Merza József: Akiket a történelem szele megcsapott
Nap süt az utcán, valahol madár csiripel. Száraz, tompa meleg ölel körül, hideg vízzel lemosott arcom újból égni kezd. Múlik az idő, egy újabb óra elszaladt. Teszem, amit mindig teszek írás előtt: izgek, mozgok, forgolódom. Ezt kinyitom, azt becsukom, amit ott feljegyeztem, átmásolom ide. Felírom a címet, majd kiradírozom. Átmegyek a másik szobába, fellapozom Ahmatova Rekviemjét 1, áthozom, leülök, olvasom. Sóhajtozom, elbámulok valahová. Látom a Néva széles tükrét az Ermitázs előtt, a távolban a Péter-Pál-erőd tornyait. Egy világot, amelyet fiatalként gyűlöltem, s öregedve végül is megszerettem.
(Javaslat a rendezőnek: szóljon a háttérben munkásmozgalmi dal, de csak olyan hangerővel, hogy ne zavarja az előtérben álló felolvasót, aki a Rekviemet mondja.)
AJÁNLÁS
Ennyi fájdalomtól hegy ledőlne;
nagy futó folyam megállana.
De a lakat nem törik le tőle.
Mögötte, a rácsoknak ütődve,
vergődik a rabság bánata.
Valahol nap hajlik nyugovóra,
valakit friss szellő meglegyint…
Mi csak állunk. Nem is tudunk róla.
Zár nyílását lessük, jaj mióta,
s katonák nehézkes lépteit.
Felkeltünk, mint hajnali misére,
mentünk elvadult utcákon át,
némán, halaványan, félig-élve
gyülekeztünk. Mindnyájunk reménye
énekelte messze halk dalát.
Ítélet… És ott áll egymagában,
távolesve már mindenkitől.
Mint kinek szívét egy kés kivágta,
megy csak, fel-felkelve, földre rántva,
botladozik… tovább… míg kidől…
Merre vagytok, két keserves évem
barátnői, véletlen sereg?
Szibéria hóförgetegében
mit láttok a ködlő hold körében?
Láttok-e? Búcsúzom tőletek.
1940. március
BEVEZETŐ
Akkortájt csak a halott mosolygott,
mert örült, hogy békességre lel,
és Leningrád hányt-vetett kolonc volt
börtönei közt, fölös teher.
Elítéltek, ezrével vonulva,
vitték kínba-dermedt életük,
mozdonysípok felsikoltó, kurta
búcsúszava röppent csak velük…
Ártatlan vergődött Oroszország,
nézte némán halál-csillagát.
Testét szörnyeteg csizmák taposták.
Egy-egy sötét rabkocsi megállt…
1.
Hajnali sötétben jöttek érted.
Mint koporsót, úgy kisértelek.
Ikon előtt a mécs tövig égett,
sírtak odabenn a gyerekek.
Emlékszem az ikon hidegére
szádon, s verejtéked hogy szakadt…
mint kivégzett sztrelec felesége,
üvöltök a Kreml fala alatt.
1935
2.
Hömpölyög a lassú Don,
hold lebeg az ablakon,
nagy kucsmája félrevágva,
ép a házba, arca sárga…
Jaj, beteg vagyok, beteg,
magam vagyok, rettegek!
Fiam rab, uram halott.
Értem imádkozzatok!
AZ ÍTÉLET
Lezuhant a szó, mint hegynyi szikla,
szétzúzta még élő mellemet.
Hiszen tudtam. Rég meg volt ez írva…
Túlélem még ezt is, meglehet.
Kezdenem kell még ma hány dologba!
Szívemet kővé dermeszteni,
emlékeim gyilkolni halomra,
és valahogy újrakezdeni.
Pedig… forró zümmögésű nyár van,
s mintha ünnep. Derűs nap ragyog.
S most a szó… Bolyongok puszta házban.
Tudtam: egyszer erre virradok.
1939 nyarán
EPILÓGUS
I.
