Makréla fehér Beaujolais-vel | Mel Gussow és Edward Beckett beszélgetése
(1995 december 15.)
Egy hideg, szeles napon mentem ki vonattal Londonból Hemel Hemsteadbe, hogy meglátogassam Edward Beckett-et, aki kényelmes kis külvárosi házban él ott feleségével és lányaival. Magas, mint a nagybátyja volt, de testesebb és szívélyesebb. Fuvolaművész, aki folyton elkésik a színházból, de nagyon közel állt Samuel Beckett-hez és rokonaként természetes jogörököse és irodalmi hagyatékának gondozója.
Az aznapi újságokban megjelent Károly herceg karácsonyi lapjának reprodukciója: a fénykép a herceget ábrázolta fiai között, akik urnákban ültek és úgy néztek ki, mint Beckett szereplői a Játékban. Az egyik újság a Végjátékhoz hasonlította e képet, összetévesztve a szemetesládákat az urnákkal, de mindenképpen becketti hatást keltett e kép. Beszélgetésünk elején megemlítettem e képet Edwardnak, aki nevetve mondta, hogy látta és hozzáfűzte, rendkívüli, ahogy a becketti mű egész kultúránkat átitatja.
MG: Milyen volt felnőni Samuel Beckett unokaöccseként?
EB: Régebben egyszerűen csak ő volt a külföldi nagybácsi, aki érdekes bélyegeket küldött Párizsból Dublinba és időnként apró ajándékokat. Csak később jöttem rá az iskolában, hogy ő aztán tényleg valaki. Persze még akkor sem tett szert arra a hírnévre, mint később. 1943-bna születtem és a Godot 1956-ra futott be igazán. 13 vagy 14 éves koromban láttam őt először más megvilágításban. Később aztán tényleg meg kellett gondolnom, ki is ő. Még ma is érzem azt a sokkhatást, amelyet akkor éreztem, amikor rájöttem, hogy a nagybátyám Samuel Beckett. 19 éves koromban kerültem Párizsba és teljesen normális családi kapcsolatra léptünk. Párizsi éveim alatt gondomat viselte, együtt jártunk szórakozni, együtt étkeztünk és biliárdoztunk.
MG: Mindig nyitottnak és szeretetre méltónak látszott, annak ellenére, hogy a titokzatosság légköre vette körül.
EB: Tökéletesen így van. Csak akkor lett gátlásos és zárkózott, amikor valaki minden áron a művéről akart beszélni vele. Egyszerű írek, egyetemi oktatók és színészek látogatták és jó emberi kapcsolatot ápoltak vele. Gyöngéd érzelmekkel viseltetett olyan emberek iránt, akik ismerték a művét és játszottak a darabjaiban. Ők nem csupán a művéről beszéltek vele, hanem sok egyébről szintén…
MG: Sokat beszélgettünk a teniszről.
EB: Igen. Tenisz, krikett és rugby. Hosszú évek során, míg sokat beszélgettünk a művéről beszéltünk a legkevesebbet és akkor is főleg csak a színházi próbák nehézségeiről.
MG: De az írással kapcsolatos nehézségeiről nem beszélt, nem beszélt az éppen aktuális műveinek problémáiról?
EB: Nem. Egyáltalán nem. Még a saját műve fordításának nehézségeiről beszélt legtöbbet, amelyet ő maga végzett, nehéz volt megtalálnia a két nyelv egymásnak megfelelő finom árnyalatait. A Comment c’est angolra fordítása például pokoli munka volt, igazán gyötrelmes. Az embernek Az előre vaknyugatnak jut eszébe…
Ahogy múlnak az évek és egyre közeledik az életrajz (James Knowlson munkája) egyre többet megtudok a nagybátyámról, meg azokról az emberekről, akik közel álltak hozzá. Nem beszélt róla, hogy min dolgozik vagy kit látogat meg. Ha meglátogatott, a többi barátja sohasem került szóba. Ő aztán nem volt szószátyár. A legtöbb ember észre sem veszi, hogy megjegyzéseket tesz másokra vagy említi a másokkal folytatott beszélgetéseket. Ő ilyet nem tett soha. Azt hiszem, tényleg óvatos volt. Valamit elkottyintanak és máris elterjedt. Vérében volt az óvatosság… Tényleg az emberi vesékbe látott, belelátott az emberekbe, tudta, milyenek… Azt hiszem, nagyon gyorsan megértette az embereket.
MG: Nekem azt mondta, nem jár előadásokra. A próbákra eljárt. Igaz ez? Jártak együtt színházba?
EB: Színházba nem, de koncertre és moziba igen. Úgy vélem, mások előadásaira eljárt, például Pinget-ére, meg néhány más író előadására.
MG: De a saját darabjai előadásaira nem.
EB: Nem, bár említett néhány londoni előadást. Az első előadásokat kerülte, mint ördög a tömjénfüstöt, de ha még nem jött vissza Párizsba, valamelyik előadására azért csak bekukkantott Londonban. Tudom, hogy látta Billie Whitelaw-t az Én nem – ben. Én nem voltam ott, de valaki azt mondta, hogy Sam ott volt a nézőtéren. Mintha sóbálvánnyá dermedt volna. Úgy ült ott, mint aki karót nyelt és önfeledten figyelte ezt a hihetetlenül hatásos előadást.
MG: Moziba együtt jártak?
EB: Megnéztünk néhány Buster Keaton filmet. Suzanne (Suzanne Dumesnil-Descheveux, zongoraművésznő, Beckett felesége – a ford.) szintén velünk jött a Champs Élyséees-re. Megnéztük a Tábornokot, amelyet már nagyon sokszor látott. Megnéztük Paul Newmant abban a filmjében, amelyben biliárd bajnokot alakít. Ez nagyon tetszett neki. Nagyon szerette a francia és az orosz biliárdot is. És rengeteget járt koncertekre. Biztos vagyok benne, hogy régebben rengeteget járt színházba, de amikor már az ő darabjait is játszották, akkor úgy érezte, túl közel került már önmagához. Később elhárította magától a közfigyelmet, a média elkerülhetetlen figyelmét, amellyel valósággal üldözték.
