Pavlovics Zsófia: Jean Anouilh Antigoné című drámájának elemzése
Az ókori görög mitológia a 20. századi francia irodalom egyik fontos témája volt, többek között Jean-Paul Sartre, Albert Camus és Jean Anouilh írásaiban találunk rá példát. Tanulmányomban Jean Anouilh Antigoné című drámáját elemzem, mely az ókori Antigoné-mítoszra épül. Áttekintem, hogyan jelenik meg a mítosz a francia irodalom történetében a különböző korokban, bemutatom Anouilh életét és munkásságát, majd elemzem az irodalmi művet, figyelembe véve a történelmi kontextust, a mítosz jelentőségét, összehasonlítva Szophoklész Antigoné című drámáját Anouilh már említett művével.
Szophoklész után is számos író tért vissza a történethez, bár koronként némileg változott a mondanivalója. A francia költő és drámaíró, Jean de Rotrou 1638-ban írta meg saját, azonos című drámáját, mely bár főleg Euripidész Phoinikai nők, illetve Seneca Thebaisa című műveit vette alapul, szintén a politikai helyzetet helyezte a középpontba. Racine 1664-ben íródott Thébaïde című műve megőrizte a Szophoklész és Rotrou által figyelembe vett szempontokat. Ezekhez képest némi különbséget mutat Robert Garnier 1580-ban írt műve, mely vallásos darabnak is mondható, mivel itt Antigoné akarata az Isten akaratával egyezik meg és ellentmond az uralkodó törvényének. Ballanche (1814) Antigoné-regényében a főhős még mindig keresztény értékeket képvisel. Fordulatot jelentett bizonyos értelemben a német romantika megjelenése, melynek köszönhetően a görög tájak és ókori görög kultúra csodálója, a klasszicista Hölderlin fordította le Szophoklész Antigoné című tragédiáját, Hegel értelmezése pedig a korabeli filozófiára hatott a politikáról, államról alkotott elméleteket tekintve. A 20. században, a második világháború kitörése miatt, illetve a fasizmus terjedésének következtében ismét felerősödött a mítosz politikai szerepe. Ezt figyelhetjük meg a német Brecht, a francia Cocteau és Anouilh munkáiban (Vallas 2010: 429-431).
Dolgozatomban Anouilh Antigoné című művén keresztül szeretnék választ adni arra, hogy miért nyúl vissza egy 20. századi író az ókori mitológiához műve megírásakor. Anouilh életútja és a mű történelmi kontextusa segíthet megérteni ezt az írói választást.
Jean Anouilh 1910. június 23-án született, Bordeaux-ban. Édesanyja zenész volt, édesapja szabó. A művészetek iránti érdeklődés már gyermekkorában is jellemző volt rá. Már nyolcéves korában elbűvölték a kor operettjei, főleg azok szereplői. Tizenkét éves korában az írással is próbálkozott, tizenhat évesen pedig párizsi színházakba járt. Ekkor olvasott olyan szerzőket, mint például Shaw, Claudel és főleg Pirandello. Középiskolai tanulmányai után filozófiai és matematikai tanulmányokba kezdett a Chaptal Főiskolán. Sikeresen szerepelt mindkét területen, ezután pedig jogot tanult, de csak másfél évig. 1928-ban a színház ismét egyre nagyobb szerepet kapott az életében, ugyanis Louis Jouvet titkára lett (Monférier 1984: 3-4). A vele való találkozás azért is volt fontos, mert Jouvet színpadra vitte Jean Giradoux Siegfried című darabját, ami nagy hatással volt Anouilh-ra. A Siegfried stílusa egyszerre volt köznyelvi és költői. Bár Anouilh stílusa különbözött Giradoux nyelvezetétől, Anouilh szerint Giradoux a beszélt francia, illetve a költői nyelv közötti egyensúly mestere volt (Robert de Luppé 1959: 7-8). 1932-ben az ő drámaírói pályája is megkezdődött, Hermelin című darabja bemutatójával. Ezt követően egymás után játszották Anouilh drámáit. A Volt egyszer egy rab című műve alapozta meg anyagi biztonságát. Színműveit saját maga csoportosította: fekete darabok, rózsaszín darabok, csillogó darabok, kosztümös, illetve barokk darabok. Antigoné című tragédiája az „új fekete darabok” közé sorolható (Monférier 1984: 15-16).
