Peter Sloterdijk: Jean-Paul Sartre
Három évtizeddel 1980 április 15-én bekövetkezett halála után Jean-Paul Sartre már a filozófia – és irodalom történet monumentális alakjának látszik. Ő, a szavak és a könyvek embere, megtért őseihez, a klasszikusokhoz, a halhatatlanokhoz, az elismert szerzőkhöz. Úgy tűnik, csak a halál tudta őt megakadályozni a megfiatalodásban. Csak a klasszicitás vette el tőle a további önellentmondás lehetőségét. Olyan szerelmes volt a szabadságba, mint jóformán senki más, csak azért, hogy ne tessék önmagának. Életének gesztusa – mely a filozófusra nézve veszélyes, ám lelkesítő neki magának és olvasóinak – a folytonos fellendülés volt, a megszabadulás önmaga történetivé változása fenyegetésétől. Író emberként mindig csak a dolgok új oldalát írta meg. Mind a saját, mind a mások dolgában azzal lett az analitikus életrajz zsenije, hogy minden tudatban azt a pontot igyekezett letapogatni, amelyen az ember túl büszke ahhoz, hogy múltja legyen. Szakadatlanul azon gondolkodott, miképp lehetne a történelem nyomasztó súlyától megszabadulni. Nagy intenzitással élte át – ami némiképp a világ lelkiismeretévé emelte őt –, hogy az ember közönséges lett, megfáradt abban, hogy azonosuljon korlátozott önmagával. Sartre filozófiája harc a közönségesség, a polgári, elkényelmesedett elidegenedés ellen. Ezzel szemben szólítja harcba a valóságban gyökerező, kész embert. Arról van szó, hogy nem akar eldologiasodni: on a sa raison de se révolter (megvan az okunk a lázadásra – a ford.). Aki lázad, annak igaza van. Az ember szabadságából magyarázható, egyébként megbocsáthatatlan lény.
Az átfogó visszapillantás fényében Sartre ma egy sor erőszakos szabadság-filozófus egyelőre utolsó hősének mutatkozik. Mióta a fiatal Fichte a magánvaló szubjektivitás állandóságát hatálytalanította és mániákus lendülettel támadt véleménye szerint jóvátehetetlenül bűnös korára, azon gondolkodók láncolata nem szakadt meg, akik az ember lényegét szabadságából igyekeztek magyarázni. Sartre elődeihez hasonlóan az emberi tudat központjában azt a nyugtalan, képtelen lényt látta, aki fokozódó öntudatossággal egyre mélyebbre süllyed tulajdon képtelenségébe. Számára az ember az aktív semmi, az eleven gyökértelenség vállalását jelenti. A szubjektivitás mérhetetlenséget jelent, amely felfedezés Sartre-t kevésbé rémítette, mint elődeit. Még az eltökélt Fichte is azzal igyekezett tompítani vívmánya, a mérhetetlen szubjektivitás élét, hogy saját spontaneitását egy mindenható istenség kifejező eszközeként állította be. Friedrich Schlegel, a romantikus szubjektívisták mester ironikusa, is megtért a katolikus anyaszentegyház kebelébe, amely a XIX. század eleje óta az új, talajvesztett ember menedéke lett. Az egyház persze szívesen játszotta a felnőtt, de még meg-sem-született emberek oltalmazójának szerepét, akik a zord külvilág hidege elől próbáltak nála menedéket találni. A névtelen abszurd emberek előcsapata, akik a modern ember elemi sajátosságait hordozták, ezt az oltalom keresést nem csekély adag életművészettel fűszerezte. Önmaguk parancsoltak megálljt önmaguknak a divatos életformák terén. A talajvesztettség beteg embereinek túlnyomó többsége mégis utat keresett magának ahhoz, hogy visszakoldulja magát az állam, a társadalom és az osztály szilárd keretei közé. Köztük is a leghatalmasabb személyiség nem volt más, mint Hegel, a filozófus, aki még életében megtalálta az üdvösséget oly módon, hogy főhivatalnok létére a porosz államot erkölcsi intézményként ünnepelte. Őt pedig a helyreállított egységes egész megszámlálhatatlan szerelmese utánozta. Némelyek elkövették azt a visszaélést, hogy úgy mentek állami szolgálatba, ahogyan a forradalmi szolgálatot (mal du siecle) vállalták egykor. Ahány holizmus, annyi oltár. Mások a meleg -vagy a hideg háború frontjaira menekültek. Magától értetődik, hogy a kötöttségek iránti vágy rengeteg fundamentalizmust is fölidézett. A modernség kétszáz éve olyan színpad, amelyen egyazon problémát a legkülönbözőbb darabokban visznek színre. Mindannyira érvényes lehet a következő: hogyan jutottak ismét szilárd viszonyok közé a szabad talajvesztett emberek.
Ami pedig Sartre-t illeti, ő időközben hű maradt a talajvesztett szabadságban folytatott életéhez. Számára a szubjektivitás semmije nem a mélységbe húzó erő volt, hanem fellendítő energiaforrás, a tagadás erejének többlete teljes környezetével szemben. Sok szubjektív gondolkodóval ellentétben Sartre jól érezte magát a saját mérhetetlenségében, és e támasz inkább kötelességet jelentett neki, nem pedig szabadon választott gyakorlatot. Amit engagement-nek nevezett, az dégagement volt(az engagement-ből való kibontakozás folytatása), más eszközökkel. Az új kötődés előtti kibontakozás elsődlegességéhez szerinte nem fért kétség. Megvolt benne az a művészet, hogy mindent spontán akarjon, amit csak meg kellett tennie. Ekképp előzte meg mindenütt a kényszert, amerre csak megfordult. „Csak könnyedén, halandók, ne bukdácsoljatok.” — Így hangzott nagyanyja nevezetes mondata, amelyet a filozófus gyakorta idézett művének lapjain, olyannyira, hogy akár élete mottójának is tekinthetjük. „Csak könnyedén halandók, ne bukdácsoljatok” Amikor Sartre Marx-szal és Hegellel a hátán próbált meg könnyedén haladni, akkor kezdett csak igazán, eleganciájától megválva, bukdácsolni. Arra irányuló kísérlete, hogy marxista legyen, nem volt egyéb megerőltető komédiánál, amennyiben csupán feledhetetlen szelleméért és eszéért igyekezett mentegetőzni. Mígnem végül, ő, aki a saját terapeutája is akart lenni, gyógyíthatatlanul termékeny maradt.
Korunkban kevés írónak van olyan mélyről jövő vallomása, mint az övé: „Levetettem a szellemi köntöst, de nem lettem hitszegő: úgy írok, ahogyan régen. Mi egyebet is kellene tennem?”
Talán ő volt az évszázad legszorgalmasabb, legtevékenyebb filozófiai szerzője. Az emberiség kevésbé szerencsés része iránti állítólagos adósságát magas kamattal fizette vissza.
Romhányi Török Gábor fordítása
Peter Sloterdijk: Philosophische Temperamente, Diederichs, 2010, 130- 134 old.
Illusztráció: Jean-Paul Sartre (1950)
Ezek is érdekelhetik!
Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →
Merza József: Akiket a történelem szele megcsapott →
Németh István Péter: Betlehemi fények. És árnyak a Balatonnál? →