MG: Ha a saját műveit megnézte volna, talán tudatosul benne saját darabjainak a látványa, meg a saját szavai?
EB: Ez nem jutott volna eszembe. Talán csak el akarta kerülni, hogy kénytelen legyen azt mondani: Nem! Ez így nem jó! Ugyanez okból nagyon ritkán ment a barátai tárlatának bemutatóira. A megnyitóra nem jött el, hanem csak másnap nézte meg a festményeket. A bemutatók és a megnyitók nagyon egyedi alkalmak. Nem olyanok, mint a többi. Talán azért nem járt a bemutatókra, mert szerinte nem ott volt az igazi közönség.
MG: Gyakran meglátogatta Párizsban?
EB: Négy évig éltem ott, a Konzervatórium hallgatójaként. Amikor Párizsban voltam, általában hetenként találkoztunk, vagy Suzanne-nal együtt, vagy csak kettesben. Ha ő nem jött velünk, megvacsoráztunk kettesben és utána biliárdoztunk egyet.
MG: Ő nyert?
EB: Igen! Majdnem mindig. Nekem sohasem ment nagyon a francia biliárd. Speciális a technikája. Biliárdban és sakkban mindig megvert.
MG: Hát teniszben?
EB: Soha nem játszottam vele, bár ebben is megvert volna. Nem voltam valami nagy játékos. Egész jól golfoztam viszont. Ő szívesen nézte. Jól is játszott, de az első lyukak után hamar megunta.
MG: Ajánlott könyveket magának olvasásra?
EB: Nem. Néha nagyon sok szeretettel beszélt néhány könyvről. A nagynéném (Suzanne) néha adott nekem könyveket, amelyeket ő olvasott.
MG: Milyen volt?
EB: Csöndes hölgy és legalább is velem nagyon kedves. Roppant erős személyiség. Mindig eldöntötte, mit akar. Egyáltalán nem volt határozatlan. Ugyanakkor nagyon kedves volt a barátaival, sok szeretettel viseltetett irántuk.
MG: Nagyon határozott ember képét mutatja az az eljárás, ahogy a Godot-t és az Eleutheriát ajánlotta a produszereknek.
EB: Így van. És amikor Sam már letette a fegyvert, ő küzdött tovább, nem csekély kitartással. Nem nyugodott bele a vereségbe és nem hagyta, hogy Sam beletörődjön. Pedig ő beletörődött. Suzanne sohasem adta föl és egyre tette, amiről úgy vélte, hogy tennie kell.
MG: Hosszú évekig nem törődtek Beckett-tel.
EB: Akkor írt és nem adott el semmit.
MG: Maga mikor lakott Párizsban?
EB: 1961-től 1965-ig. Az Ó, azok a szép napok és a Játék bemutatása idején. Több darab is ment akkoriban és magam is láttam néhányat.
MG: Fiatalemberként mi volt az érzése e darabokkal kapcsolatban?
EB: Rabul ejtették a fantáziámat. Láttam a darabokat és elfogadtam őket olyannak, amilyenek. Semmi különöset nem gondoltam róluk. Megvallom, nem voltam valami nagy színházlátogató. De azért megérintettek. Nem emlékszem rá, hogy különösebben erős hatással lettek volna rám, nem hangoltak le és nem is untattak.
MG: Szerettem volna, ha Beckett többet beszél róluk.
EB: Igen. Néha arra gondolok, hogy szóra kellett volna bírni őt az írásról, határozottabban az írásra terelni a szót. De akkoriban én a zenéből ki se látszottam.
MG: A kérdés mégis nyitott, hogy egyáltalán lehetett volna-e őt arra ösztönözni, hogy a művéről beszéljen. Talán tényleg csak erre azt ösztönzésre várt.
EB: Nem hiszem. Mivel néha egyenesen föltettem neki ilyen kérdéseket, ő pedig elsiklott fölöttük. Biztos nem arra várt, hogy éppen én tegyem föl neki a jó kérdést /nevet/. Ezt egyáltalán nem hiszem. De abban biztos vagyok, ha akkortájt többet tudok az éppen aktuális munkájáról, valószínűleg kiszedhettem volna belőle valamit. Talán válaszolt volna a kérdéseimre, de mivel érződött, hogy nincs sok kedve hozzá, inkább nem tettem föl őket. Kerülte az ilyesmit.
MG: A darabok írásáról néha beszélt, de az inspirációról semmit sem mondott.
EB: Igen. Az utolsó két évben, amikor vidéken voltunk, megmutatta nekem a vázlatfüzetében lap lap után áthúzva ezeket a „rossz kezdéseket” Ezeket nem folytatta. „Rossz kezdéseket” szokott emlegetni. Az emberek persze mondogatják, hogy néhány kérdést azért csak föl lehetett volna tenni. De ahogy mondom, akkoriban nem volt mit kérdeznem tőle. Úgysem válaszolt volna a kérdésekre. Nem akart a részletekbe merülni.
MG: Persze nem olyan közvetlen kérdésre gondolok, hogy például honnan vette a Godot nevet.
EB: Hamm nevével kapcsolatban adta nekem az egyetlen felvilágosítást, de valószínűleg szándékosan félrevezetett. Párizsban két híres Hamm van: egy zenebolt a rue de Reine-n és egy liftgyártó cég. A liftben láttuk kiírva: Hamm. Én mégis meg vagyok győződve, hogy Hamm a zeneboltra gondolva jutott eszébe. Úgy látom, jómagam szörnyű csalódást jelentek az embereknek, mert azt remélik, hogy a tudás valóságos igazi kútfőjére leltek személyemben. De meggyőződésem, hogy Sam a művéről többet beszélt másoknak, a saját világából való embereknek, mint nekem.
