Bánki Éva: Hát hogymint vagytok otthon, Pistikám?

Fűtetek-e, vagy mind a konyhában töltitek az estéket?
És a bojler? Kibírja-e a decembert, a januárt, a februárt?
Van-e pénz új hűtőre, vagy a sarokban a régi nyökög-mokog
tovább? Panaszra nincs ok: legalább négyen vagytok,
egy nyöszörgő nagymama (egy rossz hűtő, ami enni nem ad),
és ti hárman, a nyomorba beleszótlanodva. Még jó, hogy a tévé
anyuka helyett is beszél. L’Oréal, mert megérdemled!
Vagy jöttek új jelszavak? Tégy a gyűlölet ellen! Ne hagyd magad!
Királyság – sebesség. De nem fizeti ki senki a törlesztőrészletet.
Csak Aurelio kéri meg Aureliát reggelente. És az Európai Parlament
megint elhatárolódik. De a csekket minden hónapban kiküldik:
jön a gáz, a villany, a szemétdíj. És aztán az influenzajárvány,
a fogfájás. No és a telefon! Nem lakik jól rozzsal, kendermaggal,
minden portán pénzzel etetik. Mert talán.
Talán egyszer.

Aurelio hívja Aureliát. No, nézzétek!
Ezeknek a bunkóknak még telefonra is telik.

(…)

Kegyetlen ősz tört ránk, eső ostora sebzi a folyót,
tépi a fákat. Én arccal a föld felé, még mindig a sárban:
nem vagyok otthon, és már nem vagyok szabad.
Cserben hagytalak titeket mind, Pistikám.
Mert hol a férfikor nyara? A paripadobogás, a diadalmas?
Csak köddel lakom jól, csalódással, gonddal,
konok nyugtalansággal (két világháború –
kimondani is sok) ebben a kérlelhetetlen őszben,
melynek tán sosem volt nyara.

Illusztráció: Petőfi Sándor (Barabás Miklós litográfiája, 1845)