Lukáts János: Velence nem süllyed el…
Örömujjongással futottak ki a csomagmegőrzőből, és egymás kezét fogva betáncoltak a pályaudvar várócsarnokába. A hangosanbeszélő ékes olaszsággal harsogta információit, a szövegeket vidám zene szakította meg. Kora reggel volt Velencében, néhány perccel múlt hét óra. Megálltak a lépcsősor tetején, és kezüket az ég felé dobálták. Gyenge szellő fújdogált — tengeri szél, ezt mindketten érezték. Beleszimatoltak a levegőbe, arcukat a fényben fürösztötték.
Velence modernebb része volt ez, idáig engedték bejönni a vonatot, az autóbuszt, a járművek végtelennek tűnő hídon mehetnek vissza a szárazföldre. De ők most ezzel nem törődtek, Velencével törődtek, víz és föld ölelkezésével, a gyalog várossal. Olyan városban, ahol nincs helye autónak, a hajóké a főszerep. Már úton voltak a korai vaporettók, vitték munkába a velenceieket, és reggeli városszemlére az utazókat.
A Nagy Csatorna első métereinél álltak. „Túlsó part” volt az egész város, a közelség és a távolság játszott egymással mindenütt, hogy ne jöjjön a szomszéd part túl közel, arról a lomha-fürge lagúnák gondoskodtak, de hogy ne maradjon elérhetetlen messzeségben, arra négyszáznál több velencei híd szolgált. — Négyszáz híd! – Lőrinc számolni kezdte a világ hídjait, amelyeket eddig életében látott, harmincegynéhánynál elakadt.
Már nyitottak a pékek és a fagylaltosok, a halsütő bontogatta bódéját, a szalmakalapárus fiú is rakosgatta ki portékáját. A híd kőkorlátjának dőltek, alattuk elporzott egy vaporettó.
– Ott a sárga nyíl! – egyszerre vették észre a saroképületen a táblát, amely Velence barátainak szólt, Velence szerelmeseinek: Rialto, mellette San Marco.
Lőrinc és Viola már otthon betanulta Velence térképét, ismerték a hal formájú szigetdzsungelt, amelynek a szeme táján található a főpályaudvar, testén fordított S alakban kígyózik végig a Canal Grande. A hal hasa táján keresendő Szent Márk tere, amelyet Európa legnagyobb hadvezére Európa legszebb szalonjának nevezett. Középen pedig ott az álomhíd, amelynél célba ér a sárga nyíl — a Rialto. Kézen fogták egymást, úgy vonultak végig Velencén.
– Nem sodródunk a tömeggel! – egyeztek meg néma szemöldök felhúzással, és kiálltak a nemzetközi sodorból. Egy kis csatorna kanyargott mellettük, a kanyarban négyszögletű terecske napozott, középen díszbe öltözött kőkút. Zöld zsalus ablakok, tulipánt formázó kémények. Négy-öt galamb tartott a téren őrjáratot, a nap sugara éppen a nyolcszögletű kút közepére esett.
– A környék ivókútja – Viola a kút kőperemére könyökölt. – Középkor! – Lőrinc szinte várta, hogy a zsalugáteres ház kapuján kilépjen egy rokolyába és szattyánbőr papucsba öntözött donna, és vizet húzzon a kútból hosszú kötélen, csábítóan odacsacsogjon neki valamit, talán nem éppen vízről és kötélről. Hátuk mögött eltöfögött egy fürge motorcsónak.
– Gelato, gelato, fagyiárus! – visongott Viola, és már ott pipiskedett a széles napernyő alatt. A gelatoárus a lapátkával mindegyik gombóchoz hozzámért még egy kicsit, hadd örüljön a sivalkodó vendég. Viola négy gombóccal birkózott, a citromot Lőrinc kedvéért választotta. A sárga nyíl itt kettéágazott — Rialto! – kiáltották egyszerre mind a ketten.