MG: De a családban maga állt hozzá a legközelebb.
EB: Azt hiszem, igen. Már a későbbiekben. Jól ismerte az unokatestvéremet, John-t is. De én találkoztam a legtöbbet vele és ő tényleg a védőszárnyai alá vett, amikor apám meghalt. (1954-ben – a ford.) Kölcsönösen nagyon kedveltük egymást és szilárd kapcsolat alakult ki köztünk. Nagyon jó volt hozzám. Mivel roppant elfoglalt ember volt, bizonyára csak nehezen tudott számomra annyi időt szakítani, hiszen nagyon sok emberrel kellett érintkeznie. Akkor erre nem is gondoltam. Ha tudott, minden héten szakított számomra egy estét.
MG: Másokat is magával hozott ilyenkor?
EB: Nem. Néha találkoztunk egyesekkel vacsora után. Fölmentem a lakásukra és ha a nagynénémnek nem volt kedve velünk jönni, csak üldögéltünk egy kicsit. Sam meg én ittunk egy pohárral, a nagynéném pedig szóval tartott minket. Ha hárman mentünk el, megvacsoráztunk, utána pedig elváltunk. De ha ketten mentünk vacsorázni, gyakorta fölcsíptük még Con Leventhalt (Beckett régi barátja még a dublini időkből – a ford.), ha éppen Párizsban időzött, vagy ez már később történt? Néha összekeverem a folyamatos párizsi, konzervatóriumi éveimet a későbbiekkel. Talán bárokban szoktunk másokkal találkozni.
MG: Művészekkel, írókkal?
EB: A Montparnasse-on, a Falstaff bárban találkoztunk néhánnyal. De olyan alkalomra nem emlékszem, hogy valaki mással vacsoráztunk volna.
MG: Ionesco-t Beckett nem szokta meghívni?
EB: Nem, de néha találkozunk vele a Montparnasse-on, a La Palette nevű kis étteremben. Ionesco ott szokott vacsorázni. Szívélyesen, udvariasan üdvözölték egymást. Így történt. Úgy emlékszem, csak egyetlen alkalommal váltottak néhány szót. Az volt a benyomásom, hogy Sam és Ionesco jól kijönnek egymással. Szó sem volt arról az ellenséges érzésről, amelyet Sartre-val éreztek egymás iránt. Egy este Sartre szintén ott volt az étteremben. Köszöntek egymásnak, de abban benne volt, hogy levegőnek nézik egymást. Ilyen volt a párizsi élet: az ember találkozott az éttermekben ismerősökkel, de nem elegyedett szóba velük. A nagybátyám azt szerette Párizsban, hogy elmehetett valakivel vacsorázni, aztán ismerősök jöttek az étterembe, de nem kellett beszélgetni velük, nem kellett félbeszakítani a vacsorát. Az emberek tiszteletben tartották egymás magánéletét.
MG: Gyakran találkoztak másokkal, amikor maga volt Beckett-tel?
EB: Találkoztam más írókkal. Pinget-vel, meg néhány színházi emberrel: Mathias-szal, az Ó azok a szép napok díszlettervezőjével, meg néhány más színésznővel és színésszel. Barrault-val és Jean Martinnal. Nem volt szertartásos bemutatkozás. Csak a vele baráti viszonyban lévő emberekkel beszélgettünk, akár a színházban, az utcán, vagy a kávéházban. Véletlen találkozások voltak. Ami a zenét illeti, nagyon jó baráti viszonyban voltak Mihalovici-vel. Őt meg szoktuk látogatni.
MG: És Sam beszélt a zenéről magával?
EB: Igen, nagyon gyakran, koncertekről és előadóművészekről. De hát én zeneszerző sem voltam! Ha a komponálás érdekelt volna, akkor mélyebb értelmű eszmecseréket folytathattunk volna a zenéről és a zenei jelentésről.
MG: De ő hallotta magát játszani?
EB: Csak néhányszor. Belopakodott az év végi vizsgákra és leült a hátsó sorban, amikor megkaptuk az indexet, vagy utóvizsgára utaltak.
MG: Sam zongorázott.
EB: Így van. Egész jó zongorista volt. Haydn-t, Beethovent és Chopint játszott, meg néha Schubertet is. Már nemigen tudom megkülönböztetni emlékezetben a játékát Suzanne nagynéném játékától, bár ő hivatásos zongoraművésznő volt.
MG: Játszott Gershwint, Cole Portert vagy régi ír dalokat?
EB: Nem, bár nagyon jól játszott hallás után, nagyon jól kísért. Az a mendemonda járta, hogy londoni külvárosi kocsmákban néha odaült a zongorához. De az én jelenlétemben soha. Haydn darabokat hallottam tőle. Ez vidéken történt. Párizsban sohasem hallottam játszani. Csak vidéken, ahol nem voltak szomszédok.
MG: Beszéljen arról a vidéki házról! Nagyon messze volt és magánjellegű?
EB: Ha a kocsi Párizsban volt, lehajtottunk vidékre. Általában a szomszéd garázsban tartotta. Azóta már lebontották. A nagybátyám a régi 2CV-jével mentünk, zötykölődtünk a dűlő utakon, megálltunk ebédelni valahol, szép kényelmesen. A Cheval Blanc-hoz címzett kis étteremnél álltunk meg többnyire, mert ott tartottak fehér Beaujolais-t, amelyet Sam nagyon szeretett. Egyszerű kis ház volt. Apám, mint építész segített a tervezésében. Földszintes, négyzet alapú házikó volt, hosszában kétharmad arányban megosztva, egyik oldalán függönnyel elválasztott két nappalival, a másikon hálószobával, dolgozó szobával, dohányzó helységgel, fürdőszobával, kis konyhával és apró bejárati előtérrel. Háromszög alakú, mintegy hatszáz négyszögölnyi területen épült és minden oldalát csekély forgalmú falusi dűlők határolták.
