Berecz Ágnes Gabriella: A Meccs
(regényrészlet)
Előszó
Nincs rusnyább élősködő a bizonytalanságnál. Ha megnézzük mikroszkópon keresztül, leginkább egy kaliforniai, a Cymothoa exigua (az egyszerűség kedvéért a továbbiakban: Cymo) nevű parazitához hasonlít, noha még annál is rusnyább.
Az élősködőkről, ugyebár, azt tanították, hogy választanak egy gazdát, bele-, vagy rátelepülnek, s annak szervezetéből táplálkoznak. Sorvasztják a gazdát, sorvasztják, de nem érdekük gyorsan megölni őket.
Nos, ennek a Cymonak egy érdekes, mi több, egyedülálló tulajdonsága van. A beépülését követően képes úgy elsorvasztani egy szervet, hogy azután annak működését ő maga biztosítja, vagyis teljesen átveszi a szerv szerepét. Lássuk be, ez nagy mutatványa az élővilágnak, de a csodálatunk nyilván nem kárpótolja az áldozatot, a gazdát, amely ebben a rendkívüli esetben nem más, mint egy hal. E fantasztikus attrakciót a kis, fehér, rákszerű Cymo a hal nyelvén műveli. A kopoltyún át mászik be a fejbe, majd leballag a nyelvre, és megtelepszik a tövén. Így hamarabb jut táplálékhoz, mint maga a gazda.
Mikor a bizonytalanság-Cymo bekúszik a fejünkbe, még nem is sejtjük, hogy valójában információhiánya van, táplálnunk kell, különben hamarosan elsorvaszt bennünket. Kiszipolyozza a tudásunkat, aztán lekúszik, rátelepszik a nyelvünkre, s mi máris csak olyan részigazságokat és mítoszokat beszélünk, amit ő nagy kegyesen méltóztatik meghagyni a beszerzett szellemi táplálékunkból.
Fogalmam sincs, tudják-e a tengerbiológusok, hogy a halat a Cymo-tól meg lehet-e szabadítani, az viszont meggyőződésem, hogy a bizonytalanság ellenszéruma a kommunikáció. Még akkor is, ha sok kérdésre a „nem tudjuk” a válasz.
Ma, amikor az életünk még mindig áltudományos mítoszoktól hemzseg, kezdve a C-vitamin-reklámban hallott „időzóna-adagoló molekuláktól” az ezoterikus anyagfüggetlen energiákig, egyre nagyobb szükségünk van a párbeszédre és a kommunikációnk pontosítására. Ha egyebet is látni szeretnénk a világból, mint amit a média és a nagytőke érdeke láttat velünk, először is azon kell gondolkodnunk, van-e választási lehetőségünk, s ha van, az miben áll.
Nemrégiben komolyan panaszkodtam valakinek, hogy bizonytalanság-Cymo-tól szenvedek. Jó sok pszichológiai és filozófiakönyvet összeolvastam a gondolkodásról és a szabad akaratról, de egyáltalán nem érzem, hogy válaszokra leltem volna. Talán nem tudom jól rendszerezni az olvasottakat. Sűrű masszaként ömlött rám az információ, és mikor már a számig ért, fojtogatni kezdett. Mindig rossz diák voltam, szó szerint nem tanultam meg semmit, de azért valamelyest hatottak rám az olvasmányok, hisz már egyáltalán nem tudnám szétválogatni, milyen elemekből épülnek fel a saját gondolataim. Csak azt tudom, hogy amin gondolkodom, lehet szintén egy a mítoszok közül. Ezért szeretném megvitatni másokkal. De másképp is esz a bizonytalanság-Cymo. Vajon komolyan vesz-e bárki is, ha a megfogalmazás cseppet sem tudományos? Ki tudja, jól jár-e az olvasó, ha hétköznapi nyelven tálalt szöveget kap, szakemberek pontosabb kifejezései helyett?
Erre az ismerősöm megsimogatott a tekintetével, és azt mondta:
– Ülj le, elmondok neked egy mesét.
„Hol volt, hol nem volt…
Élt egyszer egy vén birkapásztor. Több mint kétezer méter magas hegyen legeltette a birkáit. Évente csak párszor jött le a hegyről, elszámolni a jószággal, és a belőlük előteremtett javakat eladni. Egyébként odafönt élt egész életében. Értett is a birkákhoz nagyon. Nem csak a feldolgozásukhoz és nem csak ahhoz, melyik legelő megfelelő a számukra, hanem ha megbetegedtek, meg is tudta gyógyítani őket. Többek között a megvakult, öreg birkáknak a szeméről le tudta szedni a hályogot. Ezt úgy csinálta, hogy a birka fejét a térde közé szorította, elővette a bicskáját, azzal hirtelen, ügyes mozdulattal lehántotta a hályogot. Aztán már eresztette is a birkát a többi közé. És a birka látott!
Híre ment ennek a környéken legeltető többi birkapásztor között, és attól fogva, ha valamelyikük birkája megvakult, átvitték az öreghez. Az meg szép rutinosan, annak rendje s módja szerint a birka fejét a térde közé szorította, elő a bicskát, egy mozdulat, és a birka már látott is.
Történt egyszer, jó idő múlva, hogy egy világhíres szemészprofesszor hírét vette az öreg birkapásztor ügyes, szemsebészi tudományának. Elhatározta, hogy ő bizony felkeresi, s megnézi, mit művel. Felpakolta a hátizsákját, nekiindult a nagy hegynek.
Megtalálta az öreget, jól elbeszélgetett vele, megnézett pár műtétet. Az barátságosan kérdezte tőle:
– Doktor úr, magának is vannak birkái?
– Olyasformán!
– Hát hozza el!
– Jó, visszajövök! — ígérte az orvos.
Ezután hazament, videóra vett egy hatórás szemműtétet, majd elvitte, és levetítette az öregnek. Az csak bámulta némán.
Soha többé nem mert hozzányúlni egyetlen birka szeméhez se.
Itt a vége, fuss el véle!”
– Ez szép mese volt, de mit akarsz vele mondani?
– Nyugodtan írd le, amit gondolsz! Ne nézz szemműtétet! Lehet, hogy a birka így is látni fog, vagyis valami jó kerekedik ki az írásodból!”
