Tanulmány

december 17th, 2019 |

0

Dörgő Tibor: Charlotte Brontë Jane Eyre című regényének magyar kritikai fogadtatása

A Jane Eyre 1847-ben jelent meg, hamarosan ismertté, közkedveltté vált az Egyesült Királyságban, újabb és újabb kiadásai jelentek meg. Mondhatni a regény számára egyenes út vezetett a világhírnév felé, és a világirodalmi rangot – az irodalmi kánonokban biztosított állandó helyét – azóta is őrzi.

Dolgozatom célja, hogy a Jane Eyre magyar kritikai fogadtatásának áttekintésével érzékeltessem a befogadói értékelés irodalomtörténeti folyamatát, az újabb elemzések bemutatásával együtt pedig magam is megkísérlek néhány gondolatot hozzáfűzni az értelmezésekhez. A teljesség igényéről, a mindenre kiterjedő alaposságról nemcsak azért kell lemondanom, mert a regény elemzéséhez az angol nyelvű szakirodalom hosszas tanulmányozására lett volna szükség – bár ez benne foglaltatik több magyar tanulmányban is –, hanem a Jane Eyre-ben rejlő értelmezési lehetőségek szinte végtelen nagysága miatt. Itt nemcsak arra a közhelyre utalok, hogy minden olvasó hozzáteheti a maga olvasatát az irodalmi műhöz – és ez egy meglehetősen vastag regény –, hanem a Jane Eyre-ben bennefoglalt lélektani folyamatok, erkölcsi kérdések, világszemlélet mélyrehatoló egyediségéről, melyek szervesen kapcsolódnak a változatos cselekményszövéshez. A bekövetkező események többször is jelképesek, tehát önmagukon kívül más, megfejtendő jelentést is hordoznak. A regény szövegét emellett sűrűn gazdagítják irodalmi művekből és a Bibliából vett idézetek, szélesre tárva az értelmezés horizontját.

A magyar értelmiség a XIX. század közepén figyelemmel kísérte a nyugat-európai folyamatokat, az irodalmi élet eseményeiről is gyorsan értesült (elsősorban a színvonalas sajtó és a könyvkereskedők révén). A legrangosabb irodalmi szervezet, a Kisfaludy Társaság a külföldi irodalom fordítását is támogatta. Szász Károly a Jane Eyre lefordítását javasolta Arany Jánoshoz írott levelében 1862. április 17-én: „Aztán ha Esmond régisége nem akadály: úgy nem tudom, a Jane Eyre (a lowoodi árva) nem mindennél szebb volna-e? Ámbár félek az, német forditásban (Hartlebennél) és színpadról, ismeretessé vált.”[1] A levélíró tehát feltételezte, hogy a művelt átlagember német nyelven elolvasta a Jane Eyre-t. (A kiadási helyként Bécs és Lipcse mellett Pestet is megadó Hartleben kiadó 1854-ben jelentette meg a regényt.) A magyarországi színházak német nyelven 1853 augusztusától, magyar nyelven 1854 januárjától játszották a Jane Eyre színpadra alkalmazott változatát, és évtizedekig műsoron maradt.[2] Charlotte Birch-Pfeiffer A lowoodi árva (Die Waise aus Lowood) címmel megírt drámája ugyan sokat változtatott az eredetin, de kezdettől fogva ismeretes volt, hogy a regény alapján készült. A említett okok miatt vagy sem, végül is Thackeray Henry Esmond története című regényét adta ki a Kisfaludy Társaság. A Jane Eyre magyar nyelven majd csak 1873-ban jelent meg Huszár Imre fordításában a Légrády Testvérek kiadónál.

Miután a Jane Eyre-nek még egy teljes (1918) és egy ifjúsági (1935) magyar nyelvű kiadása is megjelent,[3] 1936-ban Babits Mihály csak röviden említette meg Az európai irodalom történetében, miszerint Charlotte Brontë írta az első guvernántregényt, és ez a műfaj „módot ad a hősnőt realisztikusan állítani egy idegen miliőbe”.[4] Vázlatos értékelése szerint a Brontë nővérek „mélyen látnak a komplikált emberszívbe. Persze elsősorban a saját szívükbe, mert műveikben sok van az önéletrajzból.” Abban az észrevételében, miszerint „gyűlölet és szerelem bogozódnak itt elválaszthatatlan”, kifejezést nyer a regény érzelmi mélysége és összetett mondanivalója.

A Világirodalmi lexikon bibliográfiája szerint[5] a magyar kritika csak 1939-ben foglalkozott részletesebben Charlotte Brontëval. Hevesi Sándor az írónő munkásságát bemutató sorait[6] tulajdonképpen bevezetőnek szánta regényfordítása elé. A Budapesti Szemle folytatásokban közölte a Villette-et, melyet fordítója az írónő főművének tart. Álláspontját „az angol kritikának ma már szinte egyöntetű állásfoglalása értelmében” mondja ki. (Az angol kritika állásfoglalása azonban változott, miként a magyar kritika álláspontja is, illetve jó, tartalmas regények esetében természetesnek vehető a mindig is változó korszellem, az egyéni ízlés, vélekedés különbözősége miatt más-más értéksorrend kialakulása.) Hevesi Sándor tehát elsősorban a Villette-et elemezte, a Jane Eyre-t úgy említette, mint világhírű regényt, amely „azonban nem legérettebb, nem legnagyobb szabású, és nem is legmélyebben szántó regényalkotása”. Véleményét érvekkel nem támasztotta alá, tehát inkább a Villette előtérbe állítására szolgált. A Jane Eyre-re is vonatkoztatható – véleményem szerint – a humorról tett fontos megállapítása, melyről a kritikusok olykor elfeledkeznek:[7] „örömtelen gyermekkora, küzdelmes ifjúsága nem csökkentették az életben való hitét, nem mérgezték meg eredendő jóságát, és nem árnyékolták be fölényes humorát, amely a szigorúságtól a szeretetreméltóságig terjed, besugározza Villette egyes fejezeteit, és kibuggyan egyes mondataiból”.

A változó megítélésre rögtön adódó példa Szerb Antal, aki két év múlva A világirodalom történetében a Jane Eyre-t az „angol regény legnagyobb remekei” közé sorolja, akinek későbbi művei annak színvonalát „már nem közelítik meg”.[8] (Itt említem meg, hogy az írőnő monográfusa a harmadik jelentős regényét, a Shirley-t tartja a legjobbnak.[9]) Szerb Antal – összefoglaló művének jellegéből következően is – leegyszerűsítéssel él: csak két részt lát a regényben. Az egyik nagyon is igaz „tanügyi rémregény”, a gyermekek sorsa az embertelen oktatási intézményben, a másik „egy nagy áldozatos szerelem regénye”. Szerb Antal jól érzékeli, hogy a szerelmi kapcsolat mélysége tárul fel itt, melyet világirodalmi példákkal hoz összefüggésbe: „sikerült regényszerű, realisztikus formában megírnia az emberiség egyik alap-legendáját, amelyet az ókor Amor és Psyche, a középkor Volter és Grizeldisz történetében mondott el: a férfi rettenetes próbáknak veti alá a nőt, akit szeret, a nő minden próbát hűségesen kiáll, és végül is elnyeri jutalmát”. Szerb Antal ennek kapcsán megenged magának egy bonmot elsütését, melyet ezért idézek, mert szellemes: „A regényhősök titokzatossága, így Rochesteré is, általában könnyen megoldható: az a titkuk, hogy nem szeretik a hősnőt. Ez az, amit hősnők általában nem szoktak megérteni. Rochester titokzatossága abban a pillanatban megszűnik, amikor beleszeret Jane Eyre-be.” Némely történetre ez igaz lehet, de a Jane Eyre mint regény, ennél összetettebb, hiszen itt a „titkok” csak a meghiúsult esküvő utáni nagy beszélgetés során tárulnak fel teljesen. Szerb Antal viszont helyesen állapítja meg, hogy a regény hatásossága elsősorban a szenvedély megjelenítésének köszönhető.

Rochestert sokszor „byroni” alakként említi a kritika, Szerb Antal árnyalatnyi elhatárolódással viszonyul ehhez: „Rochester úgy viselkedik, mint egy byroni hős, és az írónő elhiszi neki, hogy csakugyan byroni hős.” Nem biztos, sőt nem valószínű. Zombory Erzsébet is félig-meddig tagadást fogalmaz meg: „Rochester byroni típusú hős, pontosabban a byronizmus vulgarizált változatának képviselője: férfiasan erős és gyöngéden figyelmes, tapasztalt, kiábrándult; vállán sötét múltjának tragédiáit hordozza – viktoriánus kritikusok szerint pedig elsősorban és mindenekfölött durva és erkölcstelen.”[10] Cs. Szabó László szerint nem „élettelen hasonmása Byron démonának, ápolásra, gondozásra szorul”.[11] Szegedy-Maszák Mihály ugyan a „byroni hős” kifejezést a regény erkölcsi tanulsága kapcsán használja, de inkább elvont általánosítással: „a byroni hősre, az önmagát teljesen függetlennek hívő férfira megaláztatás vár. Csak olyan testi-lelki sérülés tünteti el embertelen büszkeségét, mely megtanítja, hogy nem létezhet emberi lény, ki ne szorulna rá másik ember támogatására.”[12] Végül Nagy Imre véleményét idézem, aki egy filmkritikában jegyzi meg Franco Zeffirelliről, hogy „az írónő szellemének megfelelően még Edward Rochestert is jobbára vívódó-szenvedő férfinak ábrázolja, és nem byroni hősnek, ahogy sokan gondolják”.[13] Kétségtelen, hogy az írónő Rochester személyével összefüggésbe hozta Byron hőseinek némely vonását,[14] de ez csak árnyalás, Rochester új egyéniség.

