Mezey László Miklós: A HELY MINT ÉLETFORMA
Fábry Zoltán és Stósz
„Az író ott ír, ahol van, mást nem tehet.”
(Fábry Zoltán: Stószi előszó)
Bizonyításra nem szorulóan igaz, hogy egy-egy írói életmű létrejöttében döntő szerepe lehet a helynek, annak a helynek, ahol az író született, ahol él, ahová valamilyen okból erősen kötődik. Már csak azért is így van ez, mert az írói hivatás, az írói munka életforma is. Az életformának pedig rendszerint fontos meghatározója a hely minden színe-íze, a hely szelleme. Egy-egy írói életmű beható vizsgálatakor megkerülhetetlen az életút helyszíneinek számbavétele, még akkor is, ha tudjuk: a különböző írói életművekben különböző súllyal, más és más belső tartalmi fontossággal van szerepe a helynek. Vannak alkotók, akiknek a munkásságában különös jelentősége van működésük helyének, és megfordítva, egy-egy író munkássága különös súlyt ad egy-egy hely kultúrtörténetének. A példák számolatlanul sorolhatók: Kazinczy és Széphalom, Berzsenyi és Nikla, Petőfi és a Kiskunság, Ady és Nagyvárad, Juhász Gyula és Szeged — és így tovább. Ha van a magyar irodalomban szorosan összetartozó alkotói személyiség és hely, akkor Fábry Zoltán és Stósz mindenképpen ilyen. Sőt, Fábry Zoltán élete és munkássága a legjobb példa arra, hogy a hely döntően meghatározza az életformát. Hiszen Stósz neve összefonódott a magány, a „remeteség” fogalmával. Régtől fogva közismert Fábry állandó jelzője: ő a „stószi remete”.
* * *
Hiteles forrásaink vannak arról, hogy Fábryban korán kialakult a magány iránti – kezdetben persze kamaszos romantikájú – vágyakozás. Alig 19 évesen papírra vetett első, jegyzetnyi terjedelmű írásában így vall: „A mindent egyszerre kiönteni akaró lélek mohósága lep el engem, most, amikor gondolataimba burkolva ülök a kávéház márványasztala mellett. Jobban szeretnék egy szerzeteshez hasonlóan elvonulva egy erdő mélyén elmélkedni, gondolkodni. Istenem, micsoda boldogság lehet ez: nyugodtan élni, gondolkodni, elmélkedni, élvezni a szellemet, ezt a nagy kincset. Boldogság volt íróasztalom otthonias melegénél ülni. Egyedül, a gondolataimba merülve.” A mosolyogtatóan naiv, ábrándos írás egyfelől csakugyan rögzíti szerzője magány iránti vonzalmát, másfelől azonban kinyilvánítja a világgá tárulkozás igényét is. Itt és ekkor még jókora ellentmondás feszül a „mindent egyszerre kiönteni akaró lélek mohósága” és az erdő mélyén élő remete meglehetősen öncélúan ható „élvezni a szellemet” elgondolása között. Később, az 1920-as évek első felétől, közepétől teremtő összhangba kerül az elvonultság létformája és a közösségért való tenni akarás programja. Az életmű egészének ismeretében bizton állítható, hogy Fábry esetében a magány létformája a leghatékonyabban szolgálta a tömegekre ható, széles körű, nemzeti, sőt közép-európai léptékű szellemi kisugárzást.
I.
Az első világháború véres, szennyes poklából a nagybeteg és lélekben összetört fiatalember hazautazik szülőfalujába, a „fenyvesek gyógyító ózonjába”. Soha el nem múló lekötelezettséggel, szeretettel és hálával emlegeti ezután, hogy Stósz nem csupán születése helye, de életének megmentője is. Hálája a Vörösmartyval szóló sírig tartó ragaszkodás: „A nyugta és a köszönet csak egy lehet: itt élned, halnod kell. És csodák csodájára – a betegek fegyelmezettségével – elértem a hetvenedik évet.”
