Predrag Stepanović: Afganisztán, Pakisztán
Jól megnyomva az f hangot, mintha fújtatna, úgy ejtette Gajo bácsi ennek a távoli, s nekem úgy tűnt mesebeli országnak a nevét: Afganisztán. Pakisztán csak adalék volt hozzá, amolyan sallang, amely elhalkuló intonációval hangzott. A hangsúly Afganisztánon volt.
Mohácson, mint általában a kisebb településeken, tudták mi a rend. Amikor a templomban befejeződött a vasárnapi liturgia, senki nem tolakodott, nem rohant előre, ahogy ezt a mindig sietős nagyvárosokban tapasztalni, hogy átvegye a naforát, az áldozati kenyérnek azt a többletét, amelyet az áldozáshoz nem használtak föl, s a mise végén annak az öt kenyérnek az emlékére szokott kiosztani a pap, amelyekkel, három hallal megtoldva, Jézus jóllakatta az őt követő sokaságot. Amikor fölhangzott a szentmise végét jelző „Mentsem meg Uram és irgalmaz” kezdetű egyházi ének, először az idősebb férfiak indultak el lassan, méltóságteljesen az oltár felé, szigorúan betartva a születési sorrendet, őket a középkorúak, majd a fiatalabbak követték, utánuk jöttek a fiú- és leánygyermekek, a nagylányok, a fiatalasszonyok, a középkorú nők, s végül a sort az öregasszonyok zárták. Amikor egy-egy hívő átvette a két-három kis kockányi naforát, ugyanolyan lassan, méltóságteljesen hagyta el a templomot, ahogy az előbb az oltár felé közeledett. A nők előbb még elmondtak egy imát az Istenanya ikonjánál, majd a nyugati, úgynevezett női ajtón távoztak. A templomudvarnak azon a kitéglázott részén, amely a fűvel borított környezetben leginkább egy kis térre emlékeztetett, egy rövid időre megálltak, váltottak néhány szót, majd mindegyikük elindult hazafelé, hogy elkészítse az ebédet, vagy befejezze azt, amit a mise előtt már félig elkészített. A férfinép fokozatosan, ahogy elhagyta a templomot, a déli, úgynevezett férfiajtó előtt gyülekezett. Itt afféle laza koncentrikus körök alakultak ki: a központot az idősebb emberek alkották, őket a fiatalabb férfiak gyűrűje vette körül, míg a harmadik, szüntelen mozgásban lévő kör belőlünk, gyerekekből állt. Fél füllel hallgattuk, miről beszélnek a felnőttek, de közben játszottunk is, vagy egymást piszkáltuk. A beszélgetések a férfiajtó előtt, a hangulat, s még inkább az időjárási körülmények függvényében, néha akár egy jó félórányit, vagy még tovább is eltarthattak, máskor néhány percre korlátozódtak, de mindig tovább tartottak, mint azok a női ajtó előtt. Erre gondosan ügyeltek. Nem lenne rendjén, ha az ember előbb érne haza, mint az asszony, s várna rá. Az asszonynak kell fogadnia a ház urát.
Gyermekkoromban Gavrilo Novaković, vagyis Gajo bácsi, a legidősebb mohácsi szerbek közé tartozott, s ahogy sorban meghaltak Jakšo bácsi, Lazo bácsi, Niko bácsi és Vaso bácsi, egyszer csak a naforáért induló sor élén találta magát. Élete során nem sok alkalma volt, hogy valamiféle jogait érvényre juttassa, s most erre az öröklött jogra féltékenyen vigyázott. Bal markában a naforával elsőként lépett ki a templomból, s áthaladva a templom déli oldala mellett húzódó kitéglázott járdán, megállt a fövenyen, s türelmesen várt, mintha vadlesen lenne, miközben jobb kezének ujjaival kockánként rakta a szájába a naforát. Kivárta, hogy az emberek összeverődjenek, üdvözöljék egymást, váltsanak néhány szót, néha még azt is hagyta, hogy beszélgetni kezdjenek a gyapjú, a búza a kukorica áráról, az évszaktól függően, vagy valamivel halkabban a politikáról, de éberen vigyázott rá, hogy ki ne hagyja az első beálló szünetet. Elég volt számára akár csak néhány másodpercnyi csend, s máris belefogott szokott mondókájába: „Tudják, amikor én végigmentem Afganisztánon meg Pakisztánon…”
A templomajtó előtti koncentrikus körök tágulni, hullámzani, lazulni kezdtek. Milan nagyapámnak egyszerre eszébe jutott, hogy ebéd előtt jó lenne meginni egy-két pohár sört, amit Tihomir és Jakšo nagybácsikáim alig vártak, s még néhány ötvenes, hatvanas ember társaságában elindultak a Tadics kocsma irányába. A náluk eggyel fiatalabb generáció tagjai, Šuput Jocoval az élen, a Kis Koronát részesítették előnyben, ahol biliárdozni is lehetett. Megint másoknak eszébe jutott, hogy odahaza valamilyen halaszthatatlan munka vár rájuk, amit még ebéd előtt el kell végezni. Képtelen voltam megérteni, hogy lehet fontosabb egy pohár sör vagy egy biliárdparti, mint az olyan távoli országokról szóló történetek, ahová közülük soha, senki még álmában sem fog eljutni. Csak később értettem meg, hogy ők ezeket a történeteket évtizedeken át hallgatták, s hogy az „Afganisztán, Pakisztán“, ahogy tréfásan az elbeszélőt és az elbeszéléseit is nevezték, a könyökükön jön ki. Amikor valamennyien szétszéledtek, s csak ketten maradtunk, Gajo bácsi is sarkon fordult, s szemmel láthatóan minden harag, vagy sértődöttség nélkül hazaindult, ahol Mileva néni már várta az ebéddel. Az ilyen kicsiny közönség, amely egyetlen kihegyezett fülű tízéves fiúcskából állt, amilyen én voltam, nem felelt meg neki. Azzal meg, hogy én hoppon maradtam, a várt mese nélkül, nem törődött.
