január 24th, 2020 |
0Szergej Jeszenyin versei
KASZÁLÓ, CSALIT EGYRE PŐRÉBB
Kaszáló, csalit egyre pőrébb,
ködben rejtőzik a patak már.
Gurul a Nap-kerék előrébb,
majd elmerül a hegyszorosnál.
A keréknyomok-vonalazta
országút már álomba révül.
Álma: hogy a hó betakarja,
az egész nagyvilágot végül.
Mi láttuk – suttogták a fák –
ahogy kék lepelbe takarva,
szánunk elé fogta magát
a telihold, tűzveres kanca.
FELHŐ CSIPKÉZ FEHÉR LIGETET
Felhő csipkéz fehér ligetet s a
kerek lapályt füstköd lepi el.
Sáros út vezet szülőfalumba,
míg a kerék sírva kerepel.
Holttá fagyott a hallgatag erdő.
Csend s nyomor vár. Hull a hódara;
a sötétség mintha muszlinkendő
ing-leng, amíg döcögünk haza.
Törzsét egy fenyő ringatja árván;
Kocsisom dúdol egy éneket:
„Meghalok egy börtön dohos ágyán,
talán majd valaki eltemet.”
ROZSDÁLL, FEHÉRLIK
Rozsdáll, fehérlik és mindegyre némább
a nyíres ligetben a lombzene.
Darvak szállanak a sztyeppe egén át,
sírásuk már nem hallja senki se.
Mért is hallanák? Ezer út fogadja
az embert, pihen s megint útra kél.
A kenderáztatókat odahagyja
és elporoszkál a Hold fényinél.
Az őszi réten egymagamban állok,
a darvak csapatát nem látni már.
Fel-felidézem a tűnt ifjúságot,
amit elhagytam, de siratni kár.
Nem sajnálom, hogy elhagynak az évek,
s bennem a hervadt virágfürtöket,
a tüzüket hamvasztó berkenyéket,
felhevíteni őket nem lehet.
Vörös bóbitás bokrok még lobognak,
füvek sárgállnak rőten ringva még.
Nyírfák vetkőznek, szél súgdos a lombnak,
mintha megfásult szókat ejtenék.
S ha szavaim már messze-messze szállnak,
s avarrá halmozódnak mindenütt,
súgjátok: már nem zeng többé a tájnak,
kit a rőt nyírek hangja szíven üt.
Fordította: Kerék Imre
Illusztráció: Julian Alden, Jeszenyin