Hetedhét

november 10th, 2019 |

0

Nyina Nyikolajevna Berberova: A pincér és a céda

A lány apja pétervári hivatalnok volt, aki tényleges állami tanácsosságig emelkedett a ranglétrán, keskeny és hosszúkás arcú, gyanakvó, beteges és mindig mindennel elégedetlen ember. Anyja olyannyira hasonlított a többi pétervári hivatalnokfeleségre, hogy amikor meghalt, az akkor tizenötödik évéhez közeledő Tányka emlékezetében már meg sem tudta különböztetni őt a többi nőtől, akik megfordultak náluk, állát fájdalmas csípéssel paskolták meg, egymás között a cselédlányokról, a Vásárcsarnokról, a jótékonysági egyesületekről beszélgettek, s közben hisztérikusan kacagtak, és lornyettjükkel játszadoztak.

Egyszer nevelőnő jött a házhoz, de nem tudott megszokni, nem fért össze a nála idősebb Liliával, akit a gimnáziumban valami tengerészkadét látogatott meg. Tánya és Lilia megtanították a nevelőnőt madeirabort inni, cenzúrázatlan szavakat használni, és elhitették vele, hogy az alattuk lakó eszeveszetten szerelmes belé. Egy napon, amikor senki sem volt otthon, a nevelőnő csöndben kihordta a holmiját, kocsira rakta, és elment, de őméltóságának hagyott egy levélkét, mely szerint nem bírja tovább.

Mindez a forradalom előtt egy évvel történt. Az apát Szibériába nevezték ki, s mindhárman Irkutszkba költöztek. A negyedik személy Ella Martinovna volt, az anya öreg nevelő-nője, csontsovány, valamikor pajkos tekintetű lehetett, most félig vak. Átszállították az ebédlőszekrényeket, a zongorát, Siskin két festményének másolatát, valamint a francia szőnyegeket is. És Irkutszkban, a hatalmas szolgálati lakásban új ismerősök körében, új körülmények között újra kezdődött a könnyed élet.

Ella Martinovna óvakodott az apától, aki egyébként ha-marosan udvarolni kezdett a kormányzónénak, illetve nem is udvarlás volt az, hanem hosszúra nyúlt, idegesítő regény. Az éltes, kövér kormányzóné és a Sztanyiszlav lovagrend második fokozatú rendjelét magáénak mondható udvarló a város-kert elhagyatott utcácskáin, vagy a városon kívül, az Angara kihalt partjain találkozgattak. Olykor holdfényes éjszakát választottak maguknak, és ha nem volt nagyon nedves, a fűre vagy egy fatuskóra ültek. Fiatalosdit, nagyon Maupassant-t, törvénytelenséget játszottak, a város pedig a férfi kabátján és a nő cvikkerén kacagott.

Ezalatt a fülledt sasliksütő bódéban, ahol fuvola szólt, egy lapos homlokú, izgága cserkesz, mint akit darázs csípett, lezget táncolt, Lilia egymásra rakta lábait, (jobbról ismerős örmény nyomult előre a tömegben), cigarettázott, fulladozott a füstben, pislogott, kisujját eltartotta a nedves pohártól, és kiment a mosdóba, hogy szemét még feketébbre fesse s beparfümözze magát.

Ezeken az estéken Tányka otthon dühöngött, és azon gondolkodott, valamit neki is tennie kellene. Mi legyen vele? Hamarosan belép az igazi életbe, fel kell készülnie rá, véget kell vetnie az unatkozásnak, mert a végén még pórul jár. Menjen férjhez, amilyen gyorsan csak lehet? Vagy legyen operett primadonna? Írónő, s vesse papírra lelki életének történetét? Ella Martinovna hosszú, eres ujját végignyálazva jósolgatott neki, s minden alkalommal ugyanaz jött ki: valaki megrontotta, valaki megirigyelte, valaki az útjába állt, de ő minden akadályt legyőzött, és törvényes házasságra lépett egy sötét, de gazdag férfivel.

És ekkor újabb utazás – de ez alkalommal szekrények és Siskin-másolatok nélkül menekülés Japánba. Ki elől? Ja igen – az alkormányzóné elől, de főleg a bolsevikok elől. A cári bankókat a nők a nők fűzőibe varrták, a fűzőket Tánya, Lilia és Ella Martinovna ölti magára. A bankóktól ropogó fűzőkben, a nehéz, egyik oldalán lelógó kabátban, megint csak négyesben, mint szorosan összetartozó és egymás nélkül lélegezni sem tudó család, mennek Nagasakiba – mennek, menekülnek. A nagy hajón a japánok udvarias csacsogása közben, Lilia vért hány, le kell feküdnie. Késő éjjel pedig a fedélzeten Tányka, akit zsákok és ládák között egy idős mérnök csókjai a hajóoldalhoz szorították, egy-kettőre belátta, hogy Lilia nélkül százszor vidámabb, szabadabb, könnyebb az élet, hiszen Lilia nélkül mindenkinek tetszik. Lilia mellett pedig nincs élete.

Lilia szép, de útban Japán felé Tánya észreveszi, kihívó viselkedése szelídül, kezd leszokni a finoman kitervelt hazugságokról, s még a szabályos, sápadt, hosszú arca is szigorúvá és unalmassá válik. Lilia reggelenként sokat imádkozik, medalionjában ott a cár arcképe. Tavaszra pedig teljesen szótlanná válik, már nem varr ruhákat magának, nem csókolódzik senkivel, haját tragikus csomóban fogja össze tarkóján, és azt hajtogatja, élete rövid lesz ahhoz, hogy eleget imádkozhassék Oroszországért. „Gratulálok!” – kiáltja feleletképpen gúnyosan a nővére.

Tányának apró, ritkán nőtt fogai vannak, és finom, természetellenesen finom bőre, és amikor még csak kamaszlány volt, akkor sem voltak pattanások a testén. Keskeny, vastag szemhéja körül szeplők nőttek, orra vastag, széles arca szabálytalan ovális alakzatú volt, alacsony, dúskeblű, nagy és szoros markolatú kezekkel, járása kissé oldalazó. De néhány hónap múlva Tánya körül már tolonganak a férfiak, s egymás között nyíltan beszélnek arról, milyen különös módon adja oda egész testét csókolódzás közben, Liliára pedig senki rá sem néz, viszont egyre szélesebb körben járja róla az a kósza hír, hogy hamarosan harminc éves lesz.

Az anekdotákon hangosan röhögő, nagyevő, románcokat daloló, Tányát ölelgető férfiak között volt egy bizonyos Alekszej Ivanovics nevű, aki a kémelhárításnál dolgozott, s éppen ezért ismerte a japán nyelvet, most egy japán bankban dolgozott, csöndes, szelíd ember, betegesen undorodott az idegen villáktól és poharaktól, merev tekintetű, nagy, majdnem kék szemű, és szinte odarajzolt ostobácska bajusszal. Mindig a többiekkel jött és távozott. Egyszer azonban Ella Martinovna azt mondta: „a treff király a lépcsőn bevallotta a kárónak, hogy Tányuska gyönyörű, de ami őt illeti, Liluskába szerelmes.” Tulajdonképpen ez az Alekszej Ivanovics valami miatt azt képzelte, hogy ez a leány, akit kétszer látott elsuhanni a folyosón, tragikus, kontyba fésült hajával és egészségtelen arcszínével, pontosan az a földöntúli látomás, melynek megtestesülésére egész életében várt. Másnap Lilia vendégségbe ment, szabályos, porcos orrát erősen bepúderezte, s mellére valamilyen porcelán madárfigurát tűzött. Fejét felszegte, megtapogatta hosszú, eres kezét, jelentőségteljesen köhintett, s egy hónap múlva Alekszej Ivanovics házassági ajánlatot tett neki.

Tánya életében most először vesztette el biztonságérzetét. Éjjel nem aludt, kinyújtott kezeivel megkapaszkodott az ágytámlában, és egész testében görcsösen összerándulva, teljesen megmerevedett. Elképzelhetetlennek és valószerűtlennek tartotta, hogy bárki is ővele szemben Liliát részesítse előnyben. Azt nem tudta, tetszik-e neki Alekszej Ivanovics, mindenesetre ez volt az egyetlen ember a vendégeik között, aki nem próbálta megcsókolni és összetapogatni, aki nem suttogott disznóságokat a fülébe, valójában ő volt az egyetlen, aki egyáltalán nem törődött vele. Mindez csak most idéződött fel benne. A gondolatot, hogy bárki elmehet mellette úgy, hogy nem veszi észre, s hogy élete kudarccal indul, nem tudta elviselni. A fekete bajusz és a merev pillantás fokozatosan ellenállhatatlan kísértéssé váltak számára.

Vasárnap délelőtt kilenc órakor jelent meg a férfinél; az éppen akkor fejezte be az öltözködést, s még mezítláb jött – ment a szobában (később megmaradt ez a szokása). „Nagyon örülök, Tatyjána Arkagyevna. Ez hízelgő öntől. Minek köszönhetem a szerencsémet?” – kérdezte mosolyogva, s fehér, nagy kezeivel fotelt tolt a vendég elé. Ez bundában volt, fején kis szőrmesapka, s csodálkozva nézte a férfi csupasz lábain a tiszta körmöket. „Fogadásból jöttem” – mondta, de még nem tudta, hogyan fog kimászni a dologból, miközben vacogtak a fogai.„Saját magammal fogadtam.” A férfi hangosan felkacagott: „Saját magával?” – ismételte, s nem vette észre, mennyire izgul a vendége. „Ide nézzen!” – szólt hirtelen, fátyolos hanggal a nő, és széttárta a bundáját: a harisnyáját széles atlasz harisnyakötők tartották (tegnap vette őket), azután jött a szalagokkal díszített, összegyűrt, fodros bugyi, és ezen kívül Tánya testén semmi más nem volt; finom, természetellenes bőre valamiféle kék színbe játszott, mellén az árnyak és mellbimbói narancsszínűek. Néhány percig mozdulatlanul ült ott, lábait erősen összeszorította, egyik harisnyája feljebb feljebb volt húzva, mint a másik. S ekkor hirtelen egy mozdulatot tett… Már nem emlékezett rá, mitől jött ez a mozdulat: tiszta Maupassant, vagy egyszerűen Mark Krinyickij, esetleg még talán Péterváron olvasott egyik könyvének névtelen szerzője. A lényeg azonban magától jött: kiáltásai és görcsei olyan szenvedélyről tanúskodtak, amilyeneket álmaiban tanult meg.

