Budapesti szegletek (9.)
Melyik az a budapesti ház, utca, szobor, park, kapu, fa – bármi egy –, amelyet emléke leginkább őriz, amelyhez szeretett emlék köti, amelyik valamiért kivált kedves…
Ezzel a kérdéssel, ennek „kifejtését”, elénk tárását kérve kerestünk meg a Napút-szerkesztőség nevében többeket… A folyóiratban közzétett, és a naputonline-on már megkezdett emlékmegidézéseket most folytatjuk!
Rostás-Farkas György
Helyek és emlékek
József Attila óta: nézem a Dunát, ahogy úszik a dinnyehéj, és legalább addig fogom nézni, amíg el nem múlik az emberi emlékezet.
Valamikor nagyon régen, de nekem úgy tűnik, hogy tegnap volt, amikor gondoltam egy nagyot, és eljöttem Újkígyósról, az én kis szülőfalumból, Budapestre szerencsét próbálni. Jól emlékszem: mindössze 54 forint volt a zsebemben. Ezzel a szerény munícióval, no meg hatalmas tudásvággyal indultam, hogy bevegyem a székesfővárost. Nem volt szállásom, és pénzem sem elég, hogy legalább egy szobát kivegyek. A soroksári Duna-parton ütöttem tanyát, ahogy ma mondják: ott csöveztem, Isten szabad ege alatt.
Azóta is különleges kapcsolat fűz a csendesen, méltóságteljesen vonuló vízhez. Megnyugtat, biztonságot sugall a látvány, a hang, az illat.
Minden perc egy örökkévalóságnak tűnt, hallgattam a csöndet, a Dunát, és próbáltam olvasni a csillagok üzeneteiben. Víz, erdő, fény – üzentek a múltról, őseim szelleme ide is elkísért. Úgy emlékszem mindenre, mintha tegnap történt volna.
Nem voltam egyedül, mást is idevetett a jó vagy rossz sora. Állt már ott néhány kalyiba, szerencsémre barátságos lakókkal. Itt ismerkedtem meg a rendkívüli tehetségű költőtárssal: Rácz Lajossal is, aki hozzám hasonlóan feljött a nagyvárosba szerencsét próbálni. Sajnos veleszületett betegsége korán elvitte közülünk.
Itt a soroksári parton élt Lyukajti is a feleségével. Télen a kunyhó teteje szolgált hűtőszekrényként, itt tároltam az elemózsiát, amelynek bizony néhanapján lába kélt. Lyukajti be is ismerte, hogy ő volt a tettes, de mint mondta, náluk sok az éhes száj.
Napközben a város utcáit róttam, minden múzeumot meglátogattam, minden szép palotát megcsodáltam. Néztem a hirdetéseket, mihez is kezdhetnék. Verseket már gyerekkorom óta írtam. A belváros kellős közepén egy nagy plakát hirdette, hogy Fodor Andrásnak író-olvasó találkozója lesz.
Úgy döntöttem, én is elmegyek az Írók Boltjába. Ez a találkozás sorsfordító lett az életemben. Azóta is minden irodalmi estemen elmesélem, hogy találkoztam a „költőóriással”. Ittam a szavait, elegancia és bölcsesség…
A szünetben odamerészkedtem, és egypár kérdést intéztem hozzá. Remegett a lábam és dadogott a szám, de összeszedtem minden bátorságomat.
Beszélgetni kezdtünk. Mondtam, hogy én is próbálkozom a versírással. Rögtön azt mondta: szeretném látni!
Pár nap múlva elvittem a lakására néhány versemet. Nyomban elolvasta valamennyit. Néhányat rögtön el is helyezett az ÉS-ben, a Magyar Ifjúságban és több napilapban. Attól kezdve, amíg csak élt, összefonódott a sorsunk. Bejártuk a fél világot, elkísérhettem író-olvasó találkozóira. Hajnalokba nyúló beszélgetéseket folytattunk.
