Mész István: Lélekmadár
Íme, már sejtem a táguló térlombos világfát, látom, ahogy odagyűlnek megmaradt napjaim.
Idővihar készülődik, s végül bevégeztetünk, meghalunk. Öletünk fegyverrel, földrengéssel, tüzekkel, vizekkel, járványok hadával. Törvénytelenség, kihűlő szeretet gyötör, pénzimádat. Gyötörjük mi is földanyánkat, nem tűrjük a szülők iránti engedelmességet, nincs már önuralmunk, gyönyörök, képmutatások, hamis próféták rabjai vagyunk.
Mégis vigasztal világfám susogása, a végső kihívást elfogadva, ha földből földdé leszünk is, a táguló téridő elküldi értünk hullámait, apálya-dagálya elmossa minden bajunk, létpartunk nyomait, s a nyugvó Nap langyfény-sugarában, ama távoli, messze időben, jámbor barmok langymeleget lehelnek a jászolban születettnek, Aki mosolyog. Suttognak a mindenütt-sehol és a mindig-semmikor részletei, összefonódnak. Az isteni részecske még el nem különül, még ő maga a dolgok meghatározója, még minden mindennel összefügg.
A hajnal már ébren nyújtózik, hallom a hangot: –Te ott vagy már, hova halandó sohase vágyik. De érzed még ezt az előszivárgó, szürrealista nyári napot? Látod, azóta a biztató fényindák befonják az este a sötét kupoláját, emelkedünk önmagunk fölébe. Hunyt szemmel kutatjuk elveszett múzsánkat, hogy meglelve, átölelve ragadjon el a végtelen. Mert a köldöke telehold, két szeme két lótuszvirág, varázstükör, amíg szeret, virágként hullna ránk. Sírunk és nevetünk, hangsúlyos kontraszt-gyöngyeink záporoznak virágszirom-ágyainkra.
Kezdetben volt az Ige… és most veled Alanya lehetünk: megleljük az ártatlan Angyalt, zihálva roskadunk a meleg esti fövenyre, fölöttünk Isten villámai csillogtatják a csillaghorizontot, szétszakad keresztjén a biztos állandóság, a Lét. Bár élhetnék ifjúként, örökkön, szeretve, és az időnk el nem apadna! Bárcsak termő öle lüktető földi létet sose szülne!
Látod, az Úr Édenkertje atomjaira szakad, az Ige alanya magad vagy, s hogy megmaradjunk, elérjük a végtelen vizeket, a partot, hol térdre roskadva, onnan földre dőlve, évezredeket hullámoztatunk, gyöngyöző göröngyből formálunk halhatatlan szerelmet, miközben sóhajt az idő, a kezdet kezdetét, a végzetet éljük. Elemeket szül ez a sejtelmes este, mitológiát. Halászunk, nagy fogás vár ránk. A fény ezüstje hálónk, a végtelen vízen, árnyéktalan éjféli delelésben, időtlenül lebeg a bárkánk, hatalmas harangként, köszönt az Univerzum, elmúlásunk szerteröpül, de most nem fáj: energia és anyag egyszerre leszünk. Leomolnék, de még biztatsz: ne féld fájdalmaid, ránk más vár. Lángtenger, láng-vitorlás, kerubok lángkardjukkal szelik az űr fagyos tereit. Repülünk a folytonosság igézetével, Isten fölcsillan szemeinkben, kavarognak albatroszok, szívünk az Időt dobogja, s nem bánjuk, ha húscafattá duzzadó nyelvünk a szánkból kidagad, az Időre szomjazunk csak. Te tudod, ki volt az, aki a téridő-keresztre feszült…
Sötétedik, már látni a túlsó part fényeit, elhagyjuk e vériszamos létet, mielőtt éjbe zárna, ránk dermedne a tér, erős leszek, ha mélységre dőlve velem repülsz iszonyú szörnyek, jövősejtések sűrűjébe, hol jelenünk összefüggései szívós gyökérrel kapaszkodnak, ott kellene élnünk ezer évet, míg ki nem teljesedünk. Már sirályok ülnek vállaimra, újabb ifjakat csábít majd az újabb reggel, földietlen, lenge ritmus, most nincs erőm emésztő magányom elviselni. Fázom e nyáron, félelem-köpenyemben űr hidegébe fagyok. Vajon azért halunk, hogy éljünk? Mondd, ugye, ezt éneklik a széllel termékeny tavi szirének, akik rám vártak mostanáig, forró vággyal lesték, jövök-e?