Alekszej Ivanovics mindig úgy érezte, az élet titka abban rejlik, hogy mindig a lehető legóvatosabban lépjünk, és alaposan nézzünk a lábunk elé, nehogy beleessünk egy tátongó lyukba. A halál ilyen lyuk volt, és ilyen lyuk volt minden, ami váratlanul, fenyegetően változtatja meg az élet folyását – lyuknak képzelte a forradalmat, melybe fivére és édesapja be-lezuhant, de amelyet neki sikerült kikerülnie. És volt még né-hány ilyen gödör, amelybe az ember lába belecsúszhatott. Tánya iránt érzett szenvedélye másnap pontosan ilyen szörnyű ároknak tűnt előtte, melybe kacagva és borzadva, mezítláb, eltorzult arccal, széttépett ingben belezuhant, térdével valamilyen lépcsőfokokon bukdácsolva, fejét alaposan beleverve egy kemény, kiálló akadályba. Az ágy támlája volt, aminek homlokával nekiment, ezután a fájdalomtól, a dühtől és a boldogságtól majdnem eszméletét vesztette. Egy hét múlva újra ugyanaz a mosolygó, jámbor ember volt, nagy, lapos, csillogó szemeivel, majd feleségül vette Tányát, akivel Sanghájba ment – arca beesett, kifejezéstelenné vált, rövid idő alatt lesoványodott, és egész testében remegett.

A lány elégedett volt a férjével, Sanghájjal, és hogy otthagyhatta a házukat; és az Alekszej Ivanoviccsal töltött kilenc esztendő, melynek során rövid szerelmi viszonya volt egy amerikaival és szerencsétlen, regényes kapcsolata egy nős orosszal, szült egy halott leánygyermeket, egyszer pedig meglátogatta apját, szóval ez a kilenc esztendő nyugodtan telt el, és mivel sohasem törődött a jelennel, vagy ha törődött is, csak a jövőre gondolva tette azt, akkor nyomtalanul telt el. Japánban már semmi sem emlékeztette ifjúságára. Apja bénultan feküdt otthon, Lilia tolmácsként dolgozott egy export cégnél, megcsúnyult és megöregedett. Ella Martinovna elköltözött az élők világából. A kilencedik év végén Tánya Párizsba akart menni, ahová már többen is kijutottak, Alekszej Ivanovics is Párizsba kívánkozott – egyébként ő mindig is azt akarta, amit a felesége. A férfi azt hitte, mindent alaposan átgondolt magában (ami nem kis erőfeszítésébe került), azután ott hagyta a szolgálatot. És elmentek – szerencsét próbálni, ahogyan Tánya mondogatta, s mindig valamilyen jövőt gondoltak s találtak ki maguknak. Az viszont sohasem derült ki, hogyan képzeli el magának Tánya ezt a szerencsét, az ő saját és Alekszej Ivanovics szerencséjét Párizsban..

Alekszej Ivanovics abban bízott, hogy az ő ütőkártyája a japán nyelv lesz, majd azzal járja Párizst. Azt hitte, óriási hasznukra lesz. De négy hónap múlva, amikor már alig maradt pénzük, semmilyen munkájuk nem volt, csak bonyodalmak a vízummal és az útlevelekkel, meg a francia nyelvvel, melyet egyikőjük sem beszélte. Alekszej Ivanovicsot rohamok vették elő, összevissza csapkodott és mindent összetört maga körül, rondán káromkodott, trágárul beszélt, és nem tudott aludni. Ilyenkor mezítláb járkált fel-alá a kicsiny hotelszobában, ahol éppen laktak. Tánya pedig a párnákba verte a fejét. Egyszer vendégségben voltak távoli rokonoknál (a házigazda a huszároknál volt pap), amikor az utolsó roham elkapta férjét.

A külvárosban történt: a ház alacsonyan fekvő, nedves kertben állt. Az ablak nyitva volt, a szúnyogok ellepték a lámpát, megégtek és belepotyogtak a kompótos tálba. Minden annyira emlékeztetett Oroszországra: réz szamovár az asztal szélén, teáskannából a tűzhelyen forralt vizet öntöttek bele. A rózsaszín körmű és hiperoxiddal átfestett hajú „anyuska” valami előkelő származású ismeretlen emberekről mesélt. A vendégek teáztak, s az edényen rövidke, háromszög alakú darabka maradt az almáspitéből.

Alekszej Ivanovics ekkor hirtelen belevágott a háziasszony meséjébe, és csengő, síró hangon kijelentette, nagyon melege van. „Üljön át az ablakhoz – mondta neki a huszár-pap -, az éjszakai légfuvallat majd fölfrissíti elcsigázott testét.” Alekszej Ivanovics azonban felpattant, és kiáltozni kezdett, hogy csak ne csalogassa, az ablakhoz márpedig nem ül! Tudom, mi van ott: eltűnnek az emberek. Néhányan sértődötten néztek rá. Ekkor azonban szempillantás alatt letépte magáról a zakóját, mellényét, nadrágját, s már egyik cipőjét kezdte lerángatni, amikor lefogták. Világos szemei föl-fölvillantak, ahogy körülnézett, csak a fehérneműje maradt rajta, majd ismét megszelídült, mosolygott ostoba fekete kis bajuszával. Ugyanakkor viszont olyan erővel kapálódzott, hogy ki kellett hívni a mentőket, két ápoló rávetette magát, legyűrték, s vonszolták végig az úton, mialatt ő valami képtelen álmokról fecsegett.

Néhány nap múlva meghalt a kórház dühöngők osztályán, verésektől megdagadt testtel, félig megőszülve, kitörött első fogakkal. Tánya pedig egyedül maradt Párizsban, annak az olcsó szállodának a szobájában, ahová „szerencsét próbálni” ment.

Egyedül maradt. A nap, akár az élet, szürkén indult. De ő nem akart olyan napot és olyan hosszú és halálos éjszakát, amikor számolgatnia kellett, mennyi pénze maradt még, mit vehet még rajta, és hol találhat egy olyan férfira, aki mögé el-bújhatna, aki mindenre gondolna, mindent fizetne, megajándékozná őt, istenítené, ahogyan ez másutt valószínűleg így van, ahogyan ezt annál a két pétervári barátnőjénél és egy sangháji ismerősénél is látta, velük itt találkozott, szóval azoknál a nőknél, akiket, úgy tűnt, ismer. Elkezdődött tehát a nap, ő pedig járta az üzleteket, bár szinte soha semmit nem vásárolt, de kiválogatott ezt – azt, megkérdezte az árukat, turkált a harisnyák és a kesztyűk között, de sajnálta a pénzt, s álmában a szíve is gyorsabban vert az izgatottságtól, amikor elképzelte magán hol az egyik, hol a másik selyemrongyot. Ide-oda rakosgatta a csipkeholmikat, ujjai között átszitálta a gombokat, s állandóan kételkedett és félt, hogy nem a szükséges holmit veszi meg, és tovább hordta vállán általvetve elnyűtt, vastag, összecsomósodott, rőtvörös színű rókabundáját, fekete, poros sapkáját, rátűzve egy fekete virággal, ami gyászát volt hivatott kifejezni. Már harminckét éves volt. Házassága alatt és halva született kislánya után megtestesedett, csak az arca maradt továbbra is olyan vakítóan friss, de ügyetlenül csúnyán kifestve; ennek ellenére még felhívta magára a figyelmet.

Néha-néha elment ezekhez a Nágykáékhoz, Maruszjáékhoz, Tátocskáékhoz, és hol egyik, hol másik oda-ajándékozott neki ezt-azt: egy pár harisnyát, melyen már le-szaladt a szem, öreg táskát benne törött tükörrel. Aztán egyikük – másikuk gyorsan, kapkodva a szót, megnyitotta előtte életének titkos sarkát, és Tányának elakadt a lélegzete a szenvedélyek, a pénz, az üresség, a kényelem és boldogság féktelen szabadsága láttán; kikapta, megragadta ezeket a morzsákat, s hazavitte, hogy éjszaka megpróbálja megérteni azokat: tulajdonképpen mi is az élet, nem az ő élete, hanem amazoké, akiknél minden olyan vidám, olyan szilárd és nyugodt? Azután elment a többiekhez, azokhoz, akik semmit sem adtak neki, szegények voltak, és dolgoztak. Közéjük tartozott Bjelova, a szabónő, beszélgetéseik mindig egy és ugyanazon kérdés körül forogtak: milyen ruhát viselnek. És hogyan lehet még olcsóbban és jobban öltözni? Tánya lábai csak megroggyantak, amikor azt hallotta, hogy egyetlen apró hiba – egy nem jól felvarrt ruhaujj vagy nyakkivágás – miatt a ruha is, te is, mehettetek a pokolba. Volt egy olyan nő is, magas termetű, kifestett, elkeseredett, Guljának hívták, aki már tucatnyi mesterséget kipróbált; valamikor szépségszalonban tanult, volt manöken, de egy csúnya betegség és két abortusz erősen legyöngítette és megviselte, most felszolgálónő volt egy étteremben, ahol összetörte az edényeket és gorombáskodott a vendégekkel.

