Komoróczy Emőke: „A vers a lélek igazgyöngye – léleklángból szőtt mosoly”
Csáky Anna költészetéről
„Valami mennyei szellem leszállott
És belém ültetett egy csöppnyi lángot.
Mikor az első versemet megírtam,
Rózsa nyílt lobogva alkonyi pírban,
Majd megfogant bennem egy új, második
S láttam: a félhold telőre változik”
A Szentlélek áldásával
Csáky Anna (sz. 1938, Csorna) mintegy két évtizede van aktívan jelen Győr városának művészeti életében, de korántsem tekinthető pályakezdő költőnek, sőt! Mint Pallas Athene egykoron Zeusz fejéből teljes „női fegyverzetében” robbant be az Olympos lakóinak életébe – Csáky Anna ugyanúgy érett, kész költőként lépett színre, s azóta is ontja mélyen személyes, léte gyökereit felmutató, gyönyörűen megformált költeményeit. Több évtizedes tanári pályáját lezárva, 2002-ben a két évvel korábban – Sárai Anikó szerkesztésében – induló Győri Antológia szerzői köréhez csatlakozott. 2003-ban már meg is jelent első önálló verseskötete (Léleklánggal szőtt mosoly) Kopócs Tibor révkomáromi festőművész-grafikus illusztrációival, s a neves Baranyi Ferenc költő előszavával. Már ez önmagában is lendületet adott indulásának, amit tovább fokozott 2006-ban megjelenő József Attila-versfüzére (A magyar Krisztus). A kis könyv 100 példányban, merített papíron készült bibliofil kiadásban látott napvilágot, ugyancsak Kopócs Tibor megrendítő illusztráció-sorozatával díszítve (Fejjel lefelé lógott a kereszten). 2006-ban – Sárai Anikó halála után – Csáky Anna vette át a Győri Antológia szerkesztését, később egy erős szerkesztőbizottság közreműködésével. Ő lett a 2009-ben megalakult Győri Antológia Irodalmi és Művészeti Alkotó Közösség (GYAK) vezetője. Jelenleg is ő az antológia felelős szerkesztője. A szerkesztőbizottság tagjai: Cseke J. Szabolcs, Gősi Vali, Molnár György, Rácz Katalin. Csáky Anna tehát Győr művészeti életét felpezsdítő, és mind több alkotót / érdeklődőt vonzó szervező munkájával intenzíven kiveszi részét a város szellemi arculatának formálásából.
A Győri Antológia Irodalmi és Művészeti Alkotó Közösségnek a „Győr város kulturális életében végzett több évtizedes kimagasló művészeti tevékenysége elismeréséül” 2017 januárjában adományozta Borkai Zsolt, Győr Megyei Jogú Város polgármestere a GYŐR MŰVÉSZETÉÉRT díjat, és az antológia megjelenését 1 000 000 Forinttal támogatta. A támogatást azóta is megkapják minden évben, így a kötet további folyamatos megjelenése is biztosítva van számukra.
Csáky Anna első önálló könyvei egyértelműen bizonyítják: született költő, aki – ha nem is jelentek meg korábban versei – már kora-ifjúkorától verselgetett, s aki számára a költészet Gyönyörű menedék volt mindenkor, mint az énekesmadárnak a dal. „Ha a madár szívében bú repeszt / felül az ágra és dalolni kezd, / csőrében csordogál / száz könnyopál. // Ha lelkemben sikolt a fájdalom / s a világ nyilait kín állanom, / mert mind mérgezett, / énekelek”. Fontos számára a forma, a ritmus; kedveli a hagyományos strófaszerkezeteket, de viszonylag szabadon bánik velük: nem engedi „megkötözni magát” általuk. Minden versében „egy csöppnyi Mindenséget” próbál megformálni, „Isten üzenetét” másoknak is továbbadva: „Az élmény villám, beléd hasít, / vers fogan meg tüzében, / te pedig égsz egy pillanatig. / Isten lakik akkor éppen / ott, ahol a mű megszületik” (A vers).
2008-ban jelent meg SZEMBEN AZ ÉGGEL (a Balaton misztikus énekei) c. könyve, amelyet Kopócs Tibornak a költemények hangulatához illeszkedő színes képei díszítenek (PALATIA K. Győr). Mind a versekből, mind az illusztrációkból sugárzik, hogy a két művész meghitt kapcsolatban él a folyton változó Természettel, s különösen a „magyar Tenger” mesés titkokat rejtő tündérvilágával. A költőnő egyes szám első személyben, a TÓ-tündér szerepében ontja szebbnél szebb vers-vallomásait. Számára a TÓ „olyan, mint egy gyönyörű fiatal nő: ezerszínű fátylában tetszelgő, titokzatos, játékos, mosolygó, az éggel kacérkodó, perlekedő, medrét-ölét a végtelen felé kitáró” – írja a Fülszövegben. A képeken is úgy jelenik meg a TÓ-TÜNDÉR, mint tiszta arcú, elbűvölő asszony; hol élőlények (madarak, halak, sellő, táltos-csikó, szárnyas angyalok stb.) kíséretében, hol pedig természeti tünemények (Nap – Hold – csillagok, virágok, sás, viharos fellegek, téli havas táj, károgó-didergő varjak) társaságában. Az ezer színben tündöklő Nap, a gyémánt fényű Hold, a vízen úszó hattyúk, a víz fölött lebegő sirályok (magán a címlapon is), az ősszel távolba repülő vadludak csapata mind-mind a maga eleven valóságában idézi meg a táj életét.
Ebben a kötetben már teljes „poétikai fegyverzetében” lép elénk a költő: mind a ciklusrend, mind azon belül a költemények sora összefüggő életképet alkot, amelyből megismerjük a Balaton (s így áttételesen az élővizek) szerves életét, amely nagyon is szorosan kapcsolódik mind a Kozmosz életéhez, mind az emberi világhoz. E tájversek különlegessége a szinte orgiaszerű tobzódás a színek-hangok varázserdejében. A sok-sok jelző, a szinesztéziás, érzékletes szókapcsolások, az illat- és hanghatások, a zsongó-bongó természet életteli derűje s az élővilág (madarak – halak – bogarak – nádasok – fák – virágok) együttlélegzése a tájjal és az emberrel különös koloritot kölcsönöz a költeményeknek.
Ez a világ azonban – minden szépsége ellenére – úgy tűnik: menthetetlen. A pusztító ember, „korunk hőse”, fel se fogja, milyen iszonyatos rombolást végez a társadalomban, az emberi életben: feléli a Természet kincseit, szétroncsolja az ökológiai egyensúlyt. Maga a Balaton is már-már pusztulóban; A Tó Asszonya tehát így búcsúzik: „Egyszer majd én is elszököm / a légen át dús, telt ködön, / mint lobogó kristály, könnyű pára /…/ s mikor a hold, csillagok égnek, / visszajövök táncra – fénynek”.
Csáky Anna tájköltészete nem leíró jellegű (mint Petőfié, vagy Juhász Gyuláé), sokkal inkább látomásos, megidéző. Nem a tárgyi részletek kötik le figyelmét, hanem elsősorban az életérzésbeli, lelki tényezők. A táj az ő számára az örökkévaló titkok hordozója, ezért a természeti szimbólumokkal saját létszemléletét /is/ közvetíti. Mivel minden kor, minden világváltozás nyomot hagy a természeti környezeten, ezért a lineáris (kronológiai) idő keretébe (a jelenkor összefüggéseibe) zárja a tájat; de kitágítva a kereteket a ciklikus idő felé, a Természet metamorfózisainak, kozmikus meghatározottságának irányában. Mert valójában az emberi élet is a ciklikus dimenzióban zajlik, egészen addig, míg ki nem lépünk belőle végérvényesen (a halállal). A Természet viszont időtlen. Ezért kelti bennünk a korláttalan Szabadság érzetét.
*
Az ugyancsak gyönyörű kiállítású IMPRESSZIÓK kötet (2010, Győr) a Művészet – szintén szabad és korláttalan – világába vezeti az olvasót (alcím: Versek – képek – illusztrációk – szobrok). Méghozzá (most is) végtelenül személyes módon: néhány, szubjektív élmény alapján kiválasztott műalkotás látványa ihleti a verseket, melyekben költőnk nem leírja, hanem poétikai eszközökkel újjáteremti a műveket. A borítón látható kép Cziráki Lajos: Madarak harca c. festménye felhasználásával Csiszár László és Molnár György terve alapján készült. A kiválasztott műalkotásokról Molnár György és Burján György művészi, gyönyörű színes fotókat készített; így a kötet már-már összművészeti alkotásként értékelhető.