Mint látja, kedves Olvasó, ilyen édes barátaim vannak. Azonban a dolog ennél komplikáltabb. Nagy merészen elő is veszem a bicskámat, csak megáll a kezemben. Lehetek-e egyáltalán gondolatpásztor? Kapok-e hozzá hegyet, s legelőt?
A regény, mint alkotás azzal jön létre, úgy valósul meg Önben, hogy elolvassa, vagyis együtt gondolkodik velem. Így Ön társammá válik a töprengésben, és ezáltal lesz nekem napfényes pázsitom. Megtisztel vele! Köszönöm!
Meccs ez is, egymás megértésének a mérkőzése. Mindnyájan, minden társas kapcsolatunkban folyamatosan meccsekre járunk. A kérdés az, hogy belátjuk-e a pályáinkat, vagy azt, hogy épp kik játszanak, és mindig tudjuk-e, hogy nézők vagyunk-e, netán labdák, játékosok, vagy hogy kinek szurkolunk?
1.
– Kiborítottam a kólámat. Kérhetnék egy rongyot, hogy letörölhessem az asztalt? – fordult az edző a büfés srác felé.
– Nagyon izgul?
Az edző biccentett:
– Egy kicsit — mormogta, majd megköszönte a segítséget. Helyes gyerek. Megérezhette a feszültségét, és hogy valójában rettentően izgul.
Visszatelepedett az asztalához, és a hatalmas üvegfalon át kibámult a pályára.
Másfél óra múlva benépesül a stadion, és ő nem csak a vezetői, hanem az egész város előtt vizsgázik. Reméli, jól sikerül. Ez most nagyon fontos. Nem kicsi a tét. Senkit sem érdekel, milyen a szakmai múltja, vagy hogy korábban mit tett le az asztalra. Persze, egyébként tudják, mi mindent ért el az elmúlt harminc évben, csak ez most nem számít. Azért szerződtették le, mert nyerni akarják látni a csapatukat. Mindig így van egy új munkahelyen. Amikor az ember még csak pályázik egy új állásra, akkor az számít, hol volt eddig és ott mit produkált, aztán amikor felvették, mindez a kutyát sem érdekli, és mint egy pályakezdőnek, nulláról kell bizonyítania. Neki szerencséje volt. Nem kellett jelentkeznie, úgy keresték meg. A klub vezetősége rég kinézte magának.
Szívesen jött, szerette ezt a várost. Itt nem csak a klubnak dolgozott. A gimnáziumban is tanított, és hetente egyszer kisiskolásoknak is tartott edzést. Gombamód szaporodtak az ismerősei. Tudta, hogy kedvelik, biztos volt benne, hogy hamarosan sok barátja lesz. Nem rossz helyzet az első fontos meccs előtt.
Az elején sok baja volt a csapattal, lassanként ez is megváltozott. Legtöbbjüket jó képességűnek tartotta, noha nem látta, hogy igazán nagy tehetség lenne köztük. Közepes technikai felkészültségűnek, gyors, belemenős játékra képesnek látta a legtöbbjüket, ezért bízott benne, hogy fegyelmezett csapatmunkával sokat elérhet velük. Mikor átvette őket, az állóképességük jóval gyengébb volt. Az első hetekben alig bírták az edzések iramát, kellett pár hét, mire látni kezdték a munka eredményét. Volt is, aki menekülőre fogta, ketten elmentek. Most már sose derül ki, hogy az alkalmasságuk vagy a szorgalmuk hibádzott-e. Nem baj. Aki marad, az dolgozzon rendesen.
– Most mitől vagyok ideges? – morfondírozott, belül hangsúlyozva, hogy most –, most, amikor itt ülök békésen, most, amikor épp üres a pálya, most, amikor épp nem dől el semmi, most, amikor még nem játszunk?
Ironikus mosollyal nyugalomra intette magát: — ráérek még ideggubanc lenni.
Valójában tudta a választ. Már nagyon sokat dolgozott velük. Lelkesek, szeretnek játszani, az életük a foci, és a hangulatuknak jót tett, hogy egymás után két edzőmérkőzést megnyertek, de az együttgondolkodás még nagyon hiányzik belőlük. Hát ezért. A mai barátságos meccs a szomszéd város ellen. Két hónap múlva találkoznak velük a bajnokságon, annak már tétje lesz. Ha akkor győznek, megnő az esélye, hogy magasabb osztályba kerüljenek. Ha ma nyernek, azzal megalapozzák a tétmérkőzést. Hát ideges. Ezért. És ezen egy cseppet se tud változtatni az a tény, hogy a büfén, a kólán és a stadion eseménytelen látványán az égvilágon semmi izgulnivaló nincs.
A büfés fiú új kólát hozott, az edző megköszönte, majd ismét kibámult a pályára. Azon gondolkodott, hogy nem tud eleget az ellenfélről. Nem látta még őket játszani, csak videón tudta megnézni egy meccsüket. Klasszis megoldásokat náluk se látott.
– Ha kikapunk vagy döntetlen lesz, senki sem fog szidni. Egyelőre. A vezetőség türelmes lesz. Bizonyára meglapogatják a vállamat, kezdetnek nem rossz, biztatni fognak továbbra is. A városi TV-nek meg nyilatkozom majd, hogy így-úgy, ez még az összeszokás stádiuma, azért látszik már némi fejlődés, és a bajnokságon bizonyára már sokkal sikeresebbek leszünk. Bla-bla! Mesélni lehet. Gól kell. Ezt a játékot gólra játsszák.
Belekortyolt a kólájába. Utánanézett a fütyörésző büfés fiúnak, legszívesebben ráordított volna. — Még hogy izgulok? Ideges vagyok, fiam, de még mennyire!
Érezte, hogy görcsbe rándul a gyomra, aztán ahogy a görcs felfelé kezd kúszni, eléri a mellkasát, majd a nyaka alatt fojtó légszomjjal megáll. Hirtelen hátrahajtotta a fejét. Mély levegőt! Mély levegőt! Mit is mondott az orvos? Egyenletes tempóban sok, apró kortyot! A kóláért nyúlt, egy kettő, öt, huszonnégy, elég. Ismét az egyenletes, mély légzésre koncentrált, és megkönnyebbülten észlelte, hogy lassan enyhülni kezd az őrületes fájdalom, és levegő is lett elég. Minden rendben. Felidézte az orvos szavait, a látszat csal, ez nem infarktusos tünet, aggodalomra semmi ok. Mi is a neve? Már megint nem jut eszébe, pedig tudja. Gyógyszer is van, ami azonnal enyhíti, de persze otthon, a fiókban. Mély levegő! Már egész jó.
