id. Virágh László: Lehullt egy levél
Hazafelé menet az utcakereszteződéstől vagy három házzal odébb a mellékutcában, ahol az öreg borbély üzlete volt, egy csomó ember állt és izgatottan tárgyalt valamit. Meg kellene nyiratkoznom, gondoltam, és végigtapogattam a nyakamba nyúló kunkori hajszálakat. Persze ez csak ürügy volt, hogy kíváncsiságomat kielégítsem.
Tulajdonképpen nem is tudom, miért járok ide, gondoltam az üzlet felé haladva. Végigmegyek a városon a fényes fodrászüzletek előtt, és hazajövök megnyiratkozni ebbe az ócska peremvárosi bodegába. Az öreg borbély érdekes ember, igaz, és a vendégei is azok. Csendes emberek, mint ő maga is, és nem barátkoznak. Így aztán, ha bemegyek, csak köszönök, és máris beletemetkezem egy újságba vagy folyóiratba, amelyek ott hevernek az asztalon egymás hegyén-hátán. Ők is ugyanezt teszik. Csendesen olvasgatnak, míg rájuk nem kerül a sor. Az öreg pedig gépiesen ismétli ugyanazokat a szavakat, ki tudja, mióta: jó napot, parancsoljon, köszönöm. Ezt is olyan csendesen mondja, hogy alig lehet hallani. Eleinte azt hittem, hogy néma is, de csak nagyot hall.
Sokszor tűnődtem, hogy hány éves lehet… hatvan, hetven, vagy talán nyolcvannál is több? Aszketikusan szikár, törékeny alak, gyér, hófehér haj, mélyen ülő, vizenyősen csillogó világoskék szemek.
Az üzlet egyetlen asztalán, melynek alsó polca is van, mindenféle található: mai újság, vagy többéves, esetleg többször tíz éves. Még lexikon is akad. Nem tudtam, mi lehet az a vaskos kötet az újságok alatt. Lexikon volt.
Ez már évekkel ezelőtt történt, de még most is jól emlékszem rá. Olvasgatni kezdtem. Ahol véletlenül felütöttem, ez állt: cseppkő. Innen tudtam meg, hogyan képződik a cseppkőbarlang és a cseppkő, és hogy mi a különbség a sztalagmit és a sztalaktit között.
– Bocsánat, mi történt itt? Valami baj van? – szólítottam meg a legközelebb állót.
– Az öreg – felelt a megszólított. – Meghalt az öreg borbély.
– Nahát! – szakadt ki belőlem önkéntelenül a megdöbbenés.
– Azt mondják – folytatta a kérdezett –, rengeteg pénzt találtak nála. Hát most mondja! – tárta szélesre a karját a beszélő –, és úgy élt, mint egy remete, alig evett valamit.
– Hm, köszönöm! – mondtam és megrendülten indultam hazafelé.
Senkim sem volt az öreg, mégis úgy megdöbbentett a halála. A tizenöt év alatt szinte részévé vált az életemnek. És most… lehullott egy levél – jutottak eszembe az öreg borbély szavai.
Másfél évtizede ismertem az öreget. Tizenöt évig hallgattunk mind a ketten. És most nemrég, talán három hete – amikor utoljára jártam nála – megszólalt. Talán úgy érezte, valakinek el kell mondania mindazt, amit elmondott nekem.
Az indítás, persze, a hamutartó volt. Ott állt az asztalon, sokszor a folyóiratok alá temetve. Ahányszor csak idejöttem, megcsodáltam. Ezüstből lehetett, és művészi ötvösmunka volt. Mint megtudtam, a Koránból való idézet állt stilizált betűkkel az oldalán. Nekem nagyon tetszett. Most is ott állt az asztalon, a patinától majdnem feketén. Csak néhol csillant elő a nemesfém fehér fénye.
– Parancsoljon – hangzott az öreg alig hallható, invitáló szava, miközben gépiesen fordította meg a székpárnát.
Beletelepedtem az öblös borbélyszékbe, és némán figyeltem a tükörben, amint az öreg egy régi borszeszfőzőre vizet tesz oda melegedni. Aztán a kedvencemre tévedt a szemem. Közben ő már hozzá is látott a munkához. Beterített a fehér lepedővel, körül gondosan a nyakamba tűrte, aztán csattogni kezdett az olló, amelynek egyhangú muzsikájára a legtöbbször éber álomba szoktam merülni.
Most az egyszer azonban nem az álom, hanem a hamutartó kerített hatalmába. Akkor még nem tudtam magyarázatát adni az izgalomnak, amely bennem vibrált, de úgy érzem, a jövő vetette előre árnyékát benne. Csak néztem, néztem, amint ott állt az asztal szélén, és szinte magamról megfeledkezve szólaltam meg:
– Szép ez a hamutartó.
Egyedül voltunk, az utca csendes, semmi zaj nem szűrődött be, szavaim azonban olyan halkan csengtek, hogy az öreg borbély nem értette meg azokat.
Meglepetten állt meg, és miközben jobb kezéből áttette az ollót a balba, homlokára tolta a szemüvegét, majd ernyőt formált füléhez a tenyerével és megszólalt:
– Hogy? Nem értettem! Mondani tetszett valamit?
– Mondom, szép ez a hamutartó! – ismételtem meg most már hangosabban.
Szavaimra arca érdekes változáson ment át. Mint mikor a felhőtől borús táj hirtelen megvilágosodik. Először úgy meghökkent a hangomra, amelyet nem is értett, hogy szeme kerekre nyílt a csodálkozástól, és az arca szinte rémültnek látszott. Aztán mikor megértette a szavaimat, ellágyult és valami boldog megelégedés terült szét rajta.
– Régi jószág – szólalt meg, kissé reszketeg hangon –, már csak ez az egy van belőle.