Láttam én földre bukni arcot,
és rettegést: szem résén villogott,
fájdalom-ékírással telerajzolt
kőtáblát: megtört homlokot,
láttam sötét és hamvasszőke fürtöt
ezüstfehérre válni hirtelen,
láttam, hogy száj szögletében hűdött,
száraz mosolyban ráng a félelem.
Most érettetek is könyörgök én,
kik ott álltatok mögöttem, előttem
hóförgetegben, júliusi hőben
a vakítón vöröslő fal tövén.
II.
Üt új órája az emlékezésnek. Titeket
látlak, hallak és idézlek: őt, aki
eltántorgott holtraváltan, őt, akit
annyit, s aztán sose láttam, meg őt, aki
szép haját hátrarázva „Mint haza,
járok ide!” – magyarázta. Jó lenne
mindüket nevén neveznem. De lista
nincs. Nyomukat hol keressem?
Megfontam hát elhullatott beszédük,
emlékül nagy lepellé szőttem értük,
emlékeimből el nem múlhat egy sem, és
őket újabb bajban sem felejtem.
S hogyha fojtó tenyér tapadna számra,
amely százmilliók nevét kiáltja,
gyászfordulóm emlék-idéző napján
kívánom: ők is így gondoljanak rám.
És ha valaki ebben a hazában
úgy akarná egyszer, hogy szobrom álljon –
legyen! Hogy voltam, hadd hirdesse emlék.
Csak azt hagyom meg, szobrom hol emeljék: ne
a tenger partján, ahol születtem,
a tengerhez már semmi nem fűz engem,
és ne a cári kertben – ott egy árnyék
vigasztalan engem keresve jár még, de
itt, ahol a vasreteszt igézve
háromszáz órát álldogáltam érte.
Hogy ne kísértsen ott se, a síron túl:
fekete rabkocsi fékez, csikordul…
Hogy elfelejtsem ajtó csappanását,
öreganyó sebzett-vad jajdulását…
Csillog majd szobrom mozdulatlan arca,
mint könny, megolvadt hó csorog le rajta.
Burukkol a börtön galambja messze,
s hajók szállnak a Néván ködbe veszve.
1935–1943
Miért kell nekem elmélkedéseket írnom? Miért kell száraz prózába törni a rímet, miért kell lekaszálni és kazalba rakni a mező virágait? A sóhaj akkor szép, amikor megszületik, a bánat pedig akkor, ha megbékéléssé oldja az idő. Mi végre való a bolyongás régvolt emberek egyszeri történetei között? Kóborlás az árnyak birodalmában, ahonnan már nem tér vissza senki? Künn az utcán hevül a nyár, szorgosan vagy lomhán járnak az emberek, valahol a túlsó hegyoldalon kattog a piros vonat, s könnyű motor zúg el az ablak alatt.
Miért kell nekem ilyen elmélkedéseket írni? Nemde Bokor-tag vagyok, célratörő jézusi aktivista, aki elméleti tudásával felfegyverkezve építi az Ország kisközösségeit. Hisz Istenben, hisz az igaz szó erejében, a cselekvés hatásában, a mítoszok elmúlásában, minden igazságra eljutásban, a szeretet közösséget teremtő erejében. Képviseli az evangéliumi eszmét, néha a szellemi erőszakot megközelítő erővel. Miért kell megírnom száraz módszertani eszmefuttatás és határozott, gyökeres kritika után, mintegy a Bokor halotti beszédét? Miért nem vagyok építőbb, sok szép után miért vegyítem néhány mondat fekete tónusát a ragyogónak vágyott képbe? Du blanc au noir – fehértől feketéig –, mondja a francia szólás, s ez olyasmit jelent, hogy eljutni az egyik véglettől a másikig. Úgy veszem észre, hogy ha tartósabban gondolkodom, előbb-utóbb felébred örömömben a bánat, vagy szomorúságom mögött a remény. Mesemondó, krónikás típus vagyok, nem hadvezér. Zeneszerszám, amely sugározza a megütött hangot, de mögötte csendesen zúg az egész tartomány. Ember vagyok, aki egész értelem- és érzelemvilágával tapad Istenhez és az emberekhez, s aki napról napra többet lát abból az agóniából, amivel az igaz embernek előre kell törnie magát a szűk úton a szűk kapu felé. Aki napról napra győződik meg arról, hogy csak energiák feláldozása árán találkozhat az ember – tudva, vagy nem is tudva – Istennel. Izzadva dolgozni, szédülve virrasztani, sápadtan sorban állni, irgalmasan odahajolni, csendesen megsimogatni, tépelődve tervezni, nagylelkűen megbocsátani: mind-mind energia, életünk mécsesének olaja. Nélkülözhetetlen olaja. S miközben egész személyiségemmel csapongok „a fehértől a feketéig”, azt szeretném elmondani, hogy Isten közel van az igaz emberekhez. A szeretet áldozataivá váló emberekben ott van Isten.
