedik, valaha „királyi palota” állott rajta (– Melyik királyé? – kérdezi Króni, Viola széttárja kezét), a plebejus érzelmű zürichiek lebontották, most sétatér a trónfosztott domboldal. A terecske sarkán fogadó, falán festmény hirdeti, hogy Goethe János Farkas szállt meg benne egykor, Goethe úr nagy világjáró volt, talán Itália felé jártában kelt át Zürichen.
Az elegáns főutca a mértéktartó Bahnhofstrasse nevet hordozza (Állomás utca), gazdag negyed, ékszer és bunda, bankok és más titkos rendeltetésű pénzintézetek, üvegfalú áruházak, krómacél keretben. Mintha halk léptekkel járnának errefelé a zürichiek, a turisták inkább a Limmat-part kisvendéglőit látogatják. Kereskedőváros Zürich évszázadok óta, igényes és módos polgárok emelték a palotának is beillő üzletházak sorát. Magas tetők, tornyok, a házfalakon festmények: a város dicsőségéről, a maguk szakmájáról, vagy a védőszentek életéből vett jelenetek. Akár egy szabadtéri képkiállítás. Sok épület alját árkádosra építették, az eső gyakori vendég Svájcban, így a kereskedő saját háza „védőlábai” alatt kínálhatta portékáját. Sok épület máig őrzi a hajdani mesterség emlékét. Világjáróink a hajdan volt ácsok kastélyát keresik fel, ma kedélyes vendéglő működik benne. Viola és Króni megszokott, örömet kifejező bakugrásaik egyikét mutatják be a zürichieknek. Az árkádok alatt akarják elkortyolni mai korsó sörüket (ahol most, eső idején egy lélek sem üldögél), a kötényes pincér – első a vendég! – készséggel teljesíti didergető kívánságukat. Króni és Viola megvidámodik a festett árkádok alatt, Króni kerít medvebundára hasonlító két tehénszőr takarót, beleburkolóznak. Szép a világ Zürichben, a ködös márciusban.
a szerző fotója
A szemközti dombtetőn emelkedik a két egyetem méltóságteljes tömbje, pontosabban: a Műszaki Főiskola és az Egyetem, mindkettőt nemzetközi diáksereg látogatja, és világhírű tudósok dicsérik. A fiúkölyök is itt kapott egy kutatószobát, elméleti matematikus, de a részletekről Viola annyit tud: talán játékelmélet. Egy évre szól az ösztöndíj, és a doktorjelölt biciklivel jár naponta Zollikonból. Doktor majd odahaza lesz. Ma a kötélvasútnak is szünetje van, de nem nagy fáradság gyalog felsétálni az Egyetemdombra. Váratlanul nyitva találják a természettudományi múzeumot, kis asztaloknál a látogatók mikroszkópon figyelhetnek meg zárványt, papucsállatot, szőrszál keresztmetszetet. Diorámákba rendezve az állatvilág, itt az alpesi jószágok a kedvezményezettek, Króni a kihalt őslajhár oldalához áll, ujjai közt sodorgatja az állat vastag bundáját, Viola fényképen örökíti meg a két lustát.
Visszaereszkednek a városba, a Münsterben éppen hangverseny kezdődik, Haydn: A Megváltó hét szava c. oratóriuma hangzik fel. Nagypénteken, délután három órakor, tiszteletreméltó időzítés. A templom zsúfolásig telve, a protestáns, svájci, zeneértő polgárság ünnepi eseménye. Violának és Króninak épp annyi ideje van, hogy hátizsákosan körbejárjanak a templomban, ahol az elegancia és az „alkalomhoz illő megjelenés” is megkívántatik. A nagykaput bezárják mögöttük, felzendül a zenemű.