A fenyvesek ózonja, a hegyoldal dús kaszálója, az árnyas Bódva-parti fasor, a Fábry-ház nyugalmas csöndje, gazdag könyvtára – ahogy azelőtt írta: „az íróasztal otthonias melege” — eszményi környezetet varázsolnak a háború testi és lelki borzalmait kipihenni, feledni vágyó, a szellem örömeit élvezni kívánó Fábry Zoltán köré. „Én pihenni akartam, piszok és vér után hazatalálni az entellüktüelgyönyörökhöz, élvezni kultúrát, irodalmat, művészetet szürcsölni, zenét, mítoszt csiholni, titkot fejteni… Ady kellett és Daubler, Péguy és Trakl, Bluber és Claudel, Pannwitz és Füst Milán. Szomory Dezső az intuíció Freudját, Franz Kafka az írás csodáját jelentette. Ezt akartam, ezt élveztem, ez volt a világom, az otthonom. Ennyi volt, amihez közöm volt, ami rokonom volt, ami az enyém volt. És ennek az akaratnak, ennek az entellektüelgyönyörnek könyveimben nem lelitek fel a nyomát.”
Az emlékezésből vett idézet utolsó mondata az életforma és az általa is teremtett mű ellentmondását, legalább is egymástól való függetlenségét hangoztatja. Fábry azt állítja, hogy ugyan boldogan szürcsölte a könyvekből felé áradó intellektuális élvezeteket, az általa teremtett műben semmi gyönyörködtető, semmi gondtalanul élvezhető nincs. Mi a magyarázat? A „gyorstalpaló” hadi érettségi után frontra vezényelt, majd onnan súlyos betegen hazatérő Fábry számára — a rövidke budapesti kitérő után — az 1920-as esztendővel kezdődő évtized a szellemi begyűjtés korszaka. Az iszonyatos háborús tapasztalatok, majd a szinte rögtön rájuk következő fölemelő irodalmi élmények – mint Ady lírája, a német expresszionizmus, később a baloldali irodalom eszméltető hatása – válaszolják meg azt a kérdést, hogy a stószi elzártság, a magány életformája miként termi meg azt az élményt, azt az intuíciót, ami rövidesen világgá tárulkozássá, közösségi érvényű mondandóvá növekszik. Igen, az irodalmi élményekből, a művek katarzisából fakadó, ám attól jellegében jócskán elütő mondandó ellentmondásosságának föloldása a hely szelleméből is következik. A kerti lombok alatt fekvőszékben olvasgató, tüdőbetegsége miatt frissen fejt tejet iszogató Fábry ugyanis keményen dolgozik: keserves tapasztalatait, háborús megrendültségét, Trianon traumáját, illetve az emberi kultúra magas rendű élményeit, szárnyakat adó hatásait rostálja össze gonddal, gyúrja és keleszti nagy igyekezettel sajátos mondanivalóvá. Olyan világnak szóló üzenetté, amelyet – természetes írói ambíciója szerint — csak ő fogalmazhat meg. A szellemi ember, a valódi entellektüel „változni, változtatni” formulával leírható cselekvési programja fogalmazódik meg az 1920-as évek első felében stószi ház kertjében és boltozatos könyvtárszobájában. Számára az elmélyült olvasást követő fölismerések a belső édenteremtés, a lelki-szellemi önépítés eszközei. Azonban hamar túljut az öncélú gyönyörködésen, az alkotások csak magának fönntartott élvezetén, mihamar megfogalmazza első alkotói programját: a közösségi kiterjedésű változtatás parancsát. Eszménye az az írás lesz, amely előbb az embert, utóbb a világot képes megváltoztatni. Föloldódik tehát az elvonultsággal, magánnyal jellemezhető életforma, valamint az egyetemes emberi célokat szolgáló aktivitás immár látszólagos ellentmondása is. Hivatásának fölismerésére így emlékezik az 1960-as években: „A háború rokkantjaként buktam vissza a stószi menedékbe. Passzív civil lehettem volna, ha az emlékek és bizonyosságok, az egyre ismétlődő valóságok nem lettek volna erősebbek. És egyszerre csak a civil posztján álltam – teljes aktivitásban – a katona ellen, a háború ellen, és fegyver és vitéz ellen énekeltem egy életen át.” Ezzel veszi kezdetét Fábry Zoltán első írói korszaka, az ún. „emberirodalmi” korszak, és ekként kezd kibontakozni a „vox humana” névvel jellemezhető gondolkodói rendszere. Fábry Zoltán az aktív humanizmus írója így indul el pályáján.
