Füleki Gábor: Zengő (Négy vers)
Zengő
Kén-gőzölgő szolfatára,
kőre csapzó langyhűs pára,
vulkántő bodros virága:
egy tág mintás planétára
vígy, vígy, vígy!
Röpíts engem messze tájra,
kúszó lebbenéssé válva,
kristálylégporként szitálva
szétsodródni a világba:
huss, huss, huss!
Bazaltból cseppben kiforró
bugyborgón áthevült csorgó:
párafátyol rejt, gomolygó,
alant izzó érc, a bolygó
dúl-búg, reng.
Mint vizedbe oldódó só,
ragadj engem is, kavargó
hévforrás, magadba oltó,
szikla, mező vár, kanyargó,
fuss, fuss, fuss!
Tűzkúp felett füst, kevergő,
párából sűrűdő felhő;
forrásérből csermely, folyó,
tóvá, tengerré olvadó:
Szídd! Lásd! Éld!
Minden lüktet egybenőve,
tenger illan dús felhőbe,
zápor zuhog szomjú földre,
folyam árad, zúg ömölve:
szél, víz, föld.
Vonul, torlad a nagy minta,
tombol, burjan ezer inda,
örökmozgó anyaghinta,
önlengéstől szédült inga
bong, cseng, zsong.
Hullámsátor, zöld habtaraj,
boltozódik, ívet csavar;
aláhullik, horpad hamar,
míg lágy ínye a partba mar,
fény, só, sár.
Sirályok ércvijjogása,
szárnyerdő felburranása:
alkonybíbor napba szállva
röptük kurta légpánt zárja…
Nyílj, perc-lét!
Fűtenger hullámverése,
szántók körtáncos vetése,
föld ezer kis ránca, rése,
vízerek csörgedezése.
Morzsa-nedves barna talaj,
födi zamat-lehű avar,
szél libbenti, cibál-kavar,
majd, mint paplannal, betakar.
Susogó fák, árnyas vadon,
rezgő fényrács mohos falon,
szikár zuzmó deres sziklán,
égcikázó sebes villám;
atom mélye, űr jéglángja,
fény, te anyag-túli sánca,
s mind, mi mindezen túl létez,
tisztán szólj a mindenséghez:
— Elönt bár dús mindent-látás,
s e lény már tárt világáldás,
ponttá robbanó megállás,
véges keretből kihámlás,
gyökerem lenn apró forrás,
párafüstös, gőzlő csorgás;
mégis elhozott az uton,
hogyan, már magam sem tudom…
fény…víz…kő…
árny…lég…láng…
Most itt vagyok, de már nem ,,én” ez;
csak ,,én”-re lényem már nem éhez:
én is, más is, nincsen kinn-benn,
végtelen s pont eggyé billen,
megszűnt a zaj: zeng a Minden,
Teljes-egy, Semmin túl: Isten.
Plexus solaris
Belém sötétlő tömeged
pórusaimon ki-be jár,
tüskéző körmeit meresztve
vedlő űrt horzsol belterembe,
melynek csak céltalan hite fáj,
szaggatsz bár élőhús-csöveket.
Izzó szemcsefémlés megannyi tetve,
hurokká szorult vérző ecsetfonat,
ellobban gyomrom éjszakáján,
hajtva ezernyi tűhegyes fogat.
Röpke fény fagyottan hálózó keresztje,
érlepte, hamvazó márvány,
kisiklasz lassan a távol
ősien villogó anyagából,
fetreng ellapult roncsom árván,
jegechad szurdal át, rámgörbed a gát-bolt…
,,S bosszant néha bár, beszédbe szövi lényem,
hiába, koszorús ábrándot pántol;
szerelmét, mely mindent odadobna értem,
nem bírom felfogni. Nem értem.
Szemem az erdőbe fullad a fáktól.”
Viszony
Elhelyezhetetlen
Necker-kocka vagy,
életmembránba szervezetlen
illeszkedő koleszterin.
Mit érsz? Nem tudjuk. Csúszka hal,
utánadkap a kéz, legyint.
Gyűrűn egy béklyó eltekint:
vakfehér, hósötét rétegekben
talajvíz forrón felkering.
Kisikló két mágnesdarab
kerülgetődik legkedvesebben:
homlokmeresztve szétharap.
Arcod
Arcod: anyanyelv,
örökre belém marva,
kérdőn kardinális elv,
kérgembe égett.
Beborít, pillanatba hajtva,
cementporló susogás;
fennsíkká tárult tökéletesség.
Ki vagy te, félénk-szelíd kőomlás,
ijesztőn egy velem? Ébredj,
riadt, tilinkós pásztor, terelj
szétszökkenő hadadba
rendet; gyűrűzve ránksimul, s ott más
sem történik, átsírva a létet:
egymásként lüktet két önfeledt, piros nyelv.
Illusztráció: Hegyvonulatok ködben (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