Innen a Frauenkirchébe (a Miasszonyunk templomába) mennek, a folyó szemközti partjára. 1970-ben Marc Chagall készítette el a gótikus templom modern ablakdíszeit, az Ó- és az Újszövetség történetei elevenednek meg „üvegablakban elbeszélve”. Figurák és színek kavalkádja, a három középső ablak kék, zöld és arany színben ragyog (még most, ködön át is). Középen Jessze fája, az angyali üdvözlet és Krisztus kereszthalála rendeződik egymás fölé, a baloldalon Ábrahám áldozata, Jákob és az égbe nyúló lajtorja, jobb felől a hárfán zenélő Dávid király, fölötte pedig a Jerikó falait ledöntő kürt jelenik meg.
A három zürichi templom kéznyújtásnyira épült egymástól, a legkisebb közülük (de Króni szerint a legszebb) a Vízitemplom, arányos, könnyed építmény a gótika idejéből, amikor Zürich fejlődésnek indult (és gazdagodásnak). A templom tengelyében, az épület mögött, egy feketefenyő védelmében Zwingli Ulrich szobra emelkedik, a reformátor súlyos kardra támaszkodik, arca elszánt, mint amikor élete utolsó helyszínére, a kappeli csatatérre indult.
Egy majd’ félmilliós európai nagyváros belvárosát futották át, amennyit egy nap alatt tehettek. Lábaikban elnehezülten, élményekben roskadásig gazdagodva vonultak este a zollikoni villa felé, már alig méltatták figyelemre a tóparti kínai kert aranyló pagodatetőit, meg a nőket és férfiakat szigorúan elkülönítő hajdani, kődíszes két fürdőházat.
Nagyszombat napjára dús program ígérkezik, némi határsértéssel, ha léteznék még ilyen cselekmény. Konstanzba igyekeznek, amely – ugyebár – már Németország, bár egybeépült a svájci Kreuzlingennel. (Volt idő, amikor sövény és szögesdrót választotta el egymástól a két-egy települést, ennek már régen nincs nyoma.) Konstanz sok fényt és vihart látott hely, világjáróink utána akarnak járni a szóbeszédnek. Az első, ami szemükbe ötlik a forgalmas-fás körúton: egy diadalkapu, csúf férfiszörnyekkel és egyetlen vonzó nőfigurával. Peter Lenk provokálni akarta alkotásával a konstanziakat, akik már jó ideje a motor, a sebesség és egyéb élvezetek bűvöletében éltek. A városatyák haragudtak, a polgárok helyeseltek, a szobor a helyére került. (Nem ez az egyetlen Lenk-ség Konstanzban!)
A Boden-tó Közép-Európában a harmadik legnagyobb (a Balaton és a Genfi-tó után), a Rajna keleten belefut, nyugaton kifut belőle, középen a tavon egy szűkület keletkezett, Konstanz ezen a jó átkelési ponton „oldás és kötés” ura egy évezrede. A város kedélyesen nyüzsgő tengelye a Laube nevet viseli (nevezzük Lombosnak). Az utcán jól megférnek a lépcsőzetes homlokzatú, észak-német polgárházak és a reneszánszot idéző saroktornyosak, a városban sok a kert, a park, a sétány.
Történelmi szerepet a 15. században játszott Konstanz, amikor pápaválasztás esett a városban, császárlátogatás, eretnekégetés, a világ addigi legnagyobb méretű diplomáciai összegyülekezése. Zsigmond volt a német-római császár, V. Márton lett a pápa és Husz János a mártír, nevük, lakóhelyük, a tárgyalások színhelye máig becses emlék, és egyúttal vonzó látványosság. Króni idéz ugyan magyar verseket, amelyek nem dicsérik Zsigmondot, aki mellesleg magyar király is volt, Viola a Husz-házat ajánlja megtekintésre. Az egyik középkoriasan kanyargó utcácskában meg is találják, mindjárt egy kaputorony tövében.