Ő mondta. Ott volt tehát a beszélőre sorakozó asszonyok között, együtt lépdelt vagy tántorgott a lágerek felé hajtott foglyokkal, koplalt az éhségsztrájkolókkal, rejtőzködött az üldözöttekkel, gyászolt az özvegyekkel és árvákkal. Most csak erről az Istenről tudok beszélni, mert nekem így nyilatkozott meg, előttem nem a csipkebokor lobogott, hanem bombák által felgyújtott házak égtek, s gyermekkoromban elhagyott, lepecsételt zsidó lakásokat látott a szemem.
Századom gyermeke vagyok, s a szavak szigorú szorításában csak egyféleképpen énekelhetek igaz éneket. Lehet, hogy a nagyvilágban sokfelé csendülhetett meg örömóda, hogy Pittsburghben és másutt boldog körtáncot lejthettek a Lélektől indított emberek, de ’68-ban kegyetlenül rivallt be a sorsmotívum Kelet-Európa térségeibe, és a Csehszlovákiát megszálló katonák sokféle, de könnyen érthető nyelveken beszéltek. Nem tehetek róla, számomra ez az élmény, ebben található az ember üdvösségének vagy kárhozatának kulcsa.
Tanú vagyok, akinek arról kell tanúskodnia, amit látott, hallott, megtudott. A személy önazonosságáról és a szövegek hitelességéről vallott felfogásom erre kötelez. Tanúságom érvényes, mert lényegi kérdésekre vonatkozik: a hitvallásra, a lelkiismeret és a személy lelki, illetve fizikai szabadságára, az elnyomásra és jogtiprásra, az igazságra és a félrevezetésre, a valódi és hamis tekintélyre, a szelídségre és az irgalomra, és még más dolgokra is, amelyek valóságosan ott lesznek az emberek életében az ítélet napjáig. Lehet, hogy a viktoriánus kor embere gondtalanul leélhette az életét, nekünk azonban más sors adatott. Minket megcsapott a történelem szele, s bár életben maradtunk, de súlyos tapasztalásunk egy életre magához láncol.
Ma már kopott, szegényes hadseregnek tűnhet valakik számára az a lelkes kis csapat, amely a hatvanas évek végén újrakezdte a közösségi életet, újra vállalta a tanúságtevést, s ha kell, az áldozattá válást Jézusért. Tegnap is mondtam, ma is mondom: néha szorongás fog el, amikor az új idők új szónokait látom, s felmérem, hogy tudásom elmarad az övék mögött. Az nem vigasz, hogy sokuknak azért volt módja okossá válni, mert megtették azt a diszkrét gesztust, ami a korábbi időkben kellett a fennmaradáshoz. Sőt, éppen nyugtalanít, mert nem tudom, hogy az új idők új kísértései mikor csábítják tévutakra őket, s mikor kezdik majd ismét azt magyarázni, hogy korszerűtlen, téves vagy éppen ellenséges az, amit csinálunk. A lecke adott: úgy kell veteránként szolgálni, hogy elkerüljük a tudatlanságból és hozzá nem értésből adódó nevetségességet vagy éppen károkozást, de képesek legyünk megítélni a módszerek és cselekedetek Országhoz illését vagy nem illését. Többet kell visszavonulnunk, hogy elvégezhessük az e korszak végén kötelező összefoglalást, és meghatározzuk azokat az alapértékeket, amelyekkel az új életbe indulhatunk. Több, nagyon mozgalmas év után, amikor szinte reflexszerűen cselekedtem, nagy erővel vágyódom a csendes gondolkodás cellája után, ahol egy ideig nem érnek behatások, ahol nem csörögnek telefonok, ahol lelkem megnyugszik, látni kezd és új ösztönzést kap.