Az időrendi áttekintést folytatva 1959-ben Kéry László utószavában[15] megállapítja, hogy a Jane Eyre-ben romantikus és realista vonások keverednek. Ez manapság is a szakirodalom mondhatni egyöntetű álláspontja. Példaként az egyikre a képzeletet megmozgató titokzatos kastélyt a másikra a sivár gyermeknevelő intézetet szokták említeni, de természetesen a jellemző vonásokat hosszan lehetne sorolni. Kéry László szerint „a regény varázsa elsősorban a hősnőből sugárzik – s az ő alakja is tükrözi ugyanezt a kettősséget”. Úgy véli, „a pályában, amelyet befut, van valami a mesék ősi romanikájából,” de realisztikusan közelíti meg a nők társadalmi helyzetének kérdését. (A realizmus és a romantika kérdéskörében ide kívánkozik Szegedy-Maszák Mihály véleménye, miszerint Charlotte Brontë értékrendje közelebb áll a romantikához, mert „Jane Eyre nem a személytelen kötelességet, hanem saját egyéni érzelmeit tekinti irányadónak az emberek megítélésében”.[16]) Kéry László kiemeli, hogy „az írónő tüzetes gonddal munkálja ki azt az ellentétet, amely hősnőjének igénytelen, szándékosan romantikátlan külseje, félénksége, testi gyöngesége és belső ereje, határozottsága, lobogó szabadságvágya között mutatkozik. A nőiség szép és meggyőző ötvözetét sikerült így Charlotte-nak létrehoznia.”[17]

1966-ban a nyugati magyar emigrációból Cs. Szabó László írt megemlékezést Charlotte Brontë születési évfordulójára. Olvasásszociológiai adattal is szolgál: a Jane Eyre „az öt-hat legjobban keresett viktoriánus regény közé tartozik a kölcsönkönyvtári jegyzéken”;[18] tehát ez volt akkor a legkedveltebb regénye. Az esszé áttekintést ad az írónő életéről, munkásságáról –  könnyed tollal a gyermeki képzelet meséiből eredeztetve a felnőttkor irodalmi alkotásait. A Jane Eyre kapcsán is a régi képzeletbeli birodalmat emlegeti: „Angriában vagyunk ismét, a teljesedő vágyálmok honában. Hamupipőke, szörnyű megpróbáltatások után végül nőül megy a mesebeli herceghez, Rochesterhez, Thornfield Hall urához. Ott vagyunk, s mégsem vagyunk ott. Ha csak ott lennénk, a kutya sem emlékezne a regényre.” Az írónő azonban most már a való életből származó „eleven alakok”-at teremtett. A rövid elemzés nem érzékeli sok motívum mélyebb jelentőségét, csak „egy hanyatló stílus, a romantika melodrámai kellékeit” (a kastély titka, megzavart esküvő stb.) látja, a két fő szereplő megformálását azonban nagyra értékeli: Jane „fölvágott nyelvű, független, önérzetes angol lány, akinek valóságos ivadékai egy félszázad múlva kivívják a nők egyenjogúságát”.[19] (A jellemzés első jelzői egy későbbi hosszú elemzéssel, Séllei Nórának a főszereplő „hang”-ját középpontba állító tanulmányával csengenek össze, l. alább.)

A 70-es években megjelent értékelések a cselekményszövést nem tartották jól kidolgozottnak, a jellemek megformálását dicsérték. A Világirodalmi lexikonban Katona Anna szócikke szerint „a történet maga tele van kiáltóan valószínűtlen, képtelen epizódokkal, melodramatikus helyzetekkel, a társadalom rajza sem mindig meggyőző, az írónő nem rendelkezett elég élettapasztalattal ahhoz, hogy hiteles társadalmi képet vázolhasson fel, az egész mégis megragadóan igaz, mert egyéni élményei táplálják”.[20] A cselekményszövésben valóban van néhány kissé valószínűtlen elem, pl. amikor Bessie percekkel a Lowoodból való távozása előtt látogatja meg Jane-t, vagy amikor Mason és az ügyvéd pontosan megérkezik az esküvőre, de mindezek a lehetségesség kategóriájába tartoznak. A legvalószínűtlenebb az, amikor az ismeretlen vidéken bolyongó, halálosan kimerült Jane éppen rokonai házára talál rá. De ez sem mondható lehetetlennek! A Thornfieldet elhagyó Jane mintegy küldetést teljesít, szinte emberfeletti, önmagán túlmutató küldetést. A lelkiismeret szavára lelki értelemben megvalósítja a házasságtörés elkerülését célzó bibliai intelmet, az öncsonkítást, a szemkivájást és karlevágást, a szív átdöfésével kiegészítve. Édesanyja lelke a túlvilágról szólítja meg, ahonnan értőbb rálátás nyílik a földi életre, és biztatja távozásra. A vándorló Jane-t – érzékeltetve, hogy jó úton halad – mintegy a természetfeletti Természet is támogatja.[21] Az erkölcsi igazság érdekében az életét ennyire kockáztató nő a Gondviseléstől „megérdemel” egy ilyen rendkívüli segítséget, legalábbis ez valamennyire indokolttá lett. A ‘hiteles társadalmi kép” hiányát nem kell felróni az írónőnek, mert nem volt célja szélesebb társadalmi körkép bemutatása, az úgymond vidéki életet érzékletesen ábrázolja. A „melodramatikus helyzetek”-nek nevezett – konkrétan meg nem nevezett – helyzetek sem elítélendőek, mert a regényben általában a látszólag egyszerű helyzetek is bonyolultabb összefüggéseket hordoznak. Katona Anna jól látja ugyanakkor, hogy „Jane érzései keltik a feszültséget, a melodramatikus helyzetek mögött mindenütt igaz szenvedély lüktet.”

1972-ben, Az angol irodalom története című összegzésben[22] Szobotka Tibor szerint az őrült feleség ad lehetőséget „a regény romantikus rekvizitumainak felhasználására”, melyek „olykor eléggé abszurdként hatnak, annál meglepőbb hát, hogy az abszurd cselekményen belül hogyan érvényesül a regény realizmusa az emberi érzelmek és jellemek kendőzetlen feltárásában”. Szobotka helyesen mutat rá Jane mellett a másik fél, Rochester jelentőségére: A regény „lényege talán abban foglalható össze, hogyan küzdi ki magának az intellektuális kvalitású, de csúnya nő a megérdemelt boldogságot egy férfi oldalán. A tömör összefoglalás is megmutatja, hogy a boldogság elérésében sok minden függ a férfitól: mennyire képes a látszat mögött a valódi értéket felismerni.” A regény befejezésének elemzésekor érdekes meglátásokat tesz, de ezek kiegészítő magyarázatra szorulnának, illetve vitathatóak: Írói „félszegség”-nek tartja, hogy „Rochester Jane-é lesz, de fél kézzel, vakon – mintha több nem járna az Úrtól egy egyszerű nevelőnőnek.” A beteggondozással azonban Jane mintegy isteni hivatást vállal, melyet korábban, amikor misszionárius-feleségnek kérték, megtagadott. „Később az Úr ezt a hivatástudatot azzal áldja meg, hogy Rochester fél szemére visszanyeri látását.” Szobotka megállapítása szerint „Charlotte Brontë felfogása nem nélkülöz bizonyos paradoxitást: azért a nőért harcol, aki önálló, határozott, egyenrangú társa a férfinak, de az a férfi az eszményképe, aki ura, parancsolója, irányítója a nőnek.” A megállapítást kiegészíthetjük azzal, ez az ellentmondás csak látszólagos. Az egyenrangúság megvalósulhat a természettől adott biológiai, pszichológiai tényezők érvényesülése mellett is elsősorban a kölcsönös tisztelet és szeretet révén. A bibliai hagyomány szerint is a házasságban a nő engedelmességgel tartozik férjének. (A magyar közbeszédben sokáig elterjedt volt – néha ma is használatos –, hogy a feleség „uram”-ként említette férjét.) Az apostoli tanítás ugyanakkor a férjtől az egyenlőség tiszteletét kívánja meg a nő iránt, felesége testét sajátjaként kell becsülnie, életét mintegy neki kell áldoznia.[23] Itt említem meg, hogy a nők tehetségeinek kibontakoztatása érdekében leírt mondatok[24] sem a nők férfiaktól való elkülönülését szolgálják. Ezt a „függetlenségi nyilatkozat”-nak nevezett[25] részt inkább felszabadítási nyilatkozatnak vélem, azt szorgalmazza, a férfiak mellett a nők is szabadon élhessenek képességeik kibontakoztatásával, olyan területeken is, ahol eddig csak a férfiak tevékenykedtek.