Velencében mindenki fél, hogy eltéved. Velencében mindenki el akar tévedni. Minden lagúna egyforma, mondják a szárazföldiek, minden lagúna más, mondják a velenceiek. A parti házak fölött látni a palotákat, a paloták fölött tornyokat és kupolákat, szárnyas angyalt, esetleg aranyból, a sikátoron át másik hidat, alatta másik lagúnát, amelyik utunkat állja, miközben utat mutat. Hogy lehetne itt eltévedni?!
A maszkaárus… Micsoda tobzódása az álorcáknak, a rémisztő és megnevettető pofázmányoknak! A szépség és a csúfság megannyi kis segítője. Elrejti vagy éppen kiemeli mindenkiből, ami benne lakik, amit titkolni akar, amire vágyakozik. Hétköznapiaknak ünnepi arcot, nagyságoknak és nagyságáknak boszorkányszombatos csúfságot, haláljárás idejére a pestisdoktorok bíbicorrát kínálja. És gyönyörű állatfejeket, gyáváknak oroszlánt, lomposoknak szarvasbikát, jámbor kutyafejűeknek macskaábrázatot. Halványkék selyemkalap alatt ezerfodros gallért, arany skófiumos mellénykét, középütt pedig olyan jámbor macskaarcot, hogy még a legbizalmatlanabb kutyalélek is elhiszi jámborságát. Karneválok napjára, estéjére, de leginkább éjszakájára való álarcok, maszkok, amelyek mögé behúzódni lehet, amelyek alól kikacsintani, talán bizony még kicsókolni is lehet – egészen a következő álarcváltásig.
A Rialto, a híd, valaha az egyetlen a Canal Grandén. Kettős a varázsa ennek a kőhídnak: ha rajta állsz, a lábadhoz fekszik Velence, ha távolabbról szemléled, a kecses ívét mutatja. Hat árkád az egyik oldalon, hat a másikon, középen egy, de az kétszer akkora. Mintha szépséges dísztárgy volna, amelyhez hozzá lehet érni, nemcsak ujjheggyel, de egy kicsit meg is lehet taposni.
A Nagy Csatornán, a Rialto jobb- és baloldalán állnak a legszebb paloták. A paloták sarkánál néhol miniatűr kertecskék, lila akác virít éppen bennük, hiszen húsvét hete van. Mindegyik épülethez magánkikötő tartozik: a gótikus kapu előtt csak két-három lépcső és már szállhat ki és be az utas.
Az apró terecskén át, ahol Goldoni mester áll középen, nagy hasával, nagy kabátban, lagúnák fölött, nincs messze már a San Marco. Fejük fölött éppen tizenkettőt kongat érckalapácsával „a két mór”, ezrek figyelnek fölfelé félig nyílt szájjal, és mondják a maguk nyelvén a számokat, föl, tizenkettőig. Velencében vannak, ahol a világ bármely részéről jött utazó elszámolhat a maga nyelvén tizenkettőig. Ilyen kevés kell a világ öröméhez!
Szent Márkus tere egyetlen óriási sakktábla, minden fekete és minden fehér kockáján egy-egy figura áll. Áll és forog, bámul és tépelődik, térképet emel, és hátizsákot süllyeszt maga elé, integet, és a fejét forgatja. A legszebb szalon fölé a legharmonikusabb prokurációs épület emelkedik, balról a San Marco öt kupolája, számtalan tornya és kőcsipkézete, elöl pedig a dózsék palotája.
– Ma Európában nincs város, ahol egyetlen talpalatnyi helyre annyi ember jutna, mint itt… — kezdi mondatát Viola, de Lőrincből valami őskort idéző hang bömböl ki: — Nem! – és szavait hosszan ismételgeti. Közben a fejét szorítja, egyszerre a homlokát, a tarkóját, a halántékát és a fejforgató izmokat a nyakán. Viola ezt már ismeri: Lőrinc fejgörcsei elemi természeti katasztrófák. Harminc fok meleg van és harmincezer ember a téren – kész a diagnózis. Kézen fogva vonszolja a part felé a fejét kezében őrzőt.