MG: Sam kertészkedett?
EB: Az ingatlanügynök csak azt mondta volna a területről: „füves térség”. Csak fű volt ott, meg fák. Virágágy semmi. Nagyon sokat dolgozott ott. A magányt kereste abban a házban. Azt hiszem, érezte, hogy Suzanne ott nem nagyon érzi jól magát. Elszigeteltséget érzett. De a nagynéném is tudta, hogy Sam-nek szüksége van erre a helyre. Hatalmasakat sétált arra felé. Rálátott a völgyre. Ha lent volt, hatalmas sétákkal kezdte, aztán látott munkához. Én öt napnál tovább sosem maradtam lent. Általában hét végére szoktam lejönni. Ha pénteken indult, vele mentem, vasárnap meg vissza vonattal, magára hagyva őt.
MG: Főzni szokott?
EB: Ó, igen. Csak rizst, levest, meg zöldséget. Általában félkész termékeket. Nem nyerset. Nem is volt olyan rossz. Főzött volna ő, de mi mégis inkább étterembe mentünk, La Fertébe, a szomszéd városba. A legközelebbi falu Ussy, de ott nem volt semmi. Talán csak egy kis kávéház. De oda nemigen ment. La Fertében volt vasútállomás és ott tartotta a kocsiját, ha éppen nem hajtott Párizsba: nagyon elromlott a látása, karambol meg gyakorta előfordult. Ezért tartotta a kocsit az állomás garázsában és a bevásárlást is ott intézte.
MG: Sam a szomszéd gazdának adta a házat?
EB: Igen. Amikor úgy érezte, hogy már nem tud lejárni. Amikor először ment le, a szomszéd gazdánál bérelt szobát és ők mindig gondozták a házát, amikor nem volt ott. Kitakarítottak az érkezése előtt. Kiszellőztették a helységeket és a fiú lenyírta a füvet. Amikor úgy látta, hogy már nem mehet le, úgy döntött, hogy a földnek vissza kell térnie azokhoz, akiket illet. Azt hiszem, a gazda fia még jelenleg is ott lakik. Nagy a család, kell a hely. Az elgondolás szerint a szülők akartak beköltözni a házba öreg korukra, a tanyát meg a fiukra hagyták volna.
MG: A kocsival mi van? Múzeumban lehet.
EB: Így van. Egy svájci illető vette meg, aki gyűjtötte a híres autókat. A legutolsó beszerzése Mussolini kocsija volt. Azóta már biztos eladta ezt a Lanciát. Sam a gazda fiának ajándékozta a kocsiját, mert a fiú sok szívességet tett neki. Rossz állapotban volt, amikor a svájci fickó egyszer csak megjelent a színen és nagy csomó svájci frankot kínált érte. A család nemigen tudta, mitévő legyen. Felhívtak engem, hogy megkérdezzék, mit szólok hozzá. Azt feleltem, én nem bánom. Aztán elküldték nekem a fényképét. A svájci tönkrement, valószínűleg ezekre az autókra szórta ki minden pénzét. Nem tudom, hol lehet most az a kocsi, bizonyára egy halom ócskavasként rozsdásodik valahol.
MG: Fura ötlet elképzelni valamely vándor autó kiállítást, amelyen Mussolini kocsija Samé mellé kerül…
EB: Nem hinném, hogy a 2CV-vel még sokat hajtottak volna. Voltaképpen két 2CV-ről tudok. Az egyik, már az első időkben szörnyen lerobbant és akkor Sam vett egy új 2CV-t. Zöld volt, sárgás árnyalatú zöld. Az írek természetes vonzalmat éreznek a zöld szín iránt. Nem hiszem, hogy szándékosan éppen ezt vette volna, talán csak éppen ezt kínálta a kereskedő. Az előző szürke volt, Sam már nem ragaszkodott a zöldhöz. Ezek már nem is igazi autók, hanem amolyan játékszerek. Igazi élmény vezetni őket.
MG: És a szeme miatt hagyott föl a vezetéssel.
EB: Még vezetett a garázstól a házig. De Párizsba már nem, mert csőlátó lett a hályogja miatt. Párizsba menni autóval abszolút életveszély. Csőlátással az aztán nem megy. Nagyon örültem, amikor letett róla, hogy Párizsba autózgasson.
MG: Meglátogatta magát.
EB: Igen. Nem ebben a házban. Ide nem jött soha, hanem az előbbi házunkba, Harrow mellett. Azt hiszem, a Riverside-ban járt (londoni stúdiók – a ford.). Fölszedtem és elvittem hozzánk vacsorázni: makrélát fehér Beaujolais-vel.
MG: Szokott a Beckett család nagy összejöveteleket rendezni?
EB: Párizsban szoktunk találkozni John-nal, az unokatestvéremmel és a családjával. A család nem volt olyan nagy. Sam édesapjának négy fivére volt, de a család aztán egyre kisebb lett.
MG: Ismerte a nagyszüleit?
EB: Csak a nagyanyámat. A nagyapám tíz évvel a születésem előtt halt meg. De a nagyanyámra jól emlékszem.
MG: Beszélt Sam az édesanyjáról?