Élénken emlékszik, hogy múlt nyáron, mikor a fővárosban járt, akkor érzett utoljára ilyet. A metróban. Ült, újságot olvasott. Mellette vagy harminc-negyven centire egy másik férfi szintén valami folyóiratba mélyedt. Egyszer csak felszállt egy nagydarab pacák. Irdatlanul kövér volt. Rövidnadrág volt rajta meg atléta, és az egész emberről szakadt a víz. Odament hozzájuk, megállt előttük. Nyegle testtartása megkérdőjelezhetetlen önbizalmat tükrözött, mint akinek az égvilágon semmi köze a meleghez és az izzadtsághoz, itt áll, fegyelmezetten, mi több, hősiesen tűri, csak szívesebben foglalkozna az átizzadt, mocskos, gyűrött keresztrejtvényével. Szemlátomást azt mérlegelte, ha leül, befér-e a hátsója kettejük közé. Egyértelmű volt, hogy nem. De ott állt, mit állt, izgágán terebélyesedett, tekintete rendületlenül a harminc centi szabad ülésen. Akkor jött a gyomorgörcs.
Az edző később gondolkodott csak rajta, hogy mi volt ez a rémület, hirtelen pánik, gondolkodásképtelenség. Talán, ha nem jön a rosszullét, egyszerű lett volna. Vagy felugrik és átadja a helyét a dagadtnak, esetleg a másik férfi teszi ugyanezt. De abban a pillanatban nem volt más, csak a tehetetlenség csapdája, hogy az az ember megfordul, és a hatalmas, ordenáré, rövidnadrágos fenék betolat az arcuk elé. Bepasszírozódik közéjük és azok a lötyögő, hájas, vastag, izzadt combok hozzátapadnak az övéhez. Csak pár pillanat volt az egész, mert a melák végül úgy döntött, hogy nem ül le, odébb lép, de őbenne bizony megmaradt a nyomasztó emlék, egyszer és mindenkorra összekötve a borzalmas mellkasi fájdalommal. Most a meccs előtt is ugyanezt érezte. Tudta, hogy tehetetlen lesz, hiszen ő végül is csak nézője a mérkőzésnek. Ha kikapnak, tolat az a hatalmas fenék. Gyomorgörcs.
Újra a pályát bámulta. Hogy is hívják ezt a nyavalyát? A gyomorsav felfelé húzódik, az okozza. Reflux! Megvan! Végre eszébe jutott, és megkönnyebbülten állapította meg, hogy nem súlyos a szenilitása, és a torkában is teljesen megszűnt a nyomás. Határozottan jobb kedvre derült. A szemközti faliórára pillantott, pár perc volt az egész. Többnek tűnt, és jé, ezalatt nem izgult a lehetséges győzelem vagy vereség miatt! Hát igen. Nem kell idegeskedni.
Mosolyogva intett búcsút a büfés srácnak, majd elindult az öltözők felé.
2.
– Meg fog dögleni! – jajdult fel Éva, tőle szokatlan, sipító hangon. — Azonnal vidd ki az udvarra! Nekem ne itt dögöljön meg!
Tamás csak egy elnéző pillantással csitította, majd visszafordult a beteg macska kosarához. Igen, ő is tudja, valószínűleg hamarosan elpusztul. De hátha mégsem!
– Kicsi az esély — mondta tegnap az állatorvos. — Egy ennyire öreg macska már nemigen heveri ki az ilyen agresszív vírusokat. Ellenszer nincs, csak fájdalomcsillapító injekciót tudok adni neki. Vigyázzanak rá, ne érje huzat.
Egy fityfenét viszi ki! Itt a radiátor mellett jó helyen van. Tizenöt éves. Tizenöt éve itt van a kosara. Ha nem éli túl ezt a nyavalyát, hadd aludjon el itt!
Újra hallotta a konyhából a zsörtölődést:
– Persze te most kimész a meccsre, a macska meg itt fog megdögleni nekem! Ha annyira szereted, miért nem maradsz mellette?
– Miért? Ha itthon maradok, nem döglik meg? — kérdezte Tamás olyan hangsúllyal, amitől Éva aggodalma ellenére is elnevette magát.
– Van időd még kávézni?
– Ne hozd be, jó lesz a konyhában. Máris jövök.
A radiátorba kapaszkodva feltápászkodott a macska mellől. Kinyújtóztatta a derekát.
Naná hogy kimegy a meccsre. A fiával meg az unokájával nem nagyon tud másképp találkozni. Az utóbbi időben ez lett hármójuk külön kis világa.
A fia, Bálint nagyon elfoglalt. A gyerekkel többet találkozik, mert a menye áthozza néha egész vasárnapra. Olyankor Évával mindig igyekeznek a gyereknek való programot szervezni. Nem könnyű, mert még csak tizenegy éves. Legutóbb úgy látta, hogy a kristálykiállítás bejött neki, de bármit kitalálhat, a gyerek a focit szereti a legjobban, és olyankor a legboldogabb, ha apjával, nagyapjával hármasban mennek ki a meccsre. Ezért kötelező program a meccs, a macskán pedig úgyse tudna segíteni.
A karórájára nézett. Ideje indulni ha nem akar sietni. Bálintot se akarja megváratni. Alig ér rá, mindig rohan, és ha netán előbb érkeznek a stadionhoz, legalább több idejük jut beszélgetni. Tamásnak nyugdíjasként igazán nem fáradság alkalmazkodni hozzá.
– Jól van, kisöreg! – búcsúzott a macskától –, az alvás gyógyít. Ugye meg akarsz gyógyulni? Bárhogy is lesz, álmodj csak szép macskaálmokat! Nem lesz semmi baj!