A Liszt Ferenc tér, az Írók Boltja azóta is Fodor Andrást idézi számomra, ahogyan útjára indít egy csorro cigány fiút, aki a mindenségről álmodik…
Surján László
A maradás háza
Micsoda ötlet! Lehet Nógrád megye díszpolgárát, aki idejét legszívesebben a Mura mentén tölti, és érzelmileg kötődik még Sajkod miatt Veszprém megyéhez is, arra késztetni, hogy Budapest egy pontjához írjon szerelmi vallomást? Úgy éreztem magam a kérést olvasva, mint az a jóember, akit Strasbourgban, az Európa Parlament ottani épületében szólítottam meg, hogy árulja el, merre van ez és ez a terem. Ne kérdezzen engem, még csak tíz éve vagyok itt, hagyott faképnél.
A megtisztelő felkéréssel azonban így nem bánhatok el. Kiszámolom: hatvanhét éve vagyok fővárosi lakos, sőt az ezt megelőző hat évből is néhány hónapot egy Széna tér melletti lakás egyik szobájában töltöttük hárman a szüleimmel. A szobának az utca felé eső fala ugyan hiányzott, de apám valami nagy ponyvával lezárta a nyílást, hát kiesni nem lehetett. 1946 tele azután Gödöllőre kergetett innen. ’47 szeptemberében iskolakezdésre Pestre jöttünk, majd ’51 tavaszán visszaköltözhettünk Budára, persze időközben begyógyult az utcára tátongás. Akkoriban a ház a Csalogány utca 52. névre hallgatott, de pár évvel később Hattyú utca 16.-ra magyarosították.
1953. március 6-án reggel itt, a III. emeleti lakásunkban hallottuk a rádióból, hogy Sztálin meghalt. Na, most már könnyebb lesz, vélte édesapám. Szüleim érezhetően könnyebb szívvel indultak munkába. Délelőtt 10 órakor országos gyász volt, az utcán megálltak a járművek is. Délelőtt különórám volt Pesten, de késtem, a buszomat a Vörösmarty tér torkolatánál érte a 10 óra. Megállt, de az ajtót nem nyitották ki. Nem sérthettem meg tehát a gyászt, de komoly erőfeszítésembe került, hogy szembe ne röhögjem azt a rendőrtisztet, aki haptákba vágta magát s tisztelgett, amíg a gyászperc le nem telt. Az órám befejeztével vissza a Hattyú utcába. Ebéd, s kettőre indultam fel a Várba: az iskolám a Táncsics Mihály utcában volt. Akkoriban váltakozva, hol délelőtt, hol délután volt a tanítás. Miért, miért nem, picit kerültem, s a Batthyány és az Ostrom utca sarkán járva megláttam egy szénszállító lovas kocsit. A kocsis már a bakon, a kísérője pedig egy kislánnyal az ölében egy széndarabbal rajzol a falra. A kocsis nógatja, és kocsis módra cifrázza a gyere már! felkiáltást. Jövök már, szól a felelet, ugyancsak szexuális tartalmú felszólítással nyomatékosítva a késlekedés okát: legyen már öröme ennek is! A falon évekig ott volt a rajz, egy elég ormótlan baba mint ennek a sajátos örömnek a jelzése.
A Hattyú utcai lakáshoz egy másik, keményebb élményem is tartozik. 1956. november 4-én hajnalban éktelenül dübörgő, ajtó-, ablak- és szívremegtető ágyúzásra ébredünk. Egy darabig csak vártuk, hogy vége lesz, közben peregtek a Miatyánkok, de azután a többi lakóval együtt a pince mellett döntöttünk. Valami azonban fenn maradt a lakásban, s kérésemre felengedtek érte, azzal a szigorú utasítással, hogy az utcai szobákba nem mehetek be. Lehet egy 15 évestől ilyesmit komolyan elvárni? Az ablak betörve, az egyik festmény átlőve, de nagyobb kár nem volt. Óvatosan kinéztem, a ház előtt tankok. Az egyik tankágyú elkezdett forogni, miközben a csöve felfelé emelkedett. Egy pillanatra pont belenéztem az ágyúcsőbe, amitől persze remegni kezdet a lábam, s gyors ütemben iszkoltam a lakás távolabbi részébe. De nem dördült lövés, csak én jöttem rá: okosabb, ha szót fogadok.