Szerencsére Gajo bácsi kitartó volt, az emberek meg néha belátóak tudtak lenni, s hagyták, ha csak rövid időre is, hogy beszéljen. Ezekből a kis töredékekből, mert az egész történet órákig, vagy talán napokig is eltartott volna, megtudtam, hogy Gavrilo Novaković, az idő tájt még ifjonc Gajo, az osztrák-magyar hadsereg katonájaként részt vett az első világháborúban, s a galíciai fronton orosz fogságba esett. Az oroszok, egy nagyobb csapat hadifogoly tagjaként, elszállították valahova az isten háta mögé, meg még azon is túl, a Kaspi-tenger vidékére. Ott érte őket a forradalom, meg a cári birodalom összeomlása. Egy sor megpróbáltatás és bolyongás után, egy angol misszió fogadta be őket, s Afganisztánon meg Pakisztánon át, az egész csapatott elkísérték tengerparti gyarmataikra, ahol behajózták és Európába szállították őket. Nyilván nyár lehetett, amíg gyalogosan átkeltek a hatalmas hegyeken, szorosokon és folyóvölgyeken keresztül, mert Gajo bácsi töredezett, meg-megszakított elbeszéléseiből, emlékezetemben csak a szikrázó napsütés, a sziklákról visszaverődő vakító fény, a kéklő ég a fejük fölött, és a nem kevésbé kékvizű patakok csobogása a lábuk alatt maradt meg. És a hőség, a hőség és izzadtság, míg végigvonultak a nyomorúságos településeken, vagy a hegyek között, miközben a csúcsokról, mint valami erődítményekről, furán öltözött, hosszú puskákkal fölfegyverzett törzsi harcosok fenyegető tekintetei kísérték őket. Csak jóval később tudtam meg, micsoda hidegek és havak tudnak lenni ezen a vidéken, mert Gajo bácsi visszaemlékezéseiben mindig sütött a nap, s az ájulás környékezte őket a megerőltető gyaloglás során. S mégis, minden megpróbáltatás és nehézség ellenére, hihetetlen élményekkel gazdagodva, szerencsésen hazaért szülővárosába, s megérkezése után rögtön elkezdte mesélni a történeteit: „Afganisztán, Pakisztán…” Ezek az elbeszélések végigvonultak a zivataros huszadik század húszas, harmincas, negyvenes, ötvenes évein, s kicsit belenyúltak a hatvanasokba is, de én mindig befejezetleneknek éreztem őket. Időközben kitört, majd be is fejeződött a második világháború, elmentek a németek és jöttek az oroszok, de Gajo bácsi életében két ország maradt a világ közepe: „Afganisztán, Pakisztán”.
*
Miután a mesemondásból akkoriban sem lehetett megélni, a mi mohácsi afgánunknak a hadifogságból való visszatérte után valamilyen munkát kellett keresnie. És talált is. Mezőrendőr lett. Azt a kis földjét, amije volt, bérbe adta, a szőlőt meg a kertet megművelte a felesége, Mileva néni, meg ő is segített, amikor nem volt szolgálatban, s így valahogy megéltek. Puskát is kapott, meg egyenruhát, ami magas, szikár termetén jól mutatott, s illett éles tekintetéhez. Mindez nagyon is megfelelt neki. Városi szolgálatban lenni biztos megélhetést jelentett számára és családja számára, öregségére pedig nyugdíjat, amiről a parasztemberek álmodni sem mertek. A puska meg az egyenruha tekintélyt kölcsönöztek viselőjüknek, ami a kiszolgált hadfinak kifejezetten tetszett. A mezőrendőri feladatot lelkiismeretesen ellátta, s a városvezetés elégedett volt vele. Minden a legnagyobb rendben ment tehát, de… Amikor minden rendben megy, mindig beleszól valamilyen „de”.