– Kerüld el az oszlopok közét! – nyöszörgi a migréntől megsújtott egyén.
– Szóval még babonás is! – állapítja meg magában Viola, bár tudja, a velenceiek hétszáz éve elkerülik a két obeliszk közötti részét a sétatérnek. Ott állott valaha a bitófa, a kerék, a máglya, mikor mit használtak Velencében ilyen célra — nem fontos arrafelé lábatlankodni. Viola a parti sétányon vonszolja a fejében szétrobbanni készülőt.
– Egy kávét! – mint az utolsó kívánság, hallatszik a nyöszörgés.
– Nem hagylak itt! – Viola a földbe gyökerezik.
– Félsz, hogy megszököm? Vagy, hogy elrabolnak? – Viola belátja végrendelkező igazát, segélyért indul az első kávéárushoz. Mire visszaér, kezében a tűzforró pohárral, Lőrinc alszik a padon, keze a kavicsot söpri. Forró kávét, hideg vizet kortyonként váltogat, valamelyik majd csak életben tartja a romlásnak indultat.
Aztán a Riván indultak el — ők úgy hitték –, a Rialto irányába. Ezúttal egy szigorú vártemplomot néztek ki maguknak célpontul a házrengeteg fölött. A szigorú vártemplom csak ormaiban emlékeztetett várra. A kereszténység két kiváló szentjének egyszerre viselte a nevét, Jánosnak és Pálnak. A velencei uralkodók élete a szigetbirodalom keleti részén folyt, de életük itt, a nyugati csatorna közelében fejeződött be: a dózsék temetkezési helye volt századokon át. Semmi komorság, semmi fekete gyász – a szobrászat és festészet diadala volt ez a templom. A dózsék nyugvóhelye eredetileg az altemplomban volt, később a templom falába vájták a sírkamrákat. A padlózatot színes és faragott márvány borítja, drágakő és gyöngy ékíti a templom belsejét, a hívő és a látogató már szinte kegyeletrombolásnak érez minden lépést. Pedig jó félezer év alatt lépések milliói simították tükörfényesre a megannyi végső menedéket.
A templom mellett, a tér közepén: Colleoni. A kirobbanó erejű bronzszobor. Kivont szablyával, felcsapott sisakban, mellvértjén megcsillan a nap. Ő maga oldalra néz, a ló bal mellső lába a levegőbe görbül, szinte lelép a talapzatról. Lelép? Levágtat, leröpül! Számtalan csatában védte Velencét, támadta az ellenséget, fosztogatott, büntetett, harácsolt – a zsoldosvezérek tanult szakmája szerint. Kétszer átállt az ellenséghez, harcolt Velence ellen, ugyanazzal a zsoldosi elszántsággal. Aztán visszaállt, rajongott érte Velence, szablyája nyomán nőtt a tekintélye, dőlt a pénz, a kincs, az ellenség pedig meghunyászkodott. Dúsgazdag velencei polgárként halt meg, százezer dukátot hagyott a városra. Veroccio szoborta bronzba Colleonit, a tér kétszer akkora lett a szobortól.
Végül csak meglelték a Rialtót, aztán már trappoltak is fel a pályaudvarra. Signore Pakoló kezükbe nyomta a táskákat, ők pedig megállapították, hogy a csomagmegőrző a világ legemberbarátibb intézménye. Szárazföldi alvóvárosukba a 19-es busz vitte el őket. Húsz perc múlva Favaroban hurcolkodtak le a buszról. Velence elővárosa Mestre, Mestre elővárosa Favaro, kellemes villanegyed. A szálloda neve Hotel Ducale, kétemeletes, bordó sarokház, éjszaka aranyló felirattal.
A vacsora Pierónál, pizza, mi más lehetne. Piero zamatos vörösbort ajánl. Nyelnek és kortyolnak, az étel és az élet milyen hasonló hangzású és értelmű szó. Pierótól hazafelé különös útitárs akad: a favarói piros villamos. Sárkány-hosszú kocsi, lámpafüzér világít rajta, egyetlen sínjén hangtalanul siklik. Kedvük volna megtapogatni, hogy nem játékvillamos-e.
