EDUARD PETIŠKA: Szívem szegletei (kisregényrészlet)
…mert az emberek iránti nagy szeretet nélkül
az ember nem válik íróvá
Karel Čapek
Mindannyian olyan mértékben válunk emberekké,
amilyen mértékben szerettünk és lehetőségünk volt szeretni
Boris Pasternak
Vajon ki tudja ma, hogy Spanyolországban, Madridban a harmincas évek karácsonyi sorsolásán a főnyereményt Franco, a légi hadseregből szökött őrnagy nyerte meg? Micsoda szenzáció! Vajon kinek fizetett egymillió kétszázötvenezer pezetát?
Ma már kinek van tudomása arról, hogy Magyarországon Habsburg Ottó követői követelték, hogy Károly királyt, az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó császárának és Magyarország koronázott királyának hagyatékát Portugáliából, Madeira szigetéről Magyarországra szállítsák, és itt ünnepélyesen a királyi sírba temessék?
S ma vajon ki tudja már, hogy ezerkilencszázharmincegy elején halt meg a francia ezredes, Joffre, az első világháború csapatainak híres, de nem éppen sikeres fővezére?
Nevek, nevek, nevek. Az ezerkilencszázharmincegyes év történelme sok névvel fémjelzett. Némely név arccal tekint a múltba, más nevek csak a jelenben dolgozzák fel a jövő felé tekintő arcukat. Az akkor híres nevek megfakultak, mások viszont, melyek annak idején feledésbe merültek, most támadnak fel.
Az emberek, akik könyvemet benépesítik, nem hírnevükről tettek tanúbizonyságot, ezért nem érheti őket az a szomorú sors sem, hogy elveszítik hírnevüket. Úgy váltak életünk részévé, mint a fa gyökerei. De gyökér nélkül a földbe süllyedt fának nem lenne koronája együtt a sok levéllel, gyümölccsel és madarakkal.
Szerelmem! Megpróbálok veled a mélybe szállni, a gyökerekhez, és olvasni abban a szövevényben, amely életet vezet a gyökerekbe, egy tanúvallomásról, mely egy gyerekről és emberi sorsokról szól.
Ott, a mélyben nehéz olvasni. Fönn, a gallyak közt sétál a nap, lenn a feledés sötétje uralkodik. Az elfeledett igazságot egészbe csak a vers képes egyesíteni.
Ezért itt vannak együtt.
A vers és az igazság.
1.
Újra valaki.
Nem szerettem azokat a látogatókat, akik azonnal megjelentek, miután apu befejezte az ebédet. Későn ebédelt, mert Prágából, a munkából délután négykor érkezett meg. Hát még azok a látogatók! Apu segített megfogalmazni a nyugdíjkérelmet, tanácsot adni. A látogatások elvették apu szabad idejét tőlem. Hétéves voltam, és meg voltam győződve róla, hogy az idő, amelyet apu munka után otthon tölt, csakis az enyém. Legalább nézni akartam, hogyan ássa a kertet, hogyan öntöz, vagy csak nézni, ahogy elszívja délutáni cigarettáját. És beszélgetni vele.
Mit akarnak? – kérdeztem anyutól a konyhában.
Kik? – riasztottam fel őt gondolataiból. Mosogatott, és mosogatás közben mindig próbált valami szépre gondolni, mert a mosogatás nem nyújtott számára örömöt. A kert felé nyíló ablakra mutattam. Apa ott ült a padon egy idegen férfival és nővel.
Mit akarnak?
Segítséget kérnek. – válaszolt anyukám.
Büszke voltam apura, hogy segíteni tud, de arra gondoltam, hogy elküldhetné már az embereket. Vajon nem ma délután kellene a folyóhoz mennünk?
Sétáinkon sosem volt fontos, hogy meddig megyünk. Fontos csak az volt, hogy elhagyjuk a várost. Alig hogy elhagytuk az utolsó házat, mohón igyekeztem valamit felfedezni, olyan türelmetlenül, hogy elkezdtem előzni aput.
A réteken megállt, majd szétnézett. A város mögöttünk terült szét, mintha a horizonton szög alakú vonalként jelent volna meg, és helyenként, ahol megtört a szög, a vonal mintha sötét gomolyagként folytatódott, majd összefonódott volna. Apu elégedetten rágyújtott, a város és a gondok most már eléggé távol álltak tőlünk.
Kifújta a füstöt és megszólalt:
Na, ez is megvolt.