Tánya pedig csak járta a házakat, az üzleteket, az utcákat, kábultan figyelte a nőket, akikkel találkozott, belehallgatott a nyelvükbe, melyet nem mindig értett, s már teljesen elhülyült, ahogy gondolatban méricskélt, valamit megigazított, álmatlan éjszakáin újra meg újra fölidézve mindazt, amit aznap látott és hallott. Nágyka például azt mondta neki: „Kedvesem, legelőször is meg kell tanulnod mosakodni, hiszen még azt sem tudsz.” Bjelova esküdözött, hogy vörösre kell festenie a haját, és valami fekete ruhát kellene viselnie. Egy másik könyörögve kérte, fogyjon le – mindez azonban csak közönyt, ha nem iránta tanúsított megvetést takart. Egyedül Gulja nem tanácsolt neki semmit, noha valószínűleg mindenkinél jobban tudta, mit kell Tányának csinálnia.

És anélkül, hogy bárkinek bármit is mondott volna, Tánya fokozatosan kezdett megváltozni, de soha nem felejtette el, hogy a pénz és a tudás csak arra elég, hogy önmagát világra hozza, és önmagának egyetlen és egyedüli keretet alkosson, és ebben a keretben lépjen előre… – hová is? Abba az orosz étterembe, ahol a „Csárocskát” éneklik, aztán abba a másikba, ahol tokhalat és császármadárhúst esznek, s végül a harmadikba, egy éjszakai kocsmába, ahol már nem orosz, hanem argentin zene szól, ahol Tánya éjjelente, szelíd arcával, mellével és kezével, vastag, puha szájával egyedül ül, miközben hosszú körmeivel játszadozik, szalmaszállal szürcsöl valami hideg és részegítő italt, és szinte pillantásra sem méltatja, ami körülötte történik.

Ebbe az éjszakai, nagyon divatos és mindig vendégekkel teli étterembe azonban nem engedték be, talán, mert egyedül volt, talán, mert a főpincértől meg kellett vásárolni azt a jogot, hogy ismeretséget kössön, de már a bejáratnál megállították, és egy bársonyos bariton franciául, de orosz akcentussal megkérte, távozzon. Izgalmában először egy hang nem jött ki a torkán, pityergő arccal visszafordult, és elment, de mialatt azon gondolkodott, mivel menjen haza, egy vidám hangú, körgalléros és cilinderes férfi „charmante”-nak („elbűvölő”-nek) nevezte, s egy „versokra” a nyaka mögött beleszippantott a levegőbe.

Egy arra haladó autó lefröcskölte vízzel. Ahhoz, hogy máshová menjen, már késő éjszaka volt, így hát hazament, dühében sírva fakadt, szempilláiról a könnycseppek világos színű ruhájára mosták a fekete festéket, megpróbálta benzinnel eltávolítani, de csak még csúnyább lett, és ki akart ugrani az ablakon. De a szoba a második emeleten volt (erre később is emlékezett, és soha többé nem fenyegetőzött vele), kiment az udvarra, de ott olyan rossz szag terjengett, hogy rögtön becsukta az ablakot.

Másnap elment az étterembe – ahol se zene, se cigány nem volt – , viszont roppant drágán lehetett étkezni.

Ahogy végigment a termen, az egyik asztalon szemébe villant egy étlap, és meglátta, hogy száz frank alatt itt nem fog tudni étkezni. A falak mentén férfiak ültek, akik mintha apjára hasonlítottak volna, de egyikük sem törődött vele a legkisebb mértékben sem: kopaszok, szakállasok, mohón rágtak valamit vagy éppen emésztettek. Bizonytalanul nézett egy kidülledt szemű, közepes korú úrra, aki a fogait piszkálta; belegondolt, rá itt senkinek nincs szüksége, s azt mondta, csak telefonálni szeretne.

Kiment, és megértette, egyetlen utolsó hely maradt számára: az a vidám, cigány kocsma, melyről Táta beszélt neki. Enni akart. És itt zenekar fogadta, egy sarokba ültették, óvatosan levették róla hermelinnel díszített kabátját – egyetlen vagyonát. És ekkor már érezte, hogy ha csak kis időre is, itt meg fogja találni, amit keresett – mindegy, hogy ma vagy holnap, de itt fog megtörténni.

Egy cigányféle hegedűs és énekesnő nyivákolt mellette. A mennyezetről nedves, füstös pókháló csüngött. Rángatózó párok lebegtek – úsztak körülötte, ő pedig hosszú, füstölgő szipókáját tartó kezét az asztalra téve, dús keblét kidomborítva, az étterem homályában virágszirom-fényes arcával csak ült és nézett, vagy még csak nem is nézett. Az utóbbi hetek várakozásában álmos teste bensejében átható fájdalommá érlelődött titkos éhsége, volt valami, ami hasonlított az otthoni, alvó ház ablakában jázmin-illatos estén finnyáskodó úrikisasszony vágyakozására. Ugyanolyan erősen kívánt valamit, és ugyanolyan ködösnek, rózsaszínűnek és szörnyűnek látott most is mindent.

Azután, amikor véget ért a durva, éhes regény a cigányféle hegedűssel, akire nem mint emberre, hanem mint valamiféle emberformájú lényre emlékezett, azután, amikor a vele töltött másfél évnyi megalázó élet után, bánat és féltékenység között vergődve és rettegve gondolva a másnapra, az operáció után lesoványodva, elszegényedve elhagyta a kórházat, nagyra tágult, keserű csillogástól lángoló szemekkel (a hegedűs már nem volt ott, beállt egy zenekarba, és Londonba ment), visszatért ide, de már tudta, hogy senki senkit nem istenít és nem szeret mindhalálig, hogy nincs, aki mögé elbújhatna, hogy az, ami vele történt, minden Tátájával és Nagykájával előfordul, de egyik sem beszél róla, vagyis – hazudni és hazudni kell, és mindenbe, amibe csak lehet, bele kell kapaszkodni, igyekezni kell felejteni, inni, elfojtani az elkövetett hibát, ezt a szégyenletes engedelmességet a fekete színű aljas fráterrel szemben, aki őt többször áruba bocsátotta, és most eldobta.

És néha még a hajnali derengéskor, amikor a szűk, büdös kis udvarban a korareggeli zajokra ébredt, leküzdhetetlen gonosz gondolatai vissza-visszacsalták azokhoz a hónapokhoz, ahhoz az érzéshez, mely először oly nagyon hasonlított az ereiben tűzként tovaszáguldó, szíve legmélyén elsuttogott cigány románchoz, hogy azután lecseréletlen maradt lepedők, a nedves novemberi napok közcsatornáinak szagában térjen vissza, amikor a lejtős jérdákon az a bűzös, narancssárga színű valami ömlik lefelé, kikerülve a lehordott és keserűen eldobott rongyot, és oly szörnyű a cipősarokkal rálépni és beleragadni.

Egy vagy két órát feküdt így, elmerülve ezekben az emlékekben, minden más emléket kizárva, és nehéz álomba merült. Napközben megpróbálta visszaidézni reggeli érzéseit, hajnali önmagát, mik annak idején az életben – Alekszej Ivanovics halála után – valami olyan dolognak a keresésére vezették őt, melyet nem tudott megnevezni, de ami nélkül elképzelhetetlennek tartotta evilági életét: az állandó, szükséges valami a semmittevésből és a test jóllakottságából állt – ezt pedig a saját nyelvén együttesen így lehetett volna nevezni: boldognak lenni Párizsban.

Esténként azonban visszatért arra az egyetlen helyre a világon – másik nem is létezett számára: ugyanabba a cigány-kocsmába. És mialatt ott ült a zsúfolt, fullasztó levegőjű étteremben, és hallgatta a dübörgő zenét, elfelejtette letörölni arcáról a düh, a kín, a szenvedés kifejezését. És az asztalon keresztül feléje kinyújtott kéz – kövér, rövid férfikéz, benne nyitott cigarettatárca -, egy olyan ember keze, akinek éppen a fáradt, tévelygő arckifejezése tetszett. Kivett egy szál cigarettát, elvette és az abroszra helyezte a cigarettatárcát, hirtelen megragadta a kinyújtott kezet, könnyein keresztül kíváncsian elmosolyodott. „Mi lehet jobb az orosz nőnél! – kiáltott fel idegen akcentussal a férfi. – Nem, nem, mondja csak meg, kérem, mi lehet gyönyörűbb, pompásabb, csodálatosabb az orosz nőnél?” A zene pedig, mintegy hízelegve a kliensnek, recsegve-vonítva ismételte a kérdést.

Négy év. Hetente háromszor – napközben – érkezett, hogy „kialudjon magából” tőzsdét, nőt, bridzspartikat, kifizetetlen váltókat, magas összegekre kiállított csekkeket, válságot, szóval egész nehéz, viszontagságos férfi-életét. Minden alkalommal hagyott neki száz frankot, azt mondta, csak itt, ebben az elbűvölő, piszkos, olcsó szobában érzi embernek és nem jószágnak magát. „Nősül? Válik? Dobja a feleségét?” – kérdezte magában. Egyszer megkérte a férfit, vigye el valahová. Valaki még meglátja őket kettesben, hírét viszi, s szerte-foszlik élete!… A férfi óvatos volt, s amint megérkezett, máris követelte a háziköntösét, papucsát, megparancsolta a nőnek, tegye fel a teát, ő meg az asztalra szórta a süteményt. „Nem, ez soha nem fog nősülni” – mondogatta magában éjjelente, s gyűlölettel nézett az ajtón lógó rojtos, piros köpenyre, ami a férfi szagával töltötte meg a szobát, a férfi kényelmére vigyázott. Hogy örült, amikor elhozta hozzá a szagát, a pizsamáját, a papucsát! Úgy érezte, szinte odaköltözik hozzá, s még egy kis idő – és teljesen magáénak tudhatja a férfit.

„Talán revolverrel ráijeszthetsz – mondta egyszer Gulja. – Vagy elüti egy autó. S akkor megint semmid nem marad, mint azelőtt. Az évek pedig csak mennek.”