A meccs jó. Utána általában beülnek a stadion melletti presszóba. Míg ők isznak egy fröccsöt és megtárgyalják a csapatuk teljesítményét, a kissrác bugyborékol a kólájával. Mikor látják, hogy nem figyel, ejtenek pár szót a saját dolgaikról is. Az üzlet. Bálint csak az üzletről beszél. A meccs egy időre kikapcsolja, aztán mihelyt vége, megint pörög. Ha épp olajozottan mennek a dolgai, lazább, jópofa sztorikat meg vicceket mesél. A beszélgetésük vége ilyenkor nevetésbe fullad, a kicsi hallgatja, hát persze, hogy tetszik neki. Ha jó idő van, meccs után még sétálnak egyet. Szereti nézni, amint a gyerek körbe-körbe rohangászik körülöttük. Bálint kicsinek sose futkározott így. Sokkal nyugodtabb gyerek volt. Éva, aki már csak lakli egyetemistaként ismerte meg, szokta is mondogatni, hogy nem tudja elképzelni tízévesen. Bálintot kiskorában nyilván az édesanyja halála tette higgadttá. Talán nem ilyen az alaptermészete. Valószínűleg igaza van Évának, hogy Bálint máshogy nem bírná ezt az őrült munkatempót. Éva persze emiatt is aggodalmaskodik eleget, remekül lehet ugratni ezzel. Aggódj, csak aggódj, ha aggódsz, nyilván kevesebbet fog dolgozni. Ha lehetne, aggodalommal pazarul megválthatnád a világot, nem igaz? Na látod, a meccs jó, az legalább pár órára eltereli a figyelmét.
Meccs után, ha Bálint siet, Tamás a parkolóban elbúcsúzik tőlük, ha nem, akkor előbb őt fuvarozzák haza. Csak az nem változik soha, hogy búcsúzáskor megborzolja az unokája fejét, aztán észbe kap, hogy ezt talán már nem kéne, és hogy a kislegény férfinak érezze magát, rendesen kezet ráz vele is.
– No, akkor a jövő héten!
Tudta, hogy a felesége is reszket a macskáért. Csak játssza, hogy haragszik rá. Többször észrevette, hogy titokban párizsit ad neki. Mikor meg ő ad egy falatot, akkor perlekedik, hogy micsoda pazarlás, és soha nem mulasztja el hozzátenni, hogy a maga részéről mindig is utálta a macskákat. Dehogyis utálja! Ezt biztos nem! Mióta beteg, kétnaponta mossa a takaróját, és méregdrága tápot vesz neki. Látszik, hogy félti. Csak szövegel. Az is igaz, hogy nem simogatja meg soha, és nem veszi fel. Vajon miért? Nyugodtan bevallhatná, hogy odáig van érte, ő ugyan nem nevetné ki! Most mi ez az ingerült hang? Nyilván nem gondolja komolyan, hogy ki kéne tenni az udvarra. Tényleg attól fél, hogy ezalatt a három óra alatt fog elpusztulni, míg ő a meccsen lesz? Vagy más baja van? Másvalamiért nem akarja, hogy kimenjen a meccsre? Ez hülyeség. Mi kifogása lenne ellene? Eddig sose csinált problémát belőle. A házasságuk épp attól jó, hogy hagynak egymásnak életteret a saját hobbijukhoz. Évának is megvannak a külön programjai a barátnőivel, vagy például, itt van ez a hóbortja, hogy minden érdekli, ami ezer évnél régebbi. Ebbe se szól bele senki.
Tamás betakargatta a macskát, majd kiment a konyhába.
– Nem lesz semmi baj — mondta békítőleg –, most szépen alukál. Mire a következő gyógyszert be kell neki adni, itthon leszek.
Míg a kávéját kevergette, engesztelően nézett az asszonyra:
A csészét még elöblítette, aztán puszit nyomott a felesége aggódó arcára. Ujja hegyét végighúzta a homlokán, kérve, hogy ne ráncolja, majd mikor Éva végre elmosolyodott, Tamás elindult.
A házuk előtt a nagy vadgesztenyefa már rozsdásodni kezdett, de más még nem jelezte az ősz közeledtét. Kellemesen sütött a nap. Az órájára nézett. Van ideje bőven. Úgy döntött, nem száll villamosra, gyalog megy.
Pár házzal arrébb, a kerítés mentén lila őszirózsák nyíltak, de inkább a fákat nézegette. Legjobban az összehajló akácokat szerette, amelyek boltívet vontak az utca fölé. Elhagyva a kertes házak nyugodt, falusias légkörét, kiért a főútra. A túloldalon lakótelep otromba, bordó betontornyai meredeztek. Kényelmes tempóban, hátratett kézzel sétált el a bevásárlóközpont mellett. A forgóajtón ömlött befelé a nép. Mi jó van a vásárlásban? Számára már az is bosszantó, ha valami tönkremegy és pótolni kell. Micsoda nyűg, mire aztán megfelelőt talál az ember! Utál vásárolni. Nem érti, miért töltik itt a szombat délutánjukat az emberek. Nincs egy jó könyvük, amivel otthon a fotelbe süppedhetnek? Nincsenek barátaik, szomszédjaik, akikkel beszélgethetnének vagy kártyázhatnának egy pohár bor mellett? Akár kirándulhatnának, vagy csak sétálhatnának is. Itt tolonganak a zajos üzletközpontban, ahelyett, hogy kihasználnák a nyárutó szép napjait.
Vagy ősz ez már? Vénasszonyok nyara. Miért a vénasszonyoké? Talán, mert ilyenkor megáll az idő a nyár és az ősz között. Álló idő, állapot. Mint a vénasszonyok állapota. Ha egy nő vénasszony, akkor mindegy mennyire, kicsit vén, vagy nagyon, elenyésző a különbség, nem számít. Vénasszonyok mindig vannak. És mindenütt vannak. A postán, a templomban, a közértben, az utcákon. Például gyerek nincs mindenhol. Vénasszony az bezzeg van. Sok olyat is lát, aki igyekszik jóval fiatalabbnak látszani a koránál, de attól még vénasszony. Szatyorral. Mindig szatyorral járnak. A vénasszonyság nem kor kérdése. Van egy csomó vele egykorú, hatvanas nő, akiben csak úgy pezseg az élet. Vidámak, vagányak, látszik, hogy még van céljuk, még akarnak valamit az élettől. A vénasszony meg csak úgy elvan, mint az itt tengődő nyári napsütés, ami már nem az igazi. Olyan löttyedt, puha napsütés, ami már nem akar semmit. Csak úgy itt van még az ősz nyakán, aztán észrevétlenül elmúlik a ködök közeledtével.