Folytattuk utunkat a folyó mellett, meg-megálltunk, a füzes ösvényeire kanyarodtunk, a fűzfa ágait széthúztuk és álldogáltunk a parton. A part mentén ömlött a folyó, barna színben, mert átlátszónak csak a felszínen tűnt, és belefolyt, ahogy tudtam, a tengerbe, és mi az agyagos ösvényen álltunk, a kiszáradt és felrepedezett kis tál alakú szikkadt lapokon, amelyek jól pattogtak talpunk alatt. A folyó a kaland felé vezetett, a tenger felé, de én a partján kerestem a kalandot.
Időnként nagy kupac limlomra bukkantunk, jól elrejtve a sűrűben. Csempedarabokat találtunk, egy darab régi kovácsolt kapurészt, hajlított vasat, egyeneset, fúrtat, mindenféle alakban, ajtókilincset, színes üvegdarabot, megpattant bögrét és nehezen azonosítható tárgyakat, amelyeket nem lehetett összefüggésbe hozni semmivel, értelmetlenekké váltak és csak formájukkal tűntek fel, ha már használati céljuk feledésbe merült.
Felvettem egy darab hajlított vasat, olyan laposat, mint a vonalzó, amelyet három csodálatos kör alakú nyílással fúrtak át.
Mi ez? – nyújtottam kezemet a vassal apu felé.
Apu a fémet átnézte, a nap ellen fordította, mintha ki akarná próbálni, vajon hány fénysugár szűrődik át azokon a nyílásokon, majd egy másodperc alatt a nap briliánsként csillant fel az apró nyílásokon. Ez tetszett nekem. Felmerült-e valakiben, hogy megragadható lenne a nap ilyen apró nyílásokban?
Mire használható ez? – fontolgatta apu.
A nap megragadására – mondtam.
Apu rám nézett és mélyre szívta a cigarettát:
A nap megragadására. Látod. Igazad van, – ujjai közt forgatta a rozsdás vasat. Egy tárgy sem volt annyira szükségtelen, mint amilyennek az első pillanatban tűnt.
Számomra a tárgyak kettős életet éltek. Ez a két, gazból kihúzott régi csavar két katonára emlékeztetett, akik őrséget állnak, itt ez a láncdarab biztosan börtönből származott, ahogy a bábszínház díszletére is nem börtönt festettek, és a kőfalakból láncok lógtak bilincsekkel? És a kilincs nem fegyverre hasonlított-e?
A tárgyak azzal együtt éltek, amire emlékeztettek, második életük a múltjuk volt, a valós és fiktív múlt, melyről apu tudott beszélni. Ezek a tárgyak az idő megszilárdult foszlányai voltak, az emberi munkáé és a tárgyak sorsa. Megélték már saját temetésüket, de amikor felemeltem és megmutattam apunak, feléledt bennük a remény.
Úgy tértünk haza, mint azok az emberek, akik képesek a tárgyakat mesés álmukból felébreszteni. Mindig elvittem valami csodálnivalót a zsebemben. Egész kicsi volt a zsebem, így elárult engem.
„Mit hoztál megint? – kérdezte anyuka.
Nem szívesen húztam ki zsebemből a csavart vagy a kilincsdarabot.
„Pont ez hiányzik neked?!” – mondta anyu.
Hogyan magyarázhattam el neki, hogy erre nem nekem van szükségem, hanem a tárgyaknak azon vágyára, hogy visszakerüljenek az emberekhez.
„Meglehet, hogy valamihez még jó lesz – mondogatta apu. Elvihetjük a telekre. A ládába.”
Telkünkön a láda teli volt sétáink emlékeivel. És minden tárgy olyan történetről mesélt, hogyan segített az embereknek.
Na, végre! Az idegen férfi és nő elment. Apu szabad lett. Mehettem utána.
Nevetett. Talán segített az embereknek. Némely embernek lehetett segíteni. Némely tárgynak is. De csak némelynek.
Fordította: Varga Piroska
*
Eduard Petiška (1924, Prága–1987, Mariánske Lázně) cseh költő, író, műfordító. A prágai Károly Egyetem irodalomtörténet és germanisztika szakán végzett, majd PhD- fokozatot szerzett. Főleg Goethét fordított. Költészetének lírai jellegével a František Halas-féle költészethez köthető, ilyen például az Őszi napló című verse. Prózai műveiben is érződik a lírai jelleg, főleg generációs és erkölcsi konfliktus témája kapcsán, mint például a Narancssárga ruha, Harminc feleség, Nászéjszakák, Házassági kalauz.
Gyerekeknek szóló kisregényei és novellái újra és újra jelennek meg magyar fordításban. A felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt ajánlott történelmi, kulturális-didaktikus témájú Görög mondák és regék című novellája 2001-ben, majd 2011-ben is megjelent.
Illusztráció: Eduard Petiška
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Karel Kryl: KÖSZÖNÖM →