Egy napon Gajo bácsit behívatta a városi főjegyző. Ő ezt egy kicsit furcsállotta, mert mi dolga van a főjegyzőnek egy mezőrendőrrel, de hát a beidézésnek eleget kellett tenni. Miután hellyel kínálta, a jegyző minden kertelés nélkül rátért a lényegre.
„Tudja”, kezdte magyarázni, s egyenesen a szemébe nézett, „utasítás jött a minisztériumból, hogy mindenki, aki állami szolgálatban áll, s mint tudja a városi szolgálat is annak számít, magyar vezetéknévvel kell, hogy rendelkezzen. Eszébe jutott végre az uraknak ott fönt Pesten, hogy az országot a háború után éppen azok a népek csonkították meg, amelyek együtt éltek velünk, de nem voltak magyarok, s most meg akarják tisztítani az állami intézményeket a maradékaiktól. Aki nem magyar ebben az országban, az lehet bármi: földműves, iparos, ügyvéd, orvos, patikus, de állami tisztviselő nem lehet. Hát most döntse el maga! Vagy megváltoztatja a vezetéknevét, s a Novaković helyett választ magának egy tisztességes magyar nevet, vagy kénytelenek leszünk megválni magától.”
Míg ezt a tirádát hallgatta, Gajo Novakovićnak föl-alá kezdett járni az ádámcsutkája, de uralkodott magán. Két gyerek apjaként, nem hamarkodhatja el a választ. Nagyon udvariasan, kimérten azt felelte a jegyzőnek, hogy váratlanul érte a dolog, s nem tud ilyen gyorsan dönteni. Meg talán a feleségével is meg kellene beszélnie.
„Természetesen”, mondta jóindulatúan a jegyző. „Nem is úgy gondoltam, hogy azonnal döntsön. No meg kell egy kis idő ahhoz is, hogy kiválasszon egy szép magyar nevet, olyat, ami igazán tetszik, nehogy később megbánja a választását. Látja, micsoda előnye van. Az emberek általában megöröklik a családnevüket, s azt viselik, akár tetszik, akár nem. Maga meg saját ízlése szerint döntheti el, hogy fogják hívni. Egyébként nem is kell sokat törnie a fejét. A minisztériumból kaptunk egy egész listát azokból a nevekből, amelyeket javasolnak. Itt van, nézze át, és válasszon”, tolta eléje az asztalán fekvő füzetfélét.
„Köszönöm”, mondta udvariasan Gajo, de nem nyúlt a füzet után, hanem elköszönt a jegyzőtől, és távozott.
Amikor már másnap újra megjelent, a jegyző kissé meglepődött. „Nem kellett volna ennyire sietnie”, mondta. „De ha döntött, foglaljon helyet és mondja.”
„Megváltoztatom a nevemet”, mondta Gajo, egyelőre még Novaković, vigyázzállásba vágva magát, mint aki jelentéstételre készül.
„Miért nem ül le?”, kérdezte előzékenyen a jegyző, de Gajo, mintha nem is hallotta volna, továbbra is úgy állt ott, mint aki karót nyelt.
„És melyik nevet választotta?”, kérdezte rövid szünet után a jegyző, amikor látta, hogy a jóember nem akar leülni.
„Novák”, felelte Gajo, s épp csak hogy nem szalutált.
„Novák?”, lepődött meg egy pillanatra a jegyző, majd elnevette magát. „Hát ez nagyszerű”, mondta. „Igazi szép magyar név. Ismertem több embert is, akinek ez volt a családneve. Ezt jól kitalálta. Valójában nem is változtatta meg a nevét, csak elhagyta azt a szerb –ovics végződést, s máris magyar ember lett magából. Gratulálok, Novák Gavrilo! Maga nem csak a legjobb, hanem a legbölcsebb mezőrendőr is az egész mohácsi határban.”
Amikor kilépett a jegyzői szobából, Novák Gavrilo, azaz Gajo halkan elkáromkodta magát, s elhatározta, hogy egyszer még elégtételt vesz ezért a megaláztatásért. „Leszek és még Novaković”, sziszegte lefelé haladtában a Városháza bejárati lépcsőjén.