EB: Azt hiszem, igen. De semmi különös nem jut eszembe. Úgy rémlik, nagyon szigorú idős asszony volt, de én még nagyon apró gyerek voltam. Vasárnap délután szoktunk ellátogatni hozzá, apámmal, anyámmal és a nővéremmel. Hagyományos uzsonnára került sor, utána meg kimentünk a pázsitra, mi golfoztunk, ő meg nézte. Aztán a virágaival foglalatoskodott, végül visszamentünk a házba és kártyázgattunk. Nagyon mókás, családi kártyajátékot játszottunk és sokat nevettünk. Mindig fekete ruhát viselt, a nagyapám halála után már sohasem vetette le a gyászt.
MG: Erről hallottam egyet s mást.
EB /nevet/: Kölyökkoromban vasárnaponként néha kihúztam nála a gyufát. De ha visszatekintek, igazán gyöngéd idős hölgynek látom.
MG: Erősen befolyásolta a fiát.
EB: Ó, igen.
MG: Nagy titok mindig: honnan jön a zseni?
EB: Nem tudok róla, hogy író lett volna a családban. Zenei háttér viszont van. Sam nagyapjának felesége zenész volt és dalgyűjteményeket adott ki. Nagybátyái viszont roppant érdekes társaság. Gerald nevű nagybátyja, John édesapja, jól zongorázott. Ő és Sam négykezest szoktak játszani. Howard nagybátyja kitűnően sakkozott, Jim nevű nagybátyja pedig ír úszóbajnok volt, szóval tényleg tehetséges társaság. Sam-nál viszont későn érett be a gyümölcs. Huszonkét éves koráig egyetemista volt és tudósjelölt. De az biztos, hogy a családban irodalmi háttér nincs.
MG: Sam-ot boldoggá tette az alkotómunka?
EB: Amennyire emlékszem, nem! /Nevet./ Ismerjük jól mindannyian „kifejezési képtelenségét, amely ugyanakkor kifejezési kötelezettség.” Iszonyatosan kínlódott, de olyan ember, mint ő mégis átverekedte magát e nehézségen. Nem volt valami jó mulatság, de végül mégis megkönnyebbülést, meg amolyan kielégülés félét érezhetett. Örült, hogy kijött belőle és túl van rajta.
MG: Bizonyára örült, ha színészekkel dolgozhatott.
EB: Igen, de vajon van-e olyan író, aki örömet érez írás közben, amint papírra veti gondolatait? Jómagam zenész vagyok és tudom: mihelyt érzem, hogy valami tökéletesen lehetetlen, fogom a fuvolámat és játszom. Tudom, hogy ez pihentet és élvezem a játékomat.
MG: Mit szokott csinálni Sam ilyen körülmények között?
EB: Odaült a zongorához és játszott. Vigasztalásul és megkönnyebbülésül.
MG: Azt hiszem, az olvasás is vigasztalást jelentett.
EB: Iszonyatosan sokat olvasott. Állandóan olvasott és újraolvasta kedvenc könyveit. Dantét állandóan olvasta. De olvasott trillereket is. Szerette Len Deightont, Sherlock Holmest és Conan Doyle-t. Kis háza Ussy-ban zsúfolásig megtelt efféle irodalommal. Szívesen olvasta a francia trillereket is. Ez aktív pihenést jelentett neki. Emlékszem, hogy rengeteget olvasta például Robert Louis Stevensont.
MG: Kicsit vártam, hogy egy szép napon valaki ír egy trillert arról, hogy Sam kém volt az Ellenállás idején.
EB: Jó kis könyv lett volna. Mindig sokkol, ha a TV-ben a Quantum Leap sorozatot látom, mert a főhős neve Sam Beckett.
MG: Beszélt valaha háborús élményeiről?
EB: Nem. Nem beszélt arról az időszakról. Gyötrelmes idők voltak és nem akarta fölidézni őket.
MG: Mikor mondta meg, hogy magát jelöli irodalmi örököséül?
EB: Nyolc hónappal a halála előtt. Megkérdezte, segítenék-e Lindonnak /Jerome Lindon Beckett francia kiadója és barátja, a párizsi Minuit könyvkiadó igazgatója – a ford./, mert Lindon nemigen jól beszél angolul és szüksége volna egy kis segítségre. Azt feleltem, persze, majd én segítek. Azt hiszem, Sam mondta még, hogy ez majd komoly munkával jár. Nem tudtam elképzelni, milyen munkáról lehet szó. Készségesen vállaltam. Persze mindjárt az elején sok minden történt. Meg kellett állnom a lábamon, intézni és működtetni a dolgokat, egész sereg emberrel kellett találkoznom. Aztán csöndesebb időszak következett, amikor az ember nyugodtan meggondolhatta, hogyan tovább. Az emberek valószínűleg azt gondolják, ezzel töltöm minden időmet, de erről szó sincs. Egészen jól megvagyok a zenével, de mindig szakítok időt a levelezésre, meg különféle találkozókra.
MG: Minden előadást támogat?
EB: Nem. Az ügynökök egy sor állandó előadást jóváhagynak. Magától értetődik, hogy a kis színházak, vidéki iskolák állandó előadásai mehetnek jogdíj nélkül. Ebben nincs semmi kivetni való. Természetesen közbelépünk, ha nagyobb színházi előadásokról van szó, mint például az új West End produkciók.
MG: Sam életműve őrének tekinti önmagát?
EB: Lindon és én azt próbáljuk tenni, amit Sam tett életében. Curtis Brown (az angol színházi jogok ügynöke – a ford.) átküldött neki minden jogi megkeresést és ő csak rájuk írta, OK, igen, nem, vagy ez így nem megy. Én folytatni akarom a művét. Akkor jelentkeznek a nehézségek, amikor megengedhetetlen színi előadások tűnnek föl a láthatáron.
MG: Nemrégiben volt egy Játszma vége előadás a Broadway-n, amelyben színésznő játszotta Clovt. Tudott erről?
