Boldogh Dezső: Atkó kertje
„Reménykedem, hogy lesznek olvasóim, de ezért soha nem tettem engedményt, egyszerűen nem tehettem. Mégpedig azért, mert számomra a Teremtő fontosabb a teremtményeinél. Ez ilyen egyszerű.” – mondja Babics Imre egyik interjújában, és ez a kijelentés nem csak fő művére, a Gnózisra érvényes, hanem egész munkásságára is. A hatalmas terjedelmű hexameteres nagyeposz – amely „gyorsregényt”, színműveket és különálló költeményeket is tartalmaz – megjelenése óta három kötete jelent meg, közülük legutóbbi, a 2017-es Abrak a vadnak, ablak a vaknak (és kiadás előtt áll egy új opusz is). Néhány kiváló és elmélyült tanulmányt beleértve (pl. Prágai Tamás, Füleki Gábor, Búzás Huba, Hegyi Zoltán Imre) a költő csak egy szűk kör figyelmet hívja fel költészeti tevékenységével. A Gnózis valószínűleg csekély számú olvasóközönsége tapasztalhatta csak, hogy irodalmunk kétség kívül jeles alkotói, sodorirányai, magasztalt-letűnt sztárjai árnyékában az évtizedek óta önkéntes száműzetésben élő Babics Imre milyen értékeket képviselhet a formai tudás és a poézis metafizikai szintre emelésének műfajában.
Nem mintha ne lettek volna, már indulása pillanatától, nagy nevű pártfogók körülötte, de a szerző, a maga útján haladva, valamiért nem kívánt közösködni a hírnévből, vagy pláne a kortárs érzületek, belterjes beszédmódok bohócává válni, hiszen alkata, szellemi irányultságai miatt „nem tehetett engedményeket.” A végeredmény egy Himalája méretű eposz-piramis lett, melynek ha pl. próza formában írta volna meg a puszta cselekményét, talán akkor is a század jelentős regényei között lenne a helye. Epikus műként, rilkei színvonalú betéteivel, felsőbb daimonok által sugalmazott monológjaival egy félelmetesen nagyszerű, jórészt olvasatlan, a „szakma” részéről eleddig szinte figyelembe sem vett könyvnek minősíthető.
És mi a helyzet az azóta kiadott kötetekkel? A Sztármajom többszörös alkonyatban, stilisztikailag változatos és formákkal ugyancsak brillírozó versei egy más síkon méltó párjai a főműnek. Benedek Leila szakszerű érzékkel, de erősen a modern esztéta látásmódja felől próbálja megközelíteni Babics világát: „A kortárs magyar líra elsősorban azokra az olvasói felismerésekre apellál, amelyben a befogadó azonosnak, hasonlónak érezheti magát az olvasott énnel… … Babics Imre költészete a modern ember szorongását „csak” a spiritualitás ellenében fogalmazza meg, a versekben ábrázolt egyetlen kiút a magasztosabb lét felé törekvés… …Nem kétséges, hogy a Sztármajom több mint öntetszelgés, mint a költői mesterség fitogtatása, az azonban vitathatatlan, hogy ahhoz, hogy a versek ne váljanak önismétlővé, unalmassá, szükség van egy kis idomulásra, archaikus olvasói szemüvegre.” E sorok alig rejtett módon a költő szemére vetik Babics költészetének pályája kezdetétől meglévő néhány sajátosságát, a „diszkurzus képtelenséget”, a kortárs lírai trendek gyökeres elutasítását, az egyébként Krasznahorkai László által javasolt archaikus olvasói szemüveg szükséges felvételét. Igaz, később azt is megállapítja, hogy „Babics költészete kívül áll minden trenden, tendencián, és a kívülállással mindig érdemes foglalkozni.”