Ugyanebből az ablakból néztük még pár nappal korábban, mindenszentek este, az ablakokba kitett gyertyák fényét, és ennél az ablaknál erősödtünk a decemberi néma tüntetés órájában a daccá fagyott csöndességtől.
Ez előtt az ablak előtt állva utasította el édesapám egy ismerősünk ajánlatát, hogy másnap induljunk messzi idegenbe. Szólni nem tudtam, de remegve fohászkodtam, hogy ne tegyük. Tudod, fiam, mondta apám később, most sokan elmennek, egyszer majd visszajönnek, és elmagyarázzák nekünk, hogy hogyan kellett volna élnünk.
Hattyú utca 16. Nekem a maradás háza. Maradtunk, s megmaradtunk.
Tábori László
Egy ház a Szigony utcában
Több évtizedet töltöttem a Szigony utca egyik ún. Pap-házában. A ház egyik oldala a Szigony utcára, a másik pedig az akkor Pap-gödörnek vagy Pap-térnek nevezett, jelenleg Molnár Ferenc térre nézett.
A nevét onnan kapta, hogy egyházi tulajdonban volt. Szüleim az ostrom után költöztek a két és fél szobás lakásba, mert Baross utcai lakásuk bombatalálatot kapott. Gyermekkorom emlékei közé tartozik a padlás, ahol egy ideig még teregettek, és az udvaron lévő poroló, melyen prakkerral porolták a szőnyegeket. A házban a földszinten lakott Németh úr, a házmester, aki a kaput minden este 11 órakor bezárta. Ő szedte be a lakbért, és ha elfelejtettem kulcsot vinni, ő adta oda a sperhaknit (kulcsszerű, görbe végű fémdarabot), mellyel aztán kinyitottam a lakásajtót.
Gyermekkoromban nagy élményt jelentettek a betlehemesek, jött egy vándorborbély, aki időnként levágta a hajamat, jöttek kintornások, akiknek papírba csavart filléreket dobtunk le az emeletről. A házban nyugdíjas ügyvédek, mérnökök, tisztviselők laktak.
A forradalom alatt a pincében ültünk, mindenkinek volt helye. Csak felnőttkoromban tudatosult bennem, hogy november 4-én életveszélyben voltunk: a nővéremmel az ablaknál állva néztük az orosz tankokat, melyek lassan jöttek lefelé a Práter utcán. Néhány perccel később kimentünk a konyhába, ahol az ún. lichthofból már szállt felfelé a por és füst. A kettővel alattunk lévő lakásba lőttek be a tankok.
Novemberben aztán egy tank állt ott, amely ágyúcsövét a házra szegezte. A mögöttünk lévő Jázmin utcai iskolában felkelők tanyáztak, őket akarták elfogni. A forradalmárok viszont a pincerendszeren keresztül jutottak messzire, ugyanis a házak utolsó pincéi egy-egy vészkijárattal össze voltak kötve.
A forradalom után a nővérem disszidált, a házba pedig ún. egyszerű emberek jöttek, társbérletek keletkeztek. A hatvanas évek végén meghalt a házmester, és átéltük Csurka István Házmestersirató c. darabját. A ház romlásának kezdete ehhez köthető. A kaput már nem zárták olyan lelkiismeretesen az utódai, a lakók már nem ismerték egymást, nem köszöntek egymásnak. Aztán a szüleim meghaltak, és a lakást elcseréltem. Azóta is időnként visszamegyek, leülök a téren, és nézem a hajdani ablakokat. Házunk, ez a józsefvárosi bérház sokáig az egész magyar társadalom leképezése volt, amely mint mikrokozmosz, tükrözte a valóságot.
Az utóbbi tíz évben aztán csupa jó dolgot hallok a házról. A kaput rendesen zárják, tisztaság, rend van, a közös ügyek rendben.
Néhány éve volt 100 esztendős a ház, akkor egy kis ünnepség volt Molnár Ferenc táblájánál. A házhoz egyre inkább közelít a megújult, feltámadt Józsefváros.
(Fenti írások megjelentek a Napút 2014/ 7. számában.)
Ezek is érdekelhetik!
A műfordításról (1.) →
Budapesti szegletek (10.) →
Budapesti szegletek (8.) →