A stószi remeteélet és a világgá tárulkozás, a magány és változni-változtatni akarás dialektikája erősen hajaz a felvidéki – akkori szóhasználattal: szlovenszkói – kisebbségi sors képletére. Az elcsatolt északi területek magyarsága árvaságra jutott, de néhány letargikus év után fölfigyelt arra, hogy a kisebbségi sors nem pusztán szenvedés, de lehetőség is, új távlatok megismerésének esélye. A bánatot, az apátiát, a passzív rezisztenciát lassan fölváltja az érdeklődés, a nyitottság, az új és más iránti fogékonyság. Erről a kezdetben lassú, később, az 1920-as évek második felében kibontakozó változásról Fábry Zoltán így ír: „A stószi magányt nem utolsó sorban a kisebbségi helyzet határozta meg, és valahogy tükörképe is az egésznek. Kiestünk egy változatlannak hitt, beidegzett nagy közösségből, az ezeréves Magyarországból: az édesanyát vesztett árvák sorsa lett a mienk. Magunkra maradtunk és begubózottan. De épp itt, e passzivitásban fordult csodájára, aktivitásba helyzetünk: a világ hangja elől el nem zárkózhattunk, világosság, új-ság, más-ság áradt felénk és belénk. És egyszerre többet láttunk magunknál és többek lettünk kicsinységünknél. A világ többletével, színeivel, hangjaival, valóságaival, szépségeivel és jajaival telítődtünk. Magyarságunkat a világ hullámhosszára állítottuk be, és többé nem lehettünk egyedül, de elkötelezett egyformák: emberiség tudói, emberség vállalói és hirdetői, a vox humana megszállottjai és realistái. A minimum – a kisebbségi helyzet – maximumra kényszerített és képesített. A mondanivaló a nálunknál nagyobb közösséget szolgálhatta.” Rövidebben szólva: Stószon Fábry Zoltánnal az és úgy történt, ami a felvidéki magyarság közösségével: az anyaországból való kihullás, a talajvesztettség érzetét valami csoda – a messianisztikus kisebbségi küldetéstudat – folytán fölváltotta a mintaadás ambíciója, az az eltökélt szándék, hogy a magyar csakugyan kovász nép legyen, amely példát mutat humanizmusból, kultúrából, amelyik a kisebbségi sors keservét a maga előnyére és a nagyobb, európai közösség javára tudja átfordítani. Majd 1927-ben Győry Dezső Kisebbségi géniusz című röpiratában jut csúcspontra a szlovenszkói magyarság kisebbségi messianizmusa, európai rangú humanista küldetéstudata.
Fábry magányosan él Stószon, de éppen nem zárkózik el a világtól, ugyanakkor mindig fönntartja magának a lehetőséget, hogy visszahúzódjék éltető közegébe, a teremtő magányba. Létformája a magány, de a magány ahhoz szükséges, hogy szellemileg távlatos és közösségi érvényű művet teremjen. Ilyen értelemben jogos a Fábry sajátos terminológiája: „kollektív magány”. Erről a fogalomról így ír: „Stósz a kollektív magány szálláshelye és példája lett. Hiteles hely. (…) A kollektív magány csak a szolidaritás őrhelye lehet! Helytállás a közösségért: itt állok, másként nem tehetek! A közösségről, a kollektív tudatról van szó, nem a reflektorozott kinti ágálásról.”
II.
A később számos alkalommal „áldás és átok” kettősségével jellemzett magány mintegy másfél évtizedig jószerével csak munkára sarkalló, inspiráló erejével mutatkozik meg a számára. Ám az 1930-as évek közepétől, még inkább a ’40-es években, a fasiszta Szlovák Állam, illetve a II. világháború utáni kollektív jogfosztottság idején fedi föl előtte gonosz arcát a magányosság: a tehetetlenségre kárhoztató, fojtogató némaság és egyedüllét formájában. De még ezelőtt, 1935-ben, sajtóperben hozott ítélet következtében egy hónapot tölt börtönben, ekkor veti papírra a következő mondatokat: „Ha alaposan meggondolom, nekem nem is olyan nagy teher a cellaélet. Otthon is, kifelé is a magány embere vagyok. Szám többet van csukva, mint nyitva. Itt egy szót sem kell beszélnem, tehát elememben vagyok. Végezhetem azt, ami az életformám.” A naplójegyzet tanulsága szerint az időleges elnémítottság nem sújtja le. Csakhogy itt és most az időlegesen van a hangsúly! A kényszerű elzártság, a hallgatás és visszhangtalanság napjai és hetei előre tudottan, pontosan kiszabottak. Tudja, ha kitölti büntetését, visszatérhet a megszólalás szabadságát fönntartó és nyújtó önkéntes stószi magányába, vagyis az alkotó munka lehetősége fönnmarad. Ekkor Fábry még nem szembesül a bizonytalan idejű, ezért akár véglegesnek is hihető elnémítottság rémével.