Revolverrel nem próbálkozott. És ekkor, a negyedik év végén a férfi eltűnt. Azt mondta, egy hétre üzleti ügyei elszólítják Párizsból, de elmúlt egy hónap, és még nem jött vissza. Az otthoni címe, amit a nő ismert, nem létezett – ilyen számú ház abban az utcában nem létezett. Megvolt a klubjának a telefonszáma, felhívta őket. Azt mondták, már fél éve is van, hogy nem járt náluk.

Fejvesztve rohangált a városban, a rendőrségre akart szaladni. Pénze mindössze néhány frankja maradt, a szobáját sem fizette még ki, ismét egyedül maradt. „Ez a gazember azt sem engedte, hogy spóroljak egy kicsit” – gondolta magában. Dühösen, elkeseredetten, zilált frizurával és mosdatlanul érkezett Guljához. „Te itthon vagy? Nem dolgozol?” Gulja, térdén kismacskával, az ablaknál ült, és keresztkötésekkel hímzett valamit. Az étteremből elbocsátották, most otthon varrogat, hímezget.

„Ha akarod, te is csinálhatod – mondta mély hangon, és cigarettájáról a hamu a piros hárász- és kék kanavánvászonra hullott. – Óránként kilencven centime-ot lehet vele keresni. Legalább nem döglesz éhen.”

„De hiszen vannak mások is – gondolta – , törékenyek, csinosak, vidámak, jóllakottak, akik titkárnőként, eladókként dolgoznak, a főnökükkel élnek, téli sportokat űznek, csupa divatos ruhákat vesznek maguknak… Én miért nem?” És az áru-házak sötét üvegű kirakataiban látta magát kisírt szemekkel, csüngő melleivel, lesoványodott derekával, ahogy bizonytalan járással, kesztyűtlen kézzel bandukol. „Biztos, hogy nincsenek közöttük ilyenek – válaszolta magának. Egy hónapig, kettőig… Mindegyik hazudik… Mind olyan, mint én, boszorkányfajzat.” És könnyei végigfolytak arcán, ő pedig tenyerével törölgette a lepergő cseppeket.

Az éttermek? Már olyan jól ismerte mindegyiket. A cigánykocsma bezárt, másik nyílt helyette, az elegáns éjszakai étterem, ahová egyszer sem engedték be, maradt a régi, egy-szer Tátocska fiúja elvitte őt is oda. Nágyával néha ott ebédelt, ahol egyszer úgy megijedt, és ott voltak a férfiak, mind, a kevésbé fiatalok csakúgy, mint azok, akik valami miatt hasonlítottak apjára, s közülük néhányan kitartóan nézték Nágyát és őt.

Oda azonban öreg fűzőben, valamint úgy elmenni, hogy nincs az ember pénztárcájában száz frank, nem lehetett. És miután még néhány napig a városban tévelygett magányosan, s még kétszer beugrott Guljához, ő is nekiállt hímezni.

Első napon kilenc, a másodikon tizenegy frankot kapott a munkájáért. A harmadik nap lebetegedett, és csaknem egész nap feküdt, négy franknyit érő munkát végzett, és felduzzadt szemeivel újra ágynak dőlt. A negyedik nap hét frank ötvenért vett egy fél homárt, és majonézzel megette – a világon mindennél jobban szerette a homárt és a majonézt. A negyedik nap estéjén olyan volt, mint aki részeg, semmit nem értett a tulajdonosnő szavaiból (aki nyugtatgatta, ne idegeskedjék a szobaár miatt, várhat vele). Ötödik nap elgyalogolt Guljához – nem volt metróra pénze, és semmit nem evett. Guljának nem volt munkája, de megkínálták kávéval.

Százötven frankot – egy száz frankos bakjegyben és ötven apróban – ugyanaznap este Nágykától kért kölcsön, meg-vacsorázott nála, végighallgatta dicsekvő ömlengését, azután ugyanúgy válaszolt rá ő is, majd miután másnap három frankért megreggelizett, gondolkodni kezdett, mit is csináljon most. Reszketett a keze, ahogy maradék pénzét átszámolta. Két terve is volt, de egyik kizárta a másikat.

Az egyik ez volt: ezen a pénzen vesz egy revolvert, zabál egy nagyot, utána főbe lövi magát. A másik: elmegy egy fodrászhoz, kiondoláltatja a haját, kimanikűrözteti a kezét, arc-színéhez illő ruhát vesz magára, és elmegy ebédelni, de oly módon, hogy mindig más fizessen helyette, és kettesben hagyják el az éttermet. A tükör elé állt, és úgy készítette ki az arcát, ahogy akkor szokta, amikor végignéz magán, de ahogyan egyébként soha sem szokta. És máris a tőle telhető legnagyobb igyekezettel kezdte formába hozni magát.

Negyed kilenc volt. Kicsit késett, soha sehová nem érkezett meg időben. Fekete ruha volt rajta, fekete sapka, ami szabadon hagyta frissen ondolált és feltupírozott haját – nemrég festette vörösre, de a sötét hajgyökerek már ki-kibukkantak a halántékán. Vastag, fehér nyakát elrejti a bunda pézsmagallérja; amikor félrehajtja, illatos, meleg levegő csap ki alóla, s felhőként borítja be arcát. Lábán utolsó, még ép, pókháló-finom harisnya és félcipő. S aztán megint a tükör elé lép, újból idegen arcot vág – elégedett, nyugodt arcot, olyat, amilyent szeretett volna magának. Sokáig nézi magát. Most jó. Még illett volna hozzá egy kutyus – kiegészítő eszköz az ismerkedéshez. „Ostoba! Miért nem kérte el a zsidótól a kutyáját rögtön az elején, amikor még olyan aranyos volt!” Aranyos? Igenis, aranyos volt… hm… szerelmük első és második évében, mondjuk, amikor ezt a bundát ajándékozta neki, amikor még minden szeszélyét, gyanakvását, könnyes, szörnyű arcát elviselte. És azután, amikor kezdődtek a szemrehányások, hogy miért nem veszi feleségül, és fenyegette, hogy úgysem engedi el, akkor vége lett az aranyoskodásnak. És igaza volt a férfinak. „Visszatarthattam volna. Én magam vagyok a bűnös mindenben – mondta hirtelen magában. – Ó, én boldogtalan, szerencsétlen, ostoba!” Szemtől szemben állt önmagával, megragadta, lendületből becsapta a nyikorgó nyárfa szekrény ajtaját. „Ő aranyos volt, jó volt, és mindig az tudott maradni” – mintha saját magában olvasna, és még látna ott valamit: „…és most hímezheted a hárász fonalat vagy mehetsz utcanőnek.” Kezével eltakarta a tükröt, hogy ne lássa benne a száját. „Tehetségtelen, az vagy!” – hangosan olvasta és mondta tovább, és újra meglátta eltorzult arcát. Önbizalma, bizodalma abban, hogy amire most készül, helyes, elillant. Lefeküdni, aludni, leszaladni egy fél üveg konyakért, leinni magát… Gyorsan kiűzte gondolataiból ezeket a nyamvadt kísértéseket, még egyszer széttárta, majd visszahajtotta bundáját, és elment.

Az éttermi részben, mely szigorúságra hivatkozással le volt választva, amikor Tánya belépett, az asztaloknak körülbelül háromnegyede volt foglalt: jobbra, a sarokban, idős férfi és egy idős asszony, balra egy fiatal férfi hölgy társaságban; még beljebb is látott arcokat, férfiarcokat, és inkább idősebbeket (mindezt néhány másodperc alatt kell átlátni!). Három férfi hideg előétellel és vodkával volt elfoglalva, ők távolabb ültek. A főpincér a fiatal pár asztalához akarta ültetni, az ajtó mellé, ő azonban nem vett tudomást róla, hanem a terem legbelsejébe ment, és az ebédelő férfiak melletti asztalhoz ült. Két felszolgáló máris odaszaladt, ő azonban nem vette le a bundáját. Kezébe adták az étlapot, megcsillantak az evőeszközök, és szétterítette a szalvétát.

„Aranyos volt, olyan aranyos tudott lenni” – ismételgette magában, és most érezte csak, mennyire elfáradt a háta, fel-idézte arcát, s a mellette ülőkre mosolygott, de senki sem nézett rá. Eközben még ketten érkeztek (mintha franciák lettek volna), és leültek vele szemben. Ekkor úgy érezte, nem tud erőre kapni, és inkább enni szeretne, és elmenni, hogy egyedül kell maradnia a gondolataival. „Végig kell gondolni. Ki kell aludnom magam. És holnap: – villant át az agyán. – Holnap olyan leszek, mint Gulja, vagy valami hasonló… Dolgozni fogok. Elmegyek cselédnek. Az emberek dolgoznak. A pincérek is itt futkosnak: dolgoznak” Elkezdte figyelni az egyiket – már nem egészen fiatal, magas, kopasz férfi rövid, fehér kabátban, szőrös kezeivel matatott az evőeszközökön. „Kihozta a hallevest. Tokhalat tesz bele.” – „Bal asztal, gomba” – suttogta oda a fiatalabb, karton arcú pincér, ahogy elfutott mellettük, egyensúlyozva a talpukkal felfelé fordított poharakkal. – Hozom – felelte hang nélkül a kopasz, és ahogy Tányának feltálalta a hallevest, támolyogva elfutott valahová. Tánya majdnem szem elől tévesztette a négy másik hasonló alak között. Zavaros érzéssel követte tekintetével. Amaz ismét megjelent, szinte úszott a levegőben a keskeny, marinírozott gombás tállal, kidugaszolta a szalvétába csavart boros palackot, s egy távoli sarokba indult, maga előtt görgetve a lapos, sajtos asztalt. „Miért él az ilyen ember?” – kérdezte magában Tánya, a pincér pedig ismét fel-felbukkant hol itt, hol ott, vitte a piszkos tányérokat, és ekkor hirtelen észrevette, hogy a rézsút szemben lévő előkészítő helyiségben a férfi valamit mohón a szájába kap egy idegen tányérról. Undort érzett. „Miért él az ilyen ember? Istenem, miért? És miért élek én? Mire jó ez az egész?” És sajnálta a pincért, és sajnálta saját magát. – „Egyáltalán, miért élnek az emberek? Gondolkodott egy pillanatig. – Az élvezetért. Igen, ez az. Az emberek az élvezetért élnek. De mi élvezete van ennek itt az életében, vagy az én életemben?” – Nem ízlett a tokhal, asszonyom? – kérdezte tőle tiszteletteljesen a pincér, látva, hogy maradt a levesből. – Dehogynem, ízlett.