EB: A komplikációk még súlyosbodnak a franciául írott darabok esetében, amelyek jogait az Éditions de Minuit vagy a párizsi SACD ellenőrzi. Ha valaki francia darabot akar előadni New York-ban, akkor ezt new yorki ügynökünkkel kell engedélyeztetnie. Ha valami nincs rendben, akkor az ügynök kontaktálja Párizst. Ha ugyanez a helyzet az Utolsó tekerccsel, vagy az Ó, azok a szép napokkal, akkor az ügynöknek hozzám kell fordulnia. Az angol darabokat Curtis Brown ellenőrzi, de nyilvánvaló, hogy nem kell állandóan Párizshoz fordulnunk az angol Godot-val és a Játszma végével. Az ember gyakorta engedélyez valamely darabot és nem köti ki, hogy a szerep neme nem változtatható meg, aztán néha ki sem derül a szerep és a szereplő nemének cseréje. Minden egyes előadás nem ellenőrizhető. Csak nagy előadás esetén köthető ki minden részlet és a jogörökös akkor léphet közbe, ha ezeket a megállapodásokat a másik fél megszegte.
MG: Mint Deborah Warner a Léptek-ben.
EB: Az is csak azért derült ki, mert elmentem a szakmai bemutatóra. A színésznő kérte a jogokat és meg is kapta, de arról nem volt szó, hogy a darabot a „levegőben” viszi színre és e sorokat a szerződésben kétértelműen fogalmazta meg. Hátul ültem és képtelen voltam megérteni, miért sötétek az első széksorok, aztán a színésznő egyszer csak ott állt egy lábnyira tőlem s makacsul lecövekelte magát az erkélypáholy előtt. Ezen kívül észrevettem, hogy a két színésznő a darab néhány sorát elcserélte egymással. Akkor megkérdeztem Curtis Brownt-t, miről is van szó? Nekem kellett döntenem, hagyom-e így menni a darabot, vagy leállítom. Szóltam Lindonnak és úgy döntöttünk, hogy leállítjuk ezt az előadást. Ez mindig nagyon nehéz döntés. Ha leállítjuk, a színészek megint az utcára kerülnek és elvész a pénz is, mert nincs előadás. A kompromisszum a következő volt: visszavontuk az előadás jogát, nem kértünk jogdíjat és megbizonyosodtunk róla, hogy nem megy tovább. Letiltottuk ezt az előadást Franciaországban is. Nem vagyunk nagyon szigorúak. Nem vagyunk a Beckett darabok múzeumi őrei, ahogy Deborah Warner állítja. Nem és nem! Minden előadás és interpretáció lehetséges, de a darab keretein belül.
MG: Történt még ehhez hasonló?
EB: Az Edinburghi Fesztiválon ment egy Godot, teljesen női szereposztásban, egy szivarozó Pozzóval. Egyikük úgy öltözött, akár Groucho Marx, szemüveget viselt és szivarozott. Mi csak azt ellenezzük, hogy bizonyos személyek Sam darabjait a saját karrierjük építgetésére és ugródeszkául használják, figyelmen kívül hagyva Sam alkotói szándékait. Határozott választóvonal sehol sem húzható meg. Csak hát nehéz a helyzet, mert ha valamit megengedünk, mint ezt a teljesen női Godot-t, akkor mindenki azt hiszi, mindent szabad. Ha az ember a kisujját nyújtja, mindjárt az egész keze kell. Amint maga is tudja, Sam nagyon furcsa dolgokra adott engedélyt, mint a Mabou Mines előadások és prózai műveinek színrevitele. De megbánta. David Warrilow (amerikai Beckett-színész – a ford.) Elveszejtőjéről így nyilatkozott: „Egyszerű felolvasásra adtam engedélyt. De ez aztán minden volt, csak egyszerű felolvasás nem.” De Sam birtokolta a jogot és az emberek tiszteletben tartották, amikor Sam azt mondta, köszönöm, de ezt még egyszer nem. Sajnálom, de nem. Általában nem szerette művei áttételét egyik médiumról a másikra. Prózai művének áttételét színpadra.
MG: Ezért nem akarta színpadra engedni a Minden elesendőket.
EB: Erős nyomás alá került, hogy adja el a Minden elesendőket a francia televíziónak és meg is bánta, hogy engedett. Travesztia lett belőle. Sohasem lett volna szabad vizuálisan megjeleníteni ezt a munkát. Azt hiszem, ha valami a fülnek szól, akkor azt helytelen megjeleníteni a szemnek. Ha egy könyvet megfilmesítenek és mi megnézzük, akkor nagyon nehezen találunk vissza a könyvhöz és nehezen alkotjuk meg a prózai szöveg varázslatos világát.
MG: Történt már kísérlet valamelyik regénye megfilmesítésére?
EB: A Murphy esetében fordult elő, hogy Sam valamelyes hajlandóságot mutatott az eladásra. Két német filmgyártó jelentkezett. De nem lett semmi belőle.
MG: Senki sem vitte színpadra újból a Minden elesendőket?
EB: Fölbukkant még nem vizuális színrevitelként. Színpadra nem vitték. A szövege érdekli az embereket.
MG: Emlékszem, láttam a new yorki Public Theaterben hangjátékként színpadon.
EB: A Royal Court mostanában emlegeti, hogy hangjátékot csinál belőle. Színpadra állít egy hangjátékot. Semmi kép, semmi mozgás, csak hangok.
MG: Meg zörejek.
EB: Meg zörejek. Mint amikor a hallgatók várják a hangjáték megkezdését.
MG: De az emberek mindig az egészet akarják látni a színpadon.
