Florius: De malum
A körülöttünk és bennünk zajló valóság megértésére, magyarázására a kezdetektől fogva számtalan elmélet született, melyek egy időre, több-kevesebb sikerrel megnyugtatták alkotóikat, nyilvánvalón azért, mert az ember természetében rejlik, hogy ha úgy érzi, sikerült rendszert alkotnia, hajlik arra, hogy azon túl már csak az abba illő tényeket vegye figyelembe, az annak ellentmondókat hanyag eleganciával szemétkosárba söpörje. Ettől a magatartástól megszabadulniuk csak a legnagyobbaknak sikerült — ideig-óráig, követőiknek még annyira sem.
Az említett kérdésben az első lépést követő másodikat már szinte mindenki elhibázta. Azt még könnyű volt észrevenni, hogy a létezés folyamata harc, ám hogy ebben a harcban milyen erők csapnak össze, azt rendszerint rosszul ítélték meg. Szerintük ugyanis a világban a Jó és a Rossz küzdelme folyik, fényé és sötétségé, mennyei és alvilági hatalmaké, Ormuzdé és Arrimané, Istené és Ördögé.
Egy fokkal szerencsésebbnek mondhatók azok a kísérletek, amelyek a kettő közül a Rosszat tüntették ki figyelmükkel, mint a különféle ördögimádó vallások és szekták, melyek – logikusan – abból indultak ki, hogy a Rosszat, az ártó hatalmat kell imádni, azt kell áldozatokkal megbékíteni, engesztelni, lekenyerezni, hiszen természeténél fogva az tud ártani, kárt okozni. A Jóval nem kell törődni, mivel az nem fenyeget, nem bánt.
A félreértések oka az átkos dualizmusra való hajlam, amely – többek között – képes arra indítani az embert, hogy az anyagot a tudattól elkülönítse, csupán csak azért, mert korlátozott és gyarló érzékelésével, és ehhez méltóan földhöz ragadt gondolkodásával nem képes felismerni, hogy mindkettő ugyanannak a princípiumnak – számunkra különbözőnek tetsző – megnyilvánulása.
Témánkhoz visszatérve: igen, a világban harc folyik, de nem a Jó harcol a Rossz ellen, hanem a Rossz önmaga ellen. Az „én”, a szubjektum, amint elkülönül környezetétől, azonnal szembe is fordul vele, magába gyömöszölni igyekszik, ellenségnek tekint mindent, ami rajta kívül áll. Ennek a törekvésnek természetesen finomabb árnyalatai érvényesülnek. Hogy konkrét példával éljek, az ember nem vágja le a tehenet, mert tejet ad, vagyis több hasznot hajt élve, és így tovább.
Mi is hát a Jó? — tehetjük fel a kérdést. Ha alaposabban megvizsgáljuk egyes előfordulásait, rá fogunk döbbenni, hogy amit mi Jónak nevezünk, az nem más, mint a Rossznak valamely álcázott, vagy elkorcsosult formája. Ilyen minőségében azonban alapvetően életképtelen, hiszen a harchoz erő kell, az erő pedig a Jónak — amelynek, mint láttuk, már tulajdonképpeni léte is kétségessé vált — nem sajátja. A Jó erőtlensége abból is kitűnik, hogy – ellentétben a Rosszal – nem képes környezetét tartósan befolyásolni, míg a Rossz rosszat, az erőszak erőszakot szül. Ebből kifolyólag a Rossz megsokszorozza önmagát, míg – amint azt a világban megfigyelhetjük – a Jó állandóan fogy, és amint azt a gyakorlati tapasztalat mutatja, előfordulása napjainkban jószerivel véletlenszerű. A fejlődés törvénye szerint előbb vagy utóbb el kell tűnnie a világból, mint annyi más kihalt állatfajnak. Végső soron maga az elnevezés is helytelen, de a már erősen berögződött konvenció miatt az egyszerűség kedvéért egyelőre megtarthatjuk.
Végül, mint ahogy ez napjainkban — egyre inkább felgyorsuló folyamatként – megfigyelhető, ezen állandó tökéletesedés folytán a Rossz olyan eszközök birtokába jut, hogy legyőzi és elpusztítja önmagát. Ekkor, de csakis ekkor, beáll a béke, amely egyenlő a lét megszűntével.
Illusztráció: Elhagyott gyárcsarnok (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →
Merza József: Akiket a történelem szele megcsapott →
Peter Sloterdijk: Jean-Paul Sartre →