Anouilh Antigoné című művét 1944-ben, a német megszállás idején mutatták be Párizsban. Röviden foglaljuk össze a dráma keletkezésének történelmi hátterét. 1940 májusában a német hadsereg átlépte a francia határt Sedan közelében és fokozatosan egyre több területet foglalt el. Az Ardenneken is sikerült átjutniuk, Dunkerque-nél pedig bekerítették a francia hadsereget, amely 6 hét alatt vereséget szenvedett. Június 14-én elfoglalták a fővárost is. A fegyverletétel után pár nappal hangzott el a rádióban Charles de Gaulle híres beszéde, melyben ellenállásra buzdította a franciákat. Észak-Franciaország német, Délkelet-Franciaország olasz megszállás alatt volt, délen pedig megalakult a Vichy-kormány vezetésével a „Francia Állam”. Új alkotmányt hoztak létre, mely teljhatalmat adott az államfőnek, Philippe Pétain-nek. A politikai pártokat és a szakszervezeteket eltörölték és betiltották a sztrájkot. 1943 májusában Jean Moulin vezetésével alakult meg a Nemzeti Ellenállási Bizottság. Az ellenállók támadásokat intéztek a németek ellen, a német hadsereg pedig véres megtorlással válaszolt. Akkor változtak az erőviszonyok, amikor az Amerikai Egyesült Államok belépett a háborúba Németország ellen. 1944, a darab bemutatásának éve, fordulatokban és eseményekben gazdag időszak volt a háború szempontjából, ugyanis a náci csapatok többször vereséget szenvedtek, Franciaországban a Nemzeti Ellenállási Bizottság szövetségbe tömörítette a náci-ellenes megmozdulásokat és előkészítette a háború utáni időszakot. Párizs 1944 augusztus végén szabadult fel (Decaux-Castelot 1989: 140, 261).
Ezek a történelmi események nagyban hozzájárultak az Antigoné megírásához, mely sokak szerint az ellenállás támogatására íródott, de az igazi ihletet egy különös esemény adta: 1941 augusztusában Versailles-ban a Francia Önkéntes Idegenlégió találkozóján egy fiatal ellenálló, Paul Collette rálőtt egy csoportra, megsebesítette Pierre Lavalt és Marcel Déat. Egyszerre hősies és komolytalan jelleme érintette meg Anouilh-t, aki meglátta a helyzetben annak tragikumát.
Az Antigoné-mítosz számos irodalmi mű alapját képezte. A legismertebb feldolgozás Szophoklész Antigoné-ja. Szophoklész politikai szempontból közelítette meg az Antigoné-Kreón konfliktust: Kreón képviseli az uralkodói hatalmat, a törvény erejét, vele szemben a hősnő az ősi, íratlan, erkölcsi törvényeket. Az Antigoné és Iszméné párbeszédével kezdődő görög tragédia már megteremti azt az alapszituációt, amelyben egyértelművé válik, hogyan viszonyul Antigoné és Iszméné a Kreón által hozott rendelethez, mely megtiltja testvérük, Polüneikész eltemetését. Ez a prologosszal kezdődő rész végeredményben megfelel a mű expozíciójának, melyet a további szerkezeti egységek követnek: bonyodalom, konfliktus, késleltetés, krízis, végkifejlet. Antigonéval szemben Iszméné közömbös, fél, inkább belenyugszik a kialakult helyzetbe, nem mer lázadni. Antigoné viszont a lelkiismeretére hallgat, és az erkölcsi törvénynek kíván engedelmeskedni: a halottnak kijár a végső tisztesség.
A bonyodalom az első epeiszodionban kezdődik, ahol fény derül Kreón jellemére, uralkodási elveire és módszereire. Az uralkodó trónbeszédében egyértelművé teszi, hogy parancsát a város érdekében hozta meg, ugyanakkor megszólalása gőgös, elbizakodott uralkodónak mutatja. A konfliktus a második epeiszodionban bontakozik ki, amikor Kreón faggatja Antigonét, abban reménykedve, hogy nem ő szegte meg a királyi parancsot, vagy legalábbis nem vallja be. Antigoné ellentmond várakozásainak, mivel büszkén vállalja tettét. A konfliktust tovább fokozza, hogy Kreón még Iszménét is halálra ítéli, aki hajlandó lenne vállalni a halált testvérével, de Antigoné nem akar osztozni büntetésén és nincs szüksége segítségre. Az események némileg lelassulnak a harmadik epeiszodionban, ahol megjelenik Haimón, aki Antigoné vőlegénye és Kreón fia. Próbálja meggyőzni apját, hogy Antigoné életben maradhasson, de nem tud rá hatni. A végén már szinte fenyegetőzik: „Mást is megöl halála, hogyha meghal ő” (Szophoklész 1993: 26).