A Boden-tóra tekint a hatalmas zsinati palota, félezer éves faoszlopai máig kitartanak, itt folytak a tanácskozások, a választás, a kiátkozás. Ma felül koncertterem, alul vendéglő, vajon ettől megmarad, vagy elmúlik a világ dicsősége? Króni éhes, Viola szomjas, a terem zsúfolt. Az elegáns pincér megmenti őket az éh- és szomjhaláltól, forró erőleves, hosszúmetélttel és egyetlen árva korsó sör jut kettőjüknek (Viola vezet ugyebár). Jól öltözött polgárnép ünnepi ebédjét figyelhetik közelről, aztán sóhajtva kimennek a mólóra. A mólón újabb Lenk-botrány: Imperia, a tizennyolc tonnás, karcsú szépség két tenyerén egy csámpás császárt és egy púpos pápát emel magasba, mintegy mérlegen tartva őket, és közben szünet nélkül körben forog. Szemrevaló világítótorony igyekszik ellensúlyt adni az ágaskodó nőstényszobornak. A Boden-tó sejtelmes, a Rajna ködbe vész, a parton szerény, öntött kőszobor emlékezik a léghajó nagyszerű megalkotójára: Graf Zeppelinre.
A Münster, a nagytemplom a X. század óta épül, minden korszak és stílus rajta hagyta kéznyomát az altemplomon, a három hajón, a kerengőn, a 70 méternél magasabb tornyon. Króni legyűri tériszonyát, és Viola után fellétrázik a toronyba, a 155 mázsás „Grosse Glocke” mellett drukkolni kezd, nehogy most jelezze az időt. A derék harang hallgat. A huszártorony kihívóan magas és keskeny, zölden csillog az esőben, mintha ő tartaná a felhőt az égen. Az oldalkápolna előtt a köpenyétől megfosztott Krisztus szobra, a kegyeleti gyertyák fénye hullik rá, Nagyszombat van.
Konstanz a kultúra, a művészet, az oktatás megannyi műhelyének ad helyet, múltat ötvöz jelennel, nincs utca templom, tér szobor nélkül. Festett falú régi városháza, a Szent István templom (természetesen a fiatal, első keresztény vértanú emlékére), hajdan volt vagy ma is működő kolostorok, patríciusházak, céhek árkádos épületei (mint Zürichben is, mint mindenütt, ahol a kereskedő kereskedni akar, és ahol gyakran esik az eső). A fákat (talán akácok) télre visszavágják, a fák mintha ökölbe szorítanák ág-kezüket (vagy mintha dühvel ráznák megcsonkítóik felé!), a városkép meghökkentő részesei.
Viola és Króni még a belvárost is alig barangolta végig, rohanás helyett inkább megálltak és gyönyörködtek, szépségen és furcsaságon. Aztán Viola leguggol (lerogy) egy csorgókút mellett (Császárkút a hivatalos neve), a káván egy pávanő páváskodik, a földön egy bronznyúl lapul. Viola az ő fülébe kapaszkodik.
Szó se lehet róla, hogy a mai tervbe (balgán) felvett Schaffhausenbe, Stein am Rheinbe vagy a Rajna vízeséséhez ellátogassanak, bele nem fér a napjukba. Dacból kerülnek St. Gallen felé, de onnan hóvihar kergeti őket hamarosan haza. Bekígyóznak Zürich utcalabirintusába, és rákanyarodnak végre a megnyugtató zollikoni domboldalra.
