Pálinkás Mihály: Esti szánkózás
Január eleje volt, vasárnap, délután fél hat körül. Éppen visszatért a szokásos délutáni sétáról, amit igyekezett rendszeresen megtenni, ha már egyebet nem sportol. A séta átmelegítette a testét, ahogy mondani szokás, jól érezte magát a bőrében, jókedvűen dobogott lábával a bejárati ajtó előtt, hogy lerázza cipőjéről a havat. A felesége már ott állt az előszobában, s le sem vethette a kabátot, kezébe nyomta a mobiltelefont. A vonal végén a menye volt, de a szokásos üdvözlést követően máris az unokája, Boti hangját hallotta a vonal végén: „Papa, gyeje szánkózni!” – aztán kieshetett a kezéből a telefon, mert csend lett. A felesége magyarázta, a menye éppen most telefonált, hogy a fiuk még mindig nincs otthon, pedig ma szánkót akartak venni és megszánkóztatni Botit, a friss havon. A kicsi már délelőtt szánkózni akart, hiszen séta közben látta, hogy a gyerekek virgoncan húzták a szánkójukat, s nevetgélve-sikítozva csúsztak le arról a dombról, amit a lakótelep egyik játszóterénél építettek, nyáron kerékpározás, télen szánkózás céljára, ő meg csak a kismotorját löködhette, amit nagyon szeretett, de nem szánkózás helyett. Délután már sírdogált és ismételgette: „Menjünk szánkózni!”, hiába mondta az anyja, hogy nincsen szánkó. „Anya nem jó…” – mondogatta.
Közben ismét csörgött a telefon, a menye volt. „Indulok, háromnegyed óra múlva ott vagyok.” – mondta.
A fia egy szállítmányozó cég logisztikai részlegén dolgozott, s gyakran előfordult, hogy vasárnap is dolgoznia kellett, a munkaidő pedig akkor ért véget, ha elrendezte, amit ráosztottak, és nem adódott valami rendkívüli feladat. A menye megszokta ezt a helyzetet, de hogyan magyarázza el Botinak, hogy hiába most esik a hó, apa nincs, és szánkó sincs.
Elképzelte, hogy a szánkózók vidám zsivaja egész nap fölhallatszott a harmadik emeleti lakótelepi lakásba. Két és féléves unokája még nem tudta, mi a szánkózás, de a vidám zsivajból érezhette, hogy most nagyon jó odakint. „Pont az én unokám ne szánkózzon, amikor olyan ritka a hó! Legalább ne ígérte volna neki az anyja!” Mindezt már az autóban gondolta, amint haladt a jól ismert úton: vasúti sorompók, lámpás kereszteződések, a forgalmi tükör, a szokatlanul kátyús, hepehupás út a kiserdőnél…
Első szóra autóba ült, indult az unokához, csak annyi időt vesztegetett, amíg a padlásról lekerült az öreg szánkó, még fiainak a gyerekkorából, és amíg betette a szánkót csomagtartóba.
Különös vonzódás volt közte és Boti között. Boti megszületése sem volt mindennapi történet. Nagy társasággal töltötték az időt Szigligeten, délelőtt még fürödtek a Balatonban, a menye is, hiszen a baba születését körülbelül két hét múlva várták. Este egy jó pincészetbe mentek borkóstolóra, velük tartott a menye is, nem a borért, hanem a hangulat kedvéért. Szép vidéken gyalogoltak, a terhes nőnek talán túl hosszú volt az út, de a pincészet hangulatos volt, jóféle falatkákat is adtak a bor mellé. Estére a menyénél jöttek a fájások. Hajnal kettőkor döntötték el, hogy be kell menni a legközelebbi kórházba. Ez a nagyjából húsz kilométerre levő Keszthelyt jelentette. Ő vezetett, mert ugyan ivott este, de kevesebbet azoknál, akik sofőrként még szóba jöhettek. Boti csak két nap múlva született meg.
Az első szülések a legkiszámíthatatlanabbak. Mondták is nekik, ha gondolják, még elindulhatnak Budapestre, biztosan eljutnak abba a kórházba, ahol a menye eredetileg szülni akart, de a menye azt mondta, maradjanak. Így persze a kicsinek nem volt ruhája, pelusa sem volt, még cumit is a keszthelyi Tescoban vettek a feleségével az első babanézésre menet.
