Füleki Gábor: Weöres Sándor sámándobja
Weöres Sándort – halálának immár harminc éves, alakját egyre térszerűbben láttató-kibontakoztató, perspektivikus távlatából – bízvást sorolhatjuk a huszadik századi magyar költészet legjelentősebb alakjai közé, olyan költőként tudva és megismerve őt, mint aki hazai líravilágunkban gyökeresen újat, addig ismeretlent mondott – gondolva itt művészetének ókeleti ihletésű, sőt őskori forrásvidékű közlendőire, metafizikai mélységeire és távlataira – mindezt a legváltozatosabb és legmagasabb szintű formai köntösökbe hol sugalmazóan beletitkolva, orfeuszian sejtető versbeszéddel ránk igézve, varázsigeként ránk olvasva, hol a legegyszerűbben, szinte aforisztikus tömörséggel kijelentve.
E rövid írásban a költőnek egy olyan alkotásával szeretnék foglalkozni, mely az ember helyét keresi és – vélhetően – találja meg a világegyetemben. A vers, a nominális stílusú Dob és tánc (1962) rejtélyes szószövete sajátos belső ívet alkot, amely minden evilági folyamat alapsémájának, a keletkezés – folytatódás – pusztulás egymásutánjának igen tömör, jelzésszerű utalásokból építkező megvalósulása. Természetesen Weöresnek számtalan e témát megéneklő verse van, hiszen életművének lényegi törekvése a fenti gondolatkör minél teljesebb kifejtése, a világ és a teremtés, az ember és a lét viszonyának autentikus ábrázolása, e műben azonban a költőnél szokatlanul szűkszavúan a folyamat végsőkig csupaszított, mindössze szavakból vagy egyszerű birtokos szintagmákból felépített lényegét láthatjuk.
Dob és tánc
csönd
béke
csönd
béke
fény
csönd fénye
béke csöndje
fény békéje csönd
fényes csönd béke
csönd béke fény
béke csöndes fénye
fény csöndje
csönd csöndje fény fénye béke
csönd fény
lombban kő
csönd köve
kövön fény csöndje
kőben csönd béke
kő békéje béke köve lombban
csönd fényes béke
kő lombban fény
kút csöndje fű
kútra hajló béke csönd
kút békéje inda
fű inda kő
lomb hintája kúton
fény ingája kútban
csönd dajkája
csepp
csepp
kút cseppje
cseppek csengő csöndje
csönd cseppje fény
kút habja kő lombja
fény csöndje béke
szél víz föld
kis patak irama
fény halmai
föld keblei
kút karjai
kő lábai
víztüdejü szél
lombtorkú csönd
fűruháju fény
kőarcú béke
reggel
dél
este
éj
hajnal karéja
dél sziklája
alkony karéja
éj sziklája
csönd
béke
fény hímzése
hab szövése
szél fonása
füst rovása
tűz írása
örökös szálak verejtéke
só
orsó
koporsó
kop
kop
harkály
óriási csönd órája
sok külön kis csönd ingája
kövön gyík
fénylő néma bálvány
béke veled
szeretőd lappang
virágzó ág rejtekében
párod rejlik
minden kapu hajlatában
rend
ünnep
béke
rend köve
ünnep lombja
csönd füve
béke kútja
szállj békés lomb csöndje
fényes ünnep ága lengj
ima irama
unalom fénye
csönd ünnep béke rend szállj
ima fény ünnep lengj béke
fény csönd
béke
csönd
csönd
béke
béke
Ez a mű szikár tömbszerűségében teljesen orfeuszi, tiszta zeneköltészet, a hangtalanul teljes zengést valósítja meg, ahogy ekkoriban a költő sok más műve is, pl.: hosszúversei, a Suhanás a hegedűkön, a Tizenegyedik szimfónia, stb. Ám éppúgy, mint azokban, a hangzás fátyla mögött megbújik a kitapintható, felfejthető jelentés, vagy jelentések sokasága.