A 80-as évektől (a már hivatkozott Szegedy-Maszák Mihály és Zombory Erzsébet munkáival kezdve) egészen napjainkig több hosszabb, illetve rövidebb terjedelmű elemzés is készült a regényről, ezeket megkísérlem mintegy együttlátással tárgyalni. Az elemzések – egy kivétellel – megegyeznek abban, hogy a regény eredeti alcíméből („önéletrajz”) is következően a Jane Eyre nevelési regény vagy más szóval fejlődési regény, azaz Bildungsroman (a szokásos irodalmi szakkifejezéssel élve). Az egy kivétel, Csengei Ildikó tanulmánya[26] a dekonstrukció módszerével tulajdonképpen magát a Bildungsroman fogalmat nyilvánítja alkalmatlannak a regények besorolására, illetve úgy érvel, hogy a Jane Eyre-t nem lehet Bildungsromannak nevezni. Most nem célom a vitatott fogalom körüljárása, de a tanulmányíró is érinti, hogy nagyon sokféle definíció született a Bildungsroman meghatározására. Az irodalomtudomány pedig különféle definíciókat megfogalmazva manapság is használja ezt a fogalmat. A felsorolt, számos szakirodalmi hivatkozással megtámogatott érvek, melyek alapján Csengei Ildikó szerint a Jane Eyre-t nem lehet Bildungsromannak nevezni, gondolatébresztő felvetések, de cáfolhatók. Szerinte a cselekményelemek „sokkal inkább a hanyatlás felé mutatnak, mint az optimista végkicsengés irányába. A cselekmény majd minden fordulópontja aláássa a főhős fejlődését, avagy, amellett hogy előremozdítja a hőst és megpróbál hozzájárulni fejlődéséhez, egyúttal vissza is húzza őt.”[27] A megfogalmazásban is tetten érhető az ellentmondás, és valóban – véleményem szerint – felesleges kudarcként értelmezni Jane távozását Lowoodból; beteljesületlennek a vágyat, hogy mélyebb élettapasztalatok szerezzen, mert nem jutott nagyobb településekre; Jane szökését Thornfieldből nem kell megfutamodásnak tartani; miként a Marsh End-i részt sem kudarcok sorának, amely csak azért tűnik fejlődéstörténetnek, mert a narrátor Jane „megpróbálja optimista módon értelmezni a vele történt dolgokat”. Szakítása St. Johnnal valóban felvet néhány kérdést, de nem érdemes „morális ballépés”-nek értelmezni, és akként, hogy „Jane már nem törődik saját maga erkölcsi értékelésével”. Rochester hangjának megszólalása mintegy parancsként hat. Ima előzte meg, méghozzá a lélek rendkívüli állapotából feltörő ima, mely sorskérdésben könyörgött útmutatásért. Az útmutatás Rochester szenvedő, segítséget kérő hangján szólalt meg: Jane feladata, hogy megtudja, mi lett Rochesterrel. Az erkölcsi érték tehát most az előző társ felkeresése. (Nem biztosan, de valószínűleg az útmutatás egyben arra is kihat, hogy Jane-nek a jövőben, élete során nem St. Johnt kell követnie, hanem Rochestert. Ez majd a találkozás után derülhet ki.) Jane nem a házasságtörés szándékával utazott Thornfieldbe, hanem látogatásra. Amikor már nagyon közel ér a házhoz, csak akkor vesz rajta erőt „megmámorosodás” (strange delight), és meggyorsítja lépteit. Nem csoda, hogy a viszontlátás közelsége a szerelmes nőben cikázó gondolatokat vált ki. Ez a felfokozott állapot azonban a megérkezéskor valószínűleg lecsillapodott volna. Jane az örökölt vagyonnal már nem gyámoltalanul áll a világban, nem szorul rá, hogy Rochester eltartsa, netán „kitartsa”. Ferndeanben ki is mondja: „Olyan gazdag vagyok, hogy házat építtethetek magamnak, közvetlenül a magáé mellett, ha nem engedi, hogy itt maradjak magával. És esténként bármikor átjöhet hozzám beszélgetni.”[28] A „morális ballépés” tehát nem történt meg, a jövőben kialakulhatott volna köztük valamiféle baráti viszony is. Ez azonban csak feltevés, Rochester hívása a maga rendkívüli jelentőségével mintegy hidat képezett az esetleges erkölcsi szakadék fölött.

Csengei Ildikó a regény végkifejletével kapcsolatban is a kételyeit fogalmazza meg. Azt állítja, nem fejlődés eredményeként érkezik el Jane a házasság küszöbére, hanem közvetlen cselekvésként az említett „ballépés”-t követi el, emellett a többi tényező rajta kívülálló ok: váratlan örökség, Bertha halála, Rochester balesete stb. Ellenvetésként említhető, hogy Jane végrehajt egy tettet – mint fentebb érveltem, egy erkölcsi alapon álló tettet –, melyhez azért lelki erő, bátorság is kellett. Az emberi élet pedig óhatatlanul külső tényezők közepette zajlik, ezek most így alakultak. A tanulmány írójának kétségtelenül igaza van abban, hogy a házasság, amely a Bildungsrománban „a történet végén a hős boldogságának emblémája”[29] kellene legyen, nem ideális, hiszen a férj megvakult és fél kezére nyomorék lett. Több, ezzel kapcsolatos érvelése azonban már vitatható. Szerinte a boldogság regénybeli feltétele, az egyenlőség nincs meg a két fél között, mert Jane a bibliai teremtéstörténetre hivatkozik, amely a nő alsóbbrendűségét fejezi ki, valamint a testi segítés, mivel az kiegészítés, kiszolgálás, nem egyenlő helyzetben történik; továbbá az egyenlőség azért sem valósulhatott meg, mert Rochester sérült állapota miatt Jane nem fejlődhetett az egészséges férfi társául. Úgy véli, a házastársi együttlét boldogságának leírása helyett inkább az egyedüllét és az egyéni gondolkodás megelégedettsége valósul meg. Nos, Jane a bibliai példának nem az elejét, a férfiból eredeztetést említi, hanem már az „eredményét” idézi, amikor megvalósult az egyenrangúság, a „csont a csontjából, test a testéből” állapot. A regényben a szolgálattevés áldozatos fokozatával találkozunk, de a segítés – más fokozaton – mindegyik házasságban megvalósul. A házasság pedig akkor boldog, ha az egyének megtalálják benne boldogulásukat. A létrejött összhang magyarázatára Séllei Nóra összegzését idézem: „Jane és Rochester e záró harmóniájában benne van mindannak az ellentéte, amitől Jane-nek félnie kellett: hangjának, történetének, életének, testének, gondolatainak mások általi kisajátítása, megszüntetése. Ennek a helyét olyan kommunikációs helyzet veszi át, amelyben az ideális hallgató és az ideális beszélő között létrejön a beszéd erotikája, amely nem hierarchikus hatalmi viszonyokat tételez alapként.”[30] A Bildungsromant felesleges olyan regényként meghatározni, melyben a főhős folyamatosan, egyenletes lendülettel emelkedik felfelé életpályáján; fejlődni hibák, kudarcok, nehézségek meghaladásával is lehet. A fejlődés vége a Jane Eyre-ben a családi élet boldog állapota, amely csak a korlátozottság elfogadásával valósulhatott meg. A fejlődés akkor is fejlődés, ha a vágyott célt nem érte el teljesen. Charlotte Brontë műve szerint vágyaink nem biztos, hogy itt a földön beteljesülnek.

Az általánosan elfogadott értelmezés szerint „Jane változó, fejlődő egyéniség: a regény, amelynek címszereplője, példaszerű Bildungsromanként éppen azt követi figyelemmel, fokozatosan megszerzett tapasztalatai birtokában hogyan válik Jane sorsának elszenvedőjéből sorsának alakítójává”.[31] Ennek a folyamatnak az elemzésekor Séllei Nóra a személyiség leghatásosabb kifejeződését, a beszédet tette vizsgálata középpontjába (a feminista szempontú irodalomkritika eredményeinek felhasználásával). Meglátása szerint „a Jane Eyre […] annak a hangnak a megtalálásáról, megalkotásáról, birtokba vételéről szól, amelynek eredményeképpen Jane Eyre a szöveg végén önmaga artikulált történetének valóban alanyává válhat”.[32] A szerző itt elutasítja Susan Sniader Lanser vélekedését, miszerint Jane „nem azért küzd, hogy megtalálja a hangját, hanem azért, hogy megtartsa az őt megadásra kényszerítő, egyre csábítóbb nyomás ellenére is”. Véleményem szerint a két gondolatmenet nem mond ellent egymásnak, csak a „hang” szóhoz más jelentést kapcsol. Lansernek igaza van abban, hogy Jane őrzi, védi a saját személyiségét, hiszen az öntudatosság már a gyermekben kialakul, viszont az is igaz, hogy a személyiség változik, kibontakozik.

Séllei Nóra az általa meghatározott narratív dinamikát kíséri figyelemmel a regény elemzése során. Valóban, itt a megszólalásoknak nyomatékos jelentősége van. Már az első megszólalás Jane helyzetét rögzíti az emberek közötti viszonyrendszerben: Mrs. Reed kizárja a családi közösségből a kislányt – mert úgymond nem tanúsít „gyermekhez illő” magatartást –, legalábbis addig, amíg nem változtat a viselkedésén. Jane első megszólalása és az arra kapott válasz elmélyíti erről a viszonyrendszerről szerzett ismereteinket. A „Bessie szerint mit csináltam?” kérdésre Mrs. Reed tulajdonképpen nem válaszol, hanem a párbeszéd lehetetlenné nyilvánításával a korábbi ítéletet erősíti meg: „Nem szeretem a szőrszálhasogató és folytonosan kérdezősködő gyermekeket, Jane; különben is visszataszító az a gyermek, aki ilyen hangon beszél a felnőttekkel. Ülj le valahol, és amíg nem tudsz tisztességes hangon beszélni, maradj csendben.” Séllei Nóra helyesen mutat rá arra, hogy a nevelőanya szerint „Jane helyzetében megengedhetetlen az a gyanú, hogy akár több történet is létezhet, és nem biztos, hogy a Mrs. Reed által elfogadott, s ezáltal dominánssá és hatalommal bíróvá váló történet a kizárólagosan igaz és elfogadható”, azt viszont túlzónak vélem, hogy kérdésével „Jane azt az abszolút uralmat kérdőjelezi meg, amelyre a Mrs. Reed által képviselt társadalom épül”.[33] (Itt jegyzem meg, hogy – véleményem szerint – Séllei Nóra a regény megjelenése utáni kritikai fogadtatást némileg egyoldalúan mutatja be, kiemelve a „nőietlenség”-et és a társadalomra veszélyes hatást elítélő véleményeket. Kétségtelenül voltak ilyenek, de a kritikák túlnyomó többsége elismeréssel, dicsérően szólt a regényről. Míg Séllei kettő dicsérő sajtóvéleményt említ, a regény harmadik kiadása 1848 tavaszán 25 elismerő sajtóvéleményt közölt mellékletként.[34] A kortársak nagy többsége nem érezte azt, amivel Séllei a tanulmányát lezárja, hogy „a Jane Eyre veszélyességében csak a francia forradalomhoz fogható”.) Jane tehát a regény elején inkább csak a szeretetlen nevelőanya cselekedeteinek jogosságát vonja kétségbe. A cselekvési szabadság és a beszédhez való jog elvétele a személyiség kegyetlen elnyomása.