– Az én feleségem nem vénasszony — állapította meg büszkén. — Vagy csak elfogult vagyok? Nem! — hessegette el a gondolatot. — Az még odébb van! Éva jó kedélyű, temperamentumos nő. És tényleg csak ritkán veszekszik. Miért zsörtölődött ma? Lehet, hogy ő is szívesen eljött volna? Sose jött még el a meccsre. Legközelebb megkérdezem. Legfeljebb kinevet.
A megálló mögött reklámok fedték a falat. Tusfürdő, horrorfilm, egy politikai hirdetés, egy neves utazási iroda reklámja, majd egy különleges, bőrkötéses biblia fotója. Érdekes. A bibliát letették a fűbe, úgy fotózták.
– Mit keres a fűben egy biblia?
Eszébe jutott, hogy a fiát összeszidta kiskorában, ha a padlón hevert egy mesekönyv.
– A könyvet tisztelni kell, abban van a tudomány. Tedd az asztalra! Ha a padlón van, megsérülhet.
Tamásnak jóleső érzés volt, mikor egyszer szemtanúja volt, hogy a fia ugyanezekre az elvekre tanítgatta a gyerekét. Neki is biztosan feltűnne ez a plakát.
– Mire gondolhatott a fotós? A biblia nem a természettől való. Azt sugallja, hogy természetes? Inkább az ismeretének kéne természetesnek lennie!
Ezzel el is döntötte, hogy rossz a reklám, és kuncogva hozzátette magában:
– Jó, hogy nem járt arra egy hasmenéses tehén!
Nemsokára elért a stadion előtti parkolóhoz. Körülnézett, de nem látta a fiúkat.
– Időben érkeztem, jól van. Mit keres a fűben egy biblia?
3.
– Hú de jó kocsija van! Látszik, hogy vadonatúj. Nem is mondta! Pedig biztos odavan érte. Komoly autó. Úgy rémlik, mintha azt mondta volna, hogy a cég csak jövőre cseréli le az autóját. Úgy tűnik, meggondolták magukat.
Nem nyitja ki az ablakot, csak a függönyt tolja félre, nem virágmintás tenyérrel akar leintegetni.
A gyerek körbefutja az autót, mutogat rá, látszik a kis száján, amint lelkesen kiáltja fel:
– Anyu! Látod, Apunak milyen klassz kocsija van?
– Igen kicsim, látom — bólogat, és erőltetett kedélyessége kitart, amíg a gyerek beül és végigsimítja a műszerfalat.
– No, ez is férfi lesz. Autóbolond mind!
Az apja magyaráz neki valamit, aztán a hátsó ülésre parancsolja. Indulni kell, el ne késsenek. Ő is felint, de ő mosolytalanul, zavartan, keze máris a kormányon.
– Istenem, milyen jól néz ki! Piszok jól áll neki ez a sportos cucc. Bár mi nem?
Majdnem mindig öltönyben jár. Abban a nyújtott fazonú sötétzöldben néz ki a legjobban. Sok férfi nem tudja természetesen viselni az öltönyt. Azért húzzák fel, hogy tökéletesebbnek, komolyabbnak, megbízhatóbbnak látsszanak, de vagy szoros a vállukon, vagy szögletesek benne, vagy csak úgy lóg rajtuk, mint egy idegen test. Feszélyezetten mozognak benne, ha gyűrött rajtuk, ha nem. Nem illik hozzájuk. Az ő férje nem ilyen. Férje? A volt férje. Nemsokára így kell mondani. Meg kell szokni, ha el fognak válni.
Még nem tudja senki, a saját szülei sem, ráér elmondani, ha megindul az eljárás. Két hónapja külön vannak. Ideje lenne megbeszélniük, ki adja be a keresetet. Aztán ügyvédet kell keríteni.
Ő mondta Bálintnak, hogy ne jöjjön haza többet. Nem veszekedtek. Nem kellett indoklás. Bálint azóta a fővárosi lakásában lakik, csak a gyerekért jön el szombatonként. Határozottan több időt tölt a fiával, mint mikor papírforma szerint itthon élt. Mert mindig az az átkozott üzlet! Reggeltől estig úton van. Egyik partnertől a másikig. Este tenisz vagy üzleti vacsora, sok minden ott dől el. Az üzletnek menni kell. Nincs megállás egy percre se. Sokat kell beszélgetni mindenkivel, mert a szakmában az információ a legnagyobb úr.
Az ő élete meg azzal telik, hogy a férjét hazavárja. Istenem, mennyit várta már! Aztán éjfélkor egy telefon:
– Kincsem, nem jövök haza, a benti lakásban alszom, mert reggel korán kelek.
Hát elég volt! Így nem lehet élni! Milyen család ez? Sosincsenek együtt. Így jobb lesz. A gyerek meg folyton őt zaklatja:
– Apu mikor jön? Apu ma velünk vacsizik? — Azt mégse mondhatja, hogy fogalmam sincs, kisfiam.
– Apu nem ér rá. Majd én megnézem a matekodat! Nem, Kicsim, tudod, hogy Apu milyen elfoglalt! Majd én legózom veled!
Folyton színészkedik a gyerek előtt, csak éjjel sír a hálószobában, aztán reggel, mintha mi sem történt volna, napszemüveget húz, hogy ne látszódjon a kibőgött szeme. Diadallal ér fel, ha mosolyogva képes a gyereket az iskolába vinni. Egy jó anyuka mindig mosolyogjon!
Ezután meg tudja mondani:
– Apu szombaton jön. Kivisz a meccsre. Jó lesz? Nagypapa is veletek megy — és a gyerek ugrál a boldogságtól.
Most puszit dob az elegáns autó ablakából, elindulnak.
Ő még egy darabig karba tett kézzel bámul ki az utcára, mintha a forgalom érdekelné, de inkább csak néz maga elé. Aztán behúzza a függönyt. Az asztalról felvesz egy kekszet, azt majszolva megy ki a fürdőszobába. Bedugja a kádat, megereszti a fürdővizet. Beleszagol két habfürdős flakonba. A magnólia illat nyer, egy kupaknyit löttyint a vízbe. Míg megtelik a kád, készít egy teát, viszi magával a fürdőszobába. Leteszi a mosógépre. Bekapcsolja a kisrádiót.
– Jaj, most gazdasági híreket ne, inkább valami halk háttérzenét!