A pincér könnyed mozdulattal elvitte a hallevest, és még valamit, és az ovális ezüst tálcán pulykaszárnyat hozott. Letette, kihúzta magát, és csak a kézfejei dolgoztak.

– Parancsol vörösbort?

Fél üveg „Nuit”-t rendelt. A szomszédos asztalnál ülő egyik férfi fakó, kidülledt szemével rápillantott. Hirtelen mintha valamilyen kapcsolatot keresne, emlékezne valakire.

– Garçon, ide is egy „Nuit”-t! – kiáltotta. Úgy tűnt, végre megértette, mi kell neki. Tánya elfordult. „Miért él az ilyen ember? – ismételte magában. – Ó, Istenem, hová tűnt? Ott fut a mártásos tállal, támolyogva. Milyen öreges, fáradt az arca, s olyan különös a koponyája. Valószínűleg sokat dohányzik, a fogait meg a szívét már tönkre tette a cigaretta… És én miért élek? Mit akarok? Mire jó ez az egész?… És holnap, miért és hogyan halok meg? Nyugalom. Megnyugszom. Nem fogok irigykedni, számolgatni. Megszűnök.”

Érthetetlen, milyen egyszerre állt fel az asztaltól az idős és a fiatal pár. Egy nagyhasú, görbe lábú, libériás alkalmazott segített nekik az öltözködésben. Azután elmentek. A szomszéd asztalnál kérték a számlát, egymás kezéből kapkodták ki a pénztárcát, közben felborítottak egy üveget, végül a fakó arcú főnök fizetett. Tánya sokáig tartogatott a szájában egy darab fagyasztott őszibarackot, és nézte – nem az arcukat, hanem ahogy otthagyták a borravalót, és ahogy a kopasz, elváltozott arckifejezéssel, derékban meghajolva, felmarkolta a pénzt, megköszönte, s gyors mozdulattal félretolta mögöttük a székeket.

Ezután a pénzt átadta a főpincérnek, a főpincér a londinernek, a londiner az utcán a taxisnak. A pincér arca közben ismét a régi lett.

– Kávét, legyen szíves – Tányának csak az ajkai jelezték, hogy mondott valamit.

De aztán elmúlt ez az ebéd is, amit ő fog fizetni. Minden nagyon ízletes volt. Hogy kiürült a terem! Most az ott, az a karton arcú, meg a másik, a fiatalabb, halom szalvétával szaladgálnak, és megint poharak, de ezek most piszkosak, s talpukkal lefelé állnak. Még maradtak vendégek, talán franciák, de most hölgytársasággal. Figyelte őket, amikor beléptek: csinosak, vidámak, életerősek. Igen, ők az „élvezetekért” élnek… S megint fut az a magas, meggyújtja a szűrő alatt a spirituszégőt.

-Nem sok vendégük van ma – mondja Tánya, s maga sem tudja, miért mondja – az jó, ha nincsenek sokan.

– Így igaz. Kellemes.

Elmegy, a spirituszfőző lepárolja a kávét. Még idejében ér vissza.

– És reggelinél többen vannak? (De miért kérdezgetem, olyan mindegy, hiszen többé nem jövök ide.)

– De még mennyire! Néha háromig is itt ülnek.

– Kimerítő lehet, nem?

– Szokás dolga. Tíz éve vagyok itt felszolgáló.

– És azelőtt mi volt?

A férfi ekkor kicsit bicegve elfut a cukorfogóért. A nő megint nézi szőrös ujjait, és rövid kabátja alatt szinte látja sovány, horpadt, csúnya szürke, szőrös mellét.

– Azelőtt? Pontosabban mikor? – kérdezi, s körbe táncol-ja, és zavartan mosolyogni próbál.

– Hát, korábban, még Oroszországban.

– Harcoltam a hitért, a cárért és a hazáért – mondja titokzatosan.

A nő megkavarja a kávét, és ránéz. Vigyázzban áll, már amennyire ezt görnyedt alkata megengedi.

– Maga nem pétervári?

– De mennyire! I. Miklós cár, lovasság.

A nő agyában valami megjelenik, hasonlít egy hosszú folyosóra, de képtelen rájönni, mi van ott, a végében.

– Miklós cár lovasságából ismertem Ahlesztisevet és Caunyét, a nővéremnek udvaroltak.

– Ahlesztisevet ismertem. Négy osztállyal felettem járt.

Így. Most megengedi neki, hogy otthagyja, összeszedje és egymásra rakja a kompótos tálakat, kivigye az előkészítőbe, és holnapig jégszekrényben tartsa, visszajöjjön, a kasszánál megálljon, hóna alá gyűjtse a szalvétákat, és tekintetét végig futtassa az utolsó vendégeken. Az ajtó előtt még tolongtak néhányan. Ha az ablakhoz ült volna, valószínű, nem ez a pincér szolgálta volna ki, hanem az a másik, beteges kinézetű, áttetsző orrlyukú szőke… Az övé most már elmehet, miután finom, gyönge kapcsolat jött létre közöttük Lilkán és a hatalmas, régen meghalt Ahlesztisev révén, akitől Tánya annyira félt leánykorában, és aki egyszer tánc közben magához szorította, és csúnyán össze-visszagyűrte a ruháját.

A pincér ránézett. Nem, még most sem kéri a számlát. Járkál a nő körül.

– És mondja – mormogta a nő, azt hitte, amaz nem hallja meg, de meghallotta, és koponyájával odahajolva, újra kezdte körkörös táncmutatványát -, talán a nővéremet is ismerte, Lilia Sabunyinát (én meg Tánya Sabunyina vagyok, született Sabunyina, de közben férjnél voltam). Nem? És Zavertyájevéket? (Nevetséges családnév!). Gyakran megfordultunk náluk. És voltak még ott valamilyen Filantyevék is. Karácsonyfákat állítottunk, emlékszem, sok gyerek volt. Mindegyik nálam idősebb. Köztem és a nővérem között hat év korkülönbség volt. Filantyevék a Csernisev-hídnál laktak. És ott voltak még valamilyen von Hohenék… Apám együtt szolgált Kirkileviccsel. Nem ismerte Kirkilevicset? A lánya most Cvetkóvij felesége. A Nyikolájevi lovasságtól, nem, a Konsztantini tüzérségtől még emlékszem Ohotnyikovra. Az apja nagykutya volt.

A pincér hamutartót tett az égő cigarettája alá.

– Hogyne – felelte gépiesen, ügyetlenül meghajolt, és elment a számlát kiállítani. Az egyik fehér, kerek csillárt lekapcsolták, de Tánya nem vette észre.

– Figyeljen – szólt a pénztárosnő a pincérhez -, az ismerőse szörnyen feltart mindnyájunkat. Tizenegy óra van.

Kezében megremegett a számla, s hirtelen beszaladt a személyzeti pihenőszobába; mohón, élesen tört rá a vágy: csak egy percre egyedül maradni – egyedül, csöndben, csak emlékezne valamire, felidézhetne valamit a múltból…

Kinyitotta káposzta- és használtruhaszagú kis gardróbja ajtaját. Vékony ruhaakasztókon sötét pincérzakók függtek benne. A seviot-szövet különös, könnyű szemcsézettségéről megismerte a saját zakóját. Megragadta a ruha ujját, össze-gyűrte, és gondolkodott.

Oly szenvedélyesen akart felidézni valamit, de nem bírt emlékezni. Azok közé tartozott, akiknek ha azt mondták, „a ház ablakai a kertre nyílnak”, egész életükben ugyanazt a valamikor látott, de az évek súlya alatt megrozzant, örökre az emlékezetükbe vésődött falusi házat képzelik maguk elé. Vagy amikor azt hallják, „a vonat lassan beállt az állomásra”, mindig ugyanazt a fekete gőzmozdonyt látják, amelyik a félig rombolt szivattyúháznál megállt, a lengyel nyelvű feliratot az állomásajtó üvegén, és a hosszú esztendők alatt megunt, szürkés-fehér kékséget. Viszont amiről nem rögzült emlékezetében egy állandó kép, az nem maradt meg, az rég kitörlődött. Most azonban valami különös történt vele: a „Csernisev-híd”, „karácsonyfa” szavak mint valami hegyomlás zúdultak be agyába, és mindaz, ami a felszálló poroszlopban, Tánya szavainak dörgéséből ottmaradt, most megdermedt és megfagyott, és szíve mélyéig megigézte és meghatotta.