Jane, mivel neki megfelelő személyes kapcsolatokat nem tud kialakítani, hallott vagy olvasott, elképzelt történetekbe tudja beleélni magát. Ettől az örömtől is megfosztja John, amikor elveszi tőle a könyvet, sőt el akarja tiltani az olvasástól. Ráadásul a fiú erőszakkal támad rá, a könyv által hordozott tudást, életet is megveti, amikor azzal dobja meg a lányt. Jane megsérül, vére kiserken, testi és lelki veszélyeztetettségében tör ki belőle a lázadás, és gyilkoshoz, rabszolgahajcsárhoz, római császárhoz hasonlítja támadóját. Úgy vélem, érdemes megfigyelnünk, Jane hogyan kommentálja saját megnyilvánulását: „sohase hittem volna, hogy ezt egyszer majd ki is nyilvánítom”.[35] Több van ebben a kijelentésben, mint az, hogy a gyermek cselekvése kevésbé előrelátó, mint a felnőtté; hogy a rendkívüli helyzet kiváltotta a személyiség ugrásszerű fejlődését, az öntudatosság megerősödését. A beszéd mint reagálás az adott helyzetre a regényben gyakran váratlan mozzanat, sokszor Jane-t is meglepi, hogy kimond valamit, és mit is mond; a beszéd emellett sokszor mint benső felhívás, erkölcsi kötelezettség jelentkezik.[36] Alapvető jelentőségű Jane elszántsága, amikor szembeszáll Mrs. Reeddel: „Speak I must: I had been trodden on severely and must turn: but how?”[37] Az írónő néhány alkalommal kiemelt szavakat[38] – itt dőlt betűkkel –, ezzel a jelentőségüket erősítette. A megszólalás kötelezettsége tehát különösen fontos, akár a regény mottója is lehetne: „Speak I must.” (Séllei Nóra ezt a szöveghelyet nem tárgyalta, pedig gondolatmenetébe jól illeszkedett volna.) Jane lázadása a neveletlen fiúból testi erőszakot vált ki, a lány azonban nem hagyja magát. A küzdelem csak külső beavatkozással ér véget, Mrs. Reed parancsára bezárják a vörös szobába. Nem tartom megalapozottnak Séllei vélekedését, miszerint Jane „azzal követi el a legnagyobb hibát – s vonja magára a vörös szobába zárást –, hogy visszavágásként éppen a kulturális hagyomány birtokán belüliségét akarja bizonygatni, és a patriarchális diszkurzust fordítja nyíltan John Reed ellen”.[39] A tanulás akkoriban már nem volt férfiaknak fenntartott tevékenység – legalábbis alapfokon, középfokon –, tehát nem indokolt patriarchális diszkurzusnak nevezni a történelmi ismereteket. Jane kijelentését  a fiú egyszerűen személyes sértésnek vette. A bezárás az előzmények kivizsgálása nélkül megtörtént, tehát annak oka a verekedés volt, mert hamis vád alapján a lány volt a támadó. Jane-t akkor is bezárták volna, ha Elizát vagy Georginát veri meg.

Séllei Nóra rámutat, hogy a regény korai szakaszában a „test beszéde” is teret kap, a vörös szobában bekövetkezett rosszullét és következményei is kifejező megnyilvánulások. Bármennyire is jelképesnek értelmezhető a vörös szobába zárás, akár kapcsolatba hozva Bertha Mason bezártságával, túlzónak vélem a szexuális érettség feltételezését, s hogy „a nővé váló kislány a »vörös szobában« elzárva a tükörbe nézve lép a testi érettség és az önismeret egy magasabb szintjére”.[40] Mit is lát Jane, a gyermeki lélekre oly nagyon ható, „feltáruló mélység”-et nyújtó tükörben? „A furcsa kis alak […] igazán olyan volt, mint egy szellem. Ilyennek képzeltem azokat az apró, félig tündér, félig manó fantomokat, amelyek Bessie esti meséiben bukkantak elő […] és ijesztgették az eltévedt utasokat.”[41] Jane mintegy jelképesen az emberi közösséghez viszonyított helyzetével szembesül, ő más, mint a többiek, nem tartozik közéjük, magányos kívülálló. A bezártság a vörös szobába a lány számára életre szóló trauma, jelképe annak, hogy valahonnan (adott helyről vagy helyzetből) vagy valamitől (külső befolyásolástól vagy saját tulajdonságtól) meg kell szabadulni, de – hozzáteszem – egy másik, titokzatos személy megjelenésének az előrejelzése is (lásd alább).

Gatesheadben tehát Jane elnyomott személyiség, többször is mások mondják vagy akarják megmondani ki is, milyen is ő tulajdonképpen. Mégis a regény egy új időszak kezdetével indul, a lány „lázadó rabszolga” lesz. Ekkor gyakran a – gyermekkorra jellemző – testi küzdelemmel harcol (John ellen, a szolgálónőkkel szemben). A szóbeli kifejezés terén is előrehalad: A patikus segítségével, de a lány mondja ki, hogy szívesen menne iskolába, amivel megalapozza további életútját. Szócsatákkal is győzelmeket arat: előbb amelyre Mrs. Reed csak testi fölénnyel – szobába hurcolás, ágyra lenyomás, két pofon – tud válaszolni, utóbb pedig már meghunyászkodva ő kénytelen elhagyni a szobát.

Mrs. Reed téves jellemzése azonban, amelyet Brocklehurstnek adott a lányról, Lowoodra is kivetíti árnyát. Az intézetben a növendékek között Jane már egyenrangúnak érezhette magát, amikor Brocklehurst megszégyenítve a lányt, veszélyeztette ezt az állapotot. Ismét – mint Gatesheadben – fizikai elkülönítésre is sor került, székre kellett álljon, majd a mások által adott hamis jellemzés, a hazudozás vádja vetült rá, valamint a többi lánytól is elszakította a beszélgetés tilalma. A kirekesztés azonban már nem állandósulhat, mint korábbi lakhelyén. Brocklehurst hatalma nem terjed ki mindenre, a növendékek nem tisztelik, és a jóságos Temple igazgatónő segítségével a vád alól is nyilvános felmentést kap. Jane a személyes kapcsolatai kiépítésében is fejlődik. Vakmerőségnek érzi egy idegen megszólítását, mégis megteszi ezt Helen Burns esetében, mert könyvet olvasott, és rokon lelket sejtett meg benne. Helen is sokat segít Jane-nek, kapcsolatuk igaz barátsággá fejlődik; de Jane felnéz rá, nem kerülnek teljesen egy szintre. Helen idősebb, nagyobb tudású, a lelki élet érettebb szintjén áll. A szenvedések türelmes elviselésére tanítja Jane, példát az Istenben bizakodó életpályára, melyet halálával pecsétel le. Lowoodban Jane egy másik barátra is szert tesz – a Mary Ann Wilsonnal kialakult kapcsolattal Séllei Nóra kiemelten foglalkozik. Szerinte ennek Jane fejlődésében, hangja megtalálásában legalább olyan pozitív szerepe van, mint a Helenhez vagy a Miss Temple-höz fűződő kapcsolatnak: Ez a kapcsolat megadja Jane-nek „a felszabadult, gátlások nélküli társalgást, annak a verbális érintkezésnek az örömét, amely feltétlen bizalomra és kölcsönösségre épül. Kettejük között szabadon áramlanak az energiák, mint ahogy ők is szabadon kóborolnak a közeli erdőkben.”[42] Ez a kapcsolat azonban rövid marad, a járvány idejére korlátozódik. A későbbi évek alatt Temple kisasszony lesz anyja helyett anyja, majd nevelője, végül társa. Jane megtanult harmonikusan gondolkodni, nyugodtan és kiegyensúlyozottan viselkedni. Ezt a folyamatot az írónő nem részletezi, csak röviden közli, mintegy bevezeti a Temple kisasszony elköltözése után bekövetkező változásokat. A társ elvesztése rádöbbenti arra, mindennapjait a megszokás irányította, Lowood a korlátozottság helye, innen elvágyódik. Most már hatalma van az életét irányítani, képes saját döntést hozni; álláshirdetést jelentet meg egy újságban, ezáltal megnyílik az út számára a teljesebb élet felé. Hozzátehetjük, hogy a nyilvánosság felé fordulás bizonytalansággal párosult, életét talán kedvezőtlen helyzetbe sodorja, és az irányítás hatalma is korlátozott, mert szükséges volt hozzá a kedvező válasz megérkezése.

A kedvező választ megkapta, és elutazhatott Thornfieldbe. Jane itt egy új személyes kapcsolatrendszer részévé válik. Bár Mrs. Fairfax társként beszél vele, de csak felszínes kifejezőkészséggel rendelkezik, Grace Poole elzárkózó, Sophie, a dajka sem beszédes, Adél ragaszkodó, de gyermeki szinten áll. A korlátozottság helyzete tehát itt is megvan, Jane innen is kezd elvágyódni. A továbblépést Rochester megérkezése hozza el.

A találkozás nem szokásos módon történik, jelképes, későbbi kapcsolatuk milyenségét is előrevetíti. Schäffer Anett, aki a regényben a férfi–nő kapcsolat alakulását vizsgálta, rámutatott, hogy már a helyszín megválasztása is kifejező, Thornfielden kívül van, kívül azon a helyen, ahol Rochester egyértelműen Jane felett állna; „nem ismerik egymást, és épp ezért a társadalomban elfoglalt beosztott–uraság szerepüknek nem kell megfelelniük”.[43] Másik fontos tényező annak sejtetése, mintha a hétköznapi, megszokott valóságon kívüli események történnének meg. Amíg Jane hallja a közelgő lódobogást, olyan érzés keríti hatalmába, mintha a mesebeli lény, a vándorokat riogató Gytrash közelegne. A lovas felbukkanása visszahozza a valószerűség talajára, de további viselkedésük szokatlan marad. Séllei Nóra szerint a tündérmesék narratív dinamikája megfordul, és a legkisebb királyfi szerepét a nő veszi át, aki megmenti nem a királykisasszonyt, hanem a férfit; a regény további menetében is Jane az aktívabb, akinek próbatételeket kell kiállnia, és visszatér, hogy elnyerje a mozdulatlanságra kényszerített Rochester kezét.[44] A magam részéről Rochestert ennél aktívabbnak látom, utóbb ő is sokat tesz a kapcsolatuk kibontakozása érdekében. Schäffer Anett reagálása szerint, „nem egyszerűen felcserélődnek a mesei tradíció és a viktoriánus normák által meghatározott nemi szerepek, hanem a mű során ezen szerepek újra és újra megkérdőjeleződnek, míg végül Ferndeanben teljes mértékben eltörlődnek”.[45] Az első találkozást Frank Orsolya azért tartja fontosnak, mert már itt megmutatkozik Jane alapvető szándéka, sorsa: „háromszor teszi fel Rochesternek lényegében ugyanazt a kérdést: segíthetek? És a regény végéig kell várni arra, hogy esélyt kapjon a segítésre.”[46] Hozzáteszem, a teljes mértékben megvalósuló segítésre, hiszen Jane a regény során többször is segít Rochesternek. Végül is az első találkozás ebben a rendkívüli helyzetben lehetővé tette, hogy mind a ketten természetesen viselkedjenek, önmagukat adják, és rögtön tartalmas kapcsolat alakuljon ki közöttük.