A ruháit ledobálja a szennyestartó tetejére, majd belép a kádba. A víz forró, a hab hűvösebb. Szereti a bőrén ezt a bizsergető kontrasztot. Beleereszkedik, majd lassan, teljes hosszában elnyúlik a habos vízben. Behunyja a szemét.
– De jó! — Mozdulatlanul fekszik, figyeli a bizsergető érzést, lassan mindenütt átjárja a forróság.
Örül ennek a pár szabad órának. Mindig kevés az ideje saját magára. Ha elválnak, még kevesebb lesz? Nem. Egyedül volt eddig is. Ha független lesz, talán könnyebb lesz magányosnak lenni. Később talán megismerkedik egy másik férfival. Most nem tudja elképzelni. Neki Bálint előtt nem volt senkije. Tizennégy év házasság nem törlődik ki csak úgy. Persze Bálint érintése se.
Megrándul a vízben, amint eszébe jut, hogy azelőtt hogyan fürdették egymást. Ki más érhetne hozzá? Lehetetlen.
Lehunyja a szemét, vizes mosdókesztyűt terít az arcára. A forró frottír gőze alatt majdnem elalszik.
Pár perc múlva felriad. Miért nem tud szép, pihentető dolgokra gondolni? Jaj, el ne felejtse, hétfőn ebédbefizetés az iskolában! El ne felejtse! Meg az új edzővel is beszélni kell, hogy a gyerek focizhasson. Bálint teljesen megfertőzte ezzel a fociimádattal. Végül is nem baj. Ez az ő közös férfihobbijuk. A gyerek egyébként is jó levegőn lesz és mozog. Valamit már úgyis kéne sportolnia.
Ki fogja elmondani neki, hogy elválnak? Együtt kéne. Vajon hogy fog reagálni? El fogja hinni, hogy mindketten ugyanúgy szeretik tovább? Volt már olyan gyerek a világtörténelemben, akinek azt mondták a szülei és ő elhitte, hogy „egymást már nem szeretjük, de téged igen” — Istenem, de nehéz!
Egyszer láttak egy szenzációs jelenetet az utcán. Sose fogja elfelejteni. Még az esküvőjük előtt történt, de már akkoriban is sokat álmodoztak saját gyerekről.
Egy házaspár jött szembe a parkban egy öt év körüli kisfiúval. A kölök földhöz vágta magát és torkaszakadtából elkezdett üvölteni. Szó szerint tombolt, ököllel verte a járdát. A szülei ott álltak fölötte és teli szájjal nevettek rajta. Egy arra járó középkorú nő döbbenten közölte, hogy ez mégiscsak több a soknál, de más járókelők is méltatlankodva nézték a jelenetet. Az apa egy idő után felemelte az ordító gyereket, és szorosan magához ölelte. — Elég már, elég! — mondta neki gyöngéden, a fejét simogatva. A gyerek lassan abbahagyta a bőgést és hüppögve csimpaszkodott az apja nyakába. Az ismét cinkosan összenevetett a feleségével, majd megvonta a vállát és odaszólt a bámészkodóknak:
– Sosem állítottuk, hogy tudunk gyereket nevelni! — majd vidáman továbbmentek.
Kata, miközben a fürdőkádban fekve felidézi ezt az emléket, félredobja a mosdókesztyűt, aztán belekortyol a teájába. Próbál visszaemlékezni, mi fogta meg ebben az epizódban? Talán csak az, hogy látszott ezen a páron, hogy a gyerekkel kapcsolatos összes problémájukat egyszerűen a szeretetükkel oldják meg. Igen, emlékszik, Bálinttal még napokig tárgyalták. A másik nagy tanulság az volt, hogy ráébredtek, tényleg senki nem úgy születik, hogy tud gyereket nevelni. Sok dolgot el lehet tervezni a gyerekneveléssel kapcsolatban, de ahhoz, hogy a szülő szava mindig hiteles legyen a gyerek számára, ahhoz elsősorban a szülei feltétel nélküli szeretetét kell éreznie.
Ebben sem volt vita köztük. Két gyereket terveztek. Úgy gondolták, öt-hat év korkülönbség az ideális, de mikor a kisfiuk ekkora lett, Bálint már nem akart másodikat. Akkor már csak a karrierje érdekelte. Rohant, kapkodott, semmi más nem volt fontos, csak hogy annak a rohadt cégnek megfeleljen. Apránként odáig jutott, hogy hétvégére is munkát hozott haza, vagy haza sem jött, mert a hétvégéket különböző rendezvényeken, üzleti partnerekkel kellett töltenie. Néha panaszkodott ugyan, hogy nagy a stressz, de összességében élvezte ezt az életet.
Egész fiatalon lett kereskedelmi igazgató. Büszke volt magára, és persze arra is, hogy milyen tempóban dagad a bankszámlájuk. Ha munkáról volt szó, csupa lendület lett, csupa vitalitás, csak otthon mondta mindig, hogy fáradt, és a szabadidejét kényelemben szeretné tölteni. Második gyerekről hallani sem akart többé.
– Hát nem lesz. – Kata visszateszi bögréjét a kád szélére, és fürdőhabos kézfejével letörli a könnyeit. Észre sem vette, mikor fakadt sírva.
– Mit siratok? A házasságomat, vagy a meg nem született kislányunkat? Mindegy is.
Elkezdi dörgölni magát a mosdókesztyűvel. Nem kell bőgni! Ez van. Nem kell a múltat siratni! Így alakult és kész. El kell válni! Így nem lehet élni! Ennek semmi értelme! Jóformán már sosincsenek együtt. Már nem ismerik egymás gondolatait, már nem értik meg félszavakból egymást. Nem ugyanabban a világban élnek.
Megáll a keze, meredten nézi a mosdókesztyűt: — Nem vagyok normális! Szinte letépem magamról a bőrt, csak mert dühös vagyok rá. Hányszor próbáltam beszélni vele! Talán az volt a baj, hogy mindig csak a konkrét esetekről beszéltünk. Nem beszéltünk a lehetséges hosszabb távú hatásokról. Bálint a rengeteg eszével miért nem vette észre időben az intő jeleket? De hát miért is látta volna, mikor a forgalmi számokon kívül semmi más nem lebeg a szeme előtt.