1939 márciusát követően, a Szlovák Államban hosszú-hosszú évekre bizonytalan, sőt életveszélyes helyzetbe kerül. De talán a bizonytalanságnál is rémisztőbb számára a megszólalás lehetőségétől megfosztó magány félelmetes bezártsága: a fojtogató csönd és a visszhangtalanság egyedülléte. Hiszen most már nem csak a fegyházban, de otthoni, stószi alkotó közegében is némaságra kényszerítve kell élnie – ez már az elviselhetetlen magány átka. A szólás jogának és lehetőségének megvonása egy csapásra megszünteti a magány korábbi értelmét: a teremtéstől, a hatóképességtől megfosztott ember süket csöndbe zuhan. Talán először szól elkeseredetten a magányról, a semmittevés kínjáról: „Íme egy ember, akit irigyelni lehet és irigyelni kell: semmi dolga, eszik, iszik, sétál, pihen, olvas, hízik. Reggel felkel, hogy megvárja az estét, este lefekszik, hogy reggelre virradva folytathassa előző napi munkáját. Boldog ember: megtévesztő csoda. Nem nyugdíjas, nem tőkepénzes, frakkot, bundát sem ismer, és mégis: semmi dolga, sétál, pihen, olvas, hízik. Munkanélküli. Nem dobták ki a gyárból, nem kergették el a pult, sem eke mellől, felmondást nem kézbesítettek neki, és mégis egyszerre kicsöppent mindenből, felesleg, bélistás, elavult, elárvult. Nem volt sem gazdája, sem irodája, nem volt szerződése és fix fizetése. Valami megbízatása volt csupán, önnönmaga által adományozott cím és jelleg, mely szemérmetlen perceiben a ’küldetés’ szóval pöffeszkedett. (…) Néha nekiül a munkának. Atavisztikus mozdulat: évezred, évszázad, vagy csak egy-két évtized telt el azóta? Úgy, mint régen: írógép, jobbra-balra papírlapok. A cédulákra még csak kerül néhány ceruzasor – álomfoszlány –, de a gép megmakacsolja magát és különben is rossz, döcög, akadozik, nem vált sorokat és nem vált meg sorsokat… (…) Ez a boldogság halálos tehetetlenség, ez a behemót idill: a szellem facér kietlensége. Tehetetlenség, mely nem érdekel senkit, katasztrófa, melyet senki nem lát. (…) Egy ember pihen, lustálkodik, bakafántoskodik, egy ember szenved.”
Keresi a bénító, tehetetlen magányból való kitörés útját. A példája most is, miként az első világháború utáni időszakban: Ady, a „ki látott engem” poétája. Miként az 1910-es, 1920-as évek fordulóján, most a fasizmus korszakában is az „ember az embertelenségben” helyzettudata és cselekvésre ösztönző parancsa vezeti. A nagy eszmék és nagy tettek szolgálatába állított magány helyébe a fojtogató egyedüllét kerül. És ez a magány már csak arra való, hogy önmagát számolja föl. Ez a magány csak arra való, hogy leszámoljanak vele. Ha a csöndben valaha gondolat termett, közösségi érvényű, azaz „változtató” mondanivaló, annak most vissza kell hatnia a személyes életformára, Fábry tehetetlenségre kárhoztató helyzetének megváltoztatására. Ám a fasizmus – a szlovák válfaja is – éppen azért fasizmus, mert kizárólagos és kíméletlen. Épp azt nem engedi, hogy az elnémított szétverje maga körül a hallgatás falát, hogy kitörjön kárhozatos szellemi egyedüliségéből. A diktatúra embertelensége elsőül éppen a szólás és a tett lehetőségétől fosztja meg a gondolkodó, cselekvő embert.