Másnap reggel a fiúkölyök böngészi az időjárás jelentést: – Délen szép idő lesz! – közli. Ezért ma a négyfős csapat az Alpok ellenébe indul, a doktorandus kezében a volán és a társaság élete. Zürichből több alagúton jutnak ki, a hegyek dél felé egyre magasabbak, Króni nevet a Küssnacht városnéven, – Csókolj meg éjjel! – mormogja, a többi három meghökkenve néz rá. Hamarosan elérik a Vierwaldstädti-tavat. A tó, mint egy kéz öt ujja, be-befut a völgyekbe, a víz tükre meredek sziklafalak között szürkéllik. Mozdulatlan, habját csak egy-egy halászbárka csapja fel. Történelmi vidék, Tell Vilmos földjén járnak, Króni izeg-mozog a helyén, a dráma helyszíneit keresi, és örül, ha felismeri. A hegyek tovább nőnek, az alagutak szaporodnak, közeledik a Szent Gotthárd, amelyet a déli végén már Gottardónak neveznek. Ez Ticino, Svájc olasz nyelvű tartománya (kantonja). Ragyog a nap, dél-európai tavasz köszönt a zürichi vacogókra. Körülöttük az Alpok tekintélyes tömbje, a Furka hátulról néz le rájuk (3600 méter), szemből a Sonnenhorn (3700), ahová ők igyekeznek, az pedig a Blas (mindössze 3019). De ők nem a „csúcsot támadják meg”, csak egy tengerszemet 1800 méteren, Lago Ritom a neve (azaz: Ritomi-tó).
Az autó a parkolóban marad, ők vidám elszántsággal indulnak a hegybe. Itt még tölgy és fenyő vegyesen kapaszkodik a köves talajba, aztán csak a fenyő marad, szerényebb és alacsonyabb fajták. Hamarosan havas lesz a világ, az utat az előttük járók lépte-nyoma mutatja. A fiatalok valamiképpen megelőzik őket.
Síkföldi népek nem tudják, mit jelent a magas hegy, mintha a legnagyobb hazai bérceket háromszor rakták volna egymás fölé, vagy éppen négyszer. A hegyek ragyognak a napsütésben. Tündöklő, tiszta sugárzás. Némelyik csúcs öregurasan kerek, tar fő, másikon hegyes tarajak, pengeélek. Fölöttük a kék ég, vagy a fehér felhő. A felhő – gondolja végig a dolgot Króni – ugyanabból az anyagból van, mint a hó: vízből, fehér mindkettő, még ha a felhő időnként árnyékot is vet a havas csúcsra, – e bölcs gondolatát egy-egy szusszanás közben meg is osztja Violával. A csúcs elképzelhetetlen távol van, talán nem is a földön áll, hanem a föld felett lebeg, ezt az is bizonyítani látszik, hogy az oldalát is felhő burkolja be. Ők vidám elszántsággal mennek fölfelé, a lent maradt völgy mintha már ugyanolyan messze volna, mint az elérhetetlen csúcs. Nehéz a távolságokkal, nehéz a lélegzetvétellel, mégis miközben kőbe botladoznak, hóba süllyedeznek, percenként megállnak, hogy eltegyék maguknak a csodálatos világ képét.
Mintha falu közelednék, nem falu, magányos hegyi házak, pajták, emberek szállása, állatok ólja. Nyáron bizonyosan itt tartják a szerszámot, itt hálnak éjszakára, ide hajtják a jószágot, télre levonulnak a völgybe, ott van a falu. Most minden zárva, csendet és titkot őriznek a házak, Viola benézne, de sehol sincs nyílás a deszkafalakon. Króni szomjas, a fagyos jégkéregre fanyalodik, szájában tartja percekig, nem „torkolja le” rögtön.
A pihenések egyre gyakoribbak és egyre hosszabbak, bezzeg a fiatalok, ők már nem is látszanak. Szemközt szurdokféle mélyül, szörnyű sziklákkal, ritkás fenyőkkel. Króni a lába elé néz, zerge járt erre, biztos jelét hagyta hátra, megnyugszanak, még sincsenek egyedül. Néhol térden felül ér a hó, nevetve ráncigálják ki egymást, arcukon izzadság fut le, tenyerük meggémberedik a jégtől. Bátor perceikben hógolyózást kísérelnek meg, de kevés a bátor perc. Kőből rakott, kis kápolnához érnek, talán a válluk magasáig ér, belseje kifestve, János és József látszik benne, és fölöttük a festett hegyek: a Furka, a Sonnenhorn, a Blas, mintha a két szent (a fiatal és az öreg) itt lépegetne velük, fölfelé. — Maradjunk itt — hangzik az óvatos javaslat, Króni tiltakozik, miközben nem mozdul. Aztán talál egy tenyérnyi fekete-fehér gránitszilánkot, mint az ősök pattintott köve, mint százezer éves nyílhegy, forgatja, az ujján próbálgatja. Viola már tudja, Króni a táskájába fogja tenni a követ. Króni a táskájába teszi, és indulnak tovább, fölfelé.