S lőn. Miután tisztességgel leszolgált még vagy jó tíz évet, s elérte a nyugdíjkorhatárt, benyújtotta a fölmondását és a nyugdíjkérelmét, amit elfogadtak. Amikor átvette az első nyugdíját, Novák Gavrilo bejelentkezett a jegyzőnél, aki fogadta őt.
„Parancsoljon, foglaljon helyet”, mutatott a jegyző az egyik székre, s a nyugalmazott mohácsi mezőrendőr ezúttal el is fogadta a kínálást, és leült.
„Mi járatban, Novák bácsi?”, kérdezte a jegyző.
„Tudja, jegyző úr”, nézett a jegyző szemébe Gajo, ugyanolyan nyíltan és egyenesen, ahogy jó tíz évvel korábban a jegyző nézett az övébe, „én már nem vagyok városi, akarom mondani állami alkalmazott, hanem nyugdíjas.”
„Tudom, hogyne tudnám”, csodálkozott a jegyző. Nem értette, miért mondja ezt neki Gajo, amikor ő hagyta jóvá a nyugdíjazását. „De miért jött? Ha valami gondja van a nyugdíja körül, az nem az én hatásköröm.”
„A körül nincs semmi gond”, mondta Gajo. „A postás tegnap hozta ki az első nyugdíjamat. Azért jöttem, hogy adják vissza a nevemet.”
„Miiit?”, meresztette ki a szemét a jegyző, s tátva maradt a szája, mintha még mindig azt a meghosszabbított iii-t ejtené. Hogy adjuk vissza a nevét?”
„Igen. Adják vissza azt az ović-ot, amit lefaragtak az én szerb nevemből. Én Novakovićként születtem, s Novakovićként akarok meghalni is.”
A jegyző még mindig csodálkozva nézett rá, aztán elhúzta a száját és elkezdett nevetni. Előbb csak halkan, visszafojtva, mintha nyögdécselne, majd egyre erősebben, hangosabban. „Hát ez…, ez…, ez hihetetlen”, nyögte ki fuldokolva, aztán a hasára tette a kezét, nehogy sérvet kapjon a röhögéstől.
Gajo, akit még mindig Nováknak hívtak, fölállt, s ki akart menni, de a jegyző visszatartotta. „Üljön le, üljön le”, nyögte ki könnyeit törölve, s újra rázni kezdte a nevetés.
„Hát ez zseniális”, mondta a jegyző, amikor kissé összeszedte magát. „Ilyet még nem hallottam… És maga ezt komolyan gondolja?”, kérdezte lélegzetvételnyi szünet után, amikor lecsillapodott.
„Igen”, hangzott a tömör válasz.
„Figyeljen ide, jóember! Én a maga nevét nem vettem el, az ilyesmi egyébként nem is tartozik a hatáskörömbe, s nem is tudom visszaadni. Maga mondott le róla önként, amikor aláírta azt a kérelmet, amelyet – tény, ami tény – én állítottam össze, s én is küldtem el a Belügyminisztériumnak. Az ilyen kérdésekről ott döntenek. Vagy elfogadják, vagy elutasítják. Én még egy kérelmet magának nem fogok írni. Írja meg maga. Én továbbítani fogom, ugyanúgy, mint az elsőt. Ez hivatali kötelességem. És most, a viszontlátásra.”
Amikor kilépett a Városháza kapuján, Gajo egyenes a Paska ügyvédhez indult, aki a mohács szerbek ügyes-bajos dolgait intézte, ha jogi segítségre volt szükségük. Doktor Paska megírta a kérvényt, mindenféle indoklással alátámasztva, ráragasztotta a szükséges okmánybélyeget, s azt mondta, saját kezűleg viszi el a jegyzőnek, mivel úgy is dolga van a Városházán. Gajónak a kérvény félhavi nyugdíjába került, de nem sajnálta. Csak jöjjön meg a jóváhagyás.
Eltelt néhány hónap, talán fél év is, amikor a postás ajánlott levelet kézbesített a számára, amelyen a Belügyminisztérium pecsétje állt. A kiszolgált frontharcosnak és nyugalmazott mezőőrnek remegett a keze, míg a borítékot nyitotta. Csak akkor nyugodott meg, s lélegzett föl, amikor szétnyitotta a levelet, s végzésben ott látta a maga régi-új vezetéknevét – Novaković.
Gajo bácsi a neve körüli hercehurcáról nem szívesen beszélt. A történetet másoktól hallottam. Az ő elbeszélése másról szólt, de mindig egy és ugyanaz volt. A soha be nem fejezett, soha végig nem mondott történet: „Tudják, amikor én végigmentem Afganisztánon meg Pakisztánon…”
Illusztráció: Hegyek Afganisztánban (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