Fábry számára tehát nem a személyes magány az elviselhetetlen, hanem a magányos életformából következő – alkotásokban megtestesülő, gondolatok szétsugárzó – értelem hiánya. A szólás lehetőségének megvonása értelmetlenné teszi a korábban oly termékeny életformát, ily módon viszont céltalan maga a létezés! „Író, kit fogolyként kezelnek egyformán illavai cellájában és otthonában – visszhang és szolidaritás nélkül – elfúl.” Amennyire fontos volt számára korábban, hogy a világba tárulkozás hevéből a belső csöndhöz maradjon visszavezető út, most éppen olyan elviselhetetlen, hogy a kivezetőket, a közösség felé tartó utakat elrekesztik előtte. Fábry – önmaga számára — daccal Beethoven példáját idézi: „… a süketséggel megvert legnagyobb magány adta a IX. szimfóniát, a legkollektívabb világgesztust: ’Átölellek, emberiség!’” Fábry magányt oldó gondolati erőfeszítései újabb elemmel gazdagítják az immár ismert magány-képletet. Jellegzetes kisebbségi logikával a helyzeti hátrányt erkölcsi fölénnyé gerjeszti. A kollektív célú és értelmű személyes magány belső összefüggéseit rövidre zárja Ady, Beethoven és a magát mindenséggel mérő József Attila példájával. Azt állítja, hogy a személyes létezés és az egyetemesség csupán lépésnyire vannak egymástól. Szerinte az emberi szellem nagysága akkor nyer legtisztább fölragyogást, ha az alkotó elme emberséges gondolata ezt az egyetlen, ám annál döntőbb lépést megteszi. Akár a szűkebb közösséggel való szembenállás árán is, de csökönyösen a legnagyobb közösség, az emberiség nevében és érte szólni, tenni – ez a nagyság értéke és minősítője, a babitsi „nagy magányosság” értelme. Vagyis itt és ekkor már nemcsak a közösségi hivatású, illetve önmagát megszüntetni képes magányról van szó, hanem a magányosságnak olyan szellemi tettekben megnyilvánuló egyetemes érvényűségéről, amely az egyéni létezést univerzálissá avatja.
Fábry számára az egyetemes szférájába való átlépés színtere természetesen Stósz, amelyhez egész életében szenvedélyesen ragaszkodott. Emberi kötődése a többszörösen életet adó és életet mentő faluhoz nyilvánvaló. Az alkotó elme, az írói ego ezerszálú kapcsolata a szülő- és megmentő faluhoz természetes. Ennek az intenzív és tartós vonzalomnak olyan epizódjai is vannak, amelyek különös figyelmet érdemelnek Ezek között említhető, hogy 1938-ban Fábryt fölszólították, emigráljon, kisegítették volna Párizsba vagy Moszkvába. Ő szobájában a könyvek falára mutatott, és azt mondta: „– Nem engednek el”. A következő évben, immár a fasiszta Szlovák Állam idején Adalbert Hudák, a hitlerista stószi evangélikus lelkész arra bujtogatta a helyieket, hogy égessék el Fábry könyvtárát, ezt a „fertőző gócot”. De a stószi könyvmáglya nem lobbant föl, nem akadt a faluban egyetlen német lakos sem, aki kezet emelt volna Fábryra vagy a könyveire. És talán a legizgalmasabb epizód: „És 1944-ben még a kis számú helyi német nácisták is beharapott szájjal hallgattak, amikor minden stószi férfilakosnak el kellett vonulnia egy SS tribunál előtt: Csak egy szó kellett volna, és én nem vagyok többé. De a szülőföld, amely 1919 novemberében gyógyítón ölelt magához, még elbitangoltságában, még hűtlenjeiben sem árult el engem.”
1939 és 1948 közötti elnémítottsága a magány átkát jelentette számára Azért volt őrjítő ez az elzártság, mert Stósz ebben a bő évtizedben nem lehetett az, ami a hivatása lett volna: archimédeszi pont. Nem lehetett szellemi fókuszpont. Nem gyűlhetett oda levelek, folyóiratok, újságok, könyvek, hírek segítségével a szűkebb és tágabb világ üzenete, és nem áradhatott onnét széjjel Fábry tekintetének értelmező, magyarázó, eligazító, fölhívó, féltő és ölelő sugara. E szörnyű évtized némaságban nem reflektálhatott a világra. Az európai humanizmus stószi őrtornyában, az önként vállalt örökös szolgálatban – akár a pompeji őrálló – csak a barna és vörös diktatúra barbarizmusát láthatta, és még csak föl sem kiálthatott, el sem sikolthatta az iszonytató látvány fájdalmát.
III.