Reggelire svédasztal… Nagypéntek, kevés a húskínálat, annál bőségesebb a sajtválaszték, rafinált vegetáriánus kosárka – növényevőknek. Tortából négyféle, nutellás és epres Lőrincnek, Viola megveti az effélét. Ananász, eper, szőlő – amennyi tetszik, és gyümölcssaláta. Zsemle és bagett, fehér és barna, ropogós, ezt azért inkább az illendőség okán törögetik meg. A kávéból – emlékezvén a tegnapi veszedelemre – kétszer is csorgatnak, a narancsléből… hajjaj, ki számol ilyesmit! Aztán Mestre, a százlábú óriáshíd, Róma-tér.
– Lőrinc, nagyon szép a sapkád! – sóhajt Viola, és szemében vágyak tüze gyúl egy szalmakalap iránt. Szalmakalap annyi van körülbelül, mint maszkaálarc, Adriát lehet vele rekeszteni. Az árus hallgatja őket, és magyarul mondja: — Nyolc euró! – Lőrinc és Viola meghökken, megörül, az üzlet megköttetik, a kék szalmakalap fehér masnival a helyére röppen, Viola boldog, Lőrinc boldog, az árus boldog — reggeli üzlet aranyat ér!
Tegnap gyalogszer, ma vízi jármű, irány a Canal Grande! – gondolják. A vaporettó parthoz simul, sok utast meghurcolt, vén vízi jószág, az orrán ott a tábla: San Marco. És már indul is, porrá tört vizet és benzingőzt pöfög szét maga körül. Lőrinc felmordul: — Ez merre megy? – és félretaszigálja a körülötte nyüzsgőket. A vaporettó nagy ívben fordul a kereskedelmi kikötő felé, szó sincs Canal Grandéról. Aztán Lőrinc elhallgat és figyel: Europa Palace óceánjáró, öt emelet, hófehér, piros középvonallal. MSC szélrózsával, nyolc emeletes, hófehér. Minoan Lines, vörös díszes óriásszállító, a parti őrség álomszép torpedóhajója, és még egy, talán Delphin a neve. Lőrinc szakértő az óriás tengeri szállítóhajókban, elégedett a kínálattal.
A vaporettó megkerülte a velencei személy-, aztán a teherkikötőt, már a déli csatornában járnak. Kereskedőházak, jólét-szagú üzletházak, tengerentúli cégek fellegvárai, raktárak, csarnokok. Óriási bakok a parthoz építve, rugalmas ütközők hajóknak, hullámverés idejére. Kora délelőtt van, a víz zöld, akár a smaragd, itt van helye a szélnek, korbácsolja is szépen a hullámokat, a vaporettó felvágja az orrát, aztán visszacsobban a lagúna vizébe, nyakon loccsantja a sivalkodó turistákat. Aztán újra kiköt: San Marco. Megérte! De legközelebb: Canal Grande, nincs alku!
A Dózse Palota… Velence parlamentje volt századokon át, a leggazdagabb városállam kormányzó testülete és legfőbb méltósága rezideált benne. Az udvar három oldalán gótikus kerengő, a negyediken a Szent Márk templom oldalkápolnája, más kor, másként faragott kőből, nagyszerűen megférnek egyazon udvaron. A térség közepén keresztelőmedence, vagy talán díszkút, az átmérője jó három méter lehet. Bronzkeblű istenasszonyok, madarak, oroszlánok, vízköpők. Lőrinc megkopogtatja, cseng-bong az ujja alatt. És az Óriások Lépcsője, hófehér márvány és halványszínű mészkő, a korlát át- meg áttörve, akár a csipke. A lépcső tetején két óriás, talán Dávid az egyik, lábánál pajzs, kezében parittya (?), fején tarajos sisak, a másik a Vadember, haja hosszú, szakáll fedi az arcát, baljában furkósbotot szorongat. Fölöttük Márk szárnyas oroszlánja vigyáz a rendre. A palotaőrség sarokszobájában különös lények: Szent Teodosziosz és a sárkány kiszolgált szobra. Márkus árnyékában Teodosziosz a szentek második vonalába került, a sárkányt is az oroszlán mögé sorolták, eső és tengeri szél is megviselte őket, újat faragtatott Velence tanácsa. A régi szent és a régi szörny most itt tűnődnek az idő múlásán és a szerencse forgandóságán. Lőrinc megsimogatja a kősárkány fejét.