Az ösvény egyre meredekebb, egyre szűkül. — Ne nézz le! — persze Króni lenéz, a hideg futkároz a hátán, a sziklákra drótkötelet erősítettek – kapaszkodónak, most már biztos, hogy „alpesi környezetben” vannak. A fiatalok integetnek, ők már a tó fölött várakoznak, a völgyzáró gát töltésén. Elrémülnek, még ennyi út? A nap a hegy mögé bukott, ami napközben megolvadt, most megfagy, de a cél már látszik. Viola hallgat, Króni szólni se tud, már csak két kanyar. Aztán vége, a tó töltésén állnak mind a négyen, a két huszonéves gratulál a két veteránnak. Meggondolt, hosszú lélegzetek, aztán indulás vissza. Lefelé — ki hitte volna — riasztóbb az út, csúszósabb a jég, és maga elé lát a hegymászó. Azért hamarabb leérnek, mint föl. Pihenős, hencegős fényképekkel űzik a fáradtságot, a néma falu már egészen sötét, de a Sonnenhorn szemben ragyog a fényben.
a szerző fotója
Egy pizzéria hirdeti magát a völgyben, pótolni kell az elvesztett energiát, miközben megállapítják: ide közelebb van Milánó, mint Zürich. Azért mégis Zürich felé fordulnak „haza”. A Gottardo előtt riasztó kocsisor, Viola még gyorsan begyűjt gépébe egy-két naplementét. Az alagútba csak annyi kocsit engednek be, amennyi zavartalanul haladhat, Szent Gotthárd saját rádióadással köszönti és tájékoztatja az autósokat. Mire az alagút északi végén kiérnek, sötét van és hideg. Sebeiket nyalogatják, szereztek esésből, horzsolásból eleget, Viola sziszeg, Króni kitapogatja szerzett kőszikláját a hátizsákban.
Másnap reggel megoszlanak a vélemények, hogy mit kellene megnézni az utolsó napon. A négyből ketten Luzernre szavaznak, ketten Bázelre voksolnak, aztán kettő inkább otthon marad, végül Bázelbe mennek (miközben sajnálják az elszalasztott másik várost). Ez ma mintha nem is Svájc volna, hanem valami kedélyesen dombos, közép-európai síkföld. Iparvidék, érezni kezdik, miért hazája Svájc a csokoládé- és az óragyártásnak, a gyógyszer- és a vegyiparnak. A Limmat folyó, a sín és az autópálya egymás mellett kanyarog, pompás vasúti szerelvények rohannak, színesek, elegánsak, mint nagyra nőtt ajándékvonatok, amit gazdag gyerekek kapnak születésnapra. Emeletes kocsik, hogy a hegyekre föltekinthessen az utas – nyakficam nélkül.
A domb fölött szerény, kerek bástya (nyomába se jöhet — például Kufsteinnek!), maroknyi rom övezi. Króni hüledezve látja a térképen, hogy Habsburg vára, az ősi fészek, ahonnan a császári-királyi család egykor világhódításra indult. Aztán váratlanul egy igazán nagy folyó: a Rajna, ez tegnapelőtt, Konstanznál még jóval kisebb volt! A folyók gyorsan nőnek!