Amikor kitolták a kicsit a világos kék fémrácsos ággyal a kórház folyosójára, máris csodálatosnak látta, ahogy feküdt, zsiráfos rugdalózóban, ökölbe szorított vörös kezecskéi a feje mellett, a haja kakastaréjba fésülve. Pihés volt az arca, puha pihések a fülei, mint a régi őszibarackok héja. „A kis unokám!” – gondolta, vagy mondta is, nem tudta hirtelen. Pár nap múlva ő autóztatta haza a menyével Budapestre. Soha olyan óvatosan nem vezetett, mint akkor.
Később sokat segített a menyének – persze, a felesége is –, például a fürdetéseknél, mert a fia rendszerint dolgozott ebben az időpontban. Gyakran vitte le a kicsit levegőzni az utcára, hogy a menye addig elrendezze a lakásban, ami szükséges. Sokat dajkálta, játszott vele a kockákkal, a berregő-zenélő gyerekjátékokkal, plüssállatokkal, együtt nézegették a mesekönyvek képeit. Nagyon szeretett énekelni a kicsinek. A rácsos ágynál, elalvás előtt, amikor a hátát simogatta, és úgy is, hogy fölvette, járkált vele. Észrevette, hogy ilyenkor Boti erősen nézi a száját és a nyakát, amin a bőr mutatta a torok rezgését. Néha oda is nyúlt a kis kezével.
Sok családban probléma, hogy az unoka nem akar a nagyszülőknél maradni éjszakára, ha a szülők külön programot szeretnének, csak kettesben. Náluk ilyen gond nem volt. Boti elvolt „Mamával és Papával”, vidáman fürdött és szépen elaludt a nagyszülők meséjére. A fürdés utáni pelenkázást, öltözködést a felesége végezte, de a mesét többnyire ő mondta.
A ragaszkodás néha nehezen megoldható helyzethez vezetett. Például a középső fia esküvőjén neki, mint örömapának feladatai voltak. Boti alig múlt egyéves, benne volt a tityi-totyi korszakban, és szinte csak „Papával” akart totyogni és a Papára csimpaszkodott föl, ha elfáradt. A vacsoránál nekik, a szülőknek az ifjú pár mellett volt a kijelölt helyük, Boti pedig sírt, hogy Papa nem ülhet oda hozzá. A vacsora után persze majdnem egész este Botival volt, amíg a kicsi el nem aludt. Különös kötelék! Anya és Papa volt Boti számára a két kivételezett lény, legyen szó sétáról, „olvasásról” vagy fürdésről. Ez abból is látszott, hogy a kisfiú ugyan barátságos volt a legtöbb felnőttel, de nem közeledett hozzájuk, Papának azonban megragadta a kezét, húzta őt a játszóhelyéhez, a játékaihoz, és mondta: „Papa csüccs!”. Bevonta őt a játékba. Ez rajta kívül egyedül Anya kiváltsága volt, és utóbb néha Mamáé is.
Nem csoda, hogy azon a január eleji vasárnapon az első szóra autóba ült! Szerencséje volt, nem volt nagy forgalom, alig több mint félóra múlva már ott állt a lakótelep tízemeletes épületének a bejáratánál. Ismerte a lakás számkódját, bepittyegte, az ajtó kinyílt, hívta a liftet, nehézkesen mozgó, kívül-belül telefirkált öreg szerkezet volt, csörösztökölve, rángatva indult el. Mire a harmadikra ért, a lakás ajtaja már kitárva, a menye állt az ajtóban, Boti pedig röpült felé. Papa, gyeje játszani!” – mondta, és már szaladt a szobájába, ahol a szőnyeg egy városi úthálózat volt, és kisautók, műanyag dínók és egyéb játékok voltak a padlón, majd szaladt vissza Papához, ahogy rájött, hogy nem követi. „Botika, most megyünk szánkózni” – mondta, le sem véve a kabátot. A menye máris hozta az orkán kezeslábast, a kis csizmát, a fület is takaró kötött sapkát.