Ölükbe hullva vitorlát feszítene vágyam. A káprázat már csak ilyen: bitangol, iramlik, nem bántja széteső arc, hangtalan hang, fénytelen fény. A lassuló téridő magába húz: – száguld porhüvelyem nélkül! Feszül a fény, a tér törik… A tiszta igazat mondd: egy új világ vár, az absztrakt fejek ezért nem értik tárgyiasult életünket? Még nem halhatok: még nyarainkat festeném, még írnám az időt, mikor a jelenségek keletkezése-megszűnése ok nélküli varázstükörbe fagy.
Még szememben a holnap is. A felkelő Nap tüze éget, s hiszem: bimbóra lelek a szennyes áradatban. Virágok vérnedves gyöngyei közt fölhozhatom a múltat a mélyből, a Holdat kotlósként ültethetem a part menti kertben. Opálos, geometrikus dzsungel, indáz a vízpart. Indulatos üvöltéstől reszket a melegbe ájuló üdülőváros.
Balkonok függönyein a kék lovak nyerítve meglibbennek, lavírozott vágtájuk nyúlik az időben, lábuk a térből kilóg, a városlakók az eddig rejtett életjelenségek okát fölfedik, dísztavaikból a porba ugranak aranyhalaik, és mannák, fügék, dáliák, világvégét hirdető könyvek-újságok hullnak alá a magasból…
Még sejtem, ahogy a gyorsulva távolodó univerzum visszatér, izzó tűzgömb az égbolt. Féltőn szólnánk a vonaton szorongókhoz: – Itt nyomorogtok, és nem látjátok, amit látnotok kellene, még mindig nyílt pályán vesztegeltek, nem ismeritek föl a sínek mellett szöszmötölő kaszás Öreget, amint csontkeze közt Nap tüze lángol, arcában protuberancia-lángok, és a füstből égi gomba nő. Gomba-bomba, atombomba, a vattázott béke-csöndbe bármikor berobban, mert a pipázó kortalan Öreg Napmáglyáján perzselődünk… Görnyedt hátú, csontbőr, idétlenül hosszú ujjai átnyúlnak a testen, szívszorító, delejes keze pusztítva teremtő, meleg, puha, befogad, megtart.
Tenyerén megpihenve végleg elalszom. Égi szél zúg. Hallom, a Világegyetem lélegezve betölti megromló testem. Te tudod, Szent Johannát nem érdekelték a párzás rafinált testhelyzetei, méhében ő a Mindenséggel találkozott. Oly törékeny a hit, és az eldurvult erőszak tüze éget.
Édenkertünk újjáteremtő, tizenhárom egész héttized milliárd éves. Aki az időtlen időkvantum ősrobbanást mindörökké, a semmit végtelenné, a semmiből valamit teremtve teremti önmagát is. Vagy mégsem? A végtelen Létező talán maga az Isten.
Remegek, hányszor lángoltam szerelemtől, és hányszor becsapódtam. Most mégis az öregség bűvköre szédít mély gyönyörbe, testetlen lebegésbe. Így érezhetnek az istenek, ahogy én, amikor Múzsánk eláraszt önmagunkkal. Juazza ez, a melanéz csók: test a testen, lélek a lélekben. Könnyű és nehéz, szent és erotikus, őrjítő és szende.
Angyalom boldog, áhítattal imádom. Én hívtalak, drága! Én, az önmagától kínzott, fájásaitól gyötört, aki sejti, hogy egyszer majd maga is haldokolhat, aki időnként magaslatait és ronda-bugyrait éli, aki ön-börtönének foglya, őre. És mégis, megvénült testtel is remélve, félve, izgatottan várja szabadulását. Hogy a rejtelemmel teli, tér nélküli térben, időtlen időben a gyorsulva táguló végtelenben szárnyaljon lélekmadárként, ki tudja, hova.