A szlovákiai magyarság kollektív jogfosztottságának 1948/49. évi oldódása, majd megszűnte után, illetve szomorú következményeinek részleges fölszámolása idején Stósz ismét – sőt, megújulón és még a korábbinál is sokkal szélesebb sugarú hatókörrel — betölthette méltó hivatását az egyetemes magyar szellemi életben. Újból az alkotóhoz méltó, hiteles életforma szimbólumává válhatott. Nagyon sokat mondó, hogy stószi látogatásakor Németh László azt írta az Irgalom címlapjára Fábry Zoltánnak dedikálva regényét: „Az első embernek, akit irigylek”. Fábry erre az epizódra emlékezve így ír: „Ezzel és itt egy életforma kapott nyugtát és szentesítést. Néha azon kapom magam, hogy én is irigyelni kezdem a stószi életformát, amely hiteles létformát teremtett. Életformát – és legendát.”
Stósz valóban – jó és rossz értelemben egyaránt — legenda lett. A fogalmakat összezavaró, mert a lényeg helyett csak a külsőségekre figyelő, csupán a különösség, vagyis a „remetelét” iránt érdeklődő figyelem a hangsúlyokra oly kényes Fábryt nagyon zavarja. A zsurnalisztika, az efemer irodalom csak az életforma külsődleges jegyeit írja le, azt abszolutizálja, mit sem törődve az életforma lényegével: a humanizmusban kiteljesedő életművel. „A képzetek makacs teremtmények – méltatlankodik Fábry – Író, aki nem központban él, de központilag hatón egy életen át vidéken, sőt falun, kell, hogy képzetet izgasson, és képzetet mozgasson. Egy kis bukolika, egy kis romantika, és – az atomkorszakban — kész az egzotikum: a remetelét.” Pedig Fábry Zoltán magánya – fölösleges is magyarázni –éppen nem elvonultság, hanem kollektív magány, közüggyé váló és közügyeket szolgáló sajátos életforma. Ahogy ennek dialektikájáról maga szól: „A magány a dialektikai feszültség játéktere, csatatere. Közeledés és távolodás, ütközés és egyesülés. A magány a legbonyolultabb paradoxon, egy ember legszemélyesebb ügye, de ha feloldódik, azonmód közösségbe kívánkozik.”
IV.
Az 1960-as évektől előbb ritkábban, később mind gyakrabban szívbetegsége akadályozza, hogy úgy érintkezzék az emberekkel, mint azelőtt. Azelőtt a napirendje a Stószra érkező buszok menetrendjéhez igazodott, hiszen folyton jöttek a látogatók. Később már csak a gyerekek és a madarak látogatták rendszeresen. „Csak a gyerekek járnak az ablakomhoz, és ütemesen kiabálnak be – Fábry bácsi, Fábry bácsi! –, ilyenkor kijár nekik néhány szem cukor. Naponta el is jönnek. Három csomag cukorka két napig tart. Télen meg a cinkék látogatnak, ide repülnek az ablakomba. Egyik ablakomban verebek, a másikban cinkék falatoznak. A verebek kekszet kapnak, a cinkék diót. Széjjel tudtam választani őket.”
Rákos Péter értelmezi – Fábry által is elismerten – pontosan és találóan a „stószi remeteség” valóságos tartalmát és értelmét. Hiszen Fábry azon kevés magyar írók egyike, aki félelem, óvatoskodás, kiszámítottság nélkül, bár olykor súlyos tévedésekkel, de mindig teljes hittel, szívvel-lélekkel veti bele magát a XX. század Európájának nagy szellemi küzdelmeibe, „aki fenékig ürítette mindazt a keserűséget, amelyet Közép-Európa oly bőkezűen kínált fiainak, s akinek bölcsessége beérett. Fábry, a kritikus, a publicista ma éppen azért a legismertebb és leghitelesebb alakja a szlovákiai magyar kultúrának, mert nem helyi érdekű jelenség.”
