Ircsik Vilmos: Valóság és álom határán
Kovács katáng Ferenc
Ablaklakók csillagközelben
Orpheusz Kiadó
Budapest, 2019
Kovács katáng Ferenc írói világának értelmezésében megkerülhetetlen Toót H. Zsolt még 2000-ben keletkezett kiváló tanulmánya, amelyből érdemes hosszabban is idézni, mivel nemcsak a szerző akkor megjelent könyvére, hanem az egész életműre is érvényes alapigazságokat mond ki:
Különböző szövegrétegek, mozaikszerűen egymás mellé helyezett kisprózák jellemzik Kovács katáng Ferenc A napok maradéka című művének kompozícióját. Az Oslóban élő, interaktív multimédiát oktató és a posztmodern szövegek hatása alatt álló, műfordítóként és a norvég-magyar kulturális kapcsolatok szervezőjeként is hírnevet szerzett írótól nem idegen az értékmentés eszméje sem. Olyannyira nem az, hogy kötetének legfőbb szövegszervező ereje a személyes emlékek egybegyűjtésének és megőrzésének vágya.
A fenti sorok megjelenése óta némi változás legfeljebb az író státusában történt, aki amolyan igazi kétlakiként az évszakoktól és más külső körülményektől függően, hol a norvég, hol a magyar fővárosban éli életét. A tőle elválaszthatatlan attitűd, vagyis a személyes emlékek egybegyűjtésének és megőrzésének vágya azonban változatlanul fő jellemzője a most megjelent Ablaklakók csillagközelben témaválasztásának és kompozíciójának.
A műfajilag leginkább esszéregénynek nevezhető Ablaklakók csillagközelben több részből és síkból tevődik össze. Ezek az Ablaklakó, a Városalapító lokálpatrióták ágán, az Apai ágon, az Anyai ágon és a Magam ágán.
Az öt rövid részből álló Ablaklakó egy-egy darabja alkotja a prológust és az epilógust, a másik három a Városalapító lokálpatrióták ágán és az Apai ágon, az Apai ágon és az Anyai ágon, végül pedig az Anyai ágon és a Magam ágán közé ékelődik. Erre a kissé bonyolult felsorolásra azért volt szükség, mert így érzékeltethető a legjobban a rafinált, ám mégis logikus megkomponáltság. Ezt értelmezve és ezen túljutva már nyert ügyünk lesz az elemzéssel.
Az ablaklakó, vagyis az én elbeszélő sajátos perspektívából, több emelet magasságából szemléli az alatta lüktető Oslo jóléti társadalmát, amelyben mintha kissé idegennek érezné magát. Persze ezt az életszínvonalbeli különbségek ismeretében elég nehéz elhitetni az olvasóval, különösen a magyar olvasóval. Szakszerűbben fogalmazva, joggal kételkedhetnénk az epikai hitelességben. Ugyan már, mester, ki hiszi ezt el magának? – tehetnénk fel Máraival szólva a jogos kérdést, ha… Ha két írói eszköz nem hitelesítené ezt az ambivalens állapotot. Az egyik az elidegenítő hatás, nevezetesen az, hogy az elbeszélő kívülről szemléli önmagát, távolságtartó módon, harmadik személyben ír önmagáról. A másik eszköz pedig az otthoni emlékek állandó és tolakodó jelenléte, A reggeli torna közben például egy hasonlat formájában: Óránként jön a váltás, mint a Néphadsereg őrszázadában – egy kép szemlélésekor pedig egy ezernyolcszáznak negyvenhatodik esztendejében szerzett gyermekdaltöredékben: Hej! Dinárom haj! Bolond farsang. Jaj! Haj, lapuja-lapuja/ Nádastavi lapuja!/ Szomszéd asszony / Kis leánya/ Forog, mint a kánya/ Ha nincs neki párja.
Az immár hazai földön, Nyíregyházán, a két világháború közötti időszakban játszódó Városalapító lokálpatrióták ágán című fejezetben továbbra is a harmadik személyű előadásmód érvényesül. A teljes azonosulás hiányát itt egyrészt egy nagyobb, de az oslóival ellentétben mégis megtartó közösség ábrázolásának igénye, másrészt a történelmi távlatok hitelesítik. A fejezet főszereplője a félig-meddig beszélő nevű középiskolai biológia-földrajz szakos tanár, Schulimek (suli), aki az író alteregójának hazavágyó, múltba néző hajlamát testesíti meg. Oslóban még csak töredékek, foszlányok utaltak a hazai kötődésre, itt viszont, nyilván posztmodern hatásra, már jóval hosszabb, egybefüggő vendégszövegek töltik be ugyanezt a funkciót, elsősorban Móricztól és Krúdytól, kisebb mértékben Klebelsberg Kunótól, illetve korabeli hírlapokból.