Egy ideig mindketten hallgattunk, aztán ő törte meg a csendet:
– Szereti a régiségeket? – kérdezte.
– Nagyon – feleltem őszintén –, hobbim a régiséggyűjtés.
– Hát… ha meg nem sértem, önnek ajándékozom – szólalt meg bátortalanul, mintha csak attól félne, hogy visszautasítom –, legalább önnél méltó helyre kerül.
Egy pillanatra szinte elkábultam az örömtől, de udvariasan szabadkozni kezdtem: szó sem lehet róla, nem fogadhatom el. Az öreg azonban, legnagyobb bánatomra, egy szóval sem erőszakoskodott, hanem, mintha napirendre tért volna a dolog felett, beszélni kezdett:
– Tetszik tudni, az ember olyan, mint a fa: tavasszal elkezd gyűjteni. Gyűjti a rügyeket, a bimbókat, a leveleket. Minden új rügynek, új bimbónak, új levélnek örül. Minden új jövevényhez valami titok, valami élmény fűzi. Lassan körülveszik, egymásba lényegülnek, egymás életévé válnak és élnek együtt, talán azt hiszik, örökké. Aztán, egy napon csak lehull egy levél, és a fa csak nézi, nézi tehetetlenül, mint hull le az utolsó is, és ő ott marad egyedül. — Az olló megállt a kezében. Én olyan megilletődve hallgattam, hogy sóhajtani sem mertem. A tükörből figyeltem némán, mint fényesednek meg a mélyen ülő szemek, és mint feledkezik messze, el nem érhető távolságba az öreg tekintete. Hosszú ideig hallgattunk. Aztán végül is ő szólalt meg ismét:
– Szóval én is gyűjtögetek. Én is ezt csináltam egész életemben, de most már inkább széjjelszórok. Minek nekem? Csak a múltat idézi mind. A múltat, amely soha vissza nem tér.
Beszélt és én láttam, amint az emlékezés hatására ellágyult vonások lassan megkeményednek az arcán. Aztán, mint aki erőszakkal akarja kirángatni magát a nyomasztó hangulatból, hirtelen újra megszólalt, és a hangja most egészen más volt:
– Magának elmondom – hajolt közelebb cinkosan –, az előbb nem mondtam egészen igazat, mert most is gyűjtögetek. Tetszik tudni, én teljesen egyedül vagyok. Vasárnap aztán kimegyek az erdőbe, és sétálok, gyűjtögetek. Hogy mit? – Titokzatosan mosolygott. – Megfigyelem, hol telepszenek le a kirándulók. Sokszor jó volna, ha lenne nálam egy láthatatlan filmfelvevő, hogy másnap, mikor újra végigjárom a helyeket, amelyeket előző nap megjegyeztem, és összeszedem az ottfelejtett tárgyakat, talán a tulajdonost is megtalálnám, hogy visszaadjam, amit elveszített. Tudja, mennyi mindent találtam már? – És a munkáját félbehagyva rám nézett a tükörben. – Egy egész szekrény tele van vele. Egyszer például találtam egy levéltárcát. Szerencsére, a tulajdonosnak benne volt a személyi igazolványa is. Volt benne még kétezer forint és egy családi fénykép két aranyos gyerekkel. Meglepődhetett, mikor behívták a második kerületi tanácshoz. Én meg megmondtam, hogy titokban akarom tartani a kilétemet. De pár nap múlva az újságban egy kis cikket olvastam, meghatóan kedves, köszönő sorokat.
Elhallgatott, de kis idő múlva újra kezdte: Egy másik tárcát is találtam az erdőben, de restellem kimondani, hogy hol – és halkan kuncogni kezdett –, de azt nem tudtam visszaadni, mert a pénzen kívül nem volt más benne. Háromszázharminc forint. És ettől kezdve üldözött a szerencse. Talán azért, mert különben olyan nyomorult vagyok. Az ötletet persze a pénz összege adta. Ebül szerzett jószág…, gondoltam, és száz darab lottót vettem rajta. És tudja mennyit nyertem? – nézett rám a tükörben.
– Fogalmam sincs róla – feleltem, és kíváncsian néztem vissza rá.
– Tetszik tudni, a sors a legnagyobb mókamester…, sokszor olyan fricskákat nyom az orrunkra, hogy csak nézünk. Pontosan az ezerszeresét annak, amit találtam. Azóta is ott van, úgy, ahogy hazahoztam – és fitymáló mozdulatot tett a szekrény felé –, minek az nekem?
Egy darabig hallgattunk, aztán megkérdeztem:
– Család? Hozzátartozók? – A tükörben szembenézve vele kérdeztem, hogy a számról olvashatta le a szavakat.
Egy perc is eltelt, míg végre megszólalt. Talán azért olyan soká, mert azon gondolkodott, hogyan mondhatná el legrövidebben a múltját, amely, úgy éreztem, mázsás súllyal nehezedett rá.
– Egyetlen gyerek voltam – kezdte –, a szüleim korán elhaltak, még fiatal házas voltam. Aztán ötvenhatban történt: A fiam érettségi előtt állt. Egy reggel bement Pestre, és többet nem jött haza. A feleségem nem sokkal később a szeretőjével külföldre szökött. Ez a múltam, ez minden.
Aztán többé egy szót sem szólt. Csak mikor már kiléptem volna az ajtón, nyomta a kezembe a hamutartót, amelyet sebtiben egy darab újságpapírba csavart.
Ezek peregtek le az agyamban, míg a borbélyüzlettől hazáig értem. A szobába lépve tekintetem a hamutartóra esett, amely ott állt a horgolt terítőn, az asztal közepén.
Illusztráció: Fodrászat (Ismeretlen szerző fényképfelvétele, 1957, fortepan.hu)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