Jane és Rochester kapcsolata hosszasan alakul, sokrétű. Séllei Nóra szerint Thornfieldbe visszatérve Rochester „csak hatalmi pozícióból beszélhet”.[47] Schäffer Anett viszont rámutat, hogy az első találkozásukkor mindketten természetfölöttiséget érzékeltek, ezzel „spirituálisan egyenlők”, sőt Rochester Thornfieldben is Jane megbabonázó és teremtő varázserejével magyarázza a megtörtént eseményeket, „ezáltal azt ismeri el, hogy Jane-nek (egy női beosztottnak) hatalma van fölötte”.[48] Véleményem szerint is Rochester az, aki kezdeményezően mond le hatalmi pozíciójáról, és Jane-hez mint vele egyenrangúhoz igyekszik beszélni, pl.: „…én nem óhajtok úgy bánni magával, mint alárendelt személlyel”; „Fizetett alkalmazott? Maga tehát az én fizetett alkalmazottam? Vagy úgy, elfeledkeztem a fizetéséről!”; „Maga az én kis barátnőm, ugye?”[49] Ugyanakkor Jane sem akar alárendelt lenni, pl.: „Én azt hiszem, uram, pusztán azon az alapon, hogy idősebb, és többet látott a világból, mint én, nincs joga parancsolnia nekem.” Jane és Rochester azonban még nem nyílnak meg teljesen egymás számára. Jane őrzi személyiségét, titkolja ébredező szerelmét, Rochester pedig nem akar beszélni elrejtett feleségéről. A férfi a cselekvési lehetőségeket az erkölcsi relativizmus szemléletével próbálja kitágítani, a lány azonban ragaszkodik az erkölcsi törvények követéséhez. Beszélgetéseik révén mégis egyre szorosabb kapcsolat alakul ki köztük. A verbális kommunikációt helyettesítheti más ismeretszerzés: Rochester a rajzai által is megismeri Jane-t, illetve a kitalálós játék által üzen önmagáról a lánynak: házasságot szeretne, de már benne is van egy házasságban, leláncolt rab egy börtönben. A testbeszéd is megnyilvánul: a férfi nem akarja elengedni Jane kezét, vagy nem akar távozni. Rochester manipulációt is alkalmaz, megtévesztéssel kíván eredményt elérni: Blanche-nak csak látszólag udvarol, hogy féltékennyé tegye Jane-t, a cigányasszony szerepében befolyásolja Blanche-t és Jane-t.  A házassági ajánlat előtt Jane-nek valótlan szándékairól beszél, hogy hatást váltson ki belőle. Rochester mesterkedése – bár áttételes – jóra irányul, és hasznosnak bizonyul egymás alaposabb megismerése, sőt Jane önismeretének megerősödése céljából (pl. Blanche külső és belső tulajdonságainak elemzése, összehasonlítva önmagával).

Az eljegyzéskor egyenlőnek mondják egymást, és ezt csókokkal pecsételik meg, ezután mégis hatalmi küzdelem veszi kezdetét. Rochester az esküvő megvalósulásával reméli sorsának rendezését, de tudatalattijában benne van, hogy ez nem lehet igazi házasság, mert már házasember. Jane-t sem tudja ezért igazi menyasszonyaként kezelni, akinek személyiségét tiszteli, hanem a birtokba vételre, a „láncra fűzés”-re törekszik, a régi szeretőihez hasonlóan kezd viszonyulni hozzá, ajándékokkal „vásárolná meg”. Séllei Nóra helyesen mutat rá, milyen erős Rochester narratív kontrollja, de nem helytálló, hogy Jane „teljesen erőtlen” lenne vele szemben.[50] Az ékszereket visszautasítja, és szóban is ellen tud állni, sőt fölénybe is kerül: „…megbilincseljük magát, kegyetlen basa, és addig nem is engedjük szabadon, amíg írást nem ad, hogy nem zsarnokoskodik többé.”[51] Jane „bosszantja és ugratja Rochestert, ezzel is a saját irányítása alatt tartva a kapcsolatot”.[52] A meghiúsult házasságkötés után, kettejük válságos, hosszú beszélgetésekor is Jane őrzi hatalmi pozícióját; Rochester elismeri, bár a lány testét megragadhatná, lelkét nem tudja birtokolni. Jane úgy hagyja el Thornfieldet, hogy hű maradt korábbi kijelentéséhez, azt tette, „amit helyesnek tart”. Kristó Nagy István ezt tartja a regény csúcspontjának.[53]

Mielőtt tovább követnénk Jane-t életének útján, a Thornfieldhez kötődő Bertha Mason kétségtelenül jelentős személyét vizsgáljuk meg. Séllei Nóra árnyalva bár, de elfogadja Sandra M. Gilbert és Susan Gubar érvelését, amely „közhely a feminista kritikában, hogy Bertha Mason Jane Eyre-nek az egyik, talán legfontosabb hasonmása, doppelgängere, aki elsősorban Rochester hatalma elleni dühének kivetülése […] akinek legfontosabb szerepe az, hogy óvja a nevelőnőt, hogyan ne cselekedjen.”[54] Rochester és Jane fokozatos közeledésének hatására Bertha egyre határozottabban avatkozik be, próbálja megakadályozni ezt a kapcsolatot, pl. ezért „gyújtja fel, mintegy Jane-t védve, mentve, az alvó Rochester ágyát”. Séllei értelmezésében Berthához nem kapcsol semmi elmarasztalást – bár idézi a „legsötétebb hasonmás” kifejezést –, ő „Rochester maszkulin hatalmának az áldozata”. Egyre jobban megnyilvánuló testi jelenléte megakadályozza Rochestert, hogy „a lányt maradásra, azaz az ő narratívájába való beilleszkedésre bírja”.[55] Csatári Annamária szerint is Rochester volt ártalmára a feleségének, emellett megállapítja: „Bertha a regényben a »szörny asszony« (monster woman), aki a férfi (Rochester) azon félelmeinek megtestesítője, melyek szerint Bertha nem tökéletes nő, azaz túl testi, túl transzgresszív, s kívül esik a férfi-nő hatalmi diszkurzuson, hiszen abban nőnek nem szántak ilyen szerepet.”[56]

A magam részéről kissé másképpen értelmezem Bertha személyét. (Sally Shuttleworth nem véletlenül figyelmeztet még több összefüggés keresésére: Ha Berthát „szimbolikusan egyszerűen úgy értelmezzük, mint aki Jane vágyainak és félelmeinek megjelenítője, ismét olyan elkülönítésekkel élünk, amelyeket a mű szövege nagyon is meg akar haladni.” Bertha Rochesternek is a „legsötétebb hasonmása”, mert a férfinek ugyanolyan tulajdonságai vannak, külső megjelenése sötét, jelleme vulkánszerű.[57]) Kiindulásként adott A kékszakállú herceg vára mese, ez jut Jane eszébe, amikor végigtekint a folyosón, mielőtt meghallja Bertha hangját. Sorstársak tehát, mind a ketten ugyanahhoz a férfihoz kötődnek. A sorsközösség mélységét jelzi, hogy már a gyermek Jane előre megéli a kívülállóságot, az egyfajta őrült állapotot, a bezárást, ahonnan ki próbál törni, hasonlóan későbbi sorstársához. A hasonlóság, az áttételesség több tényező által is megnyilvánul: pl. Bertha nem tud beszélni – Jane nem tud mindent kimondani; Jane nem akarja felgyújtani magát[58] – Bertha felgyújtja a házat (mintegy Jane-t, önmagát és a férjét is). Az összefonódások ellenére mégis úgy vélem, Bertha nem Jane hasonmása olyan értelemben, mintha a „másik énje” lenne; tehát pl. nem Jane – fentebb említett – dühe nyilvánul meg benne. Bertha elkülönült személyiség, elsősorban vetélytárs, sőt ellenség, aki fenyegeti Jane és Rochester szerelmét, életét, ezért szeretne Jane megszabadulni tőle. Nem védeni akarja Jane-t, hanem meg akarja akadályozni a kapcsolatát, az ellen hat. Jane szobájába mint potenciális vámpír hatol be, és Jane elájul, életében másodszor, mert most ténylegesen bekövetkezett az, amitől a vörös szobában félt, valaki megjelent. Jó szándékot azért sem érdemes a viselkedésében feltételezni, mert Charlotte Brontë egyik levelében kifejtette, hogy Bertha leépülése az erkölcsi területet is magában foglalja: „Az őrületnek van egy olyan fajtája, amelyet morális őrületnek lehetne nevezni, amikor is minden ami jó vagy emberinek tartható eltűnik az elméből, és egyfajta ördögi természet foglalja el a helyét.”[59] Rochester nem hibáztatható a feleségével való bánásmód miatt, inkább ő, a férfi az áldozat. Sajnálatos bárkit is korlátozni szabadságában, de belátható, az őrültek rászorulnak mások irányítására. Az írónő említett levelében is úgy véli, azért érdemel szánalmat, mert őrült.

Bertha jelenléte valóban egyre erősödik, de nem az ő akarata akadályozza meg a házasságot; ha a testvére nem lép közbe, megvalósul, és nem tudódott volna ki Bertha létezése. Erősödő jelenléte csak előkészíti a valós helyzet kiderülését, mint ahogyan Jane álmai is – miként Kakasy Orsolya tanulmányában rámutatott – fontos előkészítői a bekövetkező válsághelyzeteknek. A házasságkötési kísérlet előtt Jane álmában egy kisgyermeket visz a karjában – gyermekkel álmodni értelmezése szerint rosszat jelent –, miközben Rochester távolodik tőle, nem tudja utolérni. „Fél a férfi elvesztésétől, és ez az álom értelmezhető úgy is, mint a bizalom megkérdőjelezése, hiszen attól retteg a hősnő, hogy ha alárendeli magát gazdájának, az sorsában magára hagyja.”[60] A következő álmában nemcsak Rochester távozását látja, hanem a gyermek kiesik a kezéből, a thornfieldi ház pedig romokban hever, vagyis eddigi élethelyzetük kerül veszélybe.