Ezt Kreón fenyegetésként értelmezte, pedig fia saját halálára, mint öngyilkosságra utalt. Ez kiderül a következőkből: „Meghalni ő! Hanem szemed se látja már/Az én arcom többé, keress barátokat, /Akik hajlandók tűrni őrjöngésedet” (Szophoklész 1993: 26).
A feszültség tovább nő a negyedik epeiszodionban a vak jós, Teiresziász megjelenésével. Óva inti a királyt a büntetés végrehajtásától, és figyelmezteti arra, amit Kreón maga nem gondolt át: fia öngyilkos lehet menyasszonya halála miatt. Végül sikerül Kreónt rábeszélnie, hogy mondjon le eredeti tervéről, vonja vissza a királyi törvényt. Ahogy az az exodoszban kiderül, hiábavaló már a király minden igyekezete: hírnökök értesítik az uralkodót arról, hogy nemcsak Antigoné halt meg, hanem Haimon és Eurüdiké is.
Az ókori történetben a drámai szereplők nem igazi individuumok, inkább egy-egy eszmét, magatartásformát jelenítenek meg. Kreón a zsarnoki gőg megtestesítője, az államérdekek képviselője. Antigoné mélyen vallásos, az istenek iránti tisztelet és a testvéri szeretet, tehát az érzelmei vezérlik. Iszméné engedelmes alattvaló, kezdetben gyáván megalkuvó. Haimón tiszteli apját, de megpróbálja meggyőzni döntésének lehetséges következményeiről. A város polgárai nem mernek nyíltan szembeszállni az uralkodóval, a kar tagjai, bár nem értenek egyet az uralkodói törvénnyel, nem szegülnek vele szembe. A Szophoklész-dráma legfontosabb sajátossága, hogy a szereplők külsejéről semmit nem árul el, ugyanakkor a személyiségük mélyebb megismerését sem teszi lehetővé. Múltjukról sem tudunk meg semmit, mert azt mutatja meg, hogy a kialakult döntéshelyzetekben milyen magatartást tanúsítanak.
Az Anouilh-dráma megőrizte ugyan a szophoklészi történetet, mégis több ponton (szerkezet, jellemek, cselekmény) eltér attól. A modern dráma szerzői információkkal indul: utal a semleges helyszínre, mely lehetővé teszi, hogy elvonatkoztassunk a kortól. Ezután felmegy a függöny, a szereplők a színpadon vannak, és a prológus kezdetét veszi, a kórus elmondja, hogy az Antigoné-történetet fogják eljátszani. Röviden bemutatják a szereplőket, külsőleg is, utalnak a kapcsolatukra, illetve visszautalnak a múltra, rávilágítanak a jelenre és a jövőre. Már a bemutatás is jelzi, hogy Antigoné és Iszméné ellentétes személyek, hiszen Antigoné kicsi, szótlan, a sorsáról gondolkodik, hogy meg fog halni, pedig élni szeretne. Iszméné vidám és szép. Haimon Kreón fia, aki egy bálban Iszméné helyett Antigonét kérte feleségül. A király, Kreón, erős, izmos férfi, aki nehéznek és fárasztónak találja az emberek irányítását. Ez a rövid gondolatsor a szereplőkről emberi, hétköznapi oldalukat világítja meg, ami majd a későbbiekben a darab folyamán is megjelenik.
Ezt követően a kórus kiemeli, hogy onnan indul a történet, amikor Polüneikész és Eteoklész meghaltak, Kreón lett a király, meghozva törvényét: Polüneikészt nem lehet eltemetni. Ez a megoldás, hogy a darab indulásakor egyfajta bemutatásnak, már-már epikus mozzanatnak lehetünk tanúi, szinte a brechti epikus színház sajátosságait idézi. Hiszen azt a hatást kelti, hogy a mű elmond egy eseménysort, a néző ennek szemlélője lesz, figyelemmel kíséri a szereplők sorsát, magatartását, majd levonja a következtetéseket. Ezt a kissé epikus jelleget erősíti az is, hogy Anouilh drámája nem időmértékes verses formában íródott, hanem prózai szövegben, továbbá, hogy egyfelvonásos darabról van szó, a jelenetek gyorsabban peregnek, szinte egymásba olvadnak.