Mert hatások vannak. Özönnel. Személyek vagy szervezetek tucatjai fordulnak felénk kapcsolatteremtés, együttműködés, vagy éppen programadás céljából. Nagy a veszélye annak, hogy alapvető elméleti vagy gyakorlati bázismunkánk esik áldozatául mások mohó, nemegyszer érezhetően önző szándékainak. Szívesen látnának bennünket erkölcsi támogatóként pártszerű szervezetek, segédmunkásként különféle társadalmi képződmények, közművelődési intézmények, körök, klubok, állami bizottságok. Ne vegyen le lábunkról, ha dicsérik lelkiismeretességünket, buzgóságunkat, áldozatkészségünket. Mi legyünk azok inkább, akik ötletzáporral árasztják el az érdeklődőket. Így a haszonlesők hamar el is tűnnek.
Finomabb és több megfontolást igénylő a külföldiek jelentkezése. Békeszervezetek, egyházi szervezetek, lelkiségi irányok, lelkiismereti tiltakozók, emberjogi aktivisták, párt-emberek érkeznek hazánkba. Tagságot kínálnak, módszert ígérnek, közös akciókat sürgetnek, külföldi meghívásokat nyújtanak át. Itt is gondos szűrésre van szükség, mert külföldi konferenciázástól nem feltétlenül mennek előre az ügyek. Naiv beszerveződésünk egy külföldi aktivista prémiumát alapozhatja meg, aki aztán majd nem hagy békét, hogy ugrándoztatásunk révén kitölthesse jelentési formanyomtatványát. Nagyon meg kell nézni, kire számíthatunk, akitől mi is remélhetünk erkölcsi vagy elméleti támogatást, aki barátunkká válik, akit komolyan érdekel életünk. A nyugati szervezetek most piacot látnak a kinyíló keleti országokban, s gyakorta ránk sóznák otthon már kevéssé keresett áruikat, szívesen gyarapítanák létszámukat magyar tagokkal. Hallgassuk meg őket, de lehetőség szerint maradjunk függetlenek. Teremtsük meg – ha van erőnk – azokat a hálózatainkat, amelyek az új, szabadabb körülmények között elvégezhetnek valamilyen munkát, de csak azért vállalni valamit, mert ránk tukmálták, s nekünk nem volt időnk, erőnk vagy eszünk elhárítani a rábeszélőket, teljesen fölösleges még akkor is, ha ezt valamelyik nyugati nagyhatalom lobogója alatt vagy valamely kiváló szerzetesrend formaruhájába öltözve tehetjük. Keressük meg keresztény hagyományainkat, és azokra építkezzünk. Vegyük észre azokat, akik a mennyország magyar csillagai, és kövessük őket. Naponta imádkozom szülővárosom szülötte, Szent Erzsébet mellett, s azon gondolkodom: vajon Teréz anyának kell Magyarországra jönnie, hogy a magyar egyházban felébredjen az a fajta karitatív szellem, amely nem az idős papok és szerzetesek szociális otthonainak, nem is a tehetősebb hívek kápolnával és orvosi rendelővel ellátott nyugdíjas panziójának, és nem is az állam gondatlanságát felemásan helyreütő kórházaknak a létesítésében merül ki, hanem éppen azokkal foglalkozik, akiknek az égvilágon senkijük és semmijük nincs? Vajon Teréz anya látogatása azt jelzi, hogy bennünk sem ötlet, sem érzék nincs arra, hogy az egyház keretei között gyámolítsuk az elesetteket? Teréz anya magyarországi látogatásával tovább folytatódik Észak misszionálása Dél által? Aminek éppen fordítva kellene lennie? Óvakodjunk azt