Karsai János: Labirintusok
Ugyan azon a napon, amikor Velence összes gondoláját feketére festették, szegény Joachim von der Vogel egy aprócska versikével bajlódott több száz kilométernyire onnan. Ő volt Birnham erdejének egyik fája, amelyik a fejszecsattogást hallva a sorsszerűségen elmélkedett, miközben rálátása sem volt az őt valójában mozgató dolgokra. Lehet most azon tamáskodni, hogy mennyire a kozmikus egészet megcélzó munka volt készülőben, vagy csak egy moralizáló, ismeretlen érzésektől túlfűtött fűzfapoéta kezdetleges szárnypróbálgatásai kerültek papírra. Sercegett a libatoll, meg-megrebbent az olajmécses bizonytalan fénye, óriásra nőtt árnyak táncoltak a piciny szoba falán. A pirkadat első fényei ha remekművet nem is találtak, de egy feltüzelt lelket minden bizonnyal, aki merengve bámulta a csonkán hagyott ulmi dóm tornyát.
Mi lehet közös egy birnhami vörösfenyő és egy félbe hagyott templomtorony között? Esetleg az az ember, aki összeköti azokat? „S Machbetnek integetvén töltöttem be a setét jóslatot” mondta az utolsó sor. Sajnos nem Joachim von der Vogel a megoldás. Ő csupán egy eltévedt emberke. Egy olyan emberke, aki egy labirintusban tévedt el.
Ha úgy vesszük, hogy a birnhami erdő és az ulmi dóm félbehagyott tornya ugyan annak a labirintusnak egy-egy része, rögtön érthetőbbé válik a történet. De hogy jobban rálássunk a dolgokra, talán ismernünk kéne a labirintusok természetét. Mert e témában mindenki a knosszoszi palota építményére gondol, amelyben a gonosz Minotaurusz felkoncolja és megzabálja tévelygő áldozatát. A labirintus azonban ennél jóval több.
Először is két fajta labirintus létezik. Az egyik nem enged ki, vissza a bejárathoz, a másik nem enged át, a keresett kijárathoz. Az elsőre a krétai a legjobb példa, a másodikra Kiltiadesz csodálatos folyosói, amelyeket a szürakuzai királyi palota bejárata elé emelt, az orvgyilkosoktól rettegő uralkodó kívánságának megfelelően. Aki nem ismerte az egyetlen helyes utat, azzal a rejtett csapdák végeztek. Egy lakoma után maga a király tévedt el részegen saját labirintusában, és csak a falak lerombolása után találták meg holttestét az egyik sarokban.
Aztán van, amelyik játékos, van, amelyik gyilkos. Veii királya olyan útvesztőt építtetett, amely tele volt csapdákkal, tőrökkel, hurkokkal. Mágikus ábrákkal festették tele azokat a halálraítélteket, akiket lándzsákkal kényszerítettek be a csontokból emelt kapun. Ellenben a reneszánsz pusztán játéknak tekintette a szépen nyírt bokrok közötti sétálgatást. Néhány fordulóban bortól, gyümölcsöktől roskadozó asztalok várták a tévelygőket.
Egy görög bölcs az asszír uralkodónak furcsa tornyot tervezett a sivatagba. Csupán egyetlen bejárata volt a kör alakú toronynak, belülről azonban végtelen sok, de ezek az építmény belsejébe vittek vissza. Aztán nem sokkal később felépült egy másik: egyetlen bejárata volt, de kijárata egy sem. Ötezer rabszolga tűnt el ezekben. A király homokkal temettette be a két hengert, egyik belsejében a görög bölccsel.
Visszatérve Vogel gyengécske poémájára, költőnk először a birnhami erdőben veszett el, majd Machbet verslábaiban, végezetül az ulmi dóm építési ütemtervében. Összekapcsolta a dolgokat, s arra az egyszerű következtetésre jutott: ez bizony labirintus. Avarroes leírta: mindegyik labirintusban a legrövidebb út egyben a helyes út, ezért összepakolta szegényes holmiját, s elindult felfedezni a skót felföld kies vidékét. Rossz választásnak bizonyult. Eltévedve egy labirintusban nem új folyosókat kell felfedezni, hanem visszatérni a kiindulási ponthoz. Nürnbergig sem jutott, amikor az a gondolat vert fészket a fejében, hogy inkább Kréta felé kellene vennie az irányt, megkeresni az origót. Ugye, hogy egy labirintusban bolyongva ez nem egy működő terv?
Szerencsétlen hősünk tehát már az első lépések után még inkább tévútra lépett. A Minotaurusz a zürichi pályaudvaron várta, ellopta minden értékét, ezzel kivégezte, mint egy kutyát. Ki lesz vajon a következő áldozat?
Azóta elkészült a gyönyörű torony Ulmban, csodáltam a föld görbületét a magasból, amikor az jutott eszembe, hogy vajon Einstein járt-e itt?
Vogel kézzel írott verseire nem sokkal korábban a bolhapiacon akadtam, potom tíz márkáért vehettem meg a dőlt betűkkel telerótt öt oldalt. Amikor este, a szállodában elolvastam a birnhami erdőről szóló verset, jöttem rá, hogy most már magam is egy labirintusban tévelygek, s az ulmi születésű Einsten pusztán egy elágazás. Amin elgondolkodtam: egy újabb fajtájú útvesztő, amelyik nem állandó, hanem folyamatosan változik, akár egy élőlény. Amit nem tudtam: hol léptem be, merre keressem a kiindulási pontot?