A szerző a francia parnasszistákhoz hasonlóan a részletekre is figyelő analitikus szemlélettel és mély empátiával veszi szemügyre a számára oly kedves és sokatmondó műveket, amelyeknek „benső auráját” próbálja megragadni és megörökíteni költeményeiben. Ami költőnőnk számára a legfontosabb felismerés volt a műtárgyakkal való ismerkedés során: „a képek, szobrok – jelek; az Időnek a jelei, de az ábrázolt témán keresztül elsősorban az emberről szólnak, az alkotóról, aki megszólít bennünket”. És ezért akart verseivel hidat építeni a művekhez, közvetíteni próbálva azok mindnyájunkhoz szóló „üzenetét”.
A kötet élén három varázslatos, már-már mesei-szürreális világba kaput nyitó festmény látható, amelyek eleve közel állnak költőnk mitikus látásmódjához (Ámonné Tóth Éva: Az angyal, Korallok közt; illetve Cene István: A rózsa dallama). Költőnk a képekhez szubjektív értelmező verseket ír, amelyek érzékeltetik: mit mondanak neki, személyesen ezek a képzőművészeti alkotások (Az angyalhoz, Korallok közt A rózsa lángja). E költemények egyértelműen jelzik: Festészet és Költészet, lám, nem is áll olyan távol egymástól!
Az Impressziók kötet zömét a Cziráki Lajos győri festőművész és mások műveiről írt költemények alkotják. A Cziráki Lajos terrakotta Stációk-sorozatához (amelynek eredetije a pápai Nagytemplomban látható) készített 16 versből álló Keresztút-sorozat megrendítően kíséri végig Jézust a szenvedések útján a Kétpólusú világ bevezető verstől („Két pólusú világ sok ezer éve / a Mester kezével kőbe vésve /…/ Kibillent világ. Véres nagy áldozat, / mit az Egyensúly drágán meghozat”) a Kálvária-út mozzanatain át (2-13. vers) egészen a keresztáldozat beteljesültéig (14. vers: „Íme a kezdet egybeért a véggel, / közeleg immár a komor sötétség. /…/ Hamarosan minden újra összezárul, / egymásba fonódik az elől és a hátul”). A 15.-16. vers a „megszabadulás” és a „megváltás” felemelő, halált-legyőző diadalát örökíti meg: A Krisztus-i áldozat „menlevél” minden embernek, aki hitét nem tékozolta el: van reménye a feltámadásra (A megváltott ember).
De Cziráki Lajos néhány más, egészen különleges létfilozófiai vonatkozású festménye is megragadja költőnk figyelmét – aki ezeket „értelmezve” saját létszemléletéről is vall. A KOLLÁZS Cziráki Lajos képeiből kompozíció ihleti az Álmok kertjében költeményt; a MADARAK HARCA pedig az „örök áldozat” megrendítő sorsát példázza összetett szimbólum-világával. A Művészet: TEREMTÉS – mind Cziráki Lajos festő, mind Csáky Anna költő felfogásában. S a kompozíció a művek legfontosabb eleme, nem a puszta látvány, a leírás. A festők mozaikos szerkezeti megoldásait mintegy átvéve, költőnk is apróbb alkotó- elemekből építkezik (s nem „elbeszél”); ami által egy többdimenziós világot tár elénk. A modern művészet „lélektől lélekig” hatol; amiben a művész formateremtő ereje, fantáziája, s nem csupán a bemutatott világ gazdagsága segíti. Minden igazi alkotó a maga szubjektumával átitatott valóságról tud a legtöbbet mondani.
Ezt a (földi halandók számára szinte felfoghatatlan) léttitkot értelmezi a költő Földessy Péter Önarcképét méltató költeményében (A festő). Az alkotó ember lelke már életében magasabb dimenziókban jár – sugallja. – Hulló teste börtönéből Szellem-énje kiszabadul, s a Téridő végtelenségébe emelkedve átszeli a Galaxisokat, Istennel társalog, s napenergiával, Fénnyel táplálkozik. /…/ Ég-puha / szemében havasi-gyopár-csillag, / megannyi bársonyos ezüst-fény-szirom”.
Az Impressziók jelentős előrelépés volt Csáky Anna alkotásmódját, poétikai eszköz-tárának gazdagodását, élményvilágának kitágítását illetően: az imaginatív megjelenítési módtól eljutott az intuitív, beleélő megismerési és formateremtő módszerig. A hangulati és látványelemek helyét itt már a meditáció és koncentráció útján felszínre hozott gondolati szimbólumok foglalják el (hiszen a kiválasztott képzőművészeti alkotások önmagukban véve is absztrakcióra épülnek). A vágyak, szenvedélyek, tudatállapotok, elszakadva „teremtőjük” szubjektív világától, általános érvényre tesznek szert, s szellemi hatóerejük által mágikus bűvkörükbe vonják a megverselt látványt. Ezáltal mind a képzőművészeti, mind a költői alkotás a Teremtő Ember diadalát, a „kereszthordó” művész „örök életét” hirdeti.
A kötet legizgalmasabb poétikai újdonsága mégis A FA versciklus, amely szerves egységben Kopócs Tibor illusztrációival az EMBER – mint a Kozmosszal titokzatos kapcsolatban élő természeti lény – lelki-szellemi gyökereit tárja elénk. Az ősi népek a fát és az embert rokonnak tekintették – mindenkinek megvolt a maga fája (amelyet születésekor ültetett el az apja, s amely végigkísérte őt életútján – ha netán kiszáradt, azt „rossz jelnek” tartották). Sőt: a családfákat is számon tartotta mindenkor a nemzetség legidősebb tagja. Hiszen az ember – éppúgy, mint a fa – egy magból sarjad, növekszik-erősödik-terebélyesedik, s ha jól használta fel „kapott” (öröklött) fizikai, szellemi energiáit, végül az Ég felé nyújtózva kibonthatja hatalmas lombkoronáját („égigérő fa”). Az ilyen fának / embernek teljes az élete: magasabb rendű „elhivatottságával” összhangban, mások javára él.
A fák az ősi népek szemében antropomorf jellegűek, személyesek. Jankovics Marcell könyve (A FA mitológiája, 1992) szerint szervesen hozzátartoznak az emberi kapcsolatokat szabályozó érzés- és tudatformák s a lélekerők, amelyek mágikus-misztikus sugárzásukkal hatással vannak mind az egyes emberek, mind az egyes népek életére.
Csáky Anna A FA-versfüzére – ösztönös megérzéssel, avagy tudatosan? – e „titkos tudásból” nagyon sok mindenre ráirányítja figyelmünket, Kopócs Tibor rajzaival megerősítve. A ciklus élén vastag, fehér törzsű nyírfa áll (a Kezdet és a Teremtés szent fája!); törzsére vésve hat mantra-szerű („vezér-”)szó: IMA – ERŐ – SZÍVDOBOGÁS – HŰSÉG – SUGÁRZÁS – BŰVÖLET. Mint magasba törő, értékőrző és értéket sugárzó OSZLOP (azaz a Világtengely) áll a FA rendíthetetlenül – a sötét-barnás háttérmező kontrasztjaként; alját tűzlángok mint vérerek hálózzák be. A mantrák (amelyek egyúttal a versek címei) a szív lángolásából fakadnak, szárnyalnak fel a Magasba, az égő Szeretet soha nem hamvadó szimbólumaként. A lírai én – úgy tűnik – önmaga szíve közepéből kinövő lelki rokonának érzi a Fát, amelynek intenzív sugárzása a szívörömről mesél.
Az első képen dúslombú, napsugarakkal áthatott vidám fát látunk („átoson kusza testén a fény”); fölötte fészekrakó fecskepár suhan, a lombokon (papírcsíkokra írva) az IMA, amely mintegy a FA sóhajaként száll az Ég felé. „Súlyos az érzés, / amit ébreszt e látvány: / játszik a fa, beleolvad a térbe, / hirtelen elkülönül / a lomb vonalánál, / s a támadó szélre fordul az ága, / megnyitva bensőm / egy nagyszerű összhang / mennyei boldog állapotához”. (A fa mitológiája szerint az áhítat fája az olajfa).
Átlényegülve-átszellemülve az áhítatban, a vers-énben ERŐ ébred. A második fa lombjai közt táltoscsikók rejtőznek; a fa koronájáról a vörös-izzású fényben nekirugaszkodik a vágtának egyik csikó (talán a FA szelleme?! – „valami csodalény, melyet szemem ébresztett benne öntudatlan”). „Ez az erő a fában / csupa érzelem, / mint a lelkem: / örömmel hangszerelt bánat, / búval átkötött öröm”. (Az erő fája köztudottan a tölgy).
A SUGÁRZÁS is voltaképpen a belső erőből fakad: a harmadik fán üldögélő, körötte röpködő lélekmadarak, a tövénél körtáncot lejtő lebegő alakok, a törzsből feltörő tűzsugár – minden azt sugallja: a fa körül „az Élet áramlik szerelemben”. „A fa spirálja vad őserő, / hatalmas örvények közt született, / talán az égből lehullva éppen / a tér által szabott mederben”. A vers-én úgy érzi: szenvedély, lélekizzás árad felé: „A fa felém sugároz, tanít / hogyan kellene élnem napjaimat, / ha csupa alkotó láng vagyok, / ha fejemben millió szikra izzik / lobogni készen” (a szenvedély fája a berkenye, de a személyes vonzerőé az almafa).