A Dob és tánc egyedülálló mű a magyar irodalomban. Írásjelekkel nem tagolt, nagybetűk nem tarkítják, köznapi értelemben vett mondatokra sem oszlik. Sorainak hossza szeszélyesnek tűnően váltakozik, a rímelés sem általános tulajdonsága. Mégis szerves és egységes egészet alkot, ahol minden szónak kimozdíthatatlan helye, súlya, szerepe van. Eddig általában szóvariációs versjátékként értelmezték a verset, vagy a nyelv létrejöttét ábrázoló alkotásként. Ez utóbbi valóban elfogadható, hiszen ahogy a kezdetben különálló szavak megszaporodnak, s egymásba kapcsolódva lassanként táncba kezdenek valamely titokzatos rendező elv, dobszó – azaz a mindent átható világritmus – hatására, s az egy-két szavas struktúrákból végül teljes, összeolvasható mondatokhoz jutunk – mindez a fenti értelmezést alátámasztja, megerősíti. Sőt, az is, hogy a vers Weöres köteteiben a világháborús borzalmakra emlékező, világkatasztrófa hangulatú Kilencedik szimfónia után következik, amelynek negyedik tétele – A szörnyeteg szétzúzódása – lírai aleatóriával dolgozik, automatikus írásmódjával mintegy hordozó közegét, a nyelvet is megölve, szétrombolva; hogy aztán az ezt követő Dob és táncban elemi építőköveiből alkossa meg újra.[1] A szörnyet megnevezi, s ezáltal legyőzi, eltünteti, s utána a semmiből, a csöndből indul az új kezdet, az új nyelv.
A vers szövetében azonban egy ehhez hasonló menetű, mégis meglehetősen különböző másik jelentéssík is végighúzódik. Figyelmes olvasással, belegondolással könnyen rádöbbenhetünk: ez a vers is, akárcsak a Hatodik szimfónia, a világlét periódusait bontja ki, foglalja össze. Mindennek felismerését a strófatagolás nagyban elősegíti, de már ennek vizsgálata előtt is feltűnik, hogy a költemény valamilyen ívet ír le: a befejezés visszatér az indítás szavaihoz. A vers kezdete: ,,csönd / béke / csönd / béke / fény“, vége: ,,béke / csönd / csönd / béke / béke “. Valahonnan elindultunk, és valahová – ami látszólag ugyanaz – elérkeztünk. Ezt a látszólagosságot a szavak sorrendje jelzi – és természetesen a felderítendő szövegösszefüggés.
Ha a versindítást vizsgáljuk, három központi jelentőségű szóra bukkanunk: csönd, béke, fény. E szavak önmagukban alkotnak sorokat, mintegy az elmondás ütemére is figyelmeztetve: lassan! mélységet, magasságot, súlyt adva e szavaknak. Az ötödik-hatodik sor már kétszavas és grammatikai kapcsolás: birtokos viszony jelenik meg benne: ,,csönd fénye / béke csöndje ” – ezzel indul a motívumok zeneszerű egymás körül keringése, a mozgás, kilendülés a teremtetlen ősállapotból, a mozgásfölötti ős-egészből, melyet az első öt sor fejez ki.
A csönd és a béke valószínűleg mindörökké megmaradna, ha nem avatkozna be a mozgást okozó: a fény, amely megvilágítja az őskáoszt, amelyből – ki tudja, miért – fölfakad. A 8. sor már három szóból áll, melyek mérlegkarként kapcsolódnak egymásba: ,,fény békéje csönd“, majd a 9. sor új elemet hoz: az ,,-es” melléknévképzőt: ,,fényes”. Az ősnyelv tehát új szófajjal bővül. Ezután a három alapszó – immár egy sorban – megismétlődik, mutatva, hogy az ősharmónia még töretlen – ha már nem is sokáig. Mert tovairamodnak a szavak, s a strófa végén már szótőismétléssel is találkozunk: ,,csönd csöndje fény fénye béke”. Ez azt jelzi, hogy a gomolygó ősvilág túltelül önmagával, tovább kell lépnie a változás felé. S ez egy pillanatnyi várakozás után meg is történik: átlépünk a második szakaszba, melyben új elemek jelennek meg, olyanok, melyek már a megteremtődő földi világ alkotóivá lesznek: lomb, kő és a ,,-ban” rag, amely itt az elemek egymásban foglaltságának kifejezője, akárcsak imént a birtokosjel.
A harmadik szakaszban a weöresi líra egyik kulcsmotívuma tűnik föl: a kút. A kút őselemeket összekötő kapocs: földbe vájt vizet és levegőt tartalmazó objektum, melynek tükrén (ha az Egyenlítőtől nincs túl messze) a Nap tüze is megcsillanhat. Kapcsolat égi és földi szféra között, mindkettő jegyeit magán hordozza, mégis sajátos hangulattal, jelleggel bír. Az ősmagyar mitológiában az égiek egy felső kútba tekintve teremtik meg a földi világot, s ebben a versszakaszban valószínűleg ez köszön vissza. A dobjával és rituális táncával révülő sámán, táltos is át tud járni ezen a kúton a felvilágba, Holle anyó kútján, az ősgermán mitológia ősköd- és folyószülő kútján. Weöres utolsó kötetének címe: Kútbanéző, utazás a lélek tudatmélyi szakadékaiba. A Suttogás a sötétben című prózaversben a véges igények fölé emelkedő lélek kútból száll fel. A teljesség felé pedig a határolt lelket nevezi kútnak, s az annak mélyén rejlő határtalan talajvizet a változásfeletti létnek, ahová le kell szállni, amit el kell érni.