EB: Úgy vélem, valóban egyértelmű nemet kell mondanunk erre az igényre, mert ha Sam valamit határozottan gyűlölt, akkor éppen ezt a vizuális megjelenítést. A Társaság színrevitelébe jóindulatúan beleegyezett. Nem lelkesedett érte, de megengedte, és csak azzal a feltétellel, hogy nem vetítik képernyőre a fekvő alak gondolatait.
MG: Viszont a Film újbóli megfilmesítése érdekelte.
EB: Akadt néhány változat. A National Film Theatre jó régen csinált egy változatot színesben, persze nem kértek senkitől semmit. Nem tehettem ellenvetést. Ez forgatókönyv, amelyet interpretálni kell. De meghúzták, a költségeik szerint. Egyáltalán nem jutott szóhoz a becketti elképzelés. Kérték újra a … csak a felhők…, meg a Kísértettrió tv játékok ismételt megfilmesítési jogát, de ez nehéz dió volt. Még megvannak és rendelkezésre állnak Sam verziói, amelyeket a délnémet tévésekkel maga alkotott. Úgy érezzük, semmi értelme, e tv játékokat újból megfilmesíteni. Fogas kérdés, amikor egyszerre kerülünk szembe a művészi megítéléssel és a morális problémával.
MG: Mi a helyzet az Eleutheriával?
EB: /nevet./ Tudtam, hogy ide fog kilyukadni. Ez valóban fogas kérdés. Vagy ha rövidre akarjuk zárni e dolgot, akkor nincs is itt semmi probléma, mivel Sam nem akarta publikálni a darabot. De az biztos, hogy színre vinni semmiképpen sem akarta. A publikációt viszont ránk kényszerítették, Sam végakaratával szemben kellett eljárnunk, amelynek utolsó napjaiban adott hangot. Szóba került a színpadi művek Pléiade kiadása. Sam azt mondta: „Elméletileg rendben van, de az Eleutheria kivételével.” Már létezik nyomtatásban, franciául és angolul is, különféle okokból. De ezt még nem tetézhetjük meg a színpadra állítás bűnével is.
MG: Felolvasni hallotta már?
EB: Nem.
MG: Ez sarkalatos kérdés.
EB: Így van. Bizonyos értelemben sarkalatos. Persze én magam olvastam, franciául, meg a közreadott fordításban is.
MG: De nagy különbség olvasni, meg színészekkel látni a színpadon.
EB: Igen. Érinti a döntésemet, vagy Lindon döntését, ha olvastam is, vagy akár láttam színpadon, valami vacak előadásban? Lindon az Eleutheria jogtulajdonosa. Ez kifejezetten francia munka. A kérdés morális. Akár jó a darab, akár rossz, Sam egyszerűen nem akarta se kiadni, se színpadra engedni!
MG: Tévedhetett is.
EB: Persze tévedhetett is. Fennáll ez a lehetőség is, de a probléma marad: igen talán tévedett ebben. De nekünk éppen ezt kell eldöntenünk.
MG: Hallottam a felolvasását jó színészekkel. Jó színpadi mű, bár meg kell húzni.
EB: Azt mondja, meg kell húzni. De én azt mondom, pontosan ezt nem lehet. Morálisan nincs jogunk valami más fazont szabni neki, hogy bemutatható legyen. Ha elfogadjuk, akkor olyannak fogadjuk el, amilyen. Minden hibájával és erényével. Nem hinném, hogy hozzányúlhat, csak azért, hogy könnyebb legyen bemutatni. El kell fogadnia: ezt a darabot a szerzője sikertelennek tekintette. Csak ebben a formában viheti színre, ha valaha színre viszik.
MG: Három lehetőség van: soha nem mutatják be, bemutatják eredeti formájában, vagy megváltoztatott formában mutatják be. A harmadikba maga nem egyezik bele.
EB: Azt hiszem, erkölcstelen lenne. A másik kettő? Először is el kell döntenem, hogy szembeforduljak-e Sam akaratával. Ha szembefordulok is vele valaha, ez nem jelenthet színpadi bemutatót.
MG: Ahogy David Warrilow elment Sam-hoz az Elveszejtő sajátos ötletével, valaki más talán elment hozzá az Eleutheriára vonatkozó elgondolással. Talán beleegyezett és így szólt, Gogo szavaival: „Nincs mit tenni.”
EB: Sokszor kérték tőle kiadásra. Nagyon jól tudta, ha egyszer már nyomtatásban létezik, akkor veszedelmesen közel került a színpadi bemutatáshoz. Most abban a nehéz helyzetben vagyunk, hogy bárki megveheti és elolvashatja, meg akármelyik neves rendező is folyamodhat a bemutatás jogáért.
MG: Barbara Wright új angol fordítást készít.
EB: Dolgozik rajta. Az angol jogok a Fabernél vannak és ők nincsenek nagy véleménnyel az amerikai kiadásról. Nagyon sok a kifogásuk ellene. Elhibázott, komolytalan fordítás.
MG: A Royal Shakespeare Company is érdeklődik iránta.
EB: Bizony. Ha megjelenik, Faber mindent megtesz a színpadi bemutatóért. Nem adnak ki olyan darabot, amelyet nem lehet bemutatni. Nem akármibe bocsátkozunk.
MG: Ha már bemutatják, mutassa be a RSC, a lehető legmagasabb szinten.
EB: Így van! Ha tudnak hozzá forgószínpadot szerezni… jó kis pénzbe kerülne. Nyilván a legmagasabb szinten kellene bemutatni, parádés szereposztásban, úgy értékelhetnék a nézők. De annyira azért ne kapkodjuk el a dolgokat! Elég volt egyszer szembeszállni Sam végakaratával. Vonakodom tőle, hogy kétszer, gyors egymásutánban, kerüljek szembe vele.
MG: Mi egyéb történik az örökséggel?