Vagyis a remeteség felületes, külsőségekre koncentráló legendájának súlyos cáfolata épp ez: a nem helyi érdekűség. Az a közösségi hatás, az a közügyi elkötelezettség, amely ugyan magányban fogant, de világtávlatba helyezte önmagát. Vagyis megtette azt a bizonyos egyetlen nagy lépést a személyességtől az egyetemességig vezető úton. Fábry Zoltán magányos életével visszájára fordítja a legendát, hiszen folyvást nyilvános vagy kollektív magányról beszél. Ebben a viszonylatban a stószi őrhely nem az elvonultság kuckója, hanem őrtorony, ítélő- és szószék. „A kollektív magány – írja Fábry — csak a szolidaritás őrhelye lehet! Helytállás a közösségért: itt állok, másképp nem tehetek! (…) Itt és így a magányérzet ismeretlen: a valósággal, a világgal vagy, a valóságért, a világért. Minden körülötted kavarog. Szobád csatatér és néma temető” Ebből — és talán a föntebb elmondottakból — is érthető, miért nevezhető a stószi életforma kollektív magánynak. Azaz kényszernek és vállalásnak, kötelezettségnek és erénynek, muszájból lett magasrendű hivatásnak. Olyan személyes függetlenség ez a magány, amely teljes elkötelezettségbe nőtt, olyan lehetőség, amely paranccsá lett. Talán ezért is elpusztíthatatlan Fábry legendája, ezért maradandó legendás magánya. Hiszen a legfelületesebb szemlélő is érzi, milyen súlyos belső tartalom van az egzotikus életforma mögött. A legenda tehát maradandó, sőt rendíthetetlen. Még Fábry Zoltán temetése napján is keletkezett egy újabb. „Midőn az emberek eloszlottak a sírja mellől – írja Féja Géza –, bizonnyal megjelentek az ég madarai, kiket egész télen táplált, nem akármivel, morzsával vagy hulladékkal, hanem apróra vágott dióval. Külön ablakuk volt a verebeknek, külön a cinkéknek. Lám, ez a csodálatos ember rendet tudott teremteni még a természetben is, csak az emberrel szemben volt tehetetlen., de annál inkább szerette őket.”
Irodalom
Ágoston Vilmos: A humanista Fábry Zoltán hite és félelme. In: Szövegek és körülmények. Bukarest, 1974. Kriterion Könyvkiadó, 15-34. p.
B. Nagy László: Stószi mérték. = Kortárs, 1964. 11. sz. 138-141. p.
Batta György: Színek Fábry Zoltán portréjához. Pozsony, 1990. Madách Kiadó, 182 p.
Csanda Sándor: A stószi író. In: Szülőföld és irodalom. Pozsony, 1977. Madách Kiadó, 128-143. p.
Dobos László: Búcsúbeszéd Fábry Zoltán temetésén. In: Gondok könyve. Pozsony, 1983. Madách Kiadó, 56-58. p.
Duba Gyula: Európai magány. In: Európai magány. Pozsony, 1987. Madách Kiadó, 138-171. p.
Fábry Zoltán börtönnaplója. (Közzéteszi Batta György) = Kritika, 1979. 4. sz. 8-9. p.
Fábry Zoltán: Stószi előszó (Pro domo – pro mundo). In: Stószi délelőttök. Pozsony, 1968. Madách Kiadó, 7-30. p.
Fábry Zoltán: Tanú és tanulság voltam. (Vál. Sándor László). Pozsony, 1977. Madách Kiadó, 190 p.
Fábry Zoltán válogatott levelezése, 1916-1946. (Vál. Csanda Sándor és Varga Béla). Pozsony, 1987. Madách Kiadó, 673 p.
Féja Géza: Temetés Stószon. In: Fábry Zoltán kortársai szemével. (Szerk. Duba Gyula) Pozsony, 1973. Madách Kiadó, 118-124. p.
Koncsol László: Egy kapcsolat háttérvázlata. In: Nemzedékem útjain. Pozsony, 1988. Madách Kiadó, 157-192. p.
Mezey László Miklós: A magány legendája és valósága. In: Határtalan irodalmunk. Bp., 2001. Hungarovox Kiadó, 25-37. p.
Mezey László Miklós: Stószi mozaik. = Hevesi Szemle, 1983. 2. sz.18-20. p.
Robotos Imre: Egy magyar humanista igaza. In: Arányok rendjében,. Bukarest, 1981. Kriterion Könyvkiadó, 37-44. p.
Simon István: Magnóval Fábry Zoltánnál. = Kortárs, 1967. 8. sz. 1248 pp.
Szalatnai Rezső: Fábry Zoltán ablaka. In: Fábry Zoltán kortársai szemével. 98-108. p.
Takács Tibor: Stószon a Fábry-házban. = Olvasó Nép, 1982. Ősz, 20-28. p.
Vígh Károly: Szlovákiai jegyzetek. = Új Forrás, 1981. 4. sz. 36-41. p.
Illusztráció: Fábry Zoltán, Stósz
Ezek is érdekelhetik!
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