Jane tehát a sikertelen házasságkötés után elhagyja Rochestert, postakocsira száll, majd egyedül bolyong ismeretlen vidéken. (Az elemzők általában megfeledkeznek ennek a fontos időszaknak az átgondolásáról.) Megrázó élményeken megy keresztül, az írónő érzekletesen írja le kapcsolatkeresését a falusiakkal, akik nem tudják, kivel állnak szemben: hol gyanús idegennek, hol különc hölgynek, hol egyszerű koldusnak vélik. Nyomorúságos helyzetében a disznók eledelének szánt zabkásának is örül. Szegedy-Maszák Mihály általánosságban a „művésziség”-ét dicséri ennek az életszakasznak, kiemelve a paplakhoz érkezés jelenetét: Jane betekint az ablakon, és az emberektől teljesen elidegenedve sokáig csak nézni és hallgatni képes a bent lévők szeretetteljes kapcsolatát. A befogadás „jelképes érvényű. A kálvinista pap, St. John, valamint Diana és Mary Rivers előlegezi a bizalmat az idegennek, akinek addigi viselt dolgairól semmit sem tud.”[61]

Moor House-ban azonban Jane-nek nagyon veszélyes próbatételt kell kiállnia. A hangját kereső lánynak szembesülnie kell St. John hangjával, „amely Jane autonómiájának és narratív hatalmának teljes megszüntetésére, teljes elhallgattatására tör, s amely egyúttal a transzcendentális hatalom és a birodalmi retorika elválaszthatatlanságát mutatja”.[62] A férfi által létrehozott Jane-narratíva – hozzáteszem, bár nem szándékosan – a lány fizikai megsemmisüléséhez vezetne. Séllei Nóra szerint abban, hogy Jane „St. John Riverstől könnyebben szabadul”, elsősorban a nővérekhez – Maryhez és különösen az őt támogató Dianához – „fűző hang és kommunikációs modell” által kapott erő segíti. Ez valóban fontos, de szintén jelentős Jane önbizalmat erősítő tapasztalatai az iskolában. Tanítványai megszeretik, tisztelik, beszélnek vele, sőt általuk a falusi szülőkkel is kapcsolatai épülnek. Továbbá Jane már megtapasztalhatta fölényét St. Johnnal szemben akkor, amikor a férfi Rosamondhoz fűződő elnyomott szerelmi vonzalmát az ő szavai hozzák felszínre: „Most az egyszer én voltam a nyugodtabb, a higgadtabb kettőnk közül, s ezt a pillanatnyi előnyt az ő érdekében akartam kihasználni.”[63] (Végül, de nem utolsósorban megemlítendők a lány álmai, melyek „hiteles helyzeteket tükröznek”, azt fejezik ki, „Rochester mégsem marad a múlté”.[64])  Mindazonáltal vitatható, hogy Jane valóban könnyebben szabadulna. Rochesterhez hasonlóan St. John is manipulációkkal él; lassan, de biztosan hat Jane elmeállapotára: „Olyan volt, mint az orvos, aki a tudós szemével figyeli egy előre látott és régóta várt krízis lefolyását.”[65] Megrázó, ahogy fokozatosan megtöri Jane akaratát. A döntő estén Jane erősen St. John hatása alá kerül, a férfi az érzelmi-lelki befolyásolást a test gesztusaival is erősíti (áldóan fejre tett kéz, ölelés). Jane már nem tud ellenállni, kimondja: „Ha biztosan tudnám: Isten akarata […] azt se bánnám, ha most rögtön megtartanánk az esküvőt”.[66] Az imára válaszul kapott útmutatás külső beavatkozásként érkezik, Rochester hangja által. Séllei érvelésében vitatható, hogy a „keresztény teológia szerint” egy köznapi női hang nem juthat „egy Hatalmas Szellem közelébe”, de igaza van abban, hogy „áttöri az előírt korlátokat”, mert St. John, a pap erkölcsi útmutatása helyett a saját erkölcsi döntését hozza meg, ezáltal mondhatni „alternatív transzcendencia jön létre”.[67]

„A regény befejező részében, Jane visszatérése után Ferndeanben kibontakozik a Jane által elért, megteremtett, birtokba vett hang szimbolikájának teljessége: Jane hangja hatalom, de olyan hatalom, amely nem elnyomó, elhallgattató, hanem gyógyító erő; a hang, a látás és a tapintás új összefüggésrendszerbe kerül […] Jane képes arra, hogy története, sorsa irányítását kezében tartsa, azaz önéletírása szubjektummá váljon.”[68] Valóban, de Jane-nek még Ferndeanben is érettebbé kellett válnia, komoly erőfeszítést kellett tennie. Néhány órával ezelőtt még eufóriás állapotban sietett Rochesterhez, most józanná vált: „Könnyű volt megállnom, hogy ne sikoltsak fel örömömben, és ne szaladjak elébe.”[69] A helyzet akár az elutasítást is eredményezhette volna, Jane eliszonyodva visszafordul, nem megy be a házba. A döntés könnyebbé tételéhez kellett az is, Rochester még fogyatékos állapotában is vonzó hatást tett Jane-re, termete „erős és daliás” (strong and stalwart) volt. Jane – mint korábban – most sem az átlagember döntését hozza meg: „aki azt hiszi, hogy féltem tőle, az rosszul ismer engem”. Beteljesedik az az alapvető viszonyulás – mint fentebb említettem –, amely már az első találkozáskor kifejeződött: Jane segíteni akar Rochesternek, és most immár teljes odaadással tudja ezt megtenni.

A regény két férfi szereplőjéről, Rochesterről és St. Johnről – akiket olykor felszínesen vagy torzan ítél meg a kritika – szeretnék még néhány megállapítást tenni. A mű az ő fejlődésregényük is, ha nem is olyan részletesen nyomon követve, mint a címszereplőé. Rochester sorsa sok tekintetben hasonló Jane-éhez, ezért is találhatnak egymásra. Testi adottságai szerint nem igazán jó megjelenésű. Közvetlen rokonai nincsenek, amikor még voltak, akkor ellene fordultak, nem tartották tiszteletben a személyiségét. A megtévesztésével létrehozott házasságában a felesége megalázóan viszonyul hozzá. Az ő „vörös szobája” a felbonthatatlan házasság bezártsága, a fullasztóan trópusi környezet, melynek kilátástalansága életének kioltását vetítette előre. Külső hatások: a kitörő vihar, a mintegy ajándékként érkező „isteni bölcsesség” (true Wisdom) menti ki a helyzetéből, mutat neki utat. Döntést tud hozni, megtanul élni új lehetőségekkel, bár kapcsolatteremtési próbálkozásaikor még sok keserű tapasztalotot kell szerezzen. Amikor Jane-nel találkozik, már megérett arra, hogy a lelki tulajdonságokat tartsa a legfontosabbnak, benne a „jobbik énjét” ismeri fel.[70] Rochester tiszta szívvel jót akar Jane-nek, személyében az írónő az önzetlen, nagylelkű, a nő szerelménél hatalmasabb szerelmet tudta ábrázolni. (Pl. Jane miután visszatért Gatesheadből, azt tapasztalja, „Mr. Rochester, néha számomra is megfoghatatlanul, olvasni tudott gondolataimban […] úgy árasztotta a boldogságot, lakomájának morzsáival is jóllakhatott a magamfajta kósza, idegen madár.”[71] A második házasságának tervével tulajdonképpen meghaladta a korát, hiszen napjainkban nem lenne akadálya a régi házasság felbontásának és az új megkötésének. Az adott törvényt azonban nem akarta betartani, ezért is sújtja büntetés: mivel nem tette meg előzetesen a bibliai intelmet, hogy a bűnt megelőzendő vájja ki szemét és vágja le karját, az bekövetkezik rajta hasonló módon a tűzesetkor, éppen a felesége cselekedetének eredményeképpen. A csapás bár megtöri, lelki fejlődéssel, megtéréssel folytatódik életútja. Teljes odaadás, ima közepette szakad fel belőle a vágy az öröm és a békesség után, és kiáltja Jane nevét. Jane meghallja a hangot, és visszatérésével – bár korlátozottan ­– megvalósul a boldogság állapota. Az isteni büntetés után az isteni irgalom is megnyilvánul: látását visszanyeri. (A látás elvesztése kapcsán nem osztom azokat a véleményeket, amelyek a férfitekintetet inkább negatívan értékelik, mint a tárgyiasítás és a birtokbavétel eszközét.[72] Rochester tekintete a lelki szerelem eszköze is, felemel, megszépít. A látás a regényben az élet, a megismerés lehetősége, nemtől függetlenül. Az igazságkereső Jane Mrs. Reednek terhére volt, „legfőként azzal, hogy az embernek minden mozdulatát figyelte”. Jane hosszasan nézi, fürkészi Rochestert, megfigyeli St. Johnt, stb.[73])

St. John is néhány fontos szempontból hasonló Jane-hez. Szüleit ő is elvesztette. Sokáig nem találja helyét az életben, legalábbis nyugalmat nem talál, keresi útját. Felismeri, hogy Jane is, miként maga is, tartalmasabb életre vágyik. Mindketten képesek kitartó munkára, rendkívüli erőfeszítésekre. Jane rendelkezik olyan tulajdonságokkal, hogy misszionárius, vagyis St. John felesége lehetne. A férfi személyiségében azonban vannak olyan vonások, amelyek lehetetlenné teszik a házasságukat. St. John fejlődéstörténetében a nagy próbatétel a Rosamondhoz fűződő kapcsolatának rendezése. A testi, érzelmi vonzalmat a magasabb cél, a hittérítő célja miatt kell elvetnie magától. Ez érthető, elismerésre méltó tette volt. A házassági terve Jane-nel kapcsolatban viszont már nélkülözi a szerelmet. Jane felismeri, hogy mint feleség, csak kegyes eszköz lenne St. John életében, és kimondja: „Ó, hiszen a szívemet Istennek adom. Magának úgysincs rá szüksége.”[74] St. Johnnak el kell szakadnia Jane-től, meg kell szabadulnia önző akaratától, hogy jó misszionárius lehessen. Véleményem szerint nem helytálló „koloniális retorikát” tulajdonítani neki;[75] a kereszténység terjesztésére lehetőséget ad a gyarmatbirodalom, de nem a kereszténység gyarmatosítja az adott területet, hanem az államhatalom és a hadsereg. A regény az ő szavaival, a végcélját elérő ember imádságával ér véget, de ez – nézetem szerint – nem jelenti azt, hogy az írónő „maga sem egészen biztos, vajon a boldogságot a földön vagy a mennyben kell-e az embernek keresnie”.[76] A mennybe egyénenként más-más, különböző utak vezetnek – St. John megtette a kötelességét; Jane is a magáét.