A Tűtükör kizárólag haikukat tartalmazó kötete után az Abrak a vadnak, ablak a vaknak című – közel három esztendővel ezelőtt megjelent könyvről mindössze egyetlen recenzió született, Simon Adri tollából. Az alapvetően pozitív értékelés szépen bemutatja a vers-sodor csillanásaira reflektáló első élményeket: „Ahogy Babics Imre a formai eszköztárral bánik, az már-már zavarba ejtő hozzáértést és akkurátusságot tükröz…” Ügyesen lavíroz, a „nem mondom, hogy nem, de azért mégis” – finom kritikai szöszölései és a dicséretek terepén: „…nem példát hozok a kötetben elharapódzó germanizmusra, lévén hogy erről szó sincs, épp ellenkezőleg: ha van még hová fejlődni, hát e csekély számú példány feloldása az irány szerintem.” Bizonyos szempontból jogos észrevételeket tesz a kötetben található, szinte mániákus formai tökély okán: „Nagyon érezni, hogy Babics műgonddal csiszolgatta hibátlanra e gyémánt verskrajcárokat, de az igazán szép megoldások azok, amelyeken mindez nem érződik, ahol könnyedén gördülnek a sorok, mintha csak így beszélne, gondolkodna – s a versek többsége ilyen, és sejthető, hogy ezekkel dolgozott többet. Akad tehát egy-két szöveghely, ahol a gyémánt visszacsiszol, és a földre esik a csiszolófej.” Valamint azt is jelzi: „ A lírai alany, aki egyébként önpusztításban nem gyenge…”
Az Abrak a vadnak, ablak a vaknak – valóban mutat ilyen vonásokat, a mindent kimondás verseinek gyémánt csiszolóval alakított szóképei, mondatfűzései bár tökéletességre hajaznak, de nem mindig gördülékenyek, az emberi esendőség, önsajnálat és önostorozás, a hiper-kritikus korszakutálat nyers megnyilvánulásai is időnként szembe ötlőek lehetnek. Alkotáslélektani értelemben azonban valahogy mégis közelebb hozzák az olvasóhoz Babicsot, mint embert: „Halogattam ama tény beismerését, / hogy ebben a világban nem sokat érek, /mert összhangját repeszti rég nem kevés ék, / s a felhozott pokol lesz folyton fehérebb. /Így hát alászálltam oly birodalomba, / hol tett alapjául nincs rossz magyarázat, / mert piramissá az ösztön összevonta / az odaadást és a gyilkolási lázat.” (Balfácán)
Látjuk, ahogy a sérülékeny, és már-már anakronikus lírai én szobájába, kertjébe, vagy onnan kocsmaasztalához menekül, és ott vagyunk a vers születésének és alakulásainak pillanatainál. A költő minden mozzanatot, külső körülményt körülír: látjuk a mennyezetet, miközben macskák hancúroznak a lírai alany mellkasán, a rendületlenül álló kaukázusi jegenyefenyőt, a hétköznapok tárgyait, történéseit, többnyire növény és állatszereplőivel. Tűhegynyi vésetek, tűtükör — pontos helyszín és emlékrajzok, a szemlélődés kezdeti fázisaiban. Aztán hirtelen, de nem minden átmenet nélkül, ilyen sorokat kapunk: „S a fecskeszárnyak porszemcséket kavarnak, / a szeretetnek azok is világrészek, / s bár pusztító vízözön minden csöpp harmat,/ létezik oly világ, mely halálra készebb” (Lugasmadár). A versbeli „jegyzetelő” nem költői képeket alkot, nem próbál „eggyé válni” szemlélődése tárgyaival, valami ősvilági, elementáris események történnek e kötet lapjain, miként Babics többi műveiben is, és olyan nem emberi teremtőerő jelenlétét érzékelhetjük, amely minden kezdetet megelőz. A régi mítoszokban említett ősanyag, amely „az őskáosz előtt való”, ott rejtőzik, mint lehetséges és lappangó kibontakozás esélye, a nemlét „vizeiben”, ahonnan talán „világunk is tükröződhet” egy teremtés után. Emberi szinten, a költő esetében, az értelmi-hangulati, racionális és lunáris késztetések mintha e „háttérerő(k)” végtelen birodalmaival állnának kapcsolatban. Nyilvánvaló, hogy nem könnyű