Utam innen Bernbe vitt, ahol az állatkertben fedeztem fel a szerencsétlen medvék kifutójában az asszír tornyok egyikét. Szegény, tikkadt macik helye volt a homokkal betemetett hengerek egyike. Mindenki egy labirintus foglya tehát? Összeírtam az útvesztők fajtáit: építmények, melyek lehetnek átengedők, vagy benntartók. Ezek vagy állandóak, vagy változók, szimmetrikusak, vagy nem, matematikai formájúak, vagy amorfok. Készülhetnek kőből, tüskés növényzetből, kukoricából, sövényből. S ott vannak a természetes labirintusok, melyek közé tartozik például az ingovány, vagy a futóhomok, az örvényekkel teli folyó. Már ezeknek a variációi is több száz lehetőséget adnak.
Elégedett voltam, alapos munkát végeztem, de a kisördög csak megszólalt bennem: akkor is te merre is vagy, milyen útvesztőben?
Az a baj, hogy minden labirintus predesztinál, kijelöl, meghatároz, előír. Thészeusz átlépte a lehetőségeket, bevonta a képletbe Ariadnét és a fonalát, új szereplőket kapcsolva a játékba. Sikeresen teljesített is. Azonban ki jöhetne velem Bernből Birnham erdejébe, hogy ne tévedjek el a fák között? Ezernyi integető fa között megtalálni a helyes irányt? Birnham a helyes irány? Úgy véltem, hogy nem, az Vogel labirintusa, mi csupán kereszteztük egymás ösvényeit, ráadásul más-más időben. Okulnom kellett a példájából, a labirintus magába zárta, nem vitte semmire, írásai, a birtokomban lévők kivételével, elkallódtak, mint ő maga.
Szerencsére a Berni Egyetem könyvtára őriz néhány igen értékes ritkaságot is ezzel a témával kapcsolatban. Benoit de Sainte More és Konrad von Würzburg munkáit tanulmányozva jöttem rá, hogy az origó nem más, mint Trója. Hermesz és Posszeidon emelt a város köré varázslatos falat, Priamosz népe pedig Kréta szigetéről eredeztette magát. A várost csellel védőket csak egy másik csel volt képes legyőzni. Azonban Trója neve is egy talány lett mára, hova utazzak a rengeteg Troyes, Thraian, Trojan, Troie, Trulla közül? Merre található az én városom? Amit annyira védtem, és amit fortéllyal vettek be? Nem szerettem volna kimondani, de kénytelen-kelletlen nem maradt más választásom, mint az a település, amit bejártam keresztül-kasul, eltévedtem benne ezerszer, új utakat és tereket fedeztem fel nap mint nap, s nem akartam megosztani senkivel, annyira szerettem, pedig közben odaadta magát mindenkinek, megnyílt, csábított és elnyelt mindenkit, és azt láttam, hogy kacérkodik mindenkivel, csak velem nem. S ekkorra sikátorai, aprócska hídja, a csatornák mellett futó utcácskái mind rendszerré álltak össze bennem, s nem volt szükségem többé térképre, mert ismertem, enyém lett, elhagyott és felemelkedtem: Velence.
A vonat Zürichbe vitt, megálltam annál az oszlopnál, ahol szerencsétlen Vogelt kifosztották, taxi vitt a reptérre, onnan irány a „serenissima” labirintusa. Megnyugodtam, itt van hát a kiindulási pont, ahová nem visszatérnem kell, hanem át, túl, el innen. De merre? Bejártam Muranót, Buranót, a Lidót, s éppen Torcello szigetére igyekeztem, amikor elfutott a Santa Lucia pályaudvar előtt az a tarka kutya. Ahogy ránéztem, az jutott eszembe, hogy ilyen keverékeket csak Lengyelországban látni, Krakkóban. Három napomba telt, mire odaértem.
A történelmi belvárosban, a Hotel Francuskiban szálltam meg, nem messze a híres „Posztócsarnok”-tól. Mániákus sétákba kezdtem, minden nap bejártam a kopott kövekkel kirakott régi utcákat, jeleket, figyelmeztetéseket kerestem, de nem találtam mást, mint rissz-rossz ételbárokat, füstös kocsmákat. Aztán benyitottam azon a jeltelen kapun, ami mögött a Jagelló Egyetem csaknem ezer éves udvara aludt. Olyan volt az egész, mint egy ismétlés: mindezeket a helyeket már meglátogattam, csak össze-vissza, nem ebben a sorrendben, nem céltudatosan. Már megélt folyosóit járom a labirintusomnak, figyelnem kell a „Trémaux és Maurice- szabály” alapelveire: „A kereszteződéseknél tegyél egy jelet. Ha eltévedtél, fordulj vissza, és tegyél még egy jelet. Így tudod, hogy jártál már arra, s az út nem vezet sehova.”
Ahogy Vogelnek Londonba kellett volna mennie (Machbet volt az egyik jel, a birnhami erdő a másik, hogy Skócia zsákutca!), nekem Amszterdamba vitt az utam, majd könyörtelen egyenesek mentén bebarangoltam Európát. Egyre kevesebb ismert várost látogattam újra, s hagytam jelet tétova szignóim mellett.
Most itt állok Budapesten, a Király utcában egy ház csukott kapuja előtt. Sétáltam már itt. Nem tudom, hova lépek be: egy egyszerű, belső udvarba, vagy egy müncheni sörözőbe. Azt sem látom, vissza bírok-e jutni Pestre, vagy keresnem kell egy újabb ajtót, hogy tovább léphessek.
S ha meghalok valahol, teszem azt egy római sikátorban, netán az Esquilinuson, a pályaudvar mellett, akkor megtaláltam a kijáratot, vagy végképp, örökre fogoly maradok, maradtam?
Illusztráció: Az Ulmi Nagytemplom (wikimedia commons, 2014)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