A prológusban a kórus szövege alatt — a szerzői utasítás szerint — a szereplők távoznak, Antigoné lábujjhegyen visszajön, belép Iszméné: innen indul a cselekmény. A két lány párbeszéde Polüneikész temetéséről hasonlít a Szophoklész-szöveghez, hiszen Iszméné itt is arra hivatkozik, hogy gyengék Kreónnal szemben, ő a király, Antigonénak ezt meg kellene értenie. Iszméné viszont Anouilh-nál úgy gondolja, hogy a városlakók ugyanúgy gondolkodnak, mint az uralkodó, míg Szophoklész művében egyértelmű, hogy ez nem így van, csak nem mernek véleményt nyilvánítani. Anouilh drámájában Iszméné szavai azt is egyértelművé teszik, hogy Kreón hatalmát a katonák biztosítják, akik Théba összes utcájában ott vannak és szinte gúzsba kötik, megfélemlítik és megalázzák az embereket. A párbeszédnek ez a része egyértelműen jelzi, hogy milyen időpontban és milyen alkalomból írta a francia szerző a drámát. Nem véletlenül szerepelnek az őrök helyett katonák, végig a mű folyamán, hangsúlyosabb szerepet is kapva, illetve már itt a történet kezdetén jelezve azt, hogy a fennálló rend védelmezői, kiszolgálói, s épp ezért a szembefordulás szinte lehetetlen. De nemcsak ez utal már az elején a darab megírásának okára, hanem Antigoné magatartása is. Mikor a félelmeivel küszködő Iszméné arra kéri, gondolkodjon és legyen megértő, Antigoné visszautasítja, s úgy véli, mindig az volt, megértő, most inkább vállalja a halált. Szembefordulása már itt eltökéltnek, megingathatatlannak mutatja, olyannak, aki felmérte a helyzetet és tudatosan cselekszik, vállalva a következményeket.
Haimon megjelenése viszi tovább az eseményeket. Antigoné felidézi vőlegényének az előző esti találkozást, bocsánatot kér viselkedéséért. Szophoklész művében nincs egyetlen olyan jelenet sem, amelyben a két fiatal találkozna egymással, hogy a néző bepillantást kaphasson kapcsolatukba, a köztük kialakult mély vonzalomba. Az új megközelítés érző emberként, nőként mutatja Antigonét. Az is érdekes, hogy Haimon a vidám és szép Iszméné helyett Antigonét választotta, aki először maga is kételkedik a férfi döntésében, de az meggyőzi, hogy valóban őt szeretné feleségül venni. Ez az a jelenet, amikor a főhős elérzékenyül, s nőies, érzelmes énjét mutatja, arra kérve vőlegényét, hogy szorosan ölelje magához, hiszen tudja, ez már a búcsú, a biztos halál tudatában teszi, és közli vele, hogy sohasem lehet a felesége, az okokat később tudja meg. Haimon távozása után a visszatérő aggódó Iszménével közli, hogy már eltemette testvérét. A Kreón és a temetés hírét bejelentő őr között zajló párbeszéd ismét a darab modern jellegére utal. Az őr parancsnoknak nevezi Kreónt, magát a második ezred tagjának, felsorolja a kitüntetéseit.
Az újabb jelenetben megjelenik az őrök által elővezetett Antigoné, majd a király. Ez a leghosszabb egység a darabban. Kreón egyedül marad Antigonéval, és vallatóra fogja, miért temette el testvérét, lázadásnak, árulásnak minősítve tettét. Az indokok részben megegyeznek a Szophoklész-tragédiában felsoroltakkal: Polüneikészt is megilleti a halottaknak kijáró nyugalom, a testvére volt. Kreón kérdései is hasonlóak: hallotta-e, olvasta-e a parancsot, tudta-e, milyen sors vár arra, aki megszegi? Azt hitte, mentesül a büntetés alól, mert Oidipusz lánya? Antigoné bátran vállalja a halált, hiszen tudta, hogy ez lesz a sorsa, nem akart kibújni a felelősségre vonás alól, mert királyi sarj, de meg kellett tennie. Egyedül itt történik utalás a lány oidipuszi büszkeségére. Míg Szophoklésznél Kreónból a sértett gőg és hatalomvágy beszél mindvégig, ezt önző és személyes érvei is igazolják, addig Anouilh-nál Kreón megpróbálja megnyerni a főhőst, arra hivatkozva, hogy szeretné megőrizni a rendet, királynak lenni nehéz mesterség, eleget fog tenni a kötelességének. Hazaküldi a lányt, megígérve, hogy a többieknek majd hallgatniuk kell az esetről. Antigoné azonban nem él az általa felkínált lehetőséggel. Kreón nem érti, miért, kiért utasítja vissza:
KREÓN: „Miért cselekszel hát így? A többiekért, azokért, akik hisznek benne? Hogy ellenem fordítsd őket?”