Nemcsak „tanulni” lehet a fától, hanem álmélkodva csodálni is kell őt – ellesni mágikus táncának lassuló ritmusát; hisz maga a BŰVÖLET: „ringva kínálja” gyönyörű lényegét. A negyedik fa lombjába is mintha írott szöveg lenne rejtve, elmosódó betűkkel: a dal, a költészet ring „finoman lágy lebegéssel” a lombban; „suttogva vibrál e zöld terű tenger / térben, időben terjedő üzenettel” (a bájos, vonzó mogyorófát minden Fa-horoszkóp a legelbűvölőbbnek tartja).
A SZÍVDOBOGÁS fája olyan, mint egy mese-fa: lombkoronájában szív-alakú bölcsőben kisgyermek ringatózik, arcán édes mosoly, mint aki tökéletes biztonságban érzi magát. A szülőpár vigyázza gyermekük álmát. „Olyan e fa, mint maga a világ: / állandó sóhajú ki- belégzés, / örökké tartó szívdobogás a térben”. A Nap fénypásztája árnyékot von köré, s mint szeretet-burok, védőn zárja körül a szívet. „A körvonal alig látható immár, /…/ csak az időben létező hullám, / mely fölötte úszik el a DNS-láncban”. (a ciprus a szenvedély és az örök szeretet fája, amely a temetőben őrzi és továbbadja a lét megújulásának titkát).
A HŰSÉG fája (az ötödik, az „égigérő” FA) „árnykoronáját kiteríti a Holdnak”, lombjai közt apró manók-koboldok rejtőznek, egyikük-másikuk olyan, mint a bölcs bagoly. E fát „erős gyökerek kötik az Anyaföldhöz” – de az Ég a valódi otthona. Az ágak közt egy ifjú és egy lány lejt táncot, lebegnek-ringanak a holdfényben, amely ezüst tengerként önti el az éjszakát. „És áll a szép fa fenségesen, / hűsége töretlen, sziklakemény” – s az marad „halála után is, talán örökké”. (A hűség és lelki szilárdság fája a jegenye és a gesztenyefa a kelta FA-horoszkóp szerint).
Ez a hat jellembeli tulajdonság, lelki erény a legfontosabb tehát a lírai én számára. Az ő lélekfája ezekből táplálkozik, és úgy tűnik: létszemlélete, életvitele, alkotói lángja kimeríthetetlen forrása ez a DNS-örökség.
*
Az égitestek, planéták mágikus vonzását, hatását az emberi életre éppúgy évezredek óta érzékeli és számon tartja a tudomány (asztronómia), mint ahogy az élővilág szerves belső rokonságát, a növény- és állatvilág életenergiáinak az emberi szervezet felépítésében játszott szerepét, s az ember „égi származásának”, spirituális elhivatottságának tudatát (mitológia, antropozófia). A Nap- és a Hold-erők érzékfeletti sugárzása éppúgy befolyásolja személyiségünket (kiét gyengébben, kiét intenzívebben), mint a Zodiákus többi jegye, hatást gyakorolva belső Énünkre, sors-eseményeinkre. Csáky Anna gyermekkora óta (mindmáig) úgy érzi, hogy „az éjszakai égbolt titokzatos, sejtelmes ragyogású égiteste” egész életét végigkísérte – hol óvó-segítő sugallataival, hol félelmet keltő, borzongató vonzásával. Gyermekkorában szinte félt tőle; később viszont lenyűgöző szépségével egyre inkább rabul ejtette. Ezért adta következő kötetének a MÁGIKUS HOLD címet (2012), amelyben – sajátos koncepció alapján – átrendezte (némileg alakítva-korrigálva) korábbi költeményeit, s az újakkal kiegészítve, különös szerkesztői bravúrral úgy állította össze ciklusait, mintha a versek egymással összefüggő versfolyamot alkotnának. A könyv így azt a benyomást kelti, mintha „az éjszakai égbolton sokféle alakban, színárnyalatban” felragyogó „ezüst Hölgy” sugárzásában alakult volna. A költő ámulattal, csodálattal adózik „az Éjszaka Királynőjének”, aki „titokzatos szépségével, talányos megjelenésével, változékonyságával, a felhők hátán ülve, vagy közülük kivilágolva”, mélységes csendben suhan át az égen – írja Előszavában.
A két ciklusra (I. Szerelem Holddal; II. Évszakok Holddal) bontott kötet a holdfázisok, valamint az emberi élet, illetve a természet változásai közötti párhuzamokat mutatja fel.
Az I. ciklus (Szerelem Holddal) egészen különleges felépítésű: mintha lírai életregény lenne – a szerző a női tudatvilág ébredésének, alakulásának, lelki érlelődésének, csalódásainak, változásainak folyamatát örökíti meg. A „modern nő” addig keres, mígnem rátalál a hozzá egyedül méltó társra, akivel életét boldog közösségben, lobogó alkotókedvvel élheti: a kettőből EGY lesz. A lírai én mintha e kapcsolatban ébredne igazi önmagára, hiszen szerelmesében megtalált mindent, mi eddig hiányzott neki: „Benned a homály megfényesül / s darabokra hull, / benned egy égbolt, nap delel / mozdulatlanul. // Benned az Idő ring, ellazul, / lebeg puhán a pillanat, / megáll tündöklő közönyében, / majd százfelé hasad” (Különös magad). Sorsuk a csillagokban köttetett egybe: „Amikor születtél, / égre szállt a Nap, / csillagok élték a véges-végtelent, / a Sors belém kódolt, és én vártalak, / azóta kutatom, égjegyed mit jelent, / hiszen a Bika a Skorpiót odafönt sohasem öleli, / a mi nagy mulatságunk itt ez a Föld, / nem éteri tájon forognak körei”. De itt, e földön, mindent egymásnak köszönhetnek, amit csak egyik ember a másiknak köszönhet, hiszen már évtizedek óta támaszai egymásnak: „Te vagy a kéz, mely mindig odanyúlt, / ahol könnyeim visszafelé folytak, / magányom súlyos volt, vén, agyafúrt, / te ástál medret bennem a mosolynak, / te vagy nekem az örök nagy kaland, / véget nem érő utazás a létben, / a lélek húrjain rezgő ultrahang / édes szerelmed vallomásaképpen” (Csillagok jegyében).
A ciklust két egészen különös költemény zárja (Toronnyá csavarva, Szerelmünk oszlopa). Mind a torony, mind az oszlop az „égigérő fa” ember által készített változata: a Magasba törő élet kulturális szimbólumai. Mágikus erővel kötik magukhoz alkotójuk életenergiáit, s mint elektromos vezetékek viszik Fel, mind feljebb lelküket, az Ég felé. Azaz: lélekfák, amelyek már éltükben Égi hazájuk felé törnek.
A II. ciklus – mint címe is jelzi (Évszakok Holddal) – a természeti körforgás összefüggésében jeleníti meg az évszakok ritmusát és az emberi élet periódusait, Balaton-parti Édenkertjük csodálatos metamorfózisait. Minden évszak ezernyi csodát tartogat, s az örökifjú lelkületű, bár már idősödő pár szoros egymáshoz tartozásának szemtanúja, az ezüstfényű Hold kíséri évről évre életük előrehaladását az Időben. A viruló Tavasz ifjúságukat idézi, az életörömmel teli Nyár a meglett felnőttkort, a lankadó Ősz a nosztalgikus, lassú búcsúzást, s a közelítő Tél a mulandóság szomorúságát. A periodikusan vissza-visszatérő évszakok tehát az emberi élet keretét adják, szimbolikusan megjelenítik az élet fázisait, amelyek végpontján már nem vár új tavasz ránk (viszont életünk nyitott az Örökkévalóság felé
A kert az Öreghegyen s a kerti ház második otthonuk lett az idők folyamán. Ma már talán leginkább az őszi, őszülő Természet vonzza oda őket, a lemenő Nap aranylása, „a hamvadó alkony”, mikor a bokrok-fák fényben fürdenek. „A szömörce fodrai / vörösen izzanak /…/ szürkére csupaszul / az orgonaág /…/ sárga láng a nyírfa / a hunyó ég alatt”, s „a juharfa zöldje” narancsra vált. Ilyenkor „vetkezik a kert már”; az árnyékok is egyre növekszenek – jólesik a meleg szoba. A vers-beszélő gyengéden szólítja párját: „Elcsorog a Nap már, / vörös a fénye, / jöjj, Kedvesem, késő, indulni kéne. //…// Arcodon rezignált mosoly révedez: / sötétül a bíbor, / közelgő tél-e ez?” (Őszi fényjáték a kertben, I-IV.).