az emberfeletti sugalmazások lírai alanyává és esendő hús-vér hordozójává lenni: „Ágyban fekszem, esküt téve: el nem múlok, /míg meg nem írom: látom más óceánon / a fát, ahogy lényéből feltör a pára, / s fényárbockosárból angyal néz a nyárra, / s az elpusztítottat felesleges szánnom, / mert kiáltás harsan: – Roppant lélek fúj ott! (Nyárutó) A szavak nem lehetnek elegendőek, még a versbeli szavak, metaforák, hasonlatok sem. Ezért is küzd a költő szinte egész életművében a szellemi lét, a tiszta tudás, a lélek, a transzcendencia képzetköreivel, és talán emiatt akarja végtelen tökéletes formájúvá csiszolni a verseit. Teremtményi szándék: a külső is tükrözzön a fentiből, az elképzelhetetlenből, és a költemény kívül-belül legyen drágakő. Az időnként bonyolult felépítésű, távoli, ölelkező rímekkel összekapcsolt sorok egyedi láncolatokat alkotva közvetítsék egy spirituális létsík üzeneteit. Nyilvánvaló, hogy az Abrak a vadnak, ablak a vaknak kötet összeállításakor is efféle célokat tűzött ki maga elé a szerző, amelyhez szinte csak érdekes körítésnek tűnik a misztika: ha a saját név (Babics Imre) számértékéből a szent számmal, ami 3, osztunk, akkor pont megkapjuk a 77-et – a kötet (címei 1 szóból állnak) verseinek számát – ahogy a magyarázó fülszöveg állítja. Ez is egy járható út, mert a számok ugyanúgy a teremtés alapzatai, mint a Hang – sőt, talán a formán is túlmutathatnak, mert az istenek palotái is öröktől fogva, a végtelen dimenziós terekben épülnek és változnak át, hangok és szent számok segítségével, mint egy költemény. Ha az embernek sugdosó daimonjai akadnak, bepillanthat e paloták rejtekébe. Babics a mesék transzcendens valóságait is képes megragadni, a huszonegyedik század létérzete, aljasságai találkoznak nála manólakokban pihenő tündérekkel: „Hiába lenne kormányzati akarat, / nem párzanak többé a szarvasbogarak, / mivelhogy nincsenek. / Tetemük manólakokban kitinikon, /tündérek szárítják szárnyuk szarvaikon, / mire erdejük álpénzen vett birtokod / lesz: megígérte, s megadta rá a jogot / bosszúálló istened.”
A modern világról, beleértve szűkebb hazája tönkretételéről, a mobiljait nyomkodó, klónokká váló emberiség szellemi lesüllyedéséről a költő a Gnózis-ban már megírta véleményét , miközben az itteni és a túlnani valóságokról egyszerre képes ihletett, az egykori látók módján beszélni azóta is. A különféle létsíkok egymásba tükröztetésének egészen egyedülálló példája a Feketerigó című vers, amelynek első részében egy madár csettegését halljuk, miközben „sötét redőnyök mögött agg tönkretettek / halálért hebegnek imát, / a befejezésért, mikor megpillantják / a fényösvényt a Semmin át.” – ezután pedig: „S az időtlenség önmagába tér akkor, / tereit borzolja köröttük a kezdet / fénytojásban, hol embriók; / s melyben nem kaptak semmi jót, / szemétdombra hullt már az égire vak kor, / mire a lét ismét inthet / feléjük, mert végre hittel töltekeztek: / vallásuk rigótekintet.” Bármilyen pokoli világokba is képes leszállni ez a költészet, a teljességet idézi elénk, a nem mindig veszélyek nélküli parttalan távlatokat, ahol bizonyságunk lehet benne: az őskáosz vizei felett a szellem napja mindig világol. A vakoknak ablakot nyitott a költő, és rajta át ráláthatunk Atkó világára is, aki egykor a Gnózis szereplője volt, és akinek kertjében talán ennek a kötetnek a versei is készülhettek.
Babics Imre: Abrak a vadnak, ablak a vaknak (Napkút Kiadó, 2017)
Illusztráció: Babics Imre (Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele, 2015)
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