EB: Próbálkozunk Londonban néhány előadással, jövőre, 1996-ban, Sam 90. születésnapjára. Aztán lesz még a Lincoln Centre fesztivál. Az összes zenét megpróbálom dokumentálni, a Beckett darabok kísérő zenéjét. A legtöbbet nem adták közre. Marcel Mihalovici azt akarta, hogy Sam írjon opera librettót. Sam azt mondta, hogy nem tud, ezért az Utolsó tekercsből csináltak operát. Körülbelül 50 perces. Ezen együtt dolgoztak. A darab Németországban ment és Párizsban is. Sam meglehetősen sikeresnek ítélte. Krapp szerepét nagyszerű bariton énekelte. Azzal tölthetném az életemet, hogy szimpóziumról előadásokra járok és vissza, majd megint előröl. A végtelenségig. Az előadásokkal kapcsolatban erősebben is beleavatkozhatnék a rendezők munkájába, de nem hiszem, hogy erre van szükség. Amit tudok, megteszek az életmű terjesztőjeként és őreként s igyekszem bizonyos egyensúlyt teremteni e két tevékenység között. Legnagyobb segítségem Lindon. Ő ismerte Sam-ot, ismerte a gondolkodásmódját. Nélküle iszonyatosan nehéz volna az élet. /Lindon 2001-ben meghalt – a ford./.
MG: Kár, hogy nem maradt fenn hangfelvétel Sam-tól. Vagy igen?
EB: Hangfelvétel? Nagyon kevés. Néhány embernek rajtamaradt a hangrögzítőjén Sam hívása, de ők aztán őrzik is hét lakat alatt. Az egyik felvételen a művét olvassa föl, de ez magánkézben van. Szeretném, ha az a hangfelvétel megvolna, amelyen Lucky-t játszotta elő valamelyik próbán.
MG: Vagy, ha Billie-nek lenne tőle felvétele. /Billie Whitelaw, Beckett kedvenc angol színésznője – a ford./
EB: Vagy ha én vettem volna föl a hangját. De nem lehetett. Bizonyos dolgokat egyszerűen nem lehetett megtenni. Még arra sem tudtam rávenni magam, hogy dedikált példányt kérjek tőle. Az ember nem volt képes tőle kérni bizonyos dolgokat, mert tudta, hogy igent mondana.
MG: Arra kértem, dedikálja azt a fényképet, amelyet én vettem föl róla. A pulóvere nyakára írta a nevét a képen.
EB: Örülök, hogy ez sikerült.
MG: Van még kiadatlan műve?
EB: Nincs, nem maradt semmi. Nagyon sok töredék van Readingben, az egyetem Beckett Archívumában. Kiürítette a ládáját. Attól tartok, nem maradt kiadatlan darab. Van még néhány kisebb szöveg, kiadatlan rövid költemények, söralátétekre, meg abroszfoszlányokra firkálva. Mind ott van Readingben.
MG: Nem gondolt rá, hogy könyvet ad ki?
EB: Nem. A Readingi Egyetem csinálja: apró töredékeket adnak ki. De attól tartok, komoly mű már nincs.
MG: Sam-nak jelentős műve van még itt?
EB: Kéziratok? Nem. Minden itt van, amit kiadott valaha, több példányban, minden nyelven. De kézirat nincs. Azok egyetemeken vannak.
MG: Úgy emlékszem, az egyik kézirat a Godot volt, amelyet legtovább magánál tartott.
EB: Igen. Az még Párizsban van. Nálunk.
MG: Megvan még a párizsi lakása?
EB: Igen. Megtartottam. Még használom, de nem túl gyakran, mert lehangol. Szeretek ott lakni. Áprilisban három hetet töltöttem ott, a Szimfoniettán dolgoztam.
MG: Még érződik Sam jelenléte?
EB: Nagyon is, nagyon is. Különösen régebben. Persze újra festettük meg tapétáztattuk. A halála utáni években szörnyű volt: erősen érződött a jelenléte. Szinte minden pillanatban vártam, hogy megjelenik. Ő, meg Suzanne. Alig tudtam aludni ott, mert olyan sok időt töltöttem velük abban a lakásban. Kemény dolog volt: állandóan elképzeltem őket, a hangjukat. Ha hinnék a szellemidézésben, oda mennék, hogy föltámasszam őket. Semmihez sem nyúltunk, mióta beköltöztek a hatvanas évek elején. Valamit tennünk kellett, de még a frissen festett falakkal, meg az új tapétával is nagyon erősen érződött a jelenléte. A dolgozószobája persze ugyanolyan, ugyanazokkal a könyvekkel, ott van mind, meg az íróasztala is. Semmin sem változtattunk.
MG: Nem nyit benne múzeumot?
EB: Azt már nem. Nem hagyta a tollát az asztalon, bár a telefon ott van a helyén. A festmények nagy része még ott van a falon. Nem változtattam semmin. Ezek csak maradjanak így, meg a könyvek is.
MG: Balzac és Victor Hugo háza nyitva áll a turisták előtt.
EB: A turisták előtt. Esetleg, ha Ussy még megvolna… de ez a lakás kicsi, praktikus és a hatvanas évek Párizsára jellemző. Ha egész nap turisták trappolnának föl-le a lépcsőn, a szomszédság tiltakozna.
MG: Megmarad ilyennek?
EB: Azt hiszem, igen. Nem lesz belőle mauzóleum, mert ilyennek szeretem.
Romhányi Török Gábor fordítása
Forrás: Mel Gussow: Conversations with (and about) BECKETT, London, 1996
Illusztráció: Samuel Beckett (1922)
Ezek is érdekelhetik!
„Lehet-e a jövőre emlékezni?” | Beszélgetés Bánki Évával, a Fordított idő-trilógia szerzőjével →
Pálfi Ágnes: In memoriam K. N. →
Szénási Miklós beszélgetése Lajtos Nórával →