Igen, valamiféle jelzés ez már számukra, s ők szelíd megadással veszik tudomásul, hogy az ő telük is közelít immár. A tél küszöbén vagyunk tehát. Most már A tél baritonja énekli-zengi bánatos dalát. Miközben A Hold hideg szeme vigyáz az erdő és a rét csendjére, a csend zenéjére; ezüst fényét szertesugározza a „merev magányban”, hidegben reszkető tájon. Ki tudja, képes lesz-e az a megújhodásra? Hiszen a Föld-planéta a bináris oppozíciók planétája: a Szépség és Boldogság, nagylelkű segítőkészség, ugyanakkor a gonoszság, anyagiasság, fösvénység, hatalmi mohóság uralmának színtere /is/. A Hold-erők az empátia-készséget, a lelki kapcsolódások iránti készséget, az odaadó, önzetlen szeretetet növelik; a Nap-erők viszont az EGO-t erősítik. A kettő egyensúlyba hozása bensőnkben lenne /lehetne/ a legfontosabb a jövőnk szempontjából. Akkor nem ácsolódna annyi kereszt mindazok számára, akik valóban a Szeretet útját (az evangéliumi utat) követik, s bíznak abban, hogy az ember/iség/ egyfajta benső, spirituális „növekedés” útján valamikor mégiscsak magasabb tudati – lelki szintre lép.
*
Csáky Anna két legutóbbi kötete (Felsebzett utak, 2014; Fenség és kereszt, 2017) összegző jellegű: részint „sorsanalízis” – azaz számvetés eddigi életútjával; másrészt viszont egész korábbi költészetének új szemszögből való átrendezése, megrostálása, illetve témaköreinek bővítése – bonyolultabb, áttételesebb, gondolati-metafizikai síkra emelése. Továbbra is elkerüli a „modernkedés” csapdáit: szépen megformált, hagyományos vers-struktúrái (amelyeket itt-ott azért fellazít témájához igazodóan), tiszta és a lélek mélyéből feltörő képalkotásmódja, végtelenül gazdag, színes, láttató erejű nyelvezete, s nem utolsó-sorban szenvedélyes, nőies látásmódja révén egészen különös, egyedi lírai világot teremt.
A FELSEBZETT UTAK kötetben a szerző tematikusan, 13 ciklusba rendezi költeményeit. Molnár György (élet- és alkotótársa) az Előszóban tömören és hitelesen jellemzi e sokszínű-sokirányú szellemi, érdeklődésbeli utat: „A kötet 13 fejezete a lélek belső útjaiban tükröződő külső valóság szerteágazó jelenségein kíséri végig az olvasót, s a napi aktualitásokat kerülve, egyetemes szintre emeli a témát. A cím tömören és láttató módon jelzi a versek hangulati tartalmát: a lét sötét, szomorú, drámai fordulatait, a múltból a jelenen átívelő, jövőbe tartó útjait”. A költő megrázó erővel ad hangot a gyásznak, a lélek legfájóbb sebeinek, /…/ még a legmélyebb szerelmi érzésbe is belevisz helyenként némi tragikus színt. Nála a természet Isten remekeként a tökéletességet jelenti, de az ember hatalmas sebeket ejtett rajta, ahogy önmagán is, létének egyre sötétebb, véresebb útjaira lépve”.
A kötet-címadó vers azt bizonyítja: a lírai én valóban végigjárta a „felsebzett utakat”; sírt maga is „a lét peremén”, járt „a zord félelem-erdőn”, „vicsorgó lidércek” árnyával küzdve, s állt a parton, ahol „a hullám nekiront, ijesztő titkokat” tárva elé. Állt, és nem veszítette el bátorságát. Ezért teszi fel a kérdést – nemcsak maga-magának, hanem minden /bármely/ embernek is: „Mernél-e akkor lépni jégre, / ha recsegve rian, / fogytán az erőd már, kimérve, / s elbuksz, mint annyian? // De lépni kell, mint nap a tóra, / égi ott a lábnyom, / a bátorra a fény hajol ma: / gyémánt-útra lásson”. Ő lépett – és nyert. Feltárultak előtte a „gyémánt-utak”.
Az 1. ciklus (Madárszárnyon) természetesen a Költészeté: ide kerülnek az ars poétika-jellegű versek. A vers hona, A vers teremtése). Az igazi költő, „akit a Teremtő keggyel megáldott”, az tudatalattijában őrzi az egész mitológiát; kincseit továbbadja, szerteszét szórva „a parányi lángot”. S mint a madár, dalol: könnyedén magasba szárnyal, „kit a Fény betölt”. Arche-képekben felmutatja az ős-eredeti Tisztaság igézetét: „Kezdetben tisztán zengett a dal, / ringató, áldott, szent ősima, / himnikus fenség, lét harangja. //…// De egyszer a dalt túl hangosan, / hamisan kezdték énekelni. /…/ Sasok karmoltak ölelő kart, / hullott a földre a vér, a vér… / s a lélekből kihunyt a tiszta láng. //…// Lesz-e a dalunk majd újra a régi, / csendre hajló, áldott, szent ima, / a világ szívéhez szól-e majd?” Ha igen: „Talán a föld is kelő fényben / vértócsák helyén kivirágzik” (A Szentlélek /a Harmadik/ áldásával; Gyönyörű menedék, Madárszárnyon, Kezdetben, azután és újra).
A 2. ciklusban (A szív kicsapó lángja) az Impressziók kötet képzőművészeti alkotásait bemutató költeményeket találjuk (kivéve a FA-ciklust, s a Cziráki Lajos Stációihoz írt sorozatot). Mindezt kiegészíti a Harmatiné Péter Kati Fuvolás lány-szobráról írt két zenei ihletésű költemény, amelyek a hangok – színek – s a látvány összjátékára épülnek (A lányka és a muzsika, Óda a fuvoláslányhoz): „Fuvolazenédben ragyog a nyár / villámát szórja szét vörös rózsa /…/ Játszik fuvolád, táncol, incseleg, / belőle szerelem, méz szivárog”.
A 3.-4. ciklus (Egyszervolt világom, Befejezetlen vallomás) szorosan összetartozik: a gyermek- és ifjúkor emlékei, a szülőváros és a felnövekedés, majd a későbbi kiteljesedés színterei (Csorna, Győr), a lakóhelyhez, a szűkebb s tágabb hazához való hűség, örökre szóló odatartozás vallomásai alkotják mindkét ciklus élményvilágát.
„A gyönyörű, lázas, édes ifjúkor” emlékeiből táplálkozik költőnk lelke még ma is (Egyszervolt világom, Örökül kapva, A Keszegér dala, Csornai emlékeket faggatva stb.). A csornai diákévek maradandó nyomot hagytak benne; de ma már üres számára a város: nem várja senki haza (Vissza Csornára, Hazát keresni – Csornára látogatva). „A régi ház ott az utcavégen / oly magányos, didergő szegény, / kong, az Időnek dőlve régen, / mint kopott dallamú költemény. //…// A szobában állok, könnyem éget, / halott szüleim lelke körbeleng, / kifakult fotókról visszanéznek, / puha bársonyú szellő idebent. //…// Áll a ház velük vak este, reggel, / s amikor már mind messze járunk, mélyüregű, bánatos szemekkel / összekapaszkodva néznek utánunk” (A szülői ház). Győr, a felnőttkori küzdelmek, sikerek-kudarcok színtere, az időskori alkotói kiteljesedés otthona, több nagyszabású leíró költeményben is megjelenik (A Baross út nyári fényben, Nyáresti séta – Liezen-Mayer utca, Győr, Varázslat a Városházán – Molnár György fotójához); éppúgy, mint a város múltjáról mesélő, titkokat őrző, lassú vonulással hömpölygő „vén, hűs folyó”, amely még ma is „évenként szül újabb csodákat” (Rába–tükör).
Az 5.- 6. ciklusban (Hangok, csodák; Megszemélyesülve) a szerző az évszakok rendjében hangulatgazdag válogatást készít korábbi költeményeiből, amelyeket új, a régiekhez illeszkedő versekkel egészít ki – elsősorban a zeneiségre koncentrálva. Így tehát újra végigvonulnak szemünk előtt az évszakok, a „hangok, csodák, sziromálmok”, a „nyári kert örömtánca”, az „őszi lángok” s a „kopogó fagyok”. A 6. ciklusban maguk a virágok, a természeti jelenségek (csillagok, felhők, a Hold, szellemlények, az iramló patak, a megszemélyesített Tavasz – Nyár – Tél stb.) mint élő-eleven személyek jelennek meg (Jelenés, Illanó szépség, Patak, A Tavaszlány dala, A nyár éneke, A nagy varázsló, A didergő rózsa, A tél baritonja stb.). A Téli madarak („gyöngyszemű cinegék, verebek, galambok”) a csonthideg estében tovaszálltak: „hangtalan röptüket ködlepel takarta /…/ lebegve aludtak a Semmi határán, és / sokan belehaltak a Nincs-be végül”.
