Boldogh Dezső: Argentin varázs és időutazások
Az eddig Jamagucsi Szango-ként ismert Karsai János egy novelláskötet erejéig némileg stílust, de legfőképpen helyszínt és évszázadokat váltott: tett izgalmas időutazást egy egészen másféle írói világba, mint amely eddig jellemző volt rá.
Történelem és fikció elegye, nem csak irodalmi játék, költői merítkezés is, neves elődök nyomán, az alkotói tér sajátos fókuszpontjainak új értelmezéseit kereső kihívás.
Az egykori Japán középkor hadakozó fejedelemségei, a saját fiát szeppukura kényszerítő Tokugava sógun életrajza és a Minamoto-klán hatalmi küzdelmeiről szóló regények után, a huszadik század elejének egyik argentin tengerparti kisvárosába utazunk az új könyv lapjain, ahol Raulok, Angel atyák, Macedoniók, Szűzanya-szobrok latin kavalkádja fogad minket.
Az ihlető elődök közt nem csak a dél-amerikai remekírók, köztük kiemelt szerepben Borges, hanem valamelyest még a mi Lénárd Sándorunk szellemnyoma is felbukkanhat olvasás közben. A hasonlatosság a korábbi művekkel mégis jelen van, legalább is – és ez Karsai szinte filológiai műgonddal megalkotott helyszínrajzait is dicséri – a nagyszámú szereplők, korhű utalások, történet-forgatagok bősége terén. Mert milyen is legyen egy történelmi korszakot a maga sűrített valójában bemutató irodalmi alkotás, ha nem efféle; de a szerző mintha még szándékosan rá is dobna egy lapáttal, szinte előzmények nélkül vet a mély vizekbe:
a szövedékben első olvasásra nem mindig könnyű kiigazodni.
Viszont igaz, a befogadás élményét az sem nehezíti, hogy időnként rengeteg a név, talán túl gyorsan zajlanak a cselekmények, de a szövegvilág kellemes tálalásban, a sodró lendület erejével képes hatni ránk. Már a kötet kezdő novellájában, a Ködben legalább huszonöt szereplő és mellékalak villan fel, kellemes kameramozgatással, miközben misztikus események történnek, egy titokzatos idegen kisvárosbeli felbukkanása miatt.
Az egyszerre távirati gyors skiccek és a szimbolikus jelentést hordozó végkifejlet ellenpontozó stílusa végigvonul a könyvön, miként a realitás és a varázslat lehetőségének kettősségei. Ebben a környezetben mindez természetesnek tűnik, már csak az irodalmi elődök okán is. Az Espejónak (Tükörnek) nevezett hatujjú látóember születésétől haláláig tartó története néhány oldalba zsúfoltan mutatja be az igazság kiválasztottjainak tragikus sorsát, miközben még sincs hiányérzetünk a téma esetleges bővebb kifejtését kívánó lehetőségei miatt. A szereplők és mellékszálak gyakran visszatérnek a kötet lapjain, és bár mindig mások a főhősök, előbb-utóbb megismerjük a városka hétköznapi életét, mint egy folytatásos sorozatot. Egyszerre ott vagyunk a Német frissen felépült kocsmájában, majd – évekkel, évtizedekkel? – később, a nagyhangú helyiek immár törzshelyévé vált helyszínén, ahol, mint egy igazi parlamentben, nagybajszú, késekkel felszerelt férfiak hozzák meg fontos döntéseiket.
A szerző szeretettel és humorral kezeli hőseit, a szándékosan kalandirodalom-szerű stílus élvezetes mondásai, beszúrásai néha mintha rejtői hangulatvilágot is idéznének: „Az emberiség szenvedésének jelentős része néhány téveszméből fakad. Az egyik az, hogy a halál csupán makacs szokása fajtánknak, és ezen a szokáson lehet változtatni. A másik, hogy a nő éppen olyan, mint a férfi, viszont a harmadik, hogy a nők egészen mások, mint a férfiak…” (Egy ujj, egy pulóver, egy ország)
Igazi válasz persze sohasem lehet ezekre a felvetésekre, ahogy arra sem, miért látják így az életet a tengerparti település lakói, vagy talán az is elképzelhető, hogy pont ők, és velük az író képes csak a valóság és a csodák természetes arányainak a megragadására?
Mint minden normális dél-amerikai országban, diktátorok és hirtelen változó rezsimek árnyékában él ez a kisközösség, s ahol az idegenből érkezett ismeretlen lókupecről hamar kiderülhet, hogy maga az Ördög.
A történetek pillanatok alatt fordulatokat vesznek, meg sosem nyugtató, mágikus-babonás légkör lengi át a rumot és cukorpálinkát fogyasztó emberek életét, egy félreértett mondat miatt barátságok bomolhatnak fel, becsületbeli ügyeket kell helyrehozni.
A novellák néha hamar, szinte váratlanul befejeződnek, inkább utalásszerű lezárásokkal, mint egyértelmű tanulsággal, de ez is rendben van ebben a világban, hiszen más színtereken, hasonló szereplőkkel, újabb fordulatos cselekményekben folytatódik minden tovább.
Karsai néhány odavetett mondattal képes érzékeltetni a település lakóinak belső rezdüléseit. Egy, az ivóba nyílt szemmel, tág orrcimpákkal betérő ismerősről így ír: „Az ember általában késpárbaj előtt ölti magára ezt a fajta arckifejezést, vagy ha a szívét elrabolta egy fehérszemély.” Az Aki másodszor sem halt meg egyszerre valóságos és démonikus hősei nem csak késekkel, Szűzanya-képekkel, babonás hitvilággal és bűvös erőkkel felvértezett hús-vér alakok, hanem egy talán sohasem letűnő korszak örök lényei is.
A kötet felfogható mesés elbeszélésekben sorjázó kalandregénynek, történelmi játéknak, egy vidám tollú, fantáziadús író főhajtásának a nagy mesterek felé. Az olvasónak pedig, aki a történetek és szereplők hálójából kibogozza a neki szánt üzeneteket, akár maradandó élményt is jelenthet, mert könnyen ott a lehet a helye Karsai e könyvének is a kedvencek között.
Karsai János: Aki másodszor sem halt meg (Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2019)
Illusztráció: Henri Rousseau, Pedro Figari
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