hinni, hogy a világszerte elterjedt lelkiségi irányzatok eleve értékesebbek másoknál. Azért, hogy egy szervezetnek a világ hatvan vagy nyolcvan országában lehessen helyi szervezete, fizetnie kell valamit. Annyit biztosan fizetnie kell, hogy lemond a teljes evangélium hirdetéséről. Tesz valami speciálisat, s ennek fejében eleve vagy hallgatólagosan, vagy nem is hallgatólagosan, lemond más igazságok képviseletéről vagy megvalósításáról. Azzal áltatja magát, hogy „ott lehet”, ahelyett hogy észrevenné: néha rendkívül, máskor egyszerűen pofátlan átverés áldozata lett amiatt, hogy saját „művét” elébe helyezte az evangéliumnak. Balaguer atya szervezete, az Opus Dei a vezetőnek feltétlenül engedelmeskedő, tehát lelkiismeretlen emberekből áll. Roger testvér megígérte a vallás rabtartójának, Miklós Imrének 2, hogy magyarországi látogatásakor nyilvánosan egy szót sem fog szólni, s így is tett. Teréz anya hallatlan ügybuzgósággal repked a világban, s Isten bizonyára jobbjára ülteti mindazért, amit a valóságosan elhagyottakért tett, de azért – bízom benne – végtelen finoman megkérdi tőle: te, Teréz, miért nem válaszoltál egy szót sem Vadas Évának 3, amikor arra kért, hogy Nobel-díjad erejében mondj valamit e világ urainak arról, hogy a háború istentelen, s derék emberek azok, akik nem vállalnak ütést senki parancsára. Hiszen máskor, kevésbé fontos ügyben válaszoltál neki. A rendalapítók, a mozgalomszervezők, a stadionprédikátorok általában elég okosak ahhoz, hogy tudják: mit lehet mondani valahol, és mit nem. Mert nekik „ott kell lenniük”, „oda kell menniük”, mintha nélkülük az evangélium el sem juthatna oda, ahol egyébként teljesebben ott van egy pályamunkás, egy mosodai alkalmazott, egy sofőr, egy kirakatmosó, egy szállítómunkás, egy éjszakai takarító szavában és baráti körében. A diktátorokkal és gazemberekkel kezet fogó nagy egyéniségeket bálványozzuk, a diktátorok és gazemberek keze által sújtott tanúságtevőket, főleg ha modortalanul kifakadnak, egyházias lelkületet nélkülöző, pokróctermészetű alakoknak tekintjük. Ezenközben kedves földim, a cseléddé vált királylány, aki meg is kapta a cselédeknek kijáró „protokollt”, csendesen nézegeti a kötényében illatozó rózsákat. Ha életében nem becsülték, legalább halála után gondoskodtak arról, hogy méltó csoda díszítse életrajzát.
Jól tudom, mivel játszom, amikor ezeket a sorokat írom. Ha valaki hozzányúl a hívők bálványaihoz, sokak szemében már megírta az ítéletét. Minthogy azonban tegnap „eltemettem” a Bokrot, azaz megfogalmaztam, hogy a Bokor nem lehet csúcsérték Isten csonkítatlan evangéliumával szemben, továbbá ezáltal magam alól is potenciálisan kirúgtam a vallási érvényesülés egyetlen, számomra lehetséges intézményének talapzatát, ezért nyugodt a lelkem, és ezzel a lélekkel odafordulok saját feladataimhoz, mivelhogy egyéniség aztán tényleg tizedannyira sem vagyok, mint akiket bírálatom tárgyává tettem. De hát – mentségemre legyen mondva, s az övékére is – nem emberekkel akartam összehasonlítani őket, hanem a hegyi beszéd ideáljával.