Bázel mintha egy zsákocskában volna Svájc szögletében, a Rajna itt fordul hirtelen északnak, és képez határt Francia- és Németország között. Bázelt „már a kelták is… már a rómaiak is…”, itt élt és halt meg Rotterdami Erazmus, itt alakult meg az első svájci egyetem (1460-ban), könyvnyomtatás és papírgyártás fűződik a nevéhez. Még román alapok, már gótikus építmények, jól megférnek egymás hátán. Sok a favázas középkori ház, óvják őket, évente újrafestik. Bázel a „nagy háromszögben” fekszik, kulturális fővárosa Svájcnak, egy sor egyetem, rengeteg a múzeum, a művészetek és a szórakozás bőséges kínálata. Világjáróink négy nap alatt a harmadik nagyváros felfedezésére indulnak.
Viola barátságot köt a vörös homokkővel (itt sok van belőle), ámul a faragott ablakpárkányokon, a pártázatokon, egy ablakból vad, vörös kőkutya készül a járókelők nyakába ugrani. Számos közkút díszíti Bázel utcáit, tereit is, a középkorban az iható víz a városok legfőbb szükséglete volt, e jó szokás a mai kor városjárói számára is enyhülést jelent. A kútközépről páncélos vitéz, mór harcos, vagy éppen taláros bölcs tekint le.
A Rajna fölé magasodik a Münster, alapítása a múlt homályába vész, hogy a kalandozó magyarok 917-ben feldúlták és kirabolták, ezt az ismertetők még ma is felemlegetik. De a középkor folyamán háromszor égett le, egyszer pedig Erdbeben pusztította (azaz: földrengés), ezért nem zúdítható minden baj és káreset a mi nyakunkba, szerencsére. A templom úgy ezer éve épül és újul. Két tornya György és Márton szentek nevét hordozza, György délceg lovag, a sárkány (szegény) vele szemközt eléggé együgyű jószág, Bázel mégis őt tekinti címerállatának (mármint a Baziliszkuszt). A kapu két oldalán az alapító pár szobra emelkedik (Kunigunda és Henrik), a hölgy kezében korábban kesztyű díszelgett, a múlt században keresztet faragtak a helyébe, ez illendőbb egy alapítóhölgyhöz. De szobrot kaptak az okos szüzek és a balga szüzek (a „törichte Jungfrau”-k), az oszlopfőkről számos arc tekint le a látogatóra, éneklő angyalok és mosolygó kőművesek, oroszlánnal harcoló vitézek, és maga Halál úr. A Münsterben tisztelete van a három királynak, a domboldalban utca őrzi nevüket.
A templom körül természetesen ott a kolostor, a kerengő, a kereszthajó, az oldalkápolnák a gótika tobzódó formáit hordozzák, a falakon a hajdan éltek és rég elhunytak címerei, síremlékei és szobrai sorakoznak zavarba ejtő gazdagságban.
A belvárosi főtér sarkán egy ólomablakos sarokvendéglőben meg kellett pihenni, már csak egy sör elfogyasztása idejére is, a hely hangulatos, a vendégek ismerni látszanak egymást. Króni fontolgatja, hogy ilyen helyen kellene megírni a Svájc-járás történetét. Aztán mégis továbbindulnak. A városháza messziről vöröslik. Barátságos, bizalomkeltő építmény, egy módos város első épülete, ahová érdemes belépni, ma (mivel Húsvéthétfő van) csak az udvarig. Minden fal az égboltozatig aranyló és ezüstlő alakokkal tele, vonuló birodalmi, fejedelmi és városi népekkel, alakokkal a Szentírásból és a népmeséből. Az emelet magasságában korlátos erkély, az épület fölött négyszögletű torony, természetesen azon is csillogó forgó, arany torony, színes üvegablakok. A fények és a felhőárnyékok bele-belenyúlnak a falfestményekbe. Ámuldozó fejcsóválással lépkednek tovább.