A főlépcső a kerengő közepén, ez aztán dózsei mű! Márványkazettás mennyezet, alabástrom faragással, frissen aranyozva, rejtett forrásból kapja a fényt. Ha van a földön mennyország, ez a lépcső bizonyosan oda vezet! A szépség és a gazdagság termei, nem szokott a kettő föltétlenül együtt járni, itt együtt jár. Tiziano, Veronese, Tintoretto és számosan még, akiket a művészettörténet és az európai közgondolkodás itáliai festőként ismer, itt mind letette névjegyét. Lőrinc arról dörmög valamit, hogy itt ezek a festők egyenrangú társaknak tűnnek a dózsékkal, a kereskedőkkel, a zsoldosvezérekkel és a városatyákkal. Csillagórája volt ez annak, amit közönségesen Európának hívunk.
De most aztán föl a toronyba, a Campanilébe, ez a San Marco harangtornya, valójában szemben áll a templommal is, a Dózse Palotával is. Éppen száz méter magas, az hány emelet? Kilencszáz éve épült: világítótorony volt a hajók számára (aranyozott angyal forog a tetején, a szél járása szerint). Többféle harang szólt benne, attól függően, hogy a munkaidő kezdete volt, vagy dél, a szenátus ülésezett-e a szemközti palazzóban, vagy éppen halálos ítélet született (erről „Maleficio”, a kis gonosztevő számolt be baljósan rikoltozó haranghangon). A majd’ ezeréves tájékoztató központ 1902-ben összeomlott, ugyanoda építették vissza, remélve, kitart a helyén újabb ezer évig.
Odafentről mintha Velence térképét látná az ember, utcákkal, csatornákkal, Márk templomának egymásba forduló öt félgömbjét. Szemben a szigeteket, a hosszan elnyúló Lídót, az Adriát. Amikor pedig a torony harangja megkondul (megdördül!), az ablakokban ámuldozók szava eláll az ijedelemtől (éppen négy óra van).
A lift másodpercek alatt lesüllyed velük, Lőrinc és Viola alulról is látni kívánja a Campanilét, a legbölcsebb döntés: hanyatt fekszenek „a nagy szalon” közepén, úgy néznek fölfelé. A kutya se törődik velük, udvariasak kikerülik őket, sietősek átlépik — Velence szabad városállam.
Aztán egy nagyobbacska térre érnek, a téren a városnak talán a legszebb palotája, aki beóvatoskodik a kertbe, szemmel-kézzel érintheti, mi a bizánci és mi a gótikus ízlés, és hogy néz ki mindez Velencében. A lépcsőház üvegmozaikját életre kelti a lenyugvó nap, a kegyes kapuőr Violát felengedi a félemeletig. Itt működik a Velencei Irodalmi és Művészeti Intézet.
Szemközt az Akadémia híd, nyüzsög rajta a velencei ifjúság. Velence-járó peregrinusaink lerogynak egy lagúna-parti kávézó napernyője alá, és legszívesebben megállítanák az időt. Barátságos pincérrel internyelven azonnal szót értenek, az áhított kávé után ma testes vörösbor kerül az asztalra. A nap még éppen keresztülragyog a poháron, vöröslő félholdat varázsol a terítőre. Velenceiek mondják: ezt a rakpartot szeretik legjobban, nyugalom van, olasz szó és nevetés hallatszik, a nap önfeledten süt ezen az áprilisi délutánon. Viola és Lőrinc velenceinek érzik magukat.