Nekünk ugyanis, akiket a történelem szele megcsapott, emlékező tanúkká s az emlékezés tanúságának erejében emlékeztető tolmácsokká, olyan-amilyen prófétákká kell válnunk. A prófétának, szerencsére, nem kell művelt embernek lennie, jöhet akár a pusztából, a nyáj mellől. A prófétának a visszásságot kell jól látnia, és nem szabad féltenie magát. Fel kell készülnie arra, hogy outsiderként félretolják, de ki is lökhetik a népből. A 20. századi magyar prófétának azonban óriási erkölcsi támasza van akkor, amikor a megalkuvás nélküli hűséget hirdeti az evangéliumhoz, tehát hirdeti a lelkiismeret szabadságát, ellene mond az engedelmeskedtető erőszaknak, és nem vesz fegyvert a kezébe senki ellen. Óriási ereje van, mert egyetlen életét vagy becsületét azért kockáztatja, hogy ne legyen egy személyi önkénynek 40 millió áldozata, s az államok jogos önvédelmének pedig 100 millióval mérhető halottja. Inkább legyek némileg igazságtalan valakikkel szemben, akiket valóságosan nem bántok, s ha rájönnék, hogy bántottam, kész lennék azonnal megbánni, mintsem akár egy ezreléknyi esélyt adjak az ölésnek azáltal, hogy óvatlan tekintélytisztelettel elsiklok azok mellett a hitbeli repedések mellett, amelyekbe a Gonosz azonnal belekapaszkodik. Nem körtánc, nem daloló révület, nem olvadozó önátadás annak az élete, akit a történelem prófétává gyúrt, hanem örök készenlét és emlékezés. A próféta az az ember, aki emlékszik akkor is, amikor az alpesi rét fölött ragyogó napfényben tündökölnek a csúcsok, a mezőn illatoznak a virágok, s még senki sem hallja a távolban morajló vihart.
A 20. század prófétái azonban arra vállalkoznak, hogy felhívják az emberiséget az erőszak önmagába visszaforgó ördögi körének széttörésére. A próféták meg akarják mutatni, hogy az ember a hatalom szerencsétlen áldozata. Az ember megmenthető, ha elutasítja a hatalom kísértését, ha megvilágosodik és felismeri e világ fejedelmének okosságba, hamis felelősségérzetbe, a fejlődés mítoszába burkolt csapdáját. Életemben nem egy olyan emberrel találkoztam, akit részvétlen emberkínzónak ismer a történelem, s a beszélgetés során józan átlagembernek mutatkozott. Sajnos, az erőszakos, totalitárius eszmék a jókedvű átlagemberekből hamar tudnak gyilkost csinálni. Helyettesítsük a hegyi beszéd ellenségszeretetről szóló tanítását a jogos önvédelem okos elvével, s máris egy olyan kereszténységet kaptunk, amelynek hívei potenciális gyilkosok, csak módszeresen végig kell vinni az elvet egész gyakorlatunkon. S az erőszak vonz, húz maga felé. Ezt mindenki érzi. Én is. Ezért kell állandó érvelés, felvilágosítás, bátorítás. A szelídség mécsesének mindennapos újratöltése. A szolgálókötény mindennapos felvétele, és a felvételhez szükséges akaraterő mindennapos felindítása.
Szolgálni nem mindig egyszerű. A szolgát mindennap kísértés éri arra, hogy úr legyen belőle, és ne prófétálni akarjon, hanem utasításokat osztogatni. A szolgának nincs csukva a szeme. Látja a mai kor sikerembereit is, akikkel tegnap még egy asztalnál ült, de akik már felkeltek és más asztalokhoz ültek. Olyan asztalokhoz, ahol részesedni lehet a hatalomból. A szolga érzi magában a képességet, amellyel ő is oda tudna ülni azokhoz a hatalomosztó asztalokhoz, de nem ül oda. Nem azért, mert barátságtalan, nem azért, mert el akar szigetelődni, nem azért, mert ellene van az emberek boldogulásának. Azért nem ül oda, mert az az asztal már a hatalom földjén áll, ahol utasítások és engedelmesség van, és az engedetlenekre büntetés vár. A hűség nem könnyű dolog akkor sem, amikor határozott a vonal az erő és a szelídség között. Leginkább azonban akkor kerülünk kényes helyzetbe, amikor az átalakulási folyamatokban megismétlődik a konstantini kor csábítása: lehetőség adódik nagynak és nem üldözöttnek lenni. Lehetőség nyílik újból klerikalizálódni. Lehetőség nyílik a prófétai hang felcserélésére a tömjénfüstben szálló főpapi imák kedvéért. Lehetségessé válik a tegnapi áldozatból a holnap ünnepelt emberévé válni. Az új rendszer papjává, aki megszenteli az új hatalomgyakorlók eszközeit.