Az életben tehát vannak a boldogság elérésére reményteljes lehetőségek – ezt sugallja Charlotte Brontë regénye. Ez azonban nem magától értetődő. Kiss Eszter tanulmánya erre mutat rá, amikor a művet összehasonlítja Thomas Hardy Egy tiszta nő (Tess of the D’Urbervilles) című regényével. Hardy regényvilágában a főhős nem találja a boldogságra vezető utat. A körülmények kedvezőtlen alakulása, szerencsétlen véletlenek, rossz emberi befolyás, egyéni gyengeség stb. vezetnek a tragikus véghez: „Hardy világa ellenséges világ, ahol a dolgok összejátszása az egyén ellen hat, ahol az ember úgy érzi, csapdába került és megcsalatott.”[77] A Jane Eyre világa ezzel ellentétben jóakaratú elrendezettséget mutat. Jane élete során a dolgok úgy alakulnak, hogy végső soron a segítségére vannak. Mindig kap figyelmeztetést, külső vagy belső útmutatást, ha szükséges. (Valóban – jegyzem meg – a vörös szoba eljövendő alakja nemcsak Bertha volt, hanem a megmentő anya is, aki Thornfieldben, a döntés éjszakáján a megerősítő útmutatást adta.) „Az ajtók megnyílnak Jane előtt, az akadályok elhárulnak az útjából, úgyhogy meg tudja hozni a helyes döntéseket, választhatja azt, hogy nem él bűnös életet, tiszta és erényes marad egész életében. Úgy tűnik, életét egy jó akaratú erő vagy hatalom rendezi el, vezeti, melyet nevezhetünk Gondviselésnek, Istennek vagy Hatalmas Léleknek. Élete egy bizonyos irányban halad, egy bizonyos cél felé, esetében ez a cél a megállapodottság elérése, anyagi és társadalmi függetlenség és szerelmi kapcsolat, ahol a társak kölcsönösen szeretik és tisztelik egymást.”[78]

Milyen is ez a haladás, mi is a cél? Zombory Erzsébet jól látja, „Jane úgy zarándokol végig a földi megpróbáltatásokkal jelzett, de morális próbatételeket rejtő stációkon, mint egy moralitásdráma Everywomanje…”[79] Az angol nyelvi kultúrában nyilvánvaló, hogy ez a zarándoklás jelleg – egyéb moralitások mellett – elsősorban John Bunyan A zarándok útja (The Pilgrim’s Progress) című művére utal, ez volt alapvető hatással a Jane Eyre-re. A magyar kritikai fogadtatásban ennek a hangsúlyozása teljesen hiányzik, sőt konkrétan ezt a művet nem is említik, pedig a regény értelmezéséhez fontos kulcsokkal szolgál. Az angol nyelvterület irodalomkritikájában tehát ezt a hatást gyakran, sokrétűen tárgyalták. (Kiragadott példaként említek – mert az interneten elérhető – egy terjedelmes szakdolgozatot, alapos bibliográfiával; sajnos nem naprakész, mert 1996-ban készült.[80]) A magam részéről sem tudom most pótolni a magyar irodalomkritika mulasztását e téren, csak jelzem a hiányt, és néhány meglátással szolgálok. A Gatesheadtől Ferndeanig, a Romlás Városától a Mennyei Városig tartó zarándoklat célja – mint Zombory Erzsébet írja – az üdvösség elnyerése ugyan, de nem a vallásos allegóriák értelmezte módon, hanem az emberi mélység, a földi boldogság megtalálása? Vagy ahogy Olvey fogalmaz, az írónő célja az volt, hogy „megírja az igazi én megtalálását célzó zarándokutat”?[81] Mindkét állításban van igazság, de úgy látom, Charlotte Brontë a „vallásos allegóriák”-at, a vallásos világképet megtartva adta meg az én megtalálásának és a  földi boldogságnak az útját. A „mit tegyek?” kérdés, a „mit tegyek, hogy elnyerjem az üdvösséget?” kérdéssel fonódik össze. Jane már Bessie dalából hallhatja, hogy az árva gyermeknek Isten a segítője és otthona a mennyben van. Helen tanítását – a minden sérelem eltűrését a mennybéli boldogság reményében – még túl nehéz elfogadnia, de ebből nem következik az, hogy a regény végső mondandója lenne a kételkedés a földi és túlvilági élet szoros összefüggésében.[82] A gyermek Jane úgy véli, „Helen Burns olyan szempontból nézi ezeket a dolgokat, amelyet én még nem érek fel ésszel”;[83] de az évek múlásával ő is megérti. Jelképes, hogy a mennybe készülő Helen betakarja a fázó Jane-t, és megnyugtatja. A regény bibliai utalásai is a keresztény ember gondolatvilágát tükrözik. Miután megmentette Rochestert a tűzesetkor, Jane az ágyában felfokozott állapotban hánykolódva azt éli meg, talán Beulahhoz érkezett el, vagyis A zarándok útjának egy fontos állomásához,[84] amely a menny közelében van, ahol a menyasszony és a vőlegény, vagyis az ember és az Isten összetartozását megerősítik. Jane esetében tehát a házasság reménye összefonódott a mennybe jutás reményével. St. John jellemzése egyértelmű utalás Bunyan művére: „keménysége a harcos Nagyszívűé, aki zarándokcsapatát Apollyon támadása ellen védelmezi”.[85] Az sem véletlen, hogy a lelkészt St. John Riversnek hívják. A zarándok útjában az utolsó próbatétel a Halál folyója (River of Death); aki a mennybe akar jutni, át kell gázolnia ezen a folyón, amely elsüllyedéssel fenyegeti. Egyrészt Jane nem megy feleségül Rivershez – aki a házasság következtében megölné –, nem lép a Halál folyójába. Máshoz megy majd feleségül, és A zarándok útjában a főhős megházasodott gyermekei nem lépnek a folyóba, a parton maradnak. Másrészt a regény végén Rivers meghal, miként neve hozzákapcsolja, ő átkel a Halál folyóján. Rövidesen elnyeri az „örök élet koronáját” (incorruptible crown), melyet Bunyan műve végén is minden üdvözült megkap, koronát viselnek a fejükön. A St. John név pedig Szent János neve; a regény utolsó mondatai a Biblia utolsó mondataival esnek egybe, vagyis St. John írása, levele egybeesik Szent János írásával, a Jelenések könyvével: az eljövendő Úr ígéretére válaszol – „úgy legyen, jöjj, Uram Jézus!” (Amen; even so come, Lord Jesus!).

Dolgozatomban sok mindent összegyűjtöttem, vitattam, állítottam, de most, befejezésül ismét a Jane Eyre-ben rejlő értelmezési lehetőségek szinte végtelen nagyságát kell emlegetnem. Charlotte Brontë hősnőjének vágyát, hogy képességeit próbára tegye, őmaga ezzel a regénnyel sikeresen megvalósította. A mű zárásával a regény magasabb, eszmeiségében üdvtörténeti szintre emelkedik. Miképpen St. John élete befejeződik, eléri természetfeletti célját, úgy a befejeződő regény – az isteni kinyilatkoztatással összefonódva – az üdvösségre vezérlő útmutató lesz olvasói számára.

Jegyzetek

[1] Arany János levelezése (1862–1865), s. a. r. Új Imre Attila = AJÖM 18., Bp., Universitas, MTA, 2014, 49.

[2] Dörgő Tibor, Regény a színpadon: A Jane Eyre drámaváltozatának magyar nyelvű előadásai, www.naputonline.hu/2019/03/13

[3] Dörgő Tibor, Charlotte Brontë Jane Eyre című regényének magyar nyelvű fordításai, könyvkiadásai, www.naputonline.hu/2017/11/15

[4] Babits Mihály, Az európai irodalom története, Bp., Szépirodalmi, 1979, 384.

[5] Katona Anna, Brontë, Charlotte = Világirodalmi lexikon, főszerk. Király István, Bp., Akadémiai, 1970, I, 1139.

[6] Hevesi Sándor, Brontë Charlotte (1816–1855), Budapesti Szemle, 1939/735, 211-214.

[7] Pl.: „Lazán szerkesztett, valószínűtlen történetei teljességgel nélkülözik a humort.” Katona, i m., 1139.

[8] Szerb Antal, A világirodalom története, Bp., Magvető, 1962, 604.

[9] Taxner-Tóth Ernő, A Brontë nővérek világa, Bp., Európa, 1984 (Írók világa), 216. (A Jane Eyre szerinte is jelentős mű, de úgy véli, túlzottan az érzelmeket állítja előtérbe, a beszélgetések néha „agyonbonyolítottak”, a cselekmény valószínűtlenségei zavaróak (202-203.). Úgy gondolom, nem baj, ha a szereplők hosszasan beszélgetnek.)

[10] Zombory Erzsébet, Utószó = Charlotte Brontë, Jane Eyre, ford. Ruzitska Mária, a ford. átdolg. Zombory Erzsébet, Bp., Európa, 1984 (A világirodalom klasszikusai), 610-611. (A továbbiakban a regénynek ezt a kiadását idézem.)

[11] Cs. Szabó László, Paplak a szélben: Charlotte Brontë születésének százötvenedik fordulójára = Uő., Hazajáró lélek: Válogatás az Irodalmi Újságban megjelent írásokból, szerk. Szakolczay Lajos, Bp., MMA, 2018, 115.

[12] Szegedy-Maszák Mihály, Kubla kán és Pickwick úr: Romantika és realizmus az angol irodalomban, Bp., Magvető, 1982 (Gyorsuló idő), 269.