Fél hét körül lehetett. A lakótelepi utcákról már eltűnt az összefüggő hótakaró, a szánkózódombról is legyalulták a havat nap közben a szánkózók. A délelőtt esett hónak később nem volt utánpótlása, enyhült az idő. Hiába vették ki a szánkót a csomagtartóból! „Boti akkor is szánkózni fog, elhúzom a sárban és az aszfalton is” – mondta elszántan, de a menyének jobb ötlete volt. „Menjünk a Bókai-kertbe, ott még biztosan van hó!”
Szánkó vissza a csomagtartóba, irány a Bókai-kert. Autóval tíz perc alatt odaértek. A Bókai-kert amolyan kerületi szabadidőközpont, nagy területen, javarészt téglafallal bekerítve. Van itt halastó nádassal, nyáron szökőkúttal, hatalmas fák, sétautak, strand, fedett uszoda, teniszpályák, egy mű sípálya, ahol a gyerekek akár nyáron is síelhetnek, a fák koronaszintjén kalandpark kötélzete himbálózik, s áll a kertben egy kiszuperált kétfedeles repülőgép is, a gyerekek csodálkozására. A „Bókaiban” volt hó.
A szánkó Botinál idősebb gyerekeknek készült, nem volt ülőkerete, a menyével tartottak is attól, hogy Boti majd nem mer ráülni. Nem így volt. A kisfiú először maga húzogatta a szánkót, majd ráült, és gyorsan megtanulta, hogyan tartsa a lábát, hogy húzni lehessen. Először a menye volt a lovacska, de hamar megunta. Bezzeg ő! Nyargalt a szánkóval, igyekezett kicsit faroltatni is, hogy Botinak izgalmasabb legyen. A kisfiú nevetett, visítozott, ő pedig mindinkább belelendült. Kezdetben a parkoló körüli fák között keringtek, majd a kertet behálózó sétautakra tértek rá. A betonozott utakat hangulatos gömblámpák szegélyezték, öröm volt itt nyargalászni. Helyenként már ezekről az utakról is hiányzott a hó, ilyenkor a szánkótalpak karistoló hangot adtak a betonon, ő pedig mázsányi terhet érzett, de húzta a szánkót, meglassulni se nagyon akart. „Gyí paci, gyí!” A kert dimbes-dombos, az egyik nagyobbacska dombra fölvonszolta a szánkót, Boti mögé ült, és suhantak lefelé, Boti nevetett, így ment háromszor-négyszer, de aztán kérdezte, lecsússzanak-e újra, és Boti nem akart. „Akkor gyí!” – trappolt a kert útjain, lejtő és emelkedő követte egymást, „gyí!”, szaladt, bár egyre rövidebb szakaszok után fulladt ki. Néha letértek az útról, volt ott focipálya, egyéb szabad terület, és ezeken még szűz hó volt, a szánkót visszafogta, de a kisfiúnak újdonság volt, hogy a hópor az arcába hullik, és ők hagyják az első nyomot a fehérségben. A menye igyekezett velük tartani, s a telefonjával fényképezett is, de sokszor lemaradt, különösen, ha a kerti utakon haladtak. „Gyí paci, gyí!”, „Gyojsan Papa, gyojsan!”, s ő loholt, viccből néha nyerített, sőt énekelt is: „A jó lovas katonának…”, „Sej, Vargáné, káposztát főz…” énekelte azokat a dalokat, amiket fürdéskor és altatáskor is énekelt Botinak, bár most zihált és izzadtság csorgott a hátán. A kisfiú kiáltozott, nevetett, élvezte a szánkózást. Már majd egy órája a kertben voltak. „Ugye, hogy megszánkóztat a Papa!” – kiáltotta hátrafelé, amikor egy szusszanásnyi lassulás után újra nekilódult. Tudta, hogy nemsokára menni kell, mert itt a vacsora- és a fürdésidő. Éppen egy dombocskánál jártak, gondolta, ide még fölvágtázik, azután lecsúsznak és irány az autó. Éles kanyart vett, hajrá, fölfelé, de akkor elvágódott, látása vibrált, a füle zúgott, a mellkasa szorított, kapkodta a levegőt, szédült, hányingert érzett… Jólesett arcának a hó hidege. Hanyatt fordult, de nem akart föltápászkodni, látta, Boti a szánkón ül, felé néz meglepetten, látta messzebb, hogy a menye feléjük szalad, körülötte pedig szinte suhogott a csend és a gömblámpák lebegtek, mint az angyalok.
Illusztráció: Szánkó (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