Aztán rájuk hull az alkonyat, mintha embernélküli, szakadékos tájon járnának, nem ijedelem, de meghökkenés hajtja most őket. Lőrinc veszi át a marsallbotot és a térképet, fennhangon mondja az utcaneveket, megkeresi hozzájuk a térkép kék és szürke hasábocskáit, húsz perc múlva már úton vannak a százlábú hídon Favaro felé. – Mégis jó, hogy eljöttünk Velencébe — mormolja félálomban Viola –, azt mondják, el fog süllyedni! – Lőrinc indokolná, hogy nem süllyedt el ezer és hétszáz év alatt, túlélte Napóleont és a szökőárt, a megroggyant Campanilét is újjáépítették, de mind e szabatos válasz helyett csak annyit szól: — Szamárság! – és már szunyókál.
Másnap a velencei Nagykörúton sétáltak, vagy mit is beszélek: vaporettón végighajókáztak a Canal Grandén — ahogy már tegnap is tervezték. És a haditerv: — A Piazza Romától a Rialtóig enyém a fényképezőgép, a Rialtótól a San Marcóig a tiéd. Így szent a béke… Mintha a középkorba töfögött volna vissza a kishajó, pénzről és hatalomról hallgattak a paloták nagy beszédesen — mecénásokról és orgyilkosokról, kockázatos kereskedelemről és busás nyereségről azért mégis árulkodtak. Aztán megegyeztek abban, hogy Velencének valójában egyetlen igazi ellensége van, aki egyúttal az egyetlen igazi nagy barátja is: a tenger, aki annyit árt, amennyit használ, és hagyja, hogy barátsága idején Velence felkészüljön a barátságtalan napokra.
Amit lehetett, a velenceiek azért „magukkal hoztak” Bizáncból meg a Szentföldről, amit nem lehetett, azt viszont megnézték, és hazatérvén megcsinálták. A Canal Grande palotái a bizánci román stílus jegyeit mutatják. A csúcsíves és szamárhátas kapuk és ablakkeretek márványból faragva, a csatorna fölé kiugró balkonok, az épületek homlokzatán az oszlopsorok, a szimmetria tökéletessége és bátor elhagyása, a ragyogó színekkel és mozgalmas képekkel, arcképekkel kifestett paloták farkasszemet néznek és szembemosolyognak egymással.
Szent Márk templomáról nehéz bármit mondani, mindent és mindennél okosabbat már elmondtak és megírtak az elmúlt évszázadokban. Lőrinc és Viola belépett erre a téren és időn kívüli, koptatott márványzatú, csupa-arany emlékhelyre.
A templom másfél évezred fényét és porát őrizte falai között, egyszerre volt áhítatot kínáló szentegyház, kincstárral felérő múzeum, és egy világbirodalom kőbe faragott jelképe. Vagy inkább aranyba. A San Marco állandó karbantartást igényel, de lehet, hogy ezer év óta még mindig nincs igazán készen. Talán nem is baj — gondolta Lőrinc –, mert ameddig lesz pénz és megtartó akarat Szent Márk velencei templomára, addig lesz Európa.
Miközben Viola az igazgyöngy berakásokat vizsgálta, és összevont szemmel figyelték, miként rágta meg a kor, a por, a súly és a láb a márvány éleit és széleit, megelégedéssel látták, hogy mennyi meghitt, egyszemélyes sarok van ebben a hatalmas építményben. Nincsenek élek és szögletek, helyettük a gömb és a félgömb uralja a teret, és teszi elviselhetővé a méreteket. Mozaik uralkodott a falakon, a padlón: szentek, királyok figurái, de griffmadár, sőt hétfejű sárkány is, amely ezúttal kékszínű patakot indított útnak kitátott szájából. A kupola huszonnégy ablakán át a nappal minden órájában betér a templomba a fény, csak éppen annyi, hogy megragyogtassa a szentek kék és arany öltözetét.