A teljes azonosulás, a hazatalálás az Apai ágon és az Anyai ágon című fejezetekben következik be. Itt válik világossá az előadásmód szerepe, amely a többi fejezettel ellentétben egyes szám első személyűre változik. Vagyis a kívülálló, mindentudó elbeszélő helyét átveszi a maga körül meghitt, familiáris hangulatot árasztó én-elbeszélő, és az anekdotákkal, különc figurákkal fűszerezett nyolc önálló történet / apai ágon Julis néni, Jancsi a bútorasztalos, Jóska szülei, Dzsoni Szi, anyai ágon pedig A családban, Fekete bárány, A Melich-dédi, Két ember/ egyfajta családregénnyé áll össze.
A közvetlenebb, kötetlenebb hangnem érvényesülését jobban lehetővé tevő én-elbeszélés jót tesz az író stílusának is. Ebben a közegben jobban érvényesülnek másutt is felcsillanó nyelvi leleményei, iróniája, humoros vénája. Erre egy példa a Jancsi a bútorasztalosból:
„A csősz rajtunk trenírozta kutyáit, pedig csak néhány mákgubót törtünk a zsíros kenyérhez uzsonnára. Nem hitelesített országos csúcsot futottunk a portánkig vezető néhány száz méteren. A kutyák nem győzhettek.“
A Magam ágán című fejezettel bezárul a kör. Az elbeszélő itt önmagához, önmagába tér vissza, és megszűnik prózaírónak lenni. Lírai hangon többé nem az embert ábrázolja a világban, hanem a világot az emberben, azaz önmagában, hol távolságteremtő harmadik személyű előadásmódban, hol önmagával azonosulni képes én-elbeszélőként. A tizenegy novella közül a Corpus delicti Móricz Barbárokjának világát idézi fel, a Kettő az egyben egy sportbarátságról szól, a Fehér karácsony, Az öltöny, mint a népmese, apáról fiúra száll családi történet, a Három jóbarát témája a diákszerelem, A civil a pályán az író kultúrfelelősi múltjának állít emléket a Kádár-korszak kellős közepén, A test-és karrierépítés, a Bezzeg és az Intenzíven norvég miliőben játszódik, a Két évszak és a Megfejthetetlen álom pedig alighanem a kötet legjobb írásai.
A Két évszak főszereplője, Ivar azt a személyiségválságot példázza meggyőző hitelességgel, amely Kovács katáng Ferenc munkásságának mozgatórugója:
„Ivar azt álmodta, hogy az ágya mellett állva nézi alvó önmagát. Megszólalt az ébresztőóra, de egyikőjük sem mozdult, hogy lezárja a dobhártyaszaggató kolompolást. Nem tudta, hogy mitévő legyen. Érintse meg az alvó vállát és ébressze fel, vagy hagyja aludni? Kávét főzött, közben belesett a hálószoba ajtaján. Az a másik Ivar mozdulatlanul feküdt tovább. Szája sarkában nyál csorgott.“
Ezt a személyiségválságot, ezt a kettős identitást a magyar olvasó Babits Gólyakalifájának példázatából ismerheti a legjobban: a kalifa egy varázsige segítségével gólyává változott, de elfelejtvén a varázsigét örökre az is maradt. Ha esetleg még maradt valami rejtély Kovács katáng Ferenc munkássága körül, akkor csak tovább kell gondolni ezt a gondolatot…
A Megfejthetetlen álom főhőse egy téli napon megöregedve tér vissza gyerekkorának világába, ahol „egy lakásközvetítővel megalkudott a szülőházára és egy szolid, az időtájt divatos kriptára a püspökök sírkertje mögötti elbokrosodott helyen a Morgó temetőben.“
A novella teljesen autonóm eszközökkel Krúdy hangján szól, és Szindbád kései leszármazottjára ismerni az öregemberben is, aki a temető padján ülve hal meg: „Prémes kabátját vakító fehér hó fedte el. Arcát csillogó halotti maszk.“
Mindezek után végkövetkeztetésként bízvást megállapítható, hogy Az Ablakok csillagközelben Kovács katáng Ferenc egyre gazdagodó költői, prózaírói életművének alighanem a legérettebb darabja.
Illusztráció: Kovács katáng Ferenc (Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele, 2018)
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