Egy karcsú, piros ruhás kislány vékony, izzadt ujjacskáival a korhadt fahulladékba dug egy csillogó, bemélyített üveggömböt, amit akkor vett le egy fenyőágról. Ő pedig egyenruhában, tisztára mosakodva, arany színbe játszó haján szintén tiszta, csak egyik fülét takaró fülessapka. Csillogó virágpor hinti be a leány kezét és ruháját. Lehet, hogy ez a hölgy, aki most itt ül, cigarettázik, és púderozza magát, ez a nőszemély az a kislány lenne? Természetesen nem, nem az. Akkor talán a nővére? Nem, ki van zárva. Akkor viszont olyan valaki, akit ismert, akit látott. Filantyevék… Ennyi, és nem több. Másra már semmire nem képes emlékezni, semmibe nem tud kapaszkodni. De ennyi is elég: hirtelen hajdani, gyermekkori nyár napfényének sugarai úsztak elé, bukkantak föl előtte; amikor az ablakon kiugrott, kabátkája fennakadt az ablakkilincsen, vagy a többi eset, nevetségesek és szomorúak, tarkák, színesek, és oly gyorsan futottak előtte, nem lehetett megállítani őket. Aztán a fehér, szűk kesztyű a kis kezén, a hosszú kadétköpeny, és mindaz a méltóságteljes és ijesztő dolog, amit a kadétiskolában megtapasztalt, és az a furcsa, csodálatos, korlátlan szabadság tavasz táján, majd ismét a téli kék ég, és ott az a keresztút a Tőzsdepalota-hídnál, ahol valami miatt örökre képzeletébe vésődött a ködben a Kis–Névába beforduló, a folyópartokat szélesre tágító, majd a Petropavlovszkij-erőd fölött előtűnő óceánjáró; és megint még valami: a félelmetes, zokogó akkordok, az édesanyja sírjánál megszólaló ezredtrombiták harsogása. Homok és hó. És csönd. És a sötét északi égbolton egy üstökös, amit éjszakánként az ablakpárkányról figyelt. És még, még valami… Amíg minden bele nem zuhant az életbe, a háborúba, a termelésbe, az ivászatba, a nősülésbe, a menekülésbe, nem juttatta ebbe a kamrába, a pihenőhelyiség gőzölgő-füstölő sötétségébe, idegenek mustárral körbekent tányérjai közé, az ujjaihoz ragadó salátás étlaphoz, az italmaradékkal otthagyott poharakig, melyek zavaros tartalmába időnként, miközben ide-oda futkosott, bele-belenyalt. Kezével összeszorította, összenyomta göcsörtös vállán még megmaradt emberi öltözetének lesoványodott karját, megrángatta, és várta, megkondul a harang, hangjával betölti a világegyetemet, és talán rohannak hozzá az emberek… De minden csöndes maradt; csak süket csoszogás és néma hangok – minden csöndes…

Kinyitotta az ajtót, kiment.

A nő ugyanúgy ült, de most már teljesen egyedül a félig lesötétített étteremben. Az asztalokról már szedték le az abroszokat, a pincérek egyre hátrébb szorították, rakták a székeket. A főpincér, frakk nélkül, a kassza előtt állt, majd megjelent a tulajdonos – elegáns, raccsoló lengyel, színes zsebkendővel az oldalzsebében, és fütyörészve lapozgatta a számlakönyvet. Az pedig csak ül tovább. Elmehetett volna, de nem tudott. Helyesebben, a férfi nem tudta elengedni: még majd mond neki valamit, valamire még emlékeztetni fogja. Micsoda csodálatos, könnyed, lebegő szépség van az arcán, mennyire érthetetlen ez az egész – a szemei, az ujjai, a hangja, és azt mondta: „Ahlesztisev.” Ki lehet ez az Ahlesztisev? Lehet, hogy ugyanaz, aki tizennyolcban… És most halottaiból föltámadt, és ma, itt, így összehozta őket…

Tánya elé tette a számlát.

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam – mondta – , Bologovszkij főhadnagy.

A nő kiterítette a papírt az asztalon, leszorította, s felnézett.

– Nagyon örülök.

A férfi a kasszához futott, felváltotta a pénzt, visszajött.

– Micsoda különös megismerkedés! Régen méltóztatott eljönni?

(Így-így, csak valahogy még sikerüljön ott-tartani – hisz annyira szeretné tudni, tíz – tizenöt, vagy még több esztendő óta csavarog egyedül a világban.)

– Ó, régen!

Leszedte az asztalról az aprót, hagyott borravalót. A férfi fagyos mosollyal intett fejével, valakinek jelt adott, kartonpapírra emlékeztető arccal sietve összekaparta a pénzt, s valami hálafélét rebegett.

– Engedje meg – és meghajolt, fejét behúzta vállai közé, háta keskeny és kerek lett – , megengedi, hogy elkísérjem? Bologovszkij főhadnagy. Ne vegye tolakodásnak!

– De elengedik?

– Pillanat!…

A nő most vette észre, hogy már régen el kellett volna mennie; felnyitotta és visszarakta púderes dobozát, kezébe vette a tükröt. A bor és az étel kimelegítette.

A férfi életét már ismerte. Házassága történetét lerövidítette, dagályosabban beszélt férjezett lányáról, aki Bulgáriában élt, és aki családjával vissza akart apjához térni, de valahogy nem ment a dolog. Egy óra leforgása alatt kibeszélték az életet, közben egy éjszakai orosz kávéházban, valahol Párizs tizenötödik kerületében, melyet nagyon jól ismert, anilinlikőrt ittak. Szíve hangosan dobogott, kezei (a sietségben elfelejtette megmosni) remegtek a cigarettás dobozon, ahogy az asztalon viszonylagos rendet próbált tenni: ez itt az ő pohara, ez itt az enyém, cigaretta és gyufa, ez itt az ő kesztyűje – fekete, meleg, illatos – ez a fehér, meleg, illatos keze. Előtte ott ül egy nő, de nemigen emlékszik, hogyan történt mindez, összeivott minden vackot, lábai mint két csizma, mint két lábszárvédő, úgy hevernek az asztal alatt, és szörnyű sírhatnékja van… Ez bizony – az öregség. Semmi szín alatt nem mondja meg neki, hány éves, hadd gondolkodjon – negyvenöt, vagy gondolja azt, hogy ötven. Gondoljon, amit akar!

A férfi nézi a mellét, a kezeit, de alig néz az arcára; most egész felvidult. De csak emlékezz vissza, mi minden volt az életedben! Emlékezem, de mire is? Ja, igen, az ingatag, ostoba, szánalmas múltamra.

– Hát ilyen estém, már engedje meg, hogy bevalljam önnek, még nem volt. Nem, ilyen estém nem volt. És ezt ne csak bóknak tekintse!

– És ha még bóknak is tekintem – mondja Tánya. – A nők szeretik, ha bókolnak nekik. Ön, mint férfi, bizonyára megérti.

Ő is iszik. És amikor éjfél körül a férfi bevallja, hogy megéhezett, a nő is vodkát és ennivalót rendel, csupán csak azért, hogy megihassa a maga három poharát. Szeme körül két széles, sötét csík rajzolódik, a szája a vodkától megizzad és valahogy megduzzad. „Mit akar ez itt tőlem? – teszi fel magának a kérdést részeg álmában. – Törvényes férj, első szerető vagy papucs akar lenni? És ha egyenesen rákérdeznék?”

Ettől a gondolattól rikácsoló, síró nevetési roham fogja el, feje lekókad, mindkét kezével arcába kapaszkodik, nehogy az asztalra bukjon.

Önuralmának ilyen hirtelen és váratlan elvesztése rémületet és gyöngédséget váltott ki a férfiban, aki nézte, milyen nehezen lélegzik, megragadja a poharat, s fehér, egyforma ujjaival összeroppantja azt.

– Az istenért, Tatyjána Arkagyevna – kiált fel a férfi, és arcát kiveri a veríték -, megvághatja magát.

A nő kezeire és ruhájára üvegszilánkok szóródnak, a férfi nem szól semmit, de az asztal alatt összeszorítja öklét, feje zúg, szívét tűz égeti, ül, néz, boldogság tölti el, s mindennek a nő az oka, ő már semmire nem emlékszik, megpróbál nem lé-legezni, nem pislogni, és a gyönyör homályában most minden egyszerre részeg, tiszta, vidám és szomorú.

A nő levertséget érzett. A kocsmát, benne a pult mögött álló volt kormányzóval, faggyú és dohány szaga töltötte be. A drótszálra font papírtulipán, melyet Bologovszkij ide-oda rakosgatott, mert nem tudta, hová, mi mellé tegye, állandóan az arcába akadt. A falról valamilyen gitározó matador fényképe nézett le. Mindez, és hozzá a társaságában ülő ember, akinek kikeményített mellén piros poloska mászott, olyan bukást, le-számolást, a végzethez vezető olyan gyors utat jelzett, hogy csodálkozásába fájdalom és szörnyűség vegyült: milyen kegyetlenül és hirtelen számol le vele élete.

”Ha megpróbál megcsókolni, megpofozom” – döntötte el magában. A férfi azonban egyik nagy és erős kezével a nő mindkét kezét megszorította, az éjszakai taxiban átölelte, összepréselte, durva ajkaival ajkaira, kemény arcával az arcához tapadt. És a következő percben már a maga iránt érzett sajnálata és gyöngédsége maga alá gyűrte – hová meneküljön? Miért? Istenem, de szomorú is minden ezen a világon… A sötétben látni akarta a férfi szemét, inkább megszokásból, semmint kíváncsiságból. Azok a most még idegen szemek fémes könnycseppenként csillogtak, ritkás hajzata (levette a sapkáját) vasszerűnek tűntek.

Csöndben felment vele a szobába, ahol rendetlenség volt, ahol a mennyezeten csupasz lámpa világított, az ablakot kartonfüggöny takarta el, durván és mohón lökdöste, kapaszkodott, elesett (a nő még próbált védekezni, mintha valamin gondolkodna). A férfi pedig nem érte el, amit akart. Szörnyen kifáradva, megittasulva a nő meleg testétől, fejét a párnába fúrva, nehéz álomba merült.

II

Zilált hajzattal, összegyűrt kék blúzban, szétmázolt fekete festékkel szemei körül, feküdt az ágyban, régi, orosz, ezüst karkötőjét csaknem fél karjáig felhúzva.

A férfi, nagykabátban, az ablaknál állt. Túl az ablakon, a három méter széles udvar, nedves és sötét, keskeny városi szurdok.

Esőre állt az idő. Fent csak ablakokat látott, és bármenynyire nézett is fölfelé, nem látta az eget. Valahonnan felülről füst gomolygott, és beterítette a szurdokot. Rekedt hangon, szótagolva dünnyögte:

„Esőcske, esőcske, hagyd abba,
Megyünk Aresztányba”

A nő nem értette az utolsó szót, és ásítva ismételte:

„… megyünk a restaurant-ba”

Mintha felnevetett volna, a férfi körülnézett, meglátta őt, hozzálépett, s megcsókolta a fején. Vörös haja dermedten meredezett, a színét is elvesztette, a választék tövében sötét színű volt és őszülő.