Az Alakrajzok, szerepjátékok /7./ ciklusba vegyes témájú életképek, versportrék, a „családi album”-ból kiemelt, a gyermek- ifjú és felnőttkor tájairól, a lírai énnek kedves ismerős arcokról készült pillanatképek kerülnek. Egy részük a személyes életúthoz kötődik (Végig az utcán, A királynő bukása, Szerelem–madaram, Ariadné fonala, A Hold–arcú asszony – anyja emlékére, Virágzó tenyeremen – bátyja köszöntése stb.), másrészük viszont ismerősök, barátok, egy-egy jellegzetes távoli (vagy akár mitológiai) személy, avagy érdekes emberi figurák alakrajza (Zénó mama – Hargita leánya, Mónika szerelmes, Didó búcsúja, Bánattól verve, Özvegyasszonyok, Asszony a kertben stb.). Különösen kedves a lírai én számára Zsófi, párjának első házasságából való lánya „Született május huszonhetedikén / az Ikrek éteri-láng jegyében”; azóta már asszony lett a lányból – s immár „kisgyermeke vállát boldog örömmel öleli éppen, / lelke hangjai mint a nádsusogás / a szélben”. Kisfia, Novemberke, költőnőnk kedvence, akinek érkezését szeretetteljes, játékos versben meg is örökítette.
A 8. ciklusba (A Látogató) elsősorban a karácsony-várás meghitt ünnepi hangulatát idéző versek kerülnek (Téli napforduló, Három Hattyú, A fenyő karácsonya, Csönd és ragyogás – A karácsonyi erdő meséje alcímmel stb.). Annak ellenére, hogy az ünnep „holt némaság”-gal közeleg („Hallgat a tér, az utca, / ülnek csendben a madarak”, „bezárt szívek, kapuk mindenütt”), a vers-én megkísérli az advent örömét felragyogtatni (Karácsony felé, Karácsonyaink). Szeretné, hogy ha a világban nem is, legalább minden ember otthonában ünnep legyen, s a társat kereső kezek egymásra találjanak: „Szemed meleg, puha bársony, / simogatsz, s én felolvadok, / e szerelmet hozó karácsony ajándékul nekem adott” (Gyertyafényben).
A szerelmes versek ciklusába (9. Menekülés karjaidba) a Mágikus Hold legszebb, legmeghittebb darabjai kerülnek, amelyek kapcsolatuk lényegi pontjait rajzolják ki (Hosszú út hozzád, Zuhogó esők fátylában, Királynőd lettem, Keresztté ácsolt szerelem, Elalvás előtt, Menekülés karjaidba, Ébredéseim, Szíved zenéjét hallgatva, Szerelem egy megtiport században, Lelassult időnk, Toronnyá csavarva). Aki esetleg nem ismerné az előző köteteket, az ebből a rövid, de igen jellegzetes válogatásból megértheti, mennyire mély – korunkban már egyre ritkább – kötődésről van szó, s hogy ez az immár 36 éve tartó kapcsolat bensőleg milyen intenzíven átitatta mindkettejük személyiségét. S arra is magyarázatot talál/hat/, hogy a mai megromlott férfi-nő-viszonyból mi hiányzik, ami miatt oly gyorsan felbomlanak a lázas fellobbanásokra épülő párkapcsolatok – miért marad nyomukban csupán por és hamu?
E kötet legnagyobb újdonsága és legmegrendítőbb ciklusa mégis a Megszakadt szívvel (10.), amelyben a lírai én első ízben néz szembe a gyásszal, az elmúlással – és ez jelentősen megváltoztatja korábbi, a boldogságra és az Élet szépségeire koncentráló szemléletmódját. Súlyosan beteg húga szenvedéseit, haláltusáját (2006) végigkísérve szembesült közvetlenül a visszafordíthatatlanság gyötrelmes élményével, s maga is majdnem belehalt ebbe a tragédiába. S bár korábban szülei elvesztését (1985, 1992) is kegyetlen megpróbáltatásként élte át, azért az mégis az élet rendjéhez tartozott; de a nála másfél évvel fiatalabb (sajnos, cukorbeteg) húga korai távozása szinte mindmáig feldolgozhatatlan a számára. Ekkor ismerte meg az elmúlás természetét, azt, hogy az ember mennyire tehetetlen, s a legjobb szándékú ápolás, szeretetteljes jelenlét sem segít, ha valakinek mennie kell… Szerencsére „ki tudta írni magából” a szörnyű gyászélményt, s lírája egyre inkább a metafizikai kérdések irányában mélyült el.
Gyönyörű, letisztult verssel próbálja könnyíteni a lírai én a haldokló búcsúzását (Szállj, pillangó! – Egy búcsúzó lélekhez). A lélek-pillangó már felszárnyalt, de vissza-visszanéz, hiszen a csodás táj, az ezer-színű virágos mező, a gyümölcsfák, az arany napsugár vonzza még; de már nincs visszaút. Az itt maradó testvér biztatja a távozót: nincs miért félnie – odafenn még szebb, még virágzóbb táj várja: „Nézz a pergő napsugárra: / égbe billenő fejed koszorúzza, / ne gondolj többé ideátra, / kivérző szívekre, csak a TÚL-ra! //…// Szállj, gyönyörű pillangó, / szivárványhidakon égve, / szórd ki szárnyaid hímporát / a táguló messzeségbe!” A pillangó a lélek ősidők óta ismert archetipikus szimbóluma. Felszárnyalása az átváltozás (metamorfózis) pillanatát jeleníti meg: kiüresedett báb-testét az enyészetnek átadva, más alakban, más lényként új Életre kel. Kibontva gyönyörű szárnyait, könnyedén, szabadon a magasba röppen, s egy másik létszférában: a levegőégben – ledobva magáról „földi burkát”, a nehézkes anyagi bábból könnyed-csapongó tündérré válva – ellebeg az éterbe (vö.: C.G. Jung: Az ember és szimbólumai, Bp. 1993 – az archetípusokról).
De nem könnyű az elszakadás: a haldokló (akinek nevében a költő beszél) evilági testét „a bú zokogva rázza, / minden, ami volt – jaj! – fáj ma még. / Nemlét fészkeli éjszakámat”. Már ő is sejti: „a lélek-útra kell ma lépnem, / hófehér emlék a tél hava, / megmerítem könnyem vizében” (Végtelen bánat).
A lírai én, aki maga is végigélte húgával az utolsó hónapok iszonyatos szenvedéseit, most – némileg eltávolodva az átéltektől – megkísérel szembenézni a történtekkel: „Csak az tudja igazán, mi a bánat, / a lelket szaggató kín, gyötrelem, / kinek imádott szerette nagybetegen / hónapokig nyomta az ágyat / az egész világnak kiszolgáltatottan”, nem értve, „mi ez az egész, / miért szabta rá e szörnyű sorsot / a mindent látva tudó hatalmas Isten”. Korábban eltávozott szerettei /szülei és társa/ egyre csak hívták maguk után; „gyakorta fülelte a hangot odaátról”, de nővére próbálta, míg lehetett, itt-tartani „a csontsovány testben pislákoló lelket”. Végül persze útjára kellett engednie őt, de legalább a fájdalmát világgá kiáltja: „Csak az tudja igazán, mi a bánat /…/, aki ezt egyszer végigcsinálta, / mert nyugodni nem tud, sír, jajong: / hátha valamit elmulasztott”. Pedig semmi nem múlt rajta: húga kiszabott életideje lejárt. Az itt maradó testvér úgy érzi magát, mint akiből „valami fontos kiszakadt”; képtelen felfogni, hogy „akiért százszor keresztre feszült”, „ma hamu, por, csupán: halott” (A lélek sikolya).
Csáky Anna igazi poétikai bravúrral és mélyen átélt öngyötrő őszinteséggel ismeri be tehetetlenségét és bizonytalanságát – s ez hozza meg számára a lelki gyógyulást. „A lélek sikolya ez a jajduló vers, / a soha nem múló szereteté, / oly mélyen kavarog belül a fájdalom, / hogy könnyeim is a kútjában égnek”. Az önkínzó gyötrelmet végül felváltja a csöndes megnyugvás: „Tudom, vársz nagyon, ma már örökké: / időd végtelen, ó angyali lény, / zene simogat lágyan, a csöndé, / s szivárványt szór rád a hajnali fény. //…// Vársz csak türelmesen, míg eljövök, / leomlok hozzád, sírva mesélek, / bennem a bánat, szeretet örök, / egész lelkemet hintem elébed” (Tudom, vársz nagyon…).
A ciklusba bekerül néhány feledhetetlen korábbi halottját megidéző gyászvers is. Anyja ravatala a méltóságtelien nyugvó testtel a szeles februárban, körötte a gyászolók sokasága, akik a hű emlékezet templomában örökre megőrzik őt (Anyám a ravatalon a téli ég alatt). Apjának pedig A váltóőr magányossága c. versben állít emléket: „Már az éteri vasutat vigyázza, / s amit éltében itt sohasem kapott, / büszkén viseli mellén – égi társa – / az isteni tüzű gyémánt csillagot”. Lánya Feketében gyászolja; keresztje mellé fekete virágokat ültetett – „fekete űr avagy katlan hiányod, / fekete háza bennem a kínnak”.