Leteszi a mosdókesztyűt, kihúzza a kád dugóját. Némi öniróniával állapítja meg, hogy a relaxáló habfürdő nem sokat segített lazulni. Megtörölközik, köntösbe bújik. Még egy törölközőt magával visz a hálószobába, leteríti az ágyra. Nem akarja, hogy míg a lábát csupaszítja, az ágytakaróra potyogjanak a szőrszálai. Előveszi az epilátort, de aztán úgy dönt, előbb még feltesz egy arcpakolást.
4.
Nem túl jó az autó. Nehézkes. Lomha. Vagy csak meg kell szokni? Kár, hogy le kellett cserélni a régit. Azt nagyon szerette. Még csak három éves volt, de természetesen presztízs kérdés a cégnél a gyakori autócsere. Nem járhat öreg tragaccsal. Az elnök szerint rögtön gyanús lenne: – nem megy jól az üzlet?
Szerinte ez nem érdekli a partnereket. Mint ahogy a jó öltöny sem, vagy az aranykeretes szemüveg sem. Őket az érdekli, hogy jó ajánlatokat kapjanak. Kölcsönös megelégedettség. Ez a tisztességes kereskedelem, és neki ez a vesszőparipája az üzleti életben. Tudja, hogy ma nem divat ilyet mondani, de ő eszerint alakítja a munkamódszereit. Ettől sikeres. Ennek köszönhető a méregdrága, új autó is.
A visszapillantóba néz. A gyereken fejhallgató. Jó. Akkor nem beszélgetnek.
Hétfőn be kell mennie az egyik nagyáruházba átnézni a választékot. Esetleg rábízhatná az asszisztensére. Mégsem. Az osztályvezetővel mindenképp beszélnie kell. Kár. Egy csomó idő elmegy, noha már készülnie kéne a német kollégákkal való megbeszélésre.
Kedden hajnalban indul. Legalább kipróbálja, mit tud az autó a pályán. Münchenben Gerd biztos ugratni fogja, hogy miért nem magyar autót kért. De jó lesz találkozni vele!
Már nagyon rég komoly barátságban vannak. Tíz éve jár ki a központba a kollégákhoz, és Gerd volt az első, akivel együtt dolgozott annak idején. A munkában is ragyogóan megértették egymást, szabadidejükben pedig a közös fociimádat hozta össze őket. Gerd örömmel vette szárnyai alá a nála jóval fiatalabb, tehetséges külföldi kollégát, és mint olyan ember, aki büszke a városára, lelkesen vitte magával mindenhová. Jó néhány nagy meccset láttak együtt.
Meg kell kérni Katát, vegyen egy zsák igazi Jonatán almát Gerdéknek.
Ha megbeszélték a közös kiállítás terveit, megint elmennek abba a jó kis sörfőzdébe, és sült csülköt fognak vacsorázni. Most nem lesz idő meccsre menni, másnap már jön is vissza.
Nem lehet megkérni Katát. Kata válni akar. Kénytelen lesz maga kimenni a piacra. De mikor?
A jövő havi akciós terveket péntekig kell leadni. Reméli, tetszeni fog a főnöknek. Kicsit összecsapta. Magával viszi Németországba. A szállodában majd csiszol még rajta. Végül is, ha így marad, se baj, elég jól állnak a forgalommal. Az azt követő héten két kisebb bolt megnyitásával kell foglalkozni.
Aztán azon jár az esze, hogy az új katalógusba még be kell fotóztatni néhány terméket, hétfőn el ne felejtsen szólni a marketingeseknek, és be kell küldeni a stúdióba az árumintákat.
– Mennyi az idő? Jó. Kényelmesen odaérünk a meccsre. Apa már biztos ott van. Vele is jó lenne már dumálni egy nagyot. — De tényleg nem ér rá.
– A fenébe! — A tisztítóba elfelejtett bemenni az öltönyeiért! Hány óra? Nincs idő visszamenni! Majd hétfőn. Hogy is? Megvan! Majd ebédidőben, a délutáni értekezlet előtt. Akkor talán lesz ideje vásárolni is.
Azelőtt Kata ezeket mind elintézte. Mióta azt mondta, ne is jöjjön haza, mindenről magának kell gondoskodnia. — A függetlenség ára. — Kell a függetlenség? Jó ez nekik? Á, a felesége nem azt elégelte meg, hogy sokat dolgozik! Évek óta így élnek. Valami más baj van! Ezt is végig kellene gondolni! De mikor? Úristen! Semmire sincs idő!
5.
Leveszi a piperepolcról a széles üvegtégelyt. Még le se csavarja teljesen a tetejét, már érzi a pakolás uborkaillatát. Odahajol a tükörhöz, elkezdi felkenni az arcára. Mióta elmúlt harminc, aggódva figyeli, nem gyűrődik-e a bőre. Oldalról is megnézi, sehol egy ránc. Rugalmas, még rendben van. Bálint mindig mondja, hogy imádja a bőrét. Mondja? Mondta. Nagyon rég nem mondja már. Vajon más nők arcát nézegeti? Lát másokat? Nem. Vagy ha lát is, az biztos, hogy nem csalja meg. Ki van zárva! Csak a munka. Ha más is beleférne az életébe, akkor az ő lenne. Biztos nem csalja meg? — Hülyeség! — inti magát a kósza gondolatért –, azt észrevenném rajta!
Jó. A pakolás szépen megszárad míg epilálja a lábát. Ezt sose fogja megszokni. Nagyon utálja! Ki találta ki a szőrtelenítést? Egyáltalán! Micsoda őrültség, hogy egy nőnek ennyit kell kínoznia magát, hogy civilizáltan nézzen ki! Tuti, hogy a nők találták ki, nem a férfiak. A nők ezzel is versengenek egymással. Szebbek akarnak lenni, mutatósabbak, külsőségekben akarnak túltenni egymáson. Egy férfi sose lenne hajlandó ilyesmire, pedig ők is rivalizálnak.
– Bálint, amint epilálja a lábát! Hi-hi! Nem is bírná ki! Illetve, ha rettentően fontos lenne, kibírná, csak feleslegesnek tartaná ilyesmire pazarolni az erejét meg az önfegyelmét. A férfiak másképp küzdenek. Az eszükkel, az erejükkel. A külsejükkel kevésbé. Ők a sikerességüktől néznek ki jól. Á, ez se igaz, legalábbis nem általános. Például ott vannak a szakadtan járó értelmiségiek. Ők az eszüket demonstrálják külső jegyekkel, így akarnak jól kinézni. Persze, nem szó szerint szakadtak. Sajátos öltözködési stílust fejlesztettek ki maguknak. Mindig jól felismerhetők a hanyag, kényelmes, eleganciamentes külsejükről. Kissé rendezetlen a hajuk, sose fényes a cipőjük.