Az ember szívesen szabadulna negyven év feszültségétől, hátrányaitól, minden keserű emlékétől. Ilyenek vagyunk. Sokan segítenének is nekünk, hogy valakikké lehessünk. Hogy végre egyről a kettőre vagy kettőről a háromra lépjünk. Mosolyognak ránk, és nem értik a húzódozásunkat. Mások egy kis kompromisszum, egy kis elhallgatás, realista helyzetmegértés fejében munkálnák visszafogadásunkat arra a helyre, amely jogosan a miénk. S bár szeretnék végre megnyugodni, kívánnám belső remegéseim elmúltát, újból csak azt tapasztalom, hogy a Lélek új és új gondolatokat ad, s ha már eldöntöttem, hogy abbahagyom a harcot, holnap mégis új utakra visz. Sorsom meg van pecsételve. Lehet, hogy nem tetszem sem magamnak, sem másnak, mégis mondanom kell, amit tudok, emlékeznem kell arra, amit láttam. Nem nyugodhatom meg. Az unalom rosszabb, mint a halálfélelem. Ezért, amíg erőm van, igyekszem az első vonalban maradni. Nem azért, hogy lássanak, hanem azért, hogy én lássak. A jövő feladatai az első sorból láthatók.
Fehértől feketéig. Ha a prófétának van pedagógiai érzéke, akkor a szélsőségek között csapong. Ha kell, kemény a hangja, szinte az igazságtalanságig. Ha lehet, lágy a hangja, mintegy a reménytelenségig. Valójában abban van az ember reménye, hogy a próféta valahol igazságtalan, s ezért mégis megmenekül a világ. Talán mégis az az igazság, hogy az ember hamarább válik reménytelenné, mintsem arra teljes oka lenne, s ezért esetleg megmenekül a világ. A próféta azonban ezzel keveset törődik.
Miközben kategorikus a magukat igazaknak vélőkkel szemben, lágy és türelmes a peremen, ott, ahol az Ország érintkezik a világgal. Azon a mezsgyén sokan járnak fáradtan, kiábrándultan, elkeseredetten, jó szándékúan keresve, boldogságról álmodva. Tudja, hogy vannak mondatok, amelyeket teljes egészükben ki kell mondani, és ki is mondja őket, mert ölni nem szabad, és félig ölni lehetetlen. Gyűlölni és rabolni sem szabad, mert ezek fele is gyűlölet és rablás. De el tudja fogadni az aktív szeretet fél és harmad gyümölcseit, ha ott és akkor és attól több nem telik. Ám bátorít a többre, mert az Ország szeretete nem ismer felső határt. Lelkesít, mert nemcsak bírálni, hanem építeni is akar. Örül egy indulásnak, mint szorongó szerelmes az első mosolynak, várja a visszatérőt, mint apa a hazavágyó fiát, és álmodik hihetetlent, ami többet ér neki, mint az élet.
Az élet elmúlik, de a történelem megy tovább. A történelem pedig megítéli a prófétát. Elmúlik a történelem is, és a próféta Isten ítélőszéke elé áll. Isten is megítéli a prófétát.
Imádkozzatok a prófétákért!
(Nagyoroszi, 1989)
Jegyzetek
1 Anna Andrejevna Ahmatova (1889–1966) szovjet, orosz költőnő. Az idézett versrészletek a Rekviem című versciklusból valók – Rab Zsuzsa fordításai.
2 Miklós Imre (1927–2003) 1951-től az Állami Egyházügyi Hivatal munkatársa, 1971–89 között elnöke.
3 Vadas Éva (1911–2003) szociális missziós nővér, a rendjének feloszlatása (1950) után lakatos, posztógyári munkás. A Bokor bázisközösség tagja.
Illusztráció: Anna Ahmatova (Savely Sorin grafikája, 1913-14 körül)
Cimkék: esszé, műfordítás, vers