[13] Nagy Imre, Az árnyék és a fény, Dunántúli Napló, 1996. ápr. 27.

[14] Pl. amikor Rochester európai bolyongásáról beszél („I flew through Europe half mad”), az Sally Shuttleworth magyarázó jegyzete szerint byroni hatás: „Rochester’s Byronic lineage is evident here.” Charlotte Brontë, Jane Eyre, ed. by Margaret Smith, with an Introduction and revised  Notes by Sally Shuttleworth, Oxford, Oxford UP, 2008 (Oxford world’s classics), 474. (A továbbiakban az eredeti szöveget innen idézem.)

[15] Kéry László, A Jane Eyre és írója = Charlotte Brontë, Jane Eyre, Bp., Európa, 1959, 467-476.

[16] Szegedy-Maszák, i. m., 268. (Mindemellett a szerző a Jane Eyre-t a realista regények között tárgyalta.)

[17] Az utószó rövidített és átdolgozott változatából idézek: Kéry László, Charlotte Brontë 1816-1855 = Charlotte Brontë, Jane Eyre, Bp., Szépirodalmi, 1963, III (Olcsó könyvtár), 327.

[18] Cs. Szabó, i. m., 110-111.

[19] Uo., 115. (Kiemelés az eredetiben.)

[20] Katona, i. m., 1138-1139.

[21] „A természet kegyes volt hozzám, úgy éreztem, szeret, ha az emberi közösség kivetett is magából.” Brontë, i. m., 423. (Később ugyan rosszra fordul az időjárás, de azt már nem érzékeli személyes kapcsolatként.)

[22] Szenczi Miklós, Szobotka Tibor, Katona Anna, Az angol irodalom története, Bp., Gondolat, 1972, 462-463.

[23] Pl. Ef 5,21-33

[24] „…a nők éppen úgy szeretik képességeiket, tehetségüket próbára tenni, mint fivéreik.” Stb. Brontë, i. m., 144.

[25] Séllei Nóra, A nevelőnő hangja – Charlotte Brontë: Jane Eyre = Lánnyá válik, s írni kezd: 19. századi angol írónők, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 1999, 183-184. (A tanulmány változatlan szöveggel ismét megjelent: Ua., Debreceni Egyetemi Kiadó, 2015, 111-159.)

[26] Csengei Ildikó, A Bildungsroman mint a Bildungsroman elolvashatatlansága: Jane Eyre, egy szüzsé és a Bildungsroman elméletei = Studia litteraria iuvenum, összeáll. Jászberényi József, Debrecen, KLTE, 1999, 7-25.

[27] Uo., 15.

[28] Brontë, i. m., 572.

[29] Csengei, i. m., 19.

[30] Séllei, i. m., 200.

[31] Zombory, i. m., 605.

[32] Séllei, i. m., 146.

[33] Uo., 148.

[34] Brontë, i. m., Oxford, 453-459.

[35] Brontë, i. m.,13.

[36] Pl. „…úgy tetszett, mintha a nyelvem akaratom ellenére formálta volna meg ezeket a szavakat; mintha valaki más beszélt volna belőlem, valaki, akinek nem tudtam parancsolni.” Brontë, i. m., 35-36. Az eredetiben a személyiség nem adja át a helyét egy más „valaki”-nek, hanem az elmondandó közlés tartalma hangzik el megállíthatatlanul: „something spoke out of me over which I had no control”. Brontë, i. m., Oxford, 27.

[37] Brontë, i. m., Oxford, 36. Magyar fordításban: „Éreztem, hogy beszélnem kell. Letapostak – és nekem vissza kell adnom a kölcsönt, de hogyan?” Brontë, i. m., 47.

[38] A szövegben korábban az out, a must és a he szavak voltak kiemelve. Ezek azt erősítették, hogy amikor Jane-t a vörös szobába vitték, magán kívül volt; amikor Mrs. Reed és Brocklehurst várták, a be kellett menjen a szobába; Brocklehurst pedig ő volt, vagyis egy személy, férfi, nem pedig faragott oszlop.

[39] Séllei, i. m., 151.

[40] Péter Ágnes, Az angol romantika = Világirodalom, főszerk. Pál József, Bp., Akadémiai, 2008, 577-578. (A lényegretörő összefoglalásból a fontos helyszínek áttekintésekor sajnos kimaradt a Moor House-i életszakasz.)

[41] Brontë, i. m., 17. (Az eredetiben ezeket a lényeket csak „megpillantják a késői utazók”; bár nyilván ijesztőek lehetnek.)

[42] Séllei, i. m., 165-166.

[43] Schäffer Anett, Határátlépések a viktoriánus férfi–nő kapcsolatban: Manipuláció és változó hatalmi viszonyok Charlotte Brontë Jane Eyre című regényében = Határátlépések, szerk. Barna László, Miskolc, Miskolci Egyetem, 2015, 47.

[44] Séllei, i. m., 170.

[45] Schäffer, i. m., 47.

[46] Saját fordításom. („Jane asks Rochester virtually the same essential question three times: can I help you? And it is not until the end of the book that she gets a chance to help him.”) Orsolya Frank, Fantasy and Negotiation: Male and Female Dynamics of Love, College Studies in English and American, 1994, 114. A tanulmány a Jane Eyre-t Hemingway A folyón át a fák közé (Across the River and Into the Trees) című regényével hasonlítja össze. Megállapítja, a két szerelmi kapcsolatban a Jane Eyre hősnője az, aki aktívan törekszik a saját, illetve a férfi helyes identitásának megteremtésére.

[47] Séllei, i. m., 172. (Kiemelés az eredetiben.)

[48] Schäffer, i. m., 48.

[49] Brontë, i. m., 175., 176., 282.

[50] Séllei, i. m., 184.

[51] Brontë, i. m., 352.

[52] Schäffer, i. m., 53.

[53] Kristó Nagy István, A világirodalom története, Bp., Trezor, 1993, I, 434. (A szerző felemás értékelést ad a műről. A cselekményben olcsó romantikus elemeket lát, de azt elismeri, hogy a főhős nincs idealizálva. A regény „naivitás”-át rosszallja, mert az írónő nem láttatja az élet problémáit, de a hiteles „személyesség”-et dicséri.)

[54] Séllei, i. m., 181-182. (Kiemelés az eredetiben.) Vö.: Sandra M. Gilbert, Susan Gubar, The Madwoman in the Attic: The Woman Writer and the Nineteenth-Century Literary Imagination, New Haven, Yale UP, 1979, 359-363.

[55] Uo., 185.

[56] Csatári Annamária, Jane olvasata, avagy lehet-e Jane Grayből Jane Eyre = A nő mint szubjektum, a női szubjektum, szerk. Séllei Nóra, Debrecen, DEENK Kossuth Egyetemi Kiadója, 2007, 184. (A tanulmány elsősorban Margaret Drabble A vízesés (The Waterfall) című regényét – amely a Jane Eyre átértelmezése – elemzi.)

[57] Saját fordításom. „To interpret her symbolically, as simply the external agent of Jane’s desires and fears, is to reinstate the very divisions the text works hard to undermine.” Shuttleworth, Introduction, i. m., xxix.

[58] „…eszemben sincs utánahalni a férjemnek, ahogy a hindu özvegyek teszik.” Brontë, i. m., 356.

[59] Saját fordításom. „There is a phase of insanity which may be called moral madness, in which all that is good or even human seems to disappear from the mind and a fiend-nature replaces it.” Shuttleworth, i. m., xix.

[60] Kakasy Orsolya, Pszichoanalízis és pszichoanalitikus elemek Charlotte Brontë Jane Eyre című regényében, Ingenia Hungarica, 2017/3, 154.

[61] Szegedy-Maszák, i. m., 268.

[62] Séllei, i. m., 186.

[63] Brontë, i. m., 486.

[64] Kakasy, i. m., 164.

[65] Brontë, i. m., 525.

[66] Uo., 551.

[67] Séllei, i. m., 194. (Kiemelés az eredetiben.)

[68] Uo., 194.

[69] Brontë, i. m., 567.

[70] Uo., 411.

[71] Uo., 319.

[72] Séllei, i. m., 196-197.

[73] Brontë, i. m., 301., 171-172., 460-461.

[74] Uo., 534.

[75] Séllei, i. m., 187.

[76] Zombory, i. m., 613.

[77] Saját fordításom. „Hardy’s is a hostile universe, a place where things work together against the individual, where one feels trapped and deluded.” Eszter Kiss, ‘The Pure and the Fallen’: The Universe in Thomas Hardy’s Tess of the D’Urbervilles and Charlotte Bronte’s Jane Eyre, The Anachronist, 1995, 178-179.

[78] Saját fordításom. „Doors get opened for Jane, obstacles clear out of her way so that she is free to make the right choices, to choose not to live in sin, to go through life remaining pure and virtuous. Her life seems to be directed and guided by a benevolent will or force or power, call it Provision or God or Mighty Spirit. Her life also proceeds, heads in a certain direction, towards a certain goal, but in her case this goal is a settled life, financial and social independence and a loving relationship in which the partners can mutually give and receive love and respect.” Uo., 179.

[79] Zombory, i. m., 606.

[80] Lauren Anne Olvey, Charlotte Brontë’s Jane Eyre: A Secular Reading of The Pilgrim’s Progress, Glasgow, University of Glasgow, 1996. www. theses.gla.ac.uk/71715

[81] Uo, 7. „…her object was to write a pilgrimage dealing with the truths of the self that could be explored…”

[82] Taxner-Tóth, i. m., 204.

[83] Brontë, i. m., 73.

[84] „I saw beyond its wild waters a shore, sweet as the hills of Beulah…” Brontë, i. m., Oxford, 151. (Ez az utalás a magyar fordításokból hiányzik.)

[85] Brontë, i. m., 594-595.

Illusztráció: Charlotte Brontë

Cimkék: tanulmány

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Dörgő Tibor: A Jane Eyre filmadaptációi →

Csontos Márta: Reményik-ellenpólusok →

Popovics Tibor Miklós: A ruszin migrációs folyamatokról →

Németh István Péter: Betlehemi fények. És árnyak a Balatonnál? →