Az emeleten tartózkodtak a lovak… a Bizáncból zsákmányolt, arannyal bevont négy paripa, kettő a bal, kettő a jobb lábát emeli, csupa mozgás és játék, a négy egyforma ló mind más és mind egyéniség. Tiszteletlenség ide, műélvezet oda, itt a lovak a sztárok. Ezek itt a kupola alatt az eredeti lovak, az ős-bizánci ezerévesek, a homlokzaton másolat-lovak ficánkolnak.
A San Marcó kupolasora előtt széles kilátóterasz, egy magasságban a két szent (Márkus és Teodosziosz) lagúnaparti emlékoszlopával. Az öt tornyot vörösréz burkolat fedi, de a templom oldalfalai, tornyocskái csodálatos kőcsipkével telve, alig hiszi a szemlélődő, hogy kőből faragták az angyalokat, a nyíló gránátalmát, a könyvet tartó szentet (vajon ki ő?), a nagyszámú angyal- és puttóhadat. Papírkapunak nevezik, talán az anyag vékonysága miatt, amely már szinte áttetszővé teszi a bejáratot és oromzatát. Bronzlovak és márványoroszlán élő vetélytársául ma egy fehér sirály jelentkezett, otthonosan illegeti magát a száz kőfaragvány egyikének rozettájában.
Aztán ballagtak a Canal Grande irányába, három nap alatt szerzett otthonossággal át a „másik” hídon, az Akadémia felé. Háromkor nyitott az Akadémia, a szigorúan mértéktartó épületbe ingyen léphetnek be tanárok, művészek. Vendégnek tekintik őket, akik barátkozni jönnek festőbarátaikhoz. Huszonnégy terem a lenyűgöző méretű kiállítás, öt évszázad velencei festészetének a színe-javát tartalmazza, a XIII.-tól a XVII. századig. Vagy mondható így is: Velence diadalmenete festményekben elbeszélve. A velencei festészet: az európai szellem sikertörténete.
Zsongó fejjel és szemükben őrzött színözönnel indultak hazafelé. Még kitérőt tettek a Szent István templom (vagy inkább: San Stefano) felé, hogy meggyőződjenek róla, valóban ferde-é az a torony, de már nagyon alkonyodott, a torony mintha csak „álomra hajtotta volna a fejét”. A Canal Grande rakpartján, a kávézók napernyőjén kigyulladt az esti fényfüzér. Favaróban már alig volt erejük kivárni, hogy jó éjszakát kívánjanak az egyvágányos piros sárkányvillamosnak.
Reggel, hajh, csomaggal törtettek fel a 19-esre, Róma-tér, csomagmegőrző — szemüket-szájukat csukva tartották, hogy ne érezzék az utolsó nap elérkezését. És amint kiléptek a pályaudvarról, szinte egyszerre kiáltottak fel: — Ma nem gyalogolunk! – rohantak a vaporettó állomásra, egész napra szóló, bárhová érvényes jegyet vettek.
– Most merre? – ez a kérdés — ugyebár – olyankor merül fel, ha sokfelé indulhat az ember. Egyszerre kellett célállomást kiáltani:
– Burano!
– Murano!
Újra kiáltottak, de lehet, hogy a józan ész győzött: Murano közelebb van. A pöfögő most a felső csatornának fordult, Murano a szárazföld felé esik. A házak fölött kidugta fejét a Campanile, János és Pál temploma, Colleoni most gőgösen a lova farát fordította feléjük.
A San Michele közelében siklott el a hajó, fallal körülvett temetősziget, az obeliszkek teteje látszik, sötét a ciprusok lombja, a sziget sarkán fehér templom, néma kolostor. Azt mondják, ezt is látni kell Velencéből.
Murano – kisváros a nagyváros árnyékában. Régebbi, mint Velence, fénykorában 30 ezren lakták, mára ötezer maradt belőlük. Murano az üveg városa. Az üveggyártó műhelyekbe be lehet tekinteni, a hajdani technikából még sok megmaradt, ha másért nem, a turisták kedvéért. Hangulatos lagúnák, színes palotácskák, a módosabb velenceiek egykor Muranóban tartottak fenn nyaralót. Sok a csónak, az apró motoros, de vaporettó vagy gondola nem ring errefelé. A háttérben egy fehér világítótorony.
Aztán elránt a vaporettó, a kora délután. Most a másik oldalról közelednek a San Marcóhoz, ezt akarják itt hagyni?! De mire könnyük indulna, megvan a terv: át a San Giorgio Maggioréra! Rohanás a másik hajóhoz, akinek ingyenjegye van, teheti!
Szent György szigetén remekül megújított templom, jól tagolt és nem nyomasztó óriás. A bencés kolostor templomában különleges az oltár: a négy evangélista tartja vállával az aranyló földgömböt, és Krisztus uralkodik a világ fölött. A jobboldali kápolnában magyar nyelvű aranyozott emléktábla, Szent Gellért tiszteletére emelték, Gellért fiatalkorában a templomhoz tartozó kolostor lakója volt. A tábla mellett selyemzászló: Magna Domina Hungarorum Ora Pro Nobis!
A templomban Tintoretto négy monumentális képe, a Mannaeső ószövetségi eseményt örökít meg, az Utolsó vacsora és Krisztus feltámadása az Újszövetség két jelenetét festi, a negyedik kép István diakónusnak állít emléket. A templom Velence talán legvonzóbb egyháza, alig lehet megválni tőle. Az épületegyütteshez itt is harangtorony kapcsolódik, a San Marco szemközt emelkedő Campaniléjéhez hasonlít. A legszebb kilátás innen esik Velencére, a városra, a lagúnákra, a szigetekre, a napfényben most mindent újra látnak, amit négy nap alatt végigjártak.
Odalenn széles kőterasz, pihenésre, sétára csábít. Egyet még meg kell tenni, akármi lesz is: megbarátkozni a tengerrel. Lőrinc kezdi kézmosás formájában, aztán arcot mos, aztán belekóstol a tengervízbe, sós-e. Aztán a hullám folytatja, bokáig bekapja Lőrinc lábát. Lőrinc fölpattan az alsó lépcsőről, kárvallottan néz maga körül. Viola egy óvatlan pillanatban kagylóvadászatra indul (vagy gyöngyhalászatra?). A bal mutatóujja tengeres is lesz, erről bizonyíték készül. Aztán tovább a jachtkikötő felé. Úgy mondják: árbocerdő — itt az van! Szépség és hihetetlen gazdagság ringatózik a vízen.
Még egyszer kikötnek a San Marcón, a parton – húsvét délután van – a világ minden népe s nemzete, a nap tavaszi fényben ragyog, hat órakor fölzeng a Campanile nagyharangja, a százezrek egyszerre kapnak fénymasinájuk után, és kattogtatnak, fényképezik a húsvéti harangszót. Viola és Lőrinc nevet, nevet, és rohan a landoló vaporettó felé. De most aztán a Canal Grande másik oldala, az még hiányzik, anélkül nem…! És a gondolák mintha kezdenének mind elfordulni már. Azért még egy parti pizzázó jár nekik. Minden ott van körülöttük: lagúna, híd, gondola, pergő olasz szó. Leszáll az est, felszállnak Velence fényei, minden csupa fény, minden csupa Velence. Felugranak kapkodva: — Egy óráig még van ingyenjegyünk! – és rohannak a hajóállomásra. A hajó visszaringatja őket a kivilágított Canal Grandéra, aztán vissza, vissza az egész. Már este nyolc, már este kilenc. A velenceieknek most kezdődik az élet. Nekik a csomagmegőrző. Viola ríni kezd, Lőrinc dörmög. Azért még megállnak a Santa Lucia pályaudvar felső lépcsőjén, körülnéznek, jobbra és balra.
A vonat az első vágányról indul.
Illusztráció: Velencei látkép gondolákkal (pixabay.com)
Cimkék: próza, útijegyzet