ANTIGONÉ: „Nem.”
KREÓN: „Nem mások miatt és nem a testvéred miatt? Hát akkor ki miatt?”
ANTIGONÉ: „Senki miatt. Magam miatt.”
(Anouilh 1946: 73, saját fordítás)
Az uralkodó újabb érvet talál a megmentésére, ezzel magyarázva részben a temetésre vonatkozó parancsát is. Így úgy tűnik, mintha önmagát próbálná felmenteni az általa elkövetett bűn, az erkölcstelen törvény alól. Magyarázata szerint ez politikai megoldás volt. Az egyik fivért hősnek, a másikat árulónak kellett nevezni, hiszen ezt várta el a nép is, ahogyan ő mondja, az ostobák, és mindegy volt, melyiket, mert halottként felismerhetetlenek voltak. Önmagát sajnáltatja, mikor arra hivatkozik, hogy egy nap király lett, és ez milyen nehéz ,,mesterség”. Az összeütközés a szereplők között itt a legélesebb. Antigoné szerint szégyenletesen viselkedett, nem kellett elvállalnia az uralkodást. Kreón szerint könnyebb nemet, mint igent mondani, könnyebb várni a halált, mint naponta megküzdeni. Antigoné nem hajlik meg előtte, nem ért egyet vele, inkább nemet mond és meghal. Természetesen ez is új megközelítése a két szereplő magatartásának, indokainak. Érdekes módon, itt az uralkodó-parancsnok sokkal emberibbnek tűnik azáltal, hogy megpróbálja megmenteni, s Antigoné az, aki mindenáron meg akar halni. Persze úgy is értelmezhetjük, hogy Kreón a saját oldalára akarja állítani, hiszen ezáltal esetleg újabb lázadást, törvényével való szembefordulást akadályozhat meg. Bár arra hivatkozik, Antigoné fiatal, ne dobja el értelmetlenül az életét, talán mégis vereségnek tekintené a halálát. Lehet, éppen ezért mesél el a lánynak egy régi történetet Polüneikészről, erőszakos jelleméről, majd arról, hogy mindkét fivére jellemtelen csirkefogó volt, hiszen mindketten apjuk életére törtek. Úgy gondolja, ezzel talán megmásíthatja a lány döntését, hiszen láthatja, hogy olyan személy miatt vállalná az önfeláldozást, aki erre nem méltó. Antigoné viszont nem alkuszik, gúnyolódik Kreónnal, zsarolásként értelmezi a helyzetet, hogy igent mondjon az életre, azaz engedelmeskedjen. Így inkább a halált választja, sőt ő maga ösztönzi arra, hogy hívassa az őröket, legyen bátorsága megtenni, amit meg kell tennie, azaz elítélni.
A karral történő beszélgetés során ébred rá Kreón, hogy miért döntött így Antigoné.
KREÓN:
„Ő akart meghalni. Egyikünk sem tudta volna meggyőzni, hogy az életet válassza. Most már megértettem: az volt a sorsa, hogy meghaljon. Talán magának sem vallotta be, de Polüneikész csak egy ürügy volt. (…) Ami számára fontos volt, az az ellenállás és a halál” (Anouilh 1946: 100, saját fordítás).
Nemet mondani, bátornak lenni, vállalni a következményeket, elutasítani minden alkut és zsarolást. Ez adja Antigoné jellemének nagyszerűségét az Anouilh-műben. Az uralkodó kénytelen elfogadni a lány döntését, halálra ítéli, hiába szeretné megmenteni a kar és Haimon.