Ez így lesz: leroskadunk térdre, onnan földre dőlve, bevégeztetünk. Így lesz bizonyosan. Világfánk időlombjának gravitációs hullámai suttogják, mit jelent az örök élet, és mit, hogy a párhuzamosok a végtelenben összefutnak… és az Örökkévaló miért teremti a végesen létezőt. Elmúlunk, vigasztalsz: csak a végleges szűnik meg velünk, halandókkal, akik halhatatlan halunk.
Tudom, szerelmem, áldozat, a fortyogó vérplazma áldozata. Azt is tudom, semmi mást nem kell tennem, mint rátalálnom az egyetlenegy, legigazabb mondatra. Biztat álmomban is a bódító hang. Nem tudom, ki szólít, nem érdekes, a multiverzum teremtő urának lehetséges gondolata fontosabb. Mert minden létezés oka Ő maga, aki sokdimenziós végtelenjeinek történéseit azok legszélén, talán kétdimenziós hologramon rögzíti az idők és terek kezdetétől.
Igen, itt rögzülhet minden történet, létezés! Most például a kép, ahogy minden fényét ránk szórja a szelíden hullámzó óceán. Ahogy az alkony bársonya hullámzó opálragyogást küld felénk. Miközben egybeolvadásunkban gyönyörködik, déltengeri nyár kora estjét szövi körénk, vágyunk kötését pihegő, önfeledt oldássá teszi. Tüdőnk zihálását, szívhangunk dobaját csitítja hűvös fuvallatával.
Álomköpenybe borít az óceán, miközben újabb ölelésre késztet. Álmodom, hogy érett, izmos testű, nemes arcélű férfitestben fellobbanva, csóközönnel borítom a szemérmesen megnyíló tündér bronzbarna törékeny testét.
Miközben a teljességet érezhetem, mindinkább uralja a mosolygó, földi „angyal” iránt érzett, eddig soha nem tapasztalt, számára új, még ismeretlen, féltő sajnálat.
Testem-lelkem kívánja ezt a lányt, kívánom, hogy fölizzó test-tüzünkben égve, belenézhessek szép szemébe, s annak tiszta bogarától megvilágosodva tudjam, mit jelentek neki. Szívem fájás szorítja-feszíti, amikor a nevét suttogom teraszunk terrakottás, szűrt fényeiben.
Felötlenek bennem emlékeim, agyamban zsong, zsibong eddigi életem. Hiába hunyom le égő szemem, a kísértő múlt elűzhetetlen.
Újra látom eltűnt énemet. Az a másik, a régi is én vagyok. Látom, amint a hullámzó óceán ritmusában lélegezve meditálni kezd, mélyeket lélegzik, hogy aztán egyre kevesebb levegővel beérve, megszabaduljon minden zavaró gondolatról. Tudom, úgy érzi, végre meghallja a régóta vágyott, finoman rezgő, belső Hangot, s talán megláthatja a mennyei fehérlést.
Kivételes élmény lenne, szokatlan és természetes, mintha az univerzum távoli, rejtett mélyének zugából érkezne ide.
Tudom, hallja a Hangot, ő is tudja, hogy a választott Mester szerint ez a hang vibrál minden életben, a világmindenséget ez élteti. Olyan belső dallam ez, ami minden sebet gyógyít, teljesít minden vágyat, csillapít minden világi szomjúságot, – mert mindenható, csupa szeretet, minden élőlény e Hangból keletkezik, ezért a vele való kapcsolat békével és elégedettséggel tölti el őt, a ráhangolódót, aki e Hangot hallva átalakul, jobbá válik.
A sejtett szenvedést, ami még nem jött el, de – miként a nagy guru tanítja – eljön, az ítélet napjaként, – még így sem felejtheti régmúlt énem. Mindketten jól tudjuk, saját döntésünk függvénye, mit hozunk ki majd abból az utolsó, gyorsan elmúló napból. Az élet egész folyamának oka nem más, mint saját tudatszintünk. Ha ezt a szintet emelni tudjuk, vele minden emelkedik, és a földi környezet is megváltozik, ki-ki a saját elmeállapotának megfelelően formálódik, így hát a szánalmat, a szenvedést előbb a tudatműködés szintjén kell elkerülnünk.