Költőnk nem tudja feledni halottait: „nem haltak ők meg” – mindig vele vannak. „Vérük a vérem ereimben, / szívemben dörömböl szívük. /…/ Halovány gyertyafény mellett, / ha napomnak vége lesz, / imám érettük reszket: / nyerjenek boldog továbblétet / bennem, amíg élek” (Bennem élnek).
A 11. ciklus (Rövidre fogva) ironikus szösszeneteket, apró mozaik-verseket, élet-szentenciákat, aforizma-szerű intelmeket tartalmaz – költőnk itt gyűjti egybe a rá egyébként kevéssé jellemző tréfás avagy komolykodó-vidám, néha mellbevágóan komoly szentenciáit.
A 12. /kötet-címadó/ ciklus (Felsebzett utak) tanúskodik a lírai én benső erőfeszítéséről, hogy legyőzze azt a mély válságot, amelybe részint szerettei halála miatt, másrészt viszont az élet általános nehézségei, egyáltalán: a társadalmi élet kedvezőtlen változásai miatt került. Kövek alatt vergődik, nem tudja letenni válláról sorsa nehéz terheit: „Ma rajtam szörnyű kövek vannak /…/ búfelhő-karmok belém marnak. /…/ Halálra keresnek gyásznapok, / szívembe szúr karvalyok körme, / s ellenük hiába lázadok”. Már-már úgy érzi: „Távoznod kellene, de aki szeret, / halálod soha nem engedélyezi, / tartja a folyton zuhanó léceket, / bár a kerítést belül rég szú eszi”. Az Egyetlen, aki segít neki túljutni benső válságán; a társ, aki hosszú évek, évtizedek óta osztozik sorsa nehézségeiben. A depresszió – korunk „népbetegsége” – már-már őt magát is végzetesen bekeríti (mint családjából többeket): a „feneketlen mély kút”, amelybe a beteg alázuhan, lassan őt is egészen elnyeli: „Nincs menekvés, érzed, fogy az erőd, / segítő kéz is hiába nyúl utánad. /…/ Beomlott tárna a lelked, reménytelen, / ahová sohasem süt be áldón a nap, / előtted a mélység vak vigyora tátong”. Nem is veszi észre, hogy őrangyala, a megváltó FÉNY, most is ott lohol-toporog körülötte, hogy segítsen neki. (Depresszióban). Súlyosan beteg, fiát gyászoló depressziós bátyjában is ő tartja a lelket: „Már nem kúszik sorsodra árnyék, / nem törik alattad fahíd, / kék angyalod szárnyadra száll még, / s repülni újra megtanít” (Zuhanórepülésben).
A 13. záróciklusban (Valami történt a világgal) néhány olyan költeményt találunk, amelyek az egész világ s a természet egyre sötétebb, keserűbb és reménytelenebb. Állapotáról vallanak. „Hallom az erdők, madarak sírását, / mérgező füstben fuldokló mezőket, / a lombokon ágfaló tűz cikáz át, / ég az altalaj, száraz avarszőnyeg” (Didergés lángok között). Mintha Az Apokalipszis lovasai jelentek volna meg, „tűzszemű fekete paripák” hátán, „a némuló Holddal felesel a hangjuk, / romboló útjukon pusztulás, rémület” – mártírok, áldozatok sora mindenütt. „A világ pusztító kapzsik várroma, / temető, hol a fájdalom szaval, / halott igazság föl nem támad soha, / itt fekete koporsók, ravatal”. S a Jövőnk? „Minden reggelünk jövőnket eszi, / mely homokszilánkú, halott sivatag. // Hová gurulunk vakon, céltalanul, / mint kilazult, használt roncs-kerék? (Világunk).
A kötetzáró vers (Újévi látomás) a patetikus magyar lírai hagyománynak megfelelően mégis bizakodó: a „csontkemény csönd-fa” száradó zörgő ágain égi tünemény jelenik meg – „szárnyain fény remeg sűrű, kék tollal”. Bár költőnőnk látomásában minden romokba dől („jövőnkre hulló csönd és kőnémaság / nyomorral, gyásszal a létünk veri meg”), víziójában mégis felsejlik az Új Tavasz: „Ezek az ágak / bibliás örömmel vihart kavarnak, //…// A Mindenség üzen e nép fiának: /…/ meghal a derengő, sápadt téli nap, / őstűz-akarat gyúl ki kakasszóra, / s reménytől duzzadó bátor férfiak / hazát emelnek Nemzetté karolva”
A FENSÉG ÉS KERESZT (2017) kötetet bizonyos értelemben az eddigi életmű csúcsának tekinthetjük. A krisztusi keresztáldozaton túl minden ember elkerülhetetlen szenvedés-történetére s a legnagyobb művészek fájdalmas Kálvária-útjára vonatkozó verseit gyűjti egybe itt a szerző, felmutatva azokat a közös, már-már törvényszerű mozzanatokat, amelyeket az „emberi sors” általános jellemzőinek is tarthatunk. Így a Cziráki Lajos Stációihoz írt költemény-sorozata (némi korrekcióval), valamint A magyar Krisztus is beépül új kötetébe; majd a személyes sorsverseken át a húga halálával és a családdal kapcsolatos gyászversekig (Felsebzett utak ciklus), végül a nemzet Golgota-járásának jelenbeli mozzanataira is utalva, eljutunk az egyedül lehetséges végponthoz: a halálon túli lét kérdésköréhez. A lírai én felfogása szerint ki-ki addig él, amíg valaki /valakik/ őrzi/k/ az emlékezetét: az átlagember a szerettei lelkében, a költők s más kiemelkedő személyiségek a tágabb társadalmi környezet, a nemzet tudatában – a Megváltó Krisztus viszont örökké, az egész emberiség szellemiségében. Hiszen az Írások nemzedékről nemzedékre továbbadják az ő tanításait. Keresztútja – mely evilági fogalmaink szerint gonosztevőknek kijáró gyalázatos meghurcoltatás volt – a legfenségesebb Megdicsőülés forrása lett. Kínszenvedésével, bűneinket magára vállaló áldozatával megnyitotta előttünk a KAPU-t az Örökkévalóság felé.
A KERESZT tehát a Győzelem jele, belőle fakad a FENSÉG. „Képi megjelenítője a FA” – mint Molnár György írja a kötet Előszavában – melynek „ágai között ott rejlik a minden élőlény szenvedő sorsát jelképező kereszt”. „Az Édenben pompázó és a Tudást magában rejtő szépséges almafa /…/ tiltott gyümölcse az embert fényes elmével, alkotóerővel ajándékozta meg”; de a bennünk fellobbant „isteni láng” kibontakoztatása sok szenvedéssel jár (ezért „kereszthordó” a Tudás Fájának gyümölcsét megkóstoló ember).
A Kereszt voltaképpen nem büntetés – sokkal inkább „felmagasztaltatás”! A magasabb tudásra törekvés és az Élet spirituális dimenziójának megismerésére vágyó kíváncsiság, az „átkozott gyümölcs”, amely a Jó és a Gonosz Tudásra egyaránt képesít bennünket (de az emberek többsége inkább a Rossz irányába megy – vagyis a kárhozat felé) ma is vonz mindnyájunkat. A génjeinkben hordozott, átörökölt „eredendő” bűn miatt tehát mindenkinek szenvednie kell/ene/ – vagy azért, mert „a járt utat” elhagyva új utakra tör, vagy azért, mert a „járt úton” haladva (a többséget követve) le kell mondania szabad akaratáról. Azonban Isten különös kegyelméből Krisztus – magára vállalván bűneinket és az értük járó büntetést – helyettesítő áldozatával lehetővé tette, hogy szabad akaratunkból az „örök értékeket”: az örökéletet válasszuk. Ha „tékozló fiúként”, bűneinket bánva, szabad elhatározásunkból visszatérünk az Atyai Házba, ahol Ő tárt karokkal vár, s vétkeinket megbocsátva, sőt eltörölve, örömmel, szeretettel fogad bennünket. S ha mi még életünkben elfogadjuk a felkínált bűnbocsánatot, és valóban „megigazulunk”, végigélt szenvedéseink által közelebb kerülünk a Megváltó értünk vállalt gyötrelmeihez, s Kálvária-útján végigkövetve Őt, felismerjük áldozata felmérhetetlen Nagyságát. Ekkor térünk meg véglegesen (metanoia), s maradunk immár boldogan örökre az Atyai Házban.
Ezért a Keresztet senki sem kerülheti el. A kereszt, amelyet akarva-nem-akarva vállunkra kell vennünk: az élet számtalan megpróbáltatása (betegség – kudarcok – sérelmek, emberi kapcsolatainkban ért csalódások stb.), amelyek magának az Életnek a velejárói. Ha fel tudjuk pszichésen dolgozni őket, akkor lélekben megerősödünk, ha nem, úgy alámerülünk a Sötétség birodalmába (depresszió, alkohol, különböző függőségek, magány stb.). Ha viszont diadalmasan sikerül túljutnunk rajtuk – Krisztus kegyelméből „feltámadunk” már itt, evilági életünkben. S bízva Jövőnkben, továbbléphetünk. A Kereszt segít abban, hogy konzekvens kitartással járjunk a magunk útján, ne engedjünk a „csábításoknak”, a Pénz, Hatalom, politikai manipulációk stb. talmi vonzásának, s az evangéliumi értékeket szem előtt tartva, embertársainkkal békében, harmóniában éljünk. Fenséges, magasztos érzés, ha meg- tapasztaljuk, hogy a Rossznak nincs hatalma fölöttünk, s kitartásunk a Jó mellett meghozza a maga gyümölcsét.
A FA, amelyből a Keresztet ácsolják, maga is szenved: együttszenved a rá szegzett áldozattal. Az ebből áradó Fenséget fejezi ki megrendítő erővel a címlapon látható, egészen modern felfogásban készült (kifacsart testű) töviskoronás Jézus, vörös-fekete lángmezőben (De Villa Celeste festőművész alkotása), s a kötetben levő többi puritán, minden sablont és „szenteskedést” mellőző, mellbevágóan dísztelen – mondhatnánk: a keresztáldozathoz méltó – illusztráció (Ámonné Tóth Éva, Horváth György, Kopócsi Tibor munkái). S maga a szerző Ajánlása is, aki végigkísérte szerettei – barátai – szívéhez közelálló embertársai „hosszú, gyötrelmes testi-lelki kínok között, valami megnevezhetetlen magányban” való távozását; ezért könyvét „az előttük való főhajtásnak” szánja. „Olyanok voltak, mint az időjárás szélsőségei, kegyetlen viharai, vagy az ember csonkító tevékenysége által megsebzett szépséges fák meghajlása, sorsukba való beletörődése, az idő parancsát követő kiszáradása. Mennyi méltóság, fenség kísérte távozásukat!”.
A kötet élén álló /címadó/ költemény lényegében mindezt kifejezi – vagyis elénk tárja az Élet esszenciális értékeit: „Minden fa – fenség, / az Ég felé utat törő / szépség és az élet maga, / de benne ott a kereszt is: / a gyötrelem, kín jóslata. // Az ember is fenség” – akiben „isteni lángoktól lobogó tudás” él. Mikor túljutunk a megpróbáltatásokon, szabaddá és könnyűvé válunk: magasabb spirituális fokozatra lépünk. A „szárnyakat növesztő Kereszt”, „a Krisztusi Áldozat” által „a lélek újra / az öröklétben megistenül”. Ez tehát a feltámadás: a halálon túli élet.
A KERESZTre szükségünk van ahhoz, hogy saját életünkre magasabb dimenzióból ráláthassunk. Függőleges ága a földről az Égbe tör; vízszintes ága viszont evilági életterünk; a kettő metszéspontján van felfüggesztve reális, valós életünk. Vágyaink a Végtelent ostromolják – lehetőségeink viszont a Föld körébe szorítanak be; így hiába vágyunk (már éltünkben) égi Magaslatra, visszahúznak evilági terheink. Szenvedéseink tetőpontján azonban, amikor már-már kilehelnénk a lelkünk – Istenre bízzuk önmagunkat, kezébe ajánljuk sorsunkat; és akkor átéljük a boldog megkönnyebbülést: megkapjuk a lélek békéjét. Hiszen ekkor már Krisztusé vagyunk – s az Ő feltámadásában osztozunk mi is.
Krisztus keresztfája: a LÉT ősjelképe, amelyben élet-halál titka rejlik. Nem véletlenül fonódott egybe a keresztény mitológiában az Életfa és a Keresztfa legendája. A Golgotán elültetett Paradicsom-beli almamagból nőtt, sokáig gyümölcstelen fa is kivirágzott /újra/ Krisztus vérétől. A Keresztfa az évszázadok során a köztudatban az Áldás és az Élet forrása lett. A Lateráni Bazilika apszis-mozaikja a Világfa-keresztet a Golgota-hegyen ábrázolja; fölötte a Szentlélek-galamb, csőréből az élővíz a keresztre záporoz, majd a fa tövén tavacskába gyűlik, amelyből 4 folyó ered (a négy Evangélium), amelyek a Mennyei Jeruzsálemet fogják közre. Középen áll az Élet Pálmafája, rajta főnixmadár (Krisztus).
A költő az I. részt (FENSÉG) a FÁnak szenteli (átemelve ide az Impressziók kötet FA-versfüzérét, a címeket részben megváltoztatva). Ámonné Tóth Éva csodálatos, virágzó Életfája látható a ciklus élén; lombjában a gyümölcsök között megbújik a kereszt (amit a latin Crux fidelis kezdetű liturgikus ének sugall, s a magyar népének ki is fejez: „Nem láttam ily szép gyümölcsfát / mint a Jézus keresztfáját / Maga Jézus a gyümölcse, / Örök élet szerzője”). Ádám vétke (a végzetes almából való harapása) mindnyájunk számára keserűvé tette az édes gyümölcsöt. A legenda szerint ez után hosszú évszázadokra kiszáradt a Paradicsom-beli Életfa. Ádám az oka Krisztus (a 2. Ádám) önként vállalt keresztrefeszülésének; nem véletlen tehát, hogy a Golgota tetején Krisztus keresztjét – a keresztény legenda szerint – az ott eltemetett Ádám koponyája fölé helyezték (Ádám vétke a gyökér, amelyből kihajtott a megváltás keresztfája; s Krisztus lecsöpögő vére eltörölte Ádám vétkét). Alant a hegyoldalban Ádám temploma. Krisztus és a bal lator keresztje között óriási sziklahasadék: a meg-nem-tért bűnös számára nincs kegyelem (mindezt lejegyezte Kiss István prédikátor: Jeruzsálemi utazás c. könyvében, 1766). A XIII. századi Kálvária-képeken Jézus az Életfa-kereszten függ, s a fa tövénél ott áll Ádám és Éva (esetleg éppen az almát eszegetve). A középkorban kapcsolták össze egymással a bűnbeesés és a megváltás eszméjét: mivel Jeruzsálem „a Föld köldöke”, így a bűnbeesés és a bűn eltörlésének színtere is. „Miképpen Ádámban mindnyájan meghalunk, azonképpen Krisztusban mindnyájan megeleveníttetünk” (Szt. Pál, 1.Kor 15/22).
A következő fejezet (KERESZT) a különböző Keresztfákat mutatja be. A korábbi kötetekből is beépülnek ebbe a részbe a keresztről szóló versek (Kereszt az erdő szélen, A Megváltó keresztfája; a Fa–Krisztusok (a Platán – Megsebzetten, „Koronaalakítás” s maga a Krisztus-fa, a sivatagban gyökeret eresztő, „csökött ágú, ficamos tagok”-kal „az égbe-meredő”, keresztet formázó, örök magányra ítélt fa). Sorsa – mint Krisztusé. „Minden gyötrelme, magánya örök / mementóként kiált a világba”.
Eme bevezető ciklusok után következik Jézus Krisztus keresztje, maga A Keresztút. Horváth György puritán fekete-fehér fametszetei tökéletesen visszaadják a gyötrelmekkel teli kereszthordás kínjait és megaláztatásait, Csáky Anna megrendítő, mélyen átélt versei pedig stációról stációra részvéttel kísérik a fájdalmakkal teli úton az el-eleső, szenvedő Jézust – mint egykor Mária, Veronika és a sirató jeruzsálemi asszonyok. A költemények (kisebb, mégis lényegi változtatásokkal) nagyjából azonosak a Cziráki Lajos Stációk-kerámiáihoz készültekkel; ugyanakkor ezekkel az illusztrációkkal mintha inkább a mához szólnának, modernebbek lennének. Rögtön az események közepébe lépünk, s látjuk a magányos, megkínzott embert – az Emberfiát, amint tántoríthatatlanul végighalad a számára rendelt úton.
Az utolsó három kép sugárfénybe vonja a lelkét kilehelő, majd a sírba tett Krisztust, s a versek most már az Örökkévalóság végtelen magaslatáról láttatják a történteket. Krisztus kereszthalála mindennek, ami a múltban történt, s a jövőben történni fog – értelmet adott; Ő, a világ üdvösségének forrása, megváltoztatta az evilági élet dimenzióit (Bevégeztetett); Megszabadulva földi kínszenvedésétől, „Mindenség-szíve” dobbanása megszűnt. Visszanyerve égi valóját, „egy angyali sugárra száll és elröpül”, hogy igazi Otthonában, „a mennyei végtelenben” is értünk, földi bűnösökért könyörögjön Istennél (A megváltott ember).
A Stációkat a költő IMÁja zárja, amelyben minden ember nevében köszönetet mond az Úrnak keresztáldozatáért, „a Szeretet Krisztus-arcáért”, s „a lélekben megbúvó, belénk ültetett, fényes darabka” Isten-képért. Ugyanakkor felteszi a kínzó kérdést: nem volt-e hiábavaló az áldozat? Hiszen ha végigtekintünk a történelmi korszakokon, s eljutunk a MÁba, megdöbbenünk: ma is „térdig szutyokban járunk”; „tüzek iramlanak haló erdeinken, / s gyilkosok mulatnak háborúkban”. „Fiadat keresztre adni értünk, Istenem /…/ az áldozat véres kínja, mondd, megérte-e?” (Hiába–áldozat).
Krisztus Golgota-útjához hasonlóképpen járják földi Kálváriájukat a legnagyobb művészek is, amint azt Csáky Anna A magyar Krisztus (hommage á József Attila) költemény-füzérében megörökíti. Ahogy Ady megénekelte A magyar Messiások sorsát („üdve nincs a Keresztnek, / mert semmit sem tehettek, / ó, semmit se tehettek”), pontosan úgy haladt végig a számára rendeltetett úton József Attila /is/; mígnem felismerte: „Az ember végül homokos, vizes síkra ér /…/ s okos fejével biccent, nem remél” – egyetlen megoldásnak a maga számára az öngyilkosságot látta. Ezért ábrázolja őt Kopócs Tibor fantasztikus, megrendítő grafikáin fordított helyzetben: „FEJJEL LEFELÉ lógott a Kereszten”. Mint a Krisztus-követő Péter apostol, aki a születő Egyház feje lett, s az ma is. A Kereszt tövében a költő életének egy-egy mozaikját látjuk, kisgyerekkorától (a Mama karján) az utolsó mozzanatig, amikor is angyalok jönnek érte s viszik a Mennybe. Fölötte a Nap – Hold – csillagok fénye ragyog. Odalent az őt szerető emberek siratják, s /holt/teste immár megdicsőülten fejjel felfelé is, lefelé is a vonatsínek keresztjére feszül; karja a kereszt ágaiként kitárva öleli magához a Mindenséget. Így maradt meg a hajdani siratóasszonyok emlékében és így a mi emlékezetünkben is.
A költeményekben hitelesen feltárul az a valóság, amely börtönrácsokkal vette körül a megalkuvásra képtelen, szabadságra szomjazó-éhező, mindig nyomorgó költőt, a „lázadó Krisztust”, aki levegőtlenül fuldoklott a szellemi sötétség sűrű masszájában, s „tiszta szívvel” elkötelezte magát az Igazságért vívott harcnak. A versek sora ezen a kemény, küzdelmekkel teli úton kalauzolja végig a mai olvasót, aki már tudni sem szeret arról, micsoda iszonyatos nyomorban és szenvedésben, magányban élt a XX. század egyik legnagyobb költőzsenije, aki nem volt hajlandó „eladni” tehetségét sem a pénz, sem a politika, sem a lelki „szajhaság” csábvarázsának. Mert képtelen volt a megalkuvásra („Nem oly becses az irhám, / hogy érett fővel, szótlanul kibírnám, / ha nem vagyok szabad”). A fájdalom poklaiban vergődve, Megkövezve is, Éneke piros virágaival indult „a mennyei szépség trónusa elé”. A versek egymásutánjából egy csodálatos, mennyei portré rajzolódik ki: a földi pokolban ártatlanul szenvedő és az Igazságért bátran kiálló ember valódi elégtételt csak holta után kaphat /ha kap egyáltalán/. Életáldozata – mint minden mártír-halál – előreviszi az emberi nemet: szavainak világító fénye oszlatja köröttünk ma is a szellemi homályt.
Csáky Anna József Attilát – jogosan! – korunk egyik legnagyobb, legtündökletesebb költő-tüneményének tartja. A Mindenség poétája „mágikus delejjel” veszi körül a világot, amely kivetette őt magából, és szívének máglya- s rózsalángjával melegíti azt. „Gyémántragyogása szinte vakít”. Ő, akinek Istenkereső hitét megcsúfolta az Élet, önmagát s egész költészetét Isten lába elé helyezte, feláldozva magát a Hűség oltárán, izzó szeretettel adta át magát az ember/iség/nek. Ezért sorsa „krisztusi” – és a halhatatlanok között a helye: „általad egész a széttört világ, / gyönyörű versed éltető vigasz, / és amit kimondasz: úgy igaz” (A költő mindenhatósága).
De minden ember (legyen bár „köznapi” avagy „híres”) cipeli a maga keresztjét, még ha nincs is ennek tudatában. Aki felismeri: a Kereszt nem átok, hanem az Élet forrása, a lélek hajtóereje, az nem zúgolódik, hanem úgy tekint saját keresztjére, mint a „megigazulásához” nélkülözhetetlen próbatételek sorára, amelyek – ha megállja a helyét – előreviszik őt a maga spirituális fejlődésében. Ezért költőnőnk a saját és a szerettei keresztútját – amelyeket valóságos szenvedéstörténetként élt át, de sikerült lelkileg feldolgoznia – az evilági „krisztusok” fájdalomteli, mégis szükségszerű, a „feltámadáshoz” vezető útjaként mutatja be. A Kereszt c. fejezet két utolsó ciklusa (Oh, irgalom atyja, ne hagyj el! – gyötrelem; Sír az angyal – gyász és fájdalom) a minden ember által valamiképpen megélt szenvedéstörténetet a saját egyéni lelki tapasztalatai tükrében tárja elénk.
A kötetet záró ciklus (Úton az égi lét felé) a gyászélményt általános életérzéssé tágítja. Költőnk „tisztelgő főhajtás”-sal búcsúzik mindazoktól, akiknek a halála gyógyíthatatlan sebet hagyott a lelkében. Korábbi költeményeinek ide illesztett csokrában magának a halálnak a mibenlétét, élet és halál elválaszthatatlan összetartozásának, egymásba-mosódásának bizarr-furcsa lelki lenyomatát próbálja megközelíteni; mintegy az elszálló lélek belső gondolkodásának kivetítésével (ami nem csupán költői, sokkal inkább pszichológiai bravúrnak mondható). Végtelen mély empátiával éli át a lírai én a földi életből való kiszakadás bizonytalan, égbe sóvárgó és mégis félelemmel teli élményét – amely természetesen csupán képzeleti síkon ragadható meg, mégis hitelesnek tűnik (A lélekútra lépve, Anyám a ravatalon a téli ég alatt, Költő lehettél volna – Csáki Attila emlékére, Szállj, pillangó – Egy búcsúzó lélekhez).
A család halottain kívül a költő három személyt emel be ebbe a körbe: két volt tanárát (A végtelen eget hasítva – Szabó István testnevelő tanár halálára; Zöld koszorúnk gyémántkönny–kövekkel – Nyéki Lajos tanár sírja mellett). Mindketten A (nagybetűs) TANÁROK voltak, akiknek élete „lüktetés, szárnyalás, nagy izzás” volt, s akiket mindmáig siratnak volt diákjaik. „Meghal a test, s a földbe költözik, / örökké él a lélek, fiatal, / amíg a hantot könnyel öntözik, / a lélek útja végig diadal”. A harmadik személy egy friss halott: az „antológiás” Harcsás Judit, akinek váratlan távozása nagyon megrázta alkotótársait (Út az égi lét felé). Újságíró, író, szociális munkás – kétgyermekes anya, aki mégis korunkra jellemző lelki magányban élt – s már nem volt ereje az Élethez. „A zavaros vízben legbelül / bús, lidérces angyal elmerül, / földi pokol, mit hagyott hátra, / szürke örvény húzta halálba. // Hol hullámon hullám hempereg, fehér lepke-árny most fellebeg – s túlvilági hangon így dalol, / az ég felé tartva valahol: /…/ Ha igazán szerettél volna, / most nem ölelne vad csatorna”.
A kötetet az Imák poraik felett zárja – szeretteiért s minden szenvedőért, akik immár „csendes rög alatt” nyugszanak. „Tavasz száll felettük, kis kékcinegék, / rigók őrjöngő dalai a lombban, / átlengi lágyan sírjuk hidegét / a nyári ég, ha gyúl, ha lobban, / s ősz borong köröttük, e méla lant, / december-lepelben a tél fehér. / Sírok. Csend, némaság, por alant… / S a lélek egyszer tündér révbe ér”.
Csáky Anna költészetének íve – mint láttuk – a természetlírától a metafizikai létkérdések ostromlásáig terjed, azaz az ember természeti valóját összeköti a természetfölötti dimenzióval. A köztes mezőnyben maga az emberi élet áll, ezernyi színével – gazdagságával – élmények bőségével; a lírai én lelki szűrőjén átáramoltatva. Egészében egy végtelenül eleven, egyszerre személyes és áttételes életmű bontakozik ki előttünk, amelynek női/es/ jellege ritkaságszámba megy a mai költészeti palettán. Élmény minden kötetét olvasni!
Illusztráció: Csáky Anna (gyoriszalon.hu)
Cimkék: kritika, műelezés, vers