Fontos jelenet az őr és a halálára váró Antigoné dialógusa. A lány levelet írat a katonával Haimonnak, bár nem nevezi meg az őrnek. Bevallja, hogy fél, hogy egyszerűbb lett volna élni, s nem is tudja, miért hal meg. Végül ezt kihúzatja, bocsánatot kér, úgy véli, nélküle mindannyian nyugodtak lesznek. Antigonét elviszik, hozzák a hírt Antigoné és Haimon haláláról, Kreón fájdalmáról. A darab végén Kreón látszólag nyugodtan veszi tudomásul, hogy egyedül maradt, hogy nehéz nap volt, mégis az jár a fejében, milyen teendői lesznek öt órakor. A kar zárja a művet: a történet véget ért: helyreállt a nyugalom.
Érdekes, hogy nincs erős érzelmi zárása a műnek, mint Szophoklész drámájában Kreón összeroppanásával. Ez is azt erősíti, hogy a szereplők nem rendkívüli személyek, hanem hétköznapi emberek, akikben azért még megvan a bátorság, hogy szembeforduljanak egy erkölcstelen törvénnyel, egy erőszakos hatalommal, hogy ha kell, valóban tudjanak nemet mondani, ahogyan Antigoné is tette, s ne alkudjanak meg, ne engedelmeskedjenek a zsarolásnak, s vállalják a halált, ha a helyzet úgy kívánja. Talán ezért szólhat minden korban az olvasókhoz Anouilh, nem csak saját korában.
Anouilh Antigoné című műve abban is eltér Szophoklészétől, hogy hiányzik a szereplők közül Teiresziász. A modernizált darabban nincs helye a jósnak, nem szólhatna bele az események alakulásába, nem jósolhatná meg a jövőt, mert ez nem az istenektől függ, az emberek irányítják saját sorsukat. Mivel a darabban nincs utalás a jelmezekre, díszletekre, a színtér is semleges, ezért bárhol és bármikor játszódhat a történet. A drámai szituáció jelen van ugyan, hiszen két felfogás áll egymással szemben, ezt igazolja Antigoné és Iszméné párbeszéde, de ez nem olyan éles, mint Szophoklésznél. Nincs jelen igazi drámai harc, aminek a bonyodalomból kellene kibontakoznia. Egyetlen konfliktus rajzolódik ki élesen a darab folyamán, Kreón és Antigoné között. Szophoklész művében korábban kerül sor a két főhős találkozására, összeütközésére. Anouilhnál ez később következik be, ami részben azzal magyarázható, hogy előtte találkozik Haimonnal, mely árnyalja a főhős jellemábrázolását, más megvilágításba helyezi. Szophoklésznél nincs ilyen jelenet, mint ahogy a levélírás is hiányzik. A második világháború korát idézi a katonák jelenlétére történő utalás, az őrök katonákként való szerepeltetése, Kreón főnökként, parancsnokként említése. Újszerű a darab befejezése is, mert bár Kreón elveszíti gyermekét, nem roppan össze olyan súlyosan a fájdalom alatt, mint az ókori műben, s talán Antigoné halála sem rázza meg annyira az olvasót, mint Szophoklész drámájában.
A mű érdekessége még, hogy a családi viszonyok jobban érvényesülnek, erre többször is utalás történik Kreón részéről, ezért akarja főleg megmenteni. Ugyanakkor az Oidipusz-szál szinte eltűnik, ez érthető, hiszen itt nem a végzet éri utol Antigonét, nincs szerepe Oidipusz bűnének, a hős maga dönt sorsáról.
Felhasznált szakirodalom:
Anouilh, Jean 2007. Antigone. La Table Ronde, Mayenne.
Szophoklész 1993. Antigoné. Interpopulart Könyvkiadó, Bp.
Décaux, Alain – Castelot, André 1989. Dictionnaire illustré de l’histoire de France. Perrin,
Paris.
Luppé , Robert de 1959. Jean Anouilh. Éditions Universitaires, Paris.
Monférier Jacques 1984. Anouilh: Antigone. Bordas, Paris.
Vallas, Pierre 2010. Mitológiai enciklopédia. Saxum Kiadó Kft., Debrecen.
Illusztráció: Jean Anouilh (Studio Harcourt fényképfelvétele, 1940)
Ezek is érdekelhetik!
Zatyko-Zana Annamária: Aylides (részlet) →
Füleki Gábor: Weöres Sándor sámándobja →
Tatár Rózsa: Ady és Adél – „Lázálmok” az életünkből →