A Dob és tánc eme részében tehát minden bizonnyal a földi világ megteremt(őd)ése folyik. Jellegzetes a ritmikus mozgást kifejező elemek megjelenése: az inda már kúszást, termékenységet sugall, az inga, a hinta és a csepegés pedig még világosabban megjeleníti a földi rend beálló periodikus ismétlődéseit. A szakasz ismét erőgyűjtő-megpihenő sorral zárul: ,,fény csöndje béke“.
Ezután új változás történik a világban, immár a Földön: három őselem: szél, víz, föld, a kis patak segítségével (mely az értelmet adó isteni lehelet jelképe lehet) megalkotódik az ember. Ezt a költő úgy ábrázolja, hogy az eddigi kulcsszavakat az emberi testrészekkel állítja birtokos viszonyba: ,,föld keblei / kút karjai“, stb. A föld fia tehát az ember, s majd meg kell találnia benne/rajta a helyét. Ezt az otthonra találást jeleníti meg az ötödik strófa. A tudatára ébredő ember fölfedezi az időt, mert erre ráébreszti a napszakok – évszakok ciklikus váltakozása. Mindezen szakaszok megfigyelése a virrasztásra is utal: a világ megfigyelése kezdetét veszi. S ismét egy pillanatnyi nyugalom, felcsillan a csönd – béke motívum, hogy ezután kifejlődjenek az emberi tevékenységformák: szövés, fonás, írás, csupa illékony elemmel asszociálva: fény, hab, szél, füst, tűz. S mindez ,,örökös szálak verejtéke” , mely az örök emberi munkát, küszködést jelképezheti. A verejték sója felidézi a (céltalanul?) körbe-körbe pörgő orsót, mely akár a Moirák orsója is lehet –, s innen már csak egy szójátéki-asszociációs ugrás a halál képzete, a koporsó. S ez a mulandóságra figyelmeztet, s ezért újra az időre terelődik a hangsúly, harkálykopogás, és egy érdekes oppozíció: ,,Óriási csönd órája / sok külön kis csönd ingája”, mely a bontatlan teljes-időt szembevillantja az evilági jelenség-idővel. Ekkor a képsor szinte megáll, kimerevedik, akárcsak az emberteremtés végén. Ott: ,,kőarcu béke“, itt pedig: ,,kövön gyík / fénylő néma bálvány ” Mit jelképeznek ezek a sorok? A vallás születését, a fétisizmust, totemizmust? A kő élő testté válását? A kérdezhetetlen transzcendens némaságát? Nem lehet tudni pontosan – az orfeuszi versbeszéd sugallata sokágú.
A vers utolsó szakaszához érve, mely üdvözléssel kezdődik, megjelennek az igék, s éppen a szerelemmel kapcsolatosan. Az ember párt talál magának, s a szerelmest érzelmei elősegítik abban, hogy külön-lévő egyéniségétől megszabaduljon, s a világban való lét ünneppé váljon számára, melyben minden mindennel egyesül. A versritmus felgyorsul, ugyanakkor itt lelhetők fel a leghosszabb sorok: ,,csönd ünnep béke rend szállj / ima fény ünnep lengj béke”, a hang magasztossá válik, majd hirtelen lecsillapodik: a lírai hős visszatalál az ős-egészbe, amellyel a vers indult. Vagy ez nem ugyanaz az ős-egész lenne? Talán egy új-egész? A vers a bontatlanból kibomló külső világ képével indult – s a bontottságából újraegyesülő belső világ képével zárul. S tudható, hogy a külső és a belső lényegében azonos. Tehát ez a két ősállapot is lényegileg azonos, noha megjelenésükben különböznek. A költemény belső íve teljessé válik, a világidőt végigjárva körbeértünk, noha mégsem egészen ugyanoda – így a körforgás spirális úttá emelkedik. Teljes létfolyamatot bemutatva befejezése pedig az Istennel való egyesülés ábrázolásának tekinthető, amely – ha csupán pillanatokra is – a földi életben megvalósulhat.
Jegyzet
[1] Bata Imre: Weöres Sándor közelében, Budapest, Magvető, 1979, 322–323. l., szintén megemlíti Kappeller Rita Hangzás és versritmus Weöres Sándor Dob és tánc című versében. Orpheus noster, VI. évf. 2014/4. 73-84. l.
Illusztráció: Weöres Sándor (Apostol Pál fényképfelvétele)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
