Paul Emond három elbeszélése
(részletek a szerző tavasszal megjelenő kötetéből)
Örvénylés
A fejem a tükörben hahotázik. Én pedig igyekszem utánozni, ahogy tudom. Úgy röhög, mint egy állat, egy fakutya, egy régi, vízzel teli autóduda. Annyira, hogy a tükör felszínén örvények kezdenek kavarogni. Pedig a tükör rendesen olyan nyugodt, állhatatos, elszánt, születésétől kezdve megszokta, hogy tükör. A fejem zavarossá, a nevetés időről időre szaggatottá válik benne. Én pedig, aki egyre nehezebben utánozom, érzem, hogy mindjárt kitör rajta a köhögésroham.
Hagyjuk gyorsan abba a nevetést, fékezzük meg a bordákat, lazítsuk meg a rugókat, mielőtt még minden szétpukkadna. De a fejem a tükörben erről mit sem akar tudni. A nevetőgörcsök egyre gyorsabban követik egymást. Az örvénylésen keresztül azt gyanítom, hogy az állkapocs kiakadt, az orrcimpák füstölnek. Biztos, hogy mindjárt kiszakad a nyelv, a mandula, sőt még a tüdő egyes részei is.
Hirtelen megszakítom a mulatságot, és a lehető legkeményebb hangon odavágom:
– Nyugalom legyen ott a tükörben, az istenfáját!
A fejem felugrik és megmerevedik, a tükör felszíne mintha lecsendesedne. De fájdalom, ez csak az elkerülhetetlen késleltetése. Mert a nevetés újra kezdődik, egyre fokozódik, majd kicsap egy óriási hullám, és minden elsötétül.
Tréfa
A fejem a tükörben, unatkozunk, ő is, én is. Ma este teljes a szélcsend. Én a tükör előtt, ő benne, szomorúan, sőt, merném mondani, neuraszténiásan állunk szemben egymással.
– Mit csináljunk?
– Bárcsak lenne valami ötleted!
– Vagy neked!
– Én be vagyok szorítva ebbe a vacak tükörbe.
– Ez nem mentség.
– Te mered ezt mondani?
– Egy teljes, titokzatos világ van mögötted, mesélhetnél róla.
– Tudod, hogy tilos.
– Tudod, hogy köztünk maradna.
– Te nem ismered őket, és még kevésbé az információs rendszerüket.
– Kik azok az „ők”?
– A világ minden kincséért se mondanám meg.
– Te a tükörképem vagy, vagyis én, jogom van hát tudni!
– Nem, mivel te nem vagy tükörkép.
– El se tudod képzelni, mennyire égek a vágytól, hogy megtudjam.
– Égj, amennyire csak akarsz.
– Csak azt mondd meg, kik azok az „ők”, semmi mást nem kérdezek, ígérem, esküszöm.
– Könyörgöm, erről többet ne is beszélj!
A fejem a tükörben egészen elsápad. Az enyém is, és a szívem gyorsabban ver. Mert a folyosón léptek, nagyon súlyos, fenyegető léptek hangzanak fel. Vajon már azok a híres „ők” lennének? Nem, nem, bizonyára egy szomszéd.
Ám vandál indulattal kopognak az ajtón. Nem merek ajtót nyitni. Újra kopognak, olyan erősen, hogy az egyébként oly szilárd ajtócsuklók felnyögnek fájdalmukban. Hosszú csönd következik. A tükörben levő fejem és én aggódva állunk szemben egymással. Alig merünk egymásra nézni. A szívem zakatol. Majd nagyon lassan, fokozatosan, miközben peregnek a másodpercek és a percek, minden újra a megszokottá válik. És amikor végre a dolgok ugyanolyanok, mint amilyenek azelőtt voltak, a tükörben levő fejemben felenged a feszültség, és meg meri kérdezni tőlem:
– Tetszett?
– Igen, nagyon.
– Látod, semmi sem olyan szórakoztató, mint azt játszani, hogy megijesztjük saját magunkat.
Igaza van. De be kell vallanom, hogy amikor igaza van, az engem kicsit mindig bosszant.
Torna
A fejem a tükörben, és mint minden reggel, ha nem az utolsó pillanatban kelek fel, átadjuk magunkat a testedzés fegyelmezett örömének. Katonás hangon, ami csak úgy pattog a nyitott ablakon bezúduló friss levegőben, felváltva adjuk az utasításokat, milyen mozdulatokat kell egymás után végrehajtanunk:
– Hajtsuk a fejünket balra!
– Hajtsuk a fejünket jobbra!
– Hajtsuk az állunkat a mellkasunkra!
– Emeljük fel az állunkat!
– Hajtsuk a fejünket balra!
– Hajtsuk a fejünket jobbra!
– Hajtsuk a fejünket hátra, és forgassuk az óramutató járásával megegyező irányba!
– Ugyanaz az ellenkező irányba!
– Ráncoljuk össze a homlokunkat!
– Húzzuk fel a szemöldökünket!
– Ráncoljuk az orrunkat!
– Mozgassuk a fülünket!
– Mozgás csigavonalban felfelé!
– Mozgás csigavonalban lefelé!
– Hajtsuk a fejünket balra, majd jobbra, háromszor!
– Emeljük fel, majd hajtsuk le a fejünket, hétszer!
– Alsó állkapocs balra, majd jobbra, háromszor!
– Nyissuk ki, majd csukjuk be a szemünket nagyon gyorsan, tízszer egymás után!
– Fejeljünk bele a tükörbe!
Minden alkalommal örömömet lelem benne. Magával ragad az általunk diktált, egyre gyorsabb ritmus, és beleverem a fejem a tükörbe. A fejem hevesen visszapattan, és néhány másodperc alatt óriási púp nő a homlokom közepén. A fájdalomtól lehunyom a szemem. Előre látom a fejem széles mosolyát a tükörben. Ismét anélkül adott utasítást az utolsó mozdulatra, hogy ő maga végrehajtotta volna. Azonnal kinyitom a szememet és én is mosolygok, részint, hogy megőrizzem a szimmetriát, részint, hogy semmi kétséget ne hagyjak afelől, hogy van érzékem az öngúnyhoz.
Fordította: Károly Judit
Illusztráció: “Tükrök”
Ezek is érdekelhetik!
Karel Kryl: KÖSZÖNÖM →
Nikolaj Szarafov: Bagonalizmusok →
Anne-Laure Bondoux és Jean-Claude Mourlevat: És táncolok is (részlet) →