Ez a szőrszál most miért nem jön ki? Milyen nevetséges! Az öltözködésükben épp arra fordítanak nagy gondot, hogy a műtopisságuk megfelelően fejezze ki a megvetésüket a külsőségeket tisztelők iránt. Azt el kell ismerni, hogy általában jól néznek ki, bár igaz, nem csak a ruhájuktól. Itt a bokám fölött nem is fáj annyira, inkább csak a vádlim belsején. Itt nagyon. A francba már, jaj de csíp!
Nem bírja. Félreteszi a készüléket, szünetet tart. Lesöpri a bokájáról a ráhullott szálakat, nézi, milyen sok van még hátra. Egyre jobban ég a bőre, és ezzel egyenes arányban nő benne a düh:
– Bálintnak miért létkérdés a siker? Mi a rossebet hajszol? Mit akar megmutatni? Miért kell egyre feljebb és feljebb jutni? Teremtés koronája! Dominanciaharc! A legerősebb hím színes, sötétben is világító, uralkodásra termett szőrzettel! Na, majd én megmutatom neki, mennyit ér ez!
Újra nekifog a vádliját epilálni, azt nem veszi észre, hogy a háta is belefeszül.
– Majd én megmutatom neki! Kitépkedem én azt a hatalmas, magabiztos hímszőrzetet! Egyenként, minden szőrtüszőt megkínozva! Hétfőn keresek egy ügyvédet! Normálisan akarok élni! Jaj, hétfőn ebédbefizetés a suliban, el ne felejtsem. És az edzővel is kell beszélni. Itt, a külső oldalon mintha nem fájna annyira. Itt erősebb a bőr?
Mi, nők szépek akarunk lenni. Hogy épp mi a szép, az persze megállapodás kérdése, de az nem igaz, hogy a férfiak kedvéért akarunk szépek lenni! Legfeljebb amíg felhívjuk magunkra a figyelmüket. Mindig valamilyen divat szabja meg, hogy mi a szép. A férfiak pedig megtanulják a női divat alapján, mit tekintsenek szépnek. Aztán, persze már az ő részükről is elvárás lesz. A feleség legyen mutatós, hogy a többi hím kellőképpen irigyelje tőlük. Cserébe biztonságot, védelmet kap, legyen elég ennyi, hagyják békén őket más terepen tovább játszani a dominanciaharcukat.
– Furcsán zúg ez az epilátor. Csak nem fog bedögleni? Elment az eszem? Miért rázom meg? Attól nem működik jobban a motorja. Újat kell venni. Majd a jövő héten. Csak most tartson ki még egy kicsit!
Az egyik lába mindjárt kész.
– Mi az, hogy szép? Miért szép egy sima női lábszár, a szőrös meg nem? Az általános érvényű szépség nyilván az, ami a legrégebb óta tetszik az embereknek. A természet elég régóta tetszik nekik. Esetleg még a megfelelő kort megért műkincsek. Sok száz éve, sok ezer ember mondta valamire, hogy szép, ettől lett vitathatatlanul az. Megállapodás kérdése. — Hú, lerohad a vádlim.
Milyen divathullám kellene ahhoz, hogy mindenki szépnek lássa a szőrös lábat? — Gyorsan bekeni gyulladásgátló krémmel.
– Furcsán működik az ember! Pár éve minden nő lötyögő szárú, műszálas nadrágban járt. Ha ma valaki ilyet húzna fel, nevetséges lenne. Nem, még rosszabb! Közönséges lenne. Mi történt időközben? És mikor? Mitől lett a csinos, divatos holmi durván alpári, undorító látvány? Volt egy varázsütés? Vagy volt átmenet? Mire mindenkihez eljutott, unalmassá vált és olcsóvá?
– Mindig mindenben van átmenet? Válófélben vagyok. Miért fél? „S ketten lesznek egy testté.” A házasok. Annak valóban a fele vagyok. Feleség. De a válófél minek a fele? Átmenet a feleség és a divatjamúlt között?
– Mikor a Jóisten szétválasztotta az eget és a földet, volt átmenet? Egyben volt minden, aztán egyszerre csak külön? Nyúlt az ég, mint a rágógumi, aztán egyszer csak hirtelen, hangos cuppanással elvált a földtől? Nem. Akkor is volt átmenet! Kellett hogy legyen! Bálint egyszer azt magyarázta, ő úgy képzeli el, hogy a gravitáció a sűrűbb anyagot összetömörítette, a ritkább gázokat pedig kiszorította. Válófélben a gázok a szilárd anyagoktól. Ha így volt, az sem egy pillanat alatt történt. A hirtelen cuppanás csak emberi szemmel nézve hirtelen. Mindig van átmenet. Válófélben… hülye szó.
A házasság vergődése kísértetiesen hasonlít az epilátoréhoz. Működik vagy nem működik, közben még akadozva, rángatózva, lelassulva erőlködik.
– Ne csináld már! Tarts ki még egy kicsit! Hát ilyen nincs… Ez kész. — Kikapcsolja, bekapcsolja, csend. Felkel az ágyról, az epilátort dühösen levágja. Nézi a lábát. Az egyik sima, a másik félig szőrös. Most mit csináljon? Leborotválja? Nem. Akkor erősebben fog nőni. Hétfőn vesz egy új masinát. Addig kibírja.
Visszamegy a fürdőszobába. Ideje lemosni az arcpakolást. Langyos, vizes vattával végigsimít az arcán. A krém nagyja lejön. Egy vékony réteg még fönn marad. A házassága is így áll. Átmenet. Már elvékonyodott. Már nincs egyben az ég és a föld, de még külön sincs. Megáll a keze. A vattán vastagon ott a kenőcs. Ha még egyszer végighúzná a bőrén, a fönnmaradt vékony krémréteg vastagodhatna. Még rátapadhatna, amit lehúzott róla. Lenne értelme visszatenni?
Illusztráció: Futballmeccs (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