Most lélekmadarammal látom magamat, az esendő embert, aki régóta gyakorolja, néha már álmodja is az ígéretes meditációt, mégis egyre kevésbé tudja, hogy meddig sikerül betartania annak szabályait, ami kimondja: ne ölj, ne hazudj, nem lopj, nem lépj félre, ne szedj mámorító szereket. Belső ellentmondás ez is, de igaz: csak így érheti el, hogy ne ártsunk se magunknak, se másnak, de főként neki, az angyalnak, a lélektársnak ne ártsunk soha.
A jövő régóta remélt, mindent feltáró titkos könyve még nem lapozgatható, de legalább bízni segít. Valahol kellemes, lazító szitárzene szól, a belső fény, egyre tisztábban ragyogva, fölsejlik. Hallhatóvá válik egy rezdülő, belső hang, az égbolt sejtelmesen hunyorgó csillagai figyelik lélekmadaram mélyrepülését.
Meztelen talpaim szorosan simulnak a süppedő, vastag szőtteshez, hátgerincem laza, nyugodt mozdulattal dől a bőrfotel támlájának, mindkét tenyerem fölfelé fordul, hogy kitárulkozzon a mindenség energiájának.
Érzem, hogy szerelmem itt fekszik mellettem, remélem, ezúttal újabb szintre érek, ahonnan közös jövőnkbe láthatok.
Csukott szemmel, jobban elengedve magam, tovább lassítva a légzés ütemét, elmém és érzelmem arra kérem, tartsanak össze.
Tündérkert filagóriájában, a mélyzöld óceán fölé, sziklára épült luxusvilla kényeztető nyugalmába képzelem magam. Jellegzetes, a jógarepüléshez hasonló állapot közben fölgyorsulnak, összemosódnak lélekmadaram meditációs szintjei. Különös megállóhelyhez érve röpke pillanatra eltűnődöm: hát mégis igaz, a világ összes információját holografikus rendszer tárolja a Kozmosz peremén, ott, ahol pontból a végtelenbe, gondolatból a valóságba, nyugalomból a cselekvésbe, múltból a jövőbe hatol az Információ?
Ellazul minden inam-izmom, belső szervem. Kellemes, nyugtató hatást érzek, csöndesülve, leengedett vállal, lazultan dőlök a bőrfotelnek, szikrányi jelenidejűség sincsen bennem. Testemet áradó fényenergia, életerő tölti ki. Szellemem szabad, arra vár, hogy félelem nélkül végre pillantást vethessen az örökkévalóból eredő holnapok jeleire.
Hallgatva a mindenséget megértő belső hangra, fölkészülök.
Meglehet, ez a mostani lesz az igazán választ adó én-merülésem, ami létrehozza benne az Abszolút Teljességet, hogy tetszőlegesen lapozgathassa a Teljes Lét Könyvének holografikusan kódolt lapjait.
Töprengő fázishoz érek, az elérhető lehetőség kényelmesebb, jobban fölfedi a jövőt. Emelkedett, békés, magabiztos minden a gondolatáramom:
– Ó, te szőke, földi tündér, mit tudhatsz te arról, valójában mikor, miként keletkezik a magasabb rendű élet? Honnan sejthetnéd, mi az a plusz, ami a határtalan világok jól rejtőző evolúciójának igazi hajtómotorja?
Látom eddigi történéseinket, ahogy csókjaimmal árasztom el tündérem karcsú testét. Átélem, amint okos, sikeres férfiként, üde-hamvas bőrén szinte pórusról pórusra haladva, mintha küldetés lenne, alaposan elemzem Őt, aki egyszerre szelíd és szenvedélyes. Mintha a szendergő lány formás testének, vérének valamennyi fontos fiziológiai adatát folyamatosan érzékelném, azt csodálnám, milyen érzékenységgel áldotta meg őt a nagyvonalú természet, hogy angyali testtájai mennyire erotikára programozottak.
Igaz, ilyen elterelő szerepjátszással kezdődött, és vált mindent legyőző szerelemmé mélyülő kapcsolatunk.
Ebből a szivárgó tudatállapotból lassan visszatérve, a meditációban sokat segítő mátrix-képekért hálás vagyok Dienes István kutatónak, a Maharishi Védikus Tudományok és Tudattechnológiák tanárának, aki kidolgozta a valóság és a tudatosság új modelljét, a Tudat-Holomatrixot.
Illusztráció: Sialia currucoides (compens.)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
