Hegyi Botos Attila: Az okság (a közelgő Karácsony jegyében)
Míg befelé figyelünk – / Kifelé vagyunk. (rögnyi Ég)
Egy értékes bölcselő említi:
kívül azt követjük el, amit benn elmulasztottunk.
Meglátása igen éles és felettébb hasznos, s ahogy az többnyire lenni szokott,
korántsem bőséges szellemtörténeti előzmények nélkül való.
Abszolút rövidre zár az ébresztendő lelkiismeret, a mulandóság, a veszendőség,
az önvizsgálat s a hitványságoktól hemzsegő emberi tettek tekintetében.
Méltó útvezető egy életre.
Ám gondolata érvényhalmaza már valóban csak halmaz, s ha pazar gazdagsággal többes is: egyenként, s egyszerre végigfuttatva is korlátokba fut.
Amivel csepp baj se lenne, ha önmagát nem egy abszolút érvényű kinyilatkoztatás,
egy költői gyöngédségű, egyúttal egzakt, nyitott tézis finom igényével fogalmazná meg.
Mindamellett ha már ún. kinn és benn: méltóságát ennyire lebecsülni “egyiknek” sem
volna illendő. Van egy határ (azok aztán valóban vannak), s ha (úgymond) közöttük,
ugyan kinek-kinek épp mikor, épp hol? Kezdődik, végződik?
Egyik és a másik?
Egyáltalán: a felfogás, az érzékelés?
De ha már beleállunk e gondolat szellemi világterébe,
onnan kérdezzük gyermektekintettel:
ki tekintene egy virágba boruló mandulafát egy belső mulasztás következményének?
Vagy olyannyi, magáról helyénvaló mértékig tudatlan, önfeledten kibomló szépséget,
örökre nyíló, magában teljes, töredék emberi mozdulatot?
Jegyzem meg s le mindezt itt, egy olyan időben (órában, évben, évezredben stb.),
ahol a derűlátásra van a legcsekélyebb ok.
Ámde okból szépség még nemigen született.
Tisztázandó szándékokból, tetszetős magyarázatokból: burkolt önfényből menny.
Kinek kellene?
Miféle szépség lenne az?
Miféle mennyország.
Miféle Föld.
Illusztráció: a szerző
Ezek is érdekelhetik!
Lukáts János: Tornyok, tetők, tópartok →
Lukáts János: Madárlátta Svájc →
Basa Viktor: Öt vers →