– Kérlek, ne nyafogj már – mondta neki a nő, s kezét mint valami súlyt emelte fel a földről. – Miért sírsz megint?

Pedig nem sírt, hanem figyelte a nő arcát, várta, mikor néz föl, hogy rámosolyoghasson.

– Mindig úgy nézel ki, mint aki sírni szeretne. A szemhéjad piros, a szemeddel valami baj van. És az orrodon, ott, egy könnycsepp – kemény fényű, mint a vas. Mosolyogjál már, az ördögbe is, vagy nem vagy vidám kedvedben?

Még egyszer óvatosan megsimogatta a fejét, s a választéknál belecsókolt a hajába.

– A fogak nem valók mosolygásra – mondta, és minden erejét összeszedve felnevetett.

És igaz is: miért olyan szívszorítóan szomorú ránézni? Mi bántja? Hiszen amiről az első estén még csak álmodni sem mert, most megtörtént: vele volt a nő, a teste, a meleg teste ott volt vele, volt egy nője, saját nője, nem olyan, mint amilyen bármely másik férfinak lehetett volna. Valami olyanra emlékeztette, ami hajdan valóság volt, hasonló egy álomhoz, néha (istenem, bárcsak tudná!) az illata, kezének forró érintése a tarkóján az anyjára emlékeztette. Tizenegy órakor beállt dolgozni, négy órakor hazajött, hat órakor megint elment, és éjszaka volt, amikor hazaért. És a nő ott volt mindig, elkísérte és várta őt. És ott volt mellette az ágyban, melegítette, ő pedig nem tudott aludni annak tudatától, hogy a nő vele van, mintha valahonnan jött volna vissza hozzá, s hozta volna magával mindazt, amit elveszített.

– Meg tudod érteni, édes, kicsi Tászenykám, nekem olyan jó, hogy nem is tudom, mennyire. És mégis valami miatt szomorú vagyok… Egyre azon gondolkodom, miért. Tudod, azelőtt gyakran elgondolkodtam: ki vagyok én? Miért élek?… De most már elmúlt, többé nem is gondolok rá.

– Most filozofáltál.

– Igen. Ilyen pofával filozofáltam. És most már semmi más kívánságom nincs is.

– Hála istennek! – és zavaros emlékezete visszahozta azt a napot, amikor az étteremben ő maga is, egyedül, filozofálgatott.

– Most pedig megyek – ezt mindig elmondta, mintha búcsúzni akart volna tőle. – Ideje mennem.

Felkelt, magára vett egy rövid pongyolát, derékban összehúzta, és mezítláb várta, hogy elmenjen.

Azután keresztbe feküdt a rendetlen ágyon, és elkezdte olvasni a tegnapi újságot.

Korábban sohasem került újság a kezébe. Az előfordult, hogy a férfi a saját újságját adta oda – de ő félredobta, ki sem nyitotta; érdektelenek voltak számára az olyan emberek, akiket nem ismert, és akiket soha nem is fog megismerni. De úgy egy hónapja is van már – mikor Bologovszkij átköltözött hozzá (és egyre gyakrabban esett szó holmi papírokról, melyeket valahol le kellett adni ahhoz, hogy végül templomban is meg-esküdhessenek), tehát amióta együtt voltak, kedvet kapott a bűnügyi történetekhez, melyekről részletesen, jóízűen, különös írói felkészültséggel meséltek, és amelyek végén mindig vagy vérrel átitatott lepedő, vagy valamilyen gyanús holmiba csomagolt, érdessé vált törölköző bukkant elő – de mindenképpen büdös és szemérmetlen tárgy, ami magával ragadta képzeletét.

És voltak drámák, olyanok, mintha bikát trancsíroztak volna fel egy húsboltban. Voltak másmilyenek – amikor éjjel a felpüffedt test zajtalanul a vízbe esik. Máskor valamilyen kosarat küldtek ismeretlen címzettnek. Az emberek revolvert, konyhakést, feszítővasat használtak. De a legizgalmasabb, legszörnyűbb bűnöket a hazugság illette: átmenet az aritmetikából az algebrába. Amikor nem csak arról volt szó, hogy megsemmisítsenek vagy magukat megsemmisítsék, de félrevezetni az egész világot – még akkor is, ha ezért az életével fizet is az ember. Itt ez a nő: féltékeny volt a szeretője lányára, megmérgezte annak feleségét. Kény-szermunkára ítélték, aztán a férfit cinkossággal gyanúsították, kiderült még valami (ó, ez a „valami”, ami mindegyikőnk mögött ott leselkedik), és a szeretőt kivégzik. Hát nem algebra az egész? Vagy még egy: a feleség a férje szeme láttára agyonlövi magát, de még a rendőrfelügyelő fülébe tudja súgni, hogy nem ő, hanem a férje lőtte le azért, hogy megszabaduljon tőle. És megint ott van az a „valami”, és a férjet kényszermunkára viszik. És az már nem fontos, a nő meghal-e vagy életben marad. A fontos az, hogy vannak a világon dolgok, melyeknek érdemes valódi árukat kifizetni.

Jó, hogy az ilyen olvasmányok közben elszáll az idő és az unalom. Tánya feküdt, és lusta gondolatok forogtak a fejében arról, mennyire pontosan, maradéktalanul és hitelt érdemlően tudná ő ezt megtenni: agyonlőni saját magát. Agyonlőni magát, mert nem „kedvére történt”, és a hajgyökerek már őszülnek, és Bolgovszkij szegény, unalmas és öreg, másik meg nincs, és nem lát semmit maga előtt; feküdt hanyatt, mezítelen, hideg lábait lógatva, kezeit széttárva, szőrtelen hónalját felfedve. De ki a bűnös mindezért? Kire mutathatna rá? Eh! hát nem mindegy? Nem igazságosságra szerződött… Csak semmi kockázat – hiszen lehet, nem is lesz ott rendőrfelügyelő, aki hajlandó lesz majd halála előtti hazugságát végighallgatni. (Pap meg biztosan nem lesz… Pedig milyen jó lenne épp a halál előtti utolsó gyónásban egyszer s mindenkorra kihazudnia magát az embernek.). Nem lehet kockáztatni. Mindent saját elképzelése szerint fog megtervezni, s mint anya a gyermekét, ő Bologovszkijt fogja sorsára előkészíteni.

Mára elég. Felöltözött (lyukas és régi piros ruhájába, amely valamiért nagyon tetszett neki), és elindult Guljához. Ott azonban ismét változás történt: Gulja reggelente egy gazdag kislányt visz sétálni, kap érte ennyi és ennyi frankot és reggelit.

A cica közben megnőtt, tarka színre váltott, vakaródzik, járkál az asztalon, Gulina párnáin alszik. A szobában mindenütt a macska szaga terjeng émelyítőn – fanyarul, nem pedig Gulja erős, denaturáltszeszre emlékeztető illatszere.

Gulja hatalmas tenyerével támasztja sápadt, hajdanán szép, kövér, most betegesen felpüffedt arcát. Alacsony homloka alatt ökörszemek pislognak. Térdeit szélesre tárta, és széttaposott papucsaiban két nagy, vastag lába, kiálló csontokkal úgy állnak Tányina előtt, mint két mozdulatlan, élettelen tárgy. Gulja kezében olcsó szipóka, benne elhamvadt cigarettavég. És mély, szinte férfi hangon beszél.

– Ma – pincér, de holnap már belérúgnak, fillér nélkül marad, s mehet a munkanélküliek padjára. Követelj tőle valamit.

– Féltékeny minden kutyára.

– A saját szemszögéből igaza is van. Te az utolsó kutyát sem veted meg.

Tányka dallamosan elkacagja magát. Ezek szerint Gulja „nagyszerelmesnek” tartja őt. Arról is szó esett, hogy Nágyka és Táta nem „nagyszerelmesek”; Tánya számára kellemes volt ezt hallani.

– Pénze nincs, de sokat filozofál. Meg kicsit öregecske is hozzám. Érted, ugye?

– Már hogyne! Ilyen egy kutyafajzat. És még féltékeny is!

Tányka rágyújt.

– Tegnap azt mondta: megöljelek vagy feleségül vegyelek?

– És ezt mire fel?

– Csak úgy. Hisztérikus.

Gulja kinyújtja lábait.

– Azt kérdezi, mi végből élünk mi, te is meg én is, meg a többi ember is.

– Dehát kicsoda ő, Lev Tolsztoj, vagy mi? Mondd neki azt, hogy ő azért él, hogy megkapja a borravalóját.

Tányka megint kacag.

– S mi van akkor – kérdezi nevetve, s nem bírja levenni tekintetét Gulja lábáról -, ha tényleg megöl?

Gulja arcát hirtelen az asztalon nyújtózkodó macskára hajtja.

– De miért tenne ilyet?

– Ó, hát mindennek kell, hogy oka legyen? Unalomból

S már másról kezdenek beszélni: hogyan alakítsák át a tavalyi kalapot, Hágykáról, Gulin részeg szeretőjéről, egy biztos módról… Sötétedik, esik az eső, Gulina háztetőjén a kis ablakon át látják két lila-kék utca kereszteződését, a villamos málna színű csillagszikrát vet, az aszfaltot úgy elöntötte a víz, nem tudni, hol van a fenn és hol a lenn.

