Szakolczay Lajos: Vulkánok tüzével bélyegezve
Bari Károly Magyar Örökség Díjára
Bari Károly Istenáldotta költő. Költőnek született. Meg néprajzos is, a cigány folklór tudatos búvárlója. És képzőművész is. Emlékszem a csaknem ötven évvel ezelőtti fogadtatásra, amikor nem egy lap szenzációként közölte: tizennyolc éves költő érkezett a bükkaranyosi cigánysorról. Akkor már, a Holtak arca fölé, két kiadást is megért kötet verseit olvasva, azt gondoltam, nem a cigánysorról, hanem az égből. Hiszen a csodagyerek azért csodagyerek, mert a keserű sors ösvényét föltolván az égbe – amely csaknem szakrálissá válik, mert akarva-akaratlan ott van benne a megfeszítettség gyötrelme –, hogy elviselhetőbbé tegye az elviselhetetlent, angyalokkal (is) játszik. Elűzvén a hideget, a sanyarú gyermeksors csapásait.
Egész ifjúsága, s ez kihatott az életpályára, „vulkánok tüzével (volt) bélyegezve”. A vers kohó-mélyről süvöltött, s miként az első kötet címadó verse mondja, „A döglött lovak / ködöt nyihogtak a kitépett villanyoszlopok / és felrobbantott sínek közt heverő / holtak arca fölé. Majd ugyanitt: „A fák hiába rázták / kiszáradt öklüket, / szürke felhők terpeszkedtek ágaikra, / a holtak sem tudtak már / a varjak fekete siratóénekére felelni, / sötét szemgödrükből kibuggyant a vér”.
A kép, kíméletlen pontossággal, a vers vivőereje – állapotrajz, gondolatfutam, érzékelési pont, ahonnan szemügyre lehet venni a társadalmat (nemcsak a cigány-kisebbségről van szó), s nemkülönben az egész világot. Lehet-e az én sorstükre, vonulások támasza, bűnmegvalló gesztussal – a költő egész életében a szeretetnek szavazott létjogot – a föltámadás igényét szorgalmazva? Bizony lehet. Az enciklopédikus tudás, az irodalmon (költészeten) kívül a filozófiában, a néprajzban, a szociológiában, a képzőművészetben való jártasság izgatóvá tette az elmét –, hogy az alkotó létzongorája, nem kis feladat, csak mindenre kiterjedő, kozmikus igénnyel muzsikáljon.
A szépség bűvköre, magyarán: a szóvarázslat, a fiatal kori versekbe éppúgy ott van, mint a hosszú csend (három évtized) után írott későbbiekben. Lássuk az előbbit! „Kardokba öltözött tulipán, / piros árnyékodba zuhantam, / virágok zengő szívdobogásába / gyötrődésem ezüstpénzeivel, / felgyújtottad perceim erdejét…” (Kardokba öltözött tulipán). Majd kései nagy verséből, az Éjszakai utazásból egy jellemző, a búcsúzás filozofikumát örökérvényű bölcselemmé avató passzus. „Nem találhatnak rám, akik utánam jönnek, / amikor befoghatatlan vadként keresnek, erdő leszek, / amikor gyógyító növényként, akkor rét, / és előttük a levegőben mindig ott úszik majd / egy tanúságtevő zokogás – és az is én leszek”.
Minő fájdalom íratta le vele, hogy „tanúságtévő zokogás”? Az idő múlása, az öregedés, a betegség? Amikor egész életében állhatatosság vezérelte szabadság-hívő volt? Börtönt is szenvedett verséért (Vajda János közkatona imája a gyóntatószékben Petőfi Sándor halhatatlan lelke előtt – 1972), ám ez csak olajjal táplálta a mindig lobogó fáklyát. Szemezgetvén vallomásából, Petőfi, Lermontov, Jeszenyin, Rilke, Radnóti, József Attila – ideértve többek közt Shakespeare-t, Dosztojevszkijt, Csehovot, T. S Eliotot ugyancsak – a szeretett példaadó ősök. Noha szemérmességében elhallgatta, hozzájuk akar hasonulni.
A kíméletlen 2018-as Öninterjú – amelyben igaztalanul ostorozza mai állapotunkat („rohamléptekkel megyünk bele egy újabb Auschwitzba”) – egyféle, a családra kiterjedő szociográfiai tényrögzítés és gondolatfutamokban csúcsosodó vallomás. Ebből a mérhetlen fájdalomból – a karácsonyi asztalra a sok gyermek számára csak a hitelből vett üres kenyér jutott –, ebből a torkot szorító szégyenletes sorsból (szegénységből) jutott a legmagasabbra. Nem csupán költőként, hanem tudósként is. A cigány folklórral (népköltészettel, népdallal) valósággal katedrálist épített. Számtalan gyűjtése-szerkesztése bizonyítja a nyomtatott és hangzó anyag örökérvényűségét (Tűzpiros kígyócska, Az erdő anyja, Az üvegtemplom, A tizenkét királyfi, Cigány folklór – Magyarország – Románia I.-X., stb.). Gondozásában jelent meg a Madarak aranyhegedűn című kötet, amely az európai cigány költők és írók műveit tartalmazza. Ugyancsak ő vigyázza az európai költők és írók cigányokról írt műveit is (Álomtanya).
Döbbenetes verseire talán nem is annyira a népi szürrealizmus hatott, inkább karöltve járnak a világ számtalan pontján fölfedezhető, a mágikus realizmust közvetítő művekkel. Képzőművészeti alkotásai, egyvonalas rajzai (Alázat, Omurtagi asszony) és színes festményei nem kevés tehetségről tanúskodnak.
Ám Bari Károly nem csupán alkotónak elsőrangú, hanem a közösséget önzetlenül szolgáló embernek is. Eme tevékenységét a már említett magán kiadású lemez-sorozaton kívül az ugyancsak az általa szponzorált Íves Könyvek tizenhat műve (kilenc verseskötet, hét kismonográfia) bizonyítja.
Kell-e nagyobb dicséret, ha azt mondom, életműve a magyar kultúra kitörülhetetlen része.
Illusztráció: Bari Károly
Cimkék: kritika, méltatás