A Rajnán három híd vezet keresztül, a középsőt úgy hívják: Mittlere Brücke, azaz: Középső híd, frappáns elnevezés. Viola a túlpart felé mutat: oda! A hídon sétálók tömege, az ünnep utolsó napján végre napos az idő. A rakpartokon végig üldögélnek, utasainknak kedvük támad közéjük heveredni. A túlsó hídfőnél azonban már üldögél valaki… Nem akárki, maga Minerva, a tudomány és bölcsesség istennője, a római kor óta viseli ezt a nem könnyű rangot. Most útnak indult, a bázeli Rajna-hídnál megpihent, lerakta maga mellé a pajzsot és a dárdát, maga alá terítette köpenyét, egyik lábát felhúzta a párkányra, a másikat a mélybe lógatta. És néz, le a Rajnára. Zöld patina ülte meg a kétezer éves fiatalasszonyt. Igaz is, a bőröndjét hátra hajította. Most Viola telepedik mellé, pontosabban arra a tudománnyal, művészettel teli kofferra. Jó azon üldögélni öt ilyen nap után, a rég várt áprilisi napsütésben, délután, a bázeli Rajna-parton.
a szerző fotója
Viola aztán megszomjazott, vizet egy sárkánykútnál lelt, amely sárkány (ama baziliszkusz) jobban hasonlít kakasra, mint sárkánykígyóra, ezek a bázeli sárkányok már csak ilyenek!
És akkor jön valami! Csöndben és csobbanás nélkül úszik egy alig-hajó keresztül a folyón, fölötte kifeszített drót, azon zászlócska egy vékonyabb dróton, a hajócskában emberek üldögélnek és nevetgélnek. – Ott a helyünk! – kiáltják egyszerre mind a ketten, rohannak a legközelebbi kompátkeléshez (van belőle három is), még megvárja őket éppen a kapitány, aki fillérekért enged hajókázni, és sodortatják magukat a Rajna hullámaival. Három percig tart az út, aztán a másik parton lehet kiszállni. A hajócska mellesleg a Leo névre hallgat, a vízi oroszlán szelíden hordja hátán az utasokat.
Doboz sörökre váltják megmaradt frankjaikat, megkeresik földbe rejtett autójukat (mármint egy mélygarázsba az Egyetem és a Gyermekkórház között), és megpróbálják a lehetetlent: kikormányozni a bázeli labirintusból. Otthon már a fiatalok készen állnak egy búcsú sétára, amikor Zollikon tájait ismertetik meg vendégeikkel. Végigjárják a kisváros főterét, megörökítik az aranyhidat a Zürichi-tavon, magukat, egymást fényképezik. Aztán a doboz sörökre is sor kerül persze, egy mindent elsöprő kártyacsatában használódnak el a drága nedvek, amelyek okozói lesznek a hiánytalan éjszakai alvásnak és egy alapos fejfájásnak.
A pályaudvar alatt szinte földalatti város épült, Viola mozgósítja tartalékait, ezúttal a svájci csokoládéipar remekeiből szerez be mintakollekciót. És megkezdődik az utazás visszafelé, hazafelé. Már tudják, mikor tűnik el Zürich, mikor fordulnak el a tótól, mikor suhannak át a törpe országon, mikor int fenyegetően a börtönvár, mikor integet feléjük utolsót a zöld hullámú Inn. És közben elsimulnak a hegyek, sár lesz a hó, de hát az is a víz egy formája. Viola mindvégig áll az ablaknál és elszántan fényképez, hol a hegyeket, hol a villanyoszlopokat, majd otthon szétválogatják. Lesz idejük a következő nagy európai utazásig…
Illusztráció: Madárlátta Svájc
Ezek is érdekelhetik!
Lukáts János: Tornyok, tetők, tópartok →
Hegyi Botos Attila: Az okság (a közelgő Karácsony jegyében) →
Basa Viktor: Öt vers →