Múltak a napok, mintha valaki kártyákat osztana, ugyan-olyan lapokat, amelyekből valamikor Ella Martinovna jósolt, mint amilyenekkel mostanában néha-néha Tánya és Gulja játszottak, amikor már nem volt miről beszélgetniük. Kedd, szerda, megint elmúlt egy hét, aztán egy másik; megint egy csütörtök, és már itt a szombat. Amikor Tánya elmegy otthonról, szeretne felkiáltani, „ilyen már volt egyszer”, aztán hazamegy, felkapcsolja a lámpát, és várja Bologovszkijt. Unja már, de egyedül még unalmasabb. „Az én Tászenykám – mondja olykor-olykor -, enyém vagy, az enyém. Az Isten küldött nekem. Hát mondd, kedveském, nem véletlen, nem a véletlen rendezte, hogy épp akkor tértél be az éttermünkbe? És hogy szeretsz jókat enni. Még a hímzéssel összekuporgatott utolsó pénzecskédet is pulykahúsra adod ki. Várj csak, aranyoskám, hozok én neked még ebben a hónapban igazi szemes, fekete ikrát.”

Az mézes-mázos hunyorítással felel. A férfi megcsókolja, aztán a spanyolfal mögött vetkőzni kezd, s közben arról mesél, ma ki mit rendelt, és mennyit hagyott. Az asszony csak hallgatja, hallgatja, és mozdulatlanul elalszik. A férfi fél, hogy felébreszti, s óvatosan fekszik mellé. A szobában áll a cigarettafüst, a levegő fullasztó, tőle, az asszonytól, az ő asszonyától szaglik minden. Asszonya van. Milyen csodálatos, és milyen borzalmas. Meg kell írnia a lányának, hogy nősülni készül. Tánya előtt eltitkolta, hogy a lányának van egy fia, hogy unokája van. Négy éves. Majd nagyot csodálkozik! Hogy nekik, ott? Egyébként nem minden mindegy? A lényeg – ő. Csak fel ne ébressze…

Lassan (de a nyakcsigolyái mégis megroppantak) odafordult felé, és hirtelen észrevette arcán a csillogást – ugyanazt a csillogást, amit a mosdó akasztója, a szekrény zárja is visszatükrözött: valószínűleg az ablakon beeső fény csillogása volt. A nő szemei nyitva voltak, nézett ott, mellette. „Tászenyka”- suttogta, mintha valamitől megijedt volna. Nem felelt, és ettől még szörnyűbb lett minden. Erősen megölelte a vállát – az meleg, élő volt, „Mi van veled?”

– Ál.Mat.Lanság – mormolta tagoltan, s ez olyan volt, mintha valaki más szólt volna helyette.

A férfi nem szólt, csak csöndben hallgatózott. Lélegzik. Vajon mond még valamit? Odafordul-e hozzá?

– Gondolkodtál-e már valaha is azon, mi az én életem? – kérdezte, és mindkét kezét a mellére tette. – Gondolkodtál valamikor azon, miért van mindez?

Belső remegést érzett, hasogató fájdalmat a torka és a szíve között, és az izgalomtól egy pillanatra megsüketült – néhány másodpercnek kellett eltelnie, hogy ismét hallja a hangját.

– …elviselhetetlen. Érted, elviselhetetlen!? A majonézes homár helyett akkor revolvert kellett volna vásárolni. Láttad a rojtos köpenyemet? Semmit nem kérdeztél, gondoltad: a férjéé. De szánalmas is ez az egész! Krisztusra kérlek, eressz el engem!

A férfi odaült, ő pedig a sötétben látta, valami miatt kezével a koponyájához nyúlt, s keskeny, ferde vállai már ismét mozdulatlanok voltak.

– Én nem tartalak vissza… Várj, nem igaz, kapaszkodom, saját magamba kapaszkodom. Te vagy számomra az utolsó remény. Van egy unokám, Vologya, Lidocska fia. Hová menjek, Tászenyka? Mit akarsz tőlem, mit csináljak érted? Mit akarsz? Lehet, gyereket szeretnél? Tudod, minden nő…

Nehéz testével felkelt, odaült mellé. Hirtelen egyetlen szót sem bírt kiejteni, azután végigdőlt az ágyon, és zokogástól elcsukló hangon mondta:

– Én – magamról beszélek, de te, te miről? Mindent meg-teszek azért, hogy ne legyen, te meg csak kérdezgetsz! Ó, Istenem, ennyire nem érted? Hogy fog rajtam Gulja nevetni!

A könnyei, a sötétség, a nyomasztó hőség, a szentjánosbogarakként tárgyról tárgyra ugráló fénypontok, de főleg a könnyei, mindazt összekuszálták benne, ami világosnak tűnt. Lámpát gyújtott.

– Mit szeretnél?… Mondd, mit? Tászenyka…

Az azonban a sírásban elvesztette gondolatai fonalát, már ő sem emlékezett, honnan és miért indult el ez a beszélgetés, a zokogás. Dehát nem erről álmodott az utóbbi években: vele volt egy férfi, aki kész volt szeretni őt, egész életében gondoskodni róla. És egész nap nyugodtan sétálgathat, átalakíthatja régi ruháit, kártyázhat. A maga és a férfi iránt érzett utálata összetörte a lelkét. Nem tudta, mi az, hogy élet, csak annyit érzett, hogy ez nem az. S elszálltak az évek, és most hová mehet zavaros gondolataival, elunt szívével, ráncos mellével, elcsúfult arcával? Ki szedi fel, ki mutatja meg neki az utat, hogy mit csináljon? Az nem lehet, hogy az életben mindennek olyan nyomorúságosnak, olyan keserűnek kell lennie…

– Nem engedlek el. Szeretlek, és itt tartalak. Visszatartalak – ismételgette, és a mennyezeten égett a lámpa, és olyan ferde volt a válla, s az ing nyílásán áttetszett ezüstös-szürke melle.

– Oltsd el a lámpát – mondta csendesen. – Ideje lefeküdni. És gyorsan el is aludt.

Az éjszaka hosszú volt, és folyt, mint csendes folyó, melynek mintha nem is lenne vége, és amelynek sohasem volt kezdete. Tányával töltött életének ezekben a hónapjaiban Bologovszkij most először idézte föl zaklatottan és szomorúan előző életét, és hirtelen kételkedni kezdett abban, hogy ez a nő boldoggá tudja tenni. Tudta, hogy ezekben a visszaemlékezéseiben megközelítőleg minden ugyanolyan rendszer szerint történt, mint akárki másnál: a gyermekkor tisztasága, az ifjúkori botlások, a hazája sorsával kapcsolatban reá nehezedő súly, az otthon, a család elvesztése, felesége halála, lánya házassága. Tíz évnyi pincérsors, közben két, nem, három nő; egy már nem fiatal rokonnő; megboldogult feleségének barátnője, akivel össze akarták házasítani, egy francia nő, akivel újév előtt az egyik sugárúton találkozott – melyiken is? A Harminckettediken, a Harmincnegyediken?

Akkoriban ivott. Nem volt az egy vidám periódusa az életének, csakúgy, ahogyan az másokkal is előfordul. Lóversenyeken játszott, ivott. A lánya pénzt küldött neki jegyre, a jegy árát is elitta. Utána ez abbamaradt, és olyan fáradtság kerítette hatalmába, hogy éjszakánként nem tudott elaludni, összetörte a hátát, a vállát. Különös, ez a dülöngélés a tányérokkal. De sokan irigyelték.

És ekkor megjelent ő. Egész egyszerűen már képtelen volt visszaidézni azt a többire nem hasonló estét: a nő csak ült az asztalnál, kávéját kavargatta, azután szemben ültek egy-mással, meg volt valami papírtulipán, ami szintén a gyermek-korára emlékeztette. Azután jobb melle alatt kibukkant egy fehér borsószem – gyermekkori tályog nyoma – és két dús, finom ér puha és erős térde alatt. Dehát mi ez az egész?

Erre kellettek ezek az évek, az előzőek is, a mostaniak is. Minden beteljesedett, minden megtérült. Talán több is, mint amennyi az ígéret volt. Aggódott és szomorú volt. Miért? Ott feküdt mellette, álmodott, ő pedig aggódva és szomorúan emlékezett – emlékezett a nélküle élt életre, és amikor gondolatban hidat emelt a ma éjszaka fölé, mely folyóként áradt múltból a jövőbe, akkor sehogy sem tudta Tányát maga mellett látni, hanem egyedül csak önmagát, teljesen egyedül, még inkább egyedül, mint azelőtt. Miért? Valószínűleg, mert nem volt képzelőereje.

Reggel, és megint reggel, és megint egy új reggel, a tegnapi már nincs, és talán nem is volt. Lehet, hogy csak egy és ugyanazon reggel van, amely ismétlődik, egyszer, még egy-szer, és még sokszor. Tánya énekel: a spirituszfőzőn ugrándozik a lepattogzott zománcú kék kávéfőző, és ugyanaz a gondolat szabályozza Tánya lélegzetét. Egyetlen egy gondolat.

Amikor Bologovszkij két ócska kosárral megjelent előtte, éppen csak ránézett az undorító cuccokra, mindenféle relikviákra, régi ruhákra meg Kuprin zsírfoltokkal tarkított kötetére. A sok limlom között azonban megcsillant valami; valami, amire (ekkor már) nagy szüksége volt, és elhatározta, megnézi, az-e.

„Na, úgy látom, mennem kell!” – mondta megint a férfi, mint ahogy az óra üt, és amikor már elhalt lépteinek koppanása, felnyitotta az első kosarat, de abban ócska, keményített, nagyon piszkos gallérokon kívül semmi sem volt. Ellenben a másik kosár csaknem tele volt. Tánya leült egy székre, pongyoláját körbetekerte egy kendővel, és feje, keze eltűnt a kosár fedele alatt.

Hogy ott mi minden volt! Elnyűtt nadrágtartók, vagy két tucatnyi feketére rozsdásodott zsilettpenge, üres tölténypatronok, üveg nélküli olajlámpa, ceruzák, rongyok, halom zokni, akkora lyukakkal, hogy átmegy rajta az öklöd, leégett templomi gyertyák, Szent György-szalag – tiszta új, mintegy másfél méteres, selyempapírba göngyölt tiszti kereszt tokban, nagy terjedelmű, a hajtásokban megkopott, pecsétes kartondoboz, a zoknik közé szórt levelