Virginia Sol: Gyermekhit
Kissrác koromban történt. Elég fiatalka voltam ahhoz, hogy még higgyek a mesékben, de talán aznap nőttem fel annyira, hogy többé nem mertem hinni bennük. Akkoriban méteres hótakaróval lepett meg minket a Mikulás minden évben, s mint ez gyerekszokás volt, hatalmas várakat és egész alagútrendszereket építettünk a hóban. Egész napra is eltűnhettünk alatta anélkül, hogy egyszer is feljöttünk volna birodalmaink roppant labirintusából. Szörnyen élveztük. Előfordult ugyan egy-egy mérnöki hiba, aminek következtében beszakadt némely járat, vagy kobakok ütközése a félhomályos, szűk részeken, de semmi megoldhatatlan. Ha véletlenül ugyanazon a járaton volt halaszthatatlan dolgunk, egyszerűen csak beletúrtunk a falakba és kiszélesítettük a csomópontot.
Alagútrendszereink egészen az erdőig terjedtek, sőt mi több, ott húztuk fel a legmagasabb kastélyokat, és ott ástuk a legmélyebb árkokat. A városon kívül nem volt, aki takarítsa az utakat, s minthogy autók sem igen jártak arra, nem volt szükségszerű, hogy feldúlják a mi királyságunkat. Leástunk egészen a makadám útig, így tehát királyságunk kövezett útra épülhetett.
Emlékszem a ropogó hóra, és a fáradt lihegésre. A hosszú, kékes szoknyára és vékony kabátkára, a fejkendőre, s az alóla kilátszó ősz hajra. Sokszor láttuk a nénit, de mindig csak egy-egy pillanatra, amíg a felnőttek ránk nem szóltak. Nem volt szabad ránéznünk, főleg nem a szemébe. Azt terjesztették róla, hogy bolondsága okán bizony még átkot szórni is képes lehet, így tehát gyerekként féltünk tőle. Félnünk kellett.
Aznap is csak oda-odapillantottunk. Nem mertük hosszan figyelni lépteit, melyek közvetlenül királyságunk mellett vitték el, befelé az erdőbe. Hanem, mint az is gyerekszokás volt, szerettük azt csinálni, amit a felnőttek minden bizonnyal megtiltottak volna, ezért követtük őt. Labirintusunk nem terjedt ki az erdőre, ezért rögvest munkához láttunk. A mély hó nekünk kedvezett, az öregasszonynak már annál kevésbé. Órák is eltelhettek, mire ő őzlábaival keresztüljutott a mély hórétegen, és elérte kunyhóját.
A kunyhó kéményéből füst szállt felfelé, s négy füstös képű gyerek vágta kint a fát, és hordta be felaprítva egy jókora fonott kosárban. Egy ötödik a ház mellett álló etetőbe tömött szénát, a nyomokból ítélve szarvasok járhattak oda. Még két velünk egykorú tűnt fel, mikor a néne megérkezett. Kiszaladtak elé, hogy nehéz batyuját leemeljék hátáról, s nekifogtak feltördelni a gallyakat, s behordani a batyu tartalmát. Azzal együtt lehetetlennek tűnt bejutni a kunyhó ajtaján.
Aznap este álmatlanul forgolódtam az ágyamban, s mint megtudtam később, pajtásaim se tudták kiverni fejükből a látottakat. Egyszeriben úgy döntöttünk, hogy mentőakciót kell szerveznünk a kunyhó lakóiért. Gyerekként nemigen fordulhat az ember máshoz, mint a szüleihez, s olykor nem is csalódhat nagyobbat senkiben, mint a felnőttekben.
— Utoljára mondom, kisfiam, ne játsszatok annak a vénasszonynak a háza körül!
— Ha jót akartok magatoknak, letesztek erről a buta ötletről.
— Végiggondoltátok egyáltalán?
Ilyen, és ehhez hasonló intések hangoztak el szüleink szájából, de még azon felnőttektől is csak figyelmeztetéseket kaptunk, akik nem voltak a szüleink. Néhány azt javasolta, hogy szóljunk a felelős szerveknek, mások, hogy a csendőrségnek, megint mások, hogy ide már papot kellene hívni, és imádkozni. Akárhányan is erősködtek meggyőzni minket, mi gyerekként csak azt tudtuk, hogy nincs itt szó démonokról, tolvajokról, rabszolgamunkáról vagy bolondasszonyról, kizárólag néhány szülőtelen velünk egykorúról és egy nagyon idős néniről, aki olyan nehéz batyuval csoszog át a havon mindennap, hogy talán még a néni sem nyom annyit.
Összedugtuk hát a fejünket, hogy miként kellene érvelni a felnőtteknek. Eszünkbe jutott akkor néhány korábbi eset, azokkal álltunk eléjük.
— De hát a Pálinkásnénak is segítettünk, amikor úgy alakult, hogy elhunyt a Pálinkás bácsi, és nem volt tűzifája se.
— Bizony! És… és ugyanígy átjártunk mindennap a tyúkos bácsihoz is, mikor eltört a karja neki, mert a Géza bácsi disznaja ledöntötte a lábáról. – Hat kérdő tekintettel álltak most szemben a szüleink.
— Az mind más volt! – S bizony ennyivel rövidre is zárták a témát. Nem akarták megmagyarázni, miben is volt más, nem is engedték, hogy tovább kérdezősködjünk.
— Gyerekek vagytok még, játszanotok illene, nem másokat meglesnetek és zargatnotok. – Kaptuk meg végül a dorgálást is.
Ez sem vezetett eredményre, s mi egyre kétségbeesettebbek lettünk napról napra, mivelhogy mindennap bejártuk a teljes alagútrendszert, s ezzel együtt a tiltott részét is. Kingácska egy nap egy zsákkal a vállán jelent meg, s mikor mi rákérdeztünk, mit cipel benne olyan nehezen, elénk tárta a tartalmát.
— Ezt a néninek és gyerekeinek szánom – mosolygott.
Bár nagyon büszke voltam rá, és haragudtam magamra, hogy nem nekem jutott ez eszembe, abban biztos voltam, hogy Kingácska szülei cseppet sem lesznek elragadtatva, mikor rájönnek, hogy egy szem lányuk kifosztotta az éléskamrát. S hogy ez valószínűleg így is volt, mi sem bizonyította jobban, minthogy Kingácska nem jöhetett többet játszani velünk. Pedig szerettem volna, ha a szülei is tudják, mennyire örültek a kunyhó lakói, mikor megtalálták a csomagot, merthogy a közelükbe menni azért mégse mertünk.
Eztán Misinek jutott eszébe, hogy segíthetnénk rőzsét gyűjteni.
— Ahhoz nem kell kifosztani senki éléskamráját, meg Kingácska ajándéka vélhetőleg tavaszig is elég lesz.
Így is tettünk. Leterítettünk egy jókora ponyvát, amit mégis csak el kellett otthonról csenni, és teleszedtük gallyakkal, husángokkal, majd azt is otthagytuk a kunyhónál. Következő naptól már Misi sem játszhatott velünk, és csúnyán elfenekeltek mindahányunkat, de nem adtuk fel. Érveltünk, és csak azért is kijártunk a nénihez, igaz, négyen maradtunk erre a feladatra. Minthogy nem volt már ötletünk, miként győzhetnénk meg a felnőtteket a városban, hogy egyszerű emberekről van szó, akik éheznek az erdő közepén, jobb híján a megfigyelésükkel próbáltunk segíteni rajtuk. Gondoltuk, ha beüt a baj, rögvest szaladhat egyikünk segítségért.
Gyerekként az ember csak annyit lát és tud, hogy senkinek sem szabadna az erdő közepén élni, legfőképpen nem télvíz idején. Elhiszi, hogy jót cselekszik, ha szól róla másoknak, hogy van, aki mégis ott él, fázik és éhes és borzasztóan egyedül lehet, talán még fél is. Gyerekként pedig a legnagyobb tragédia, ha valakiről azt kell feltételeznie, hogy egyedül van és fél, mert akkor az éjszakát is egyedül tölti a sötétben, és az ünnepeket is. És miféle ünnep az, amit egyedül kell az embernek töltenie?
Minthogy nem sikerült megértetnünk a felnőttekkel mindezen gyermeki félelmeinket, éppen úgy nem sikerült rábeszélnünk őket arra sem, hogy legalább segítsenek a gyerekeknek tisztességgel eltemetni a nénit. Féltem. Nagyon féltem, és minden társam ugyanígy beszélt, mikor karácsony estéjén összeültünk és gyertyát gyújtottunk. Nem tudtuk a néni nevét, senki sem tudta, csak azt tudtuk, hogy nagy nehézségek árán, az erdőben temették el, de ki tudja, eljutott-e így a jó Istenhez, feljegyezték-e a nevét a kapuban a jótettei mellé. Csak reménykedhettünk, és imádkoztunk érte meg a gyerekekért, akik odakint maradtak. Megfogtuk egymás kezét, s a gyertya lángjába meredve tudtam, mind a hatan ugyanarra gondolunk: vajon ők az egyetlenek?
Illusztráció: Havas kunyhó (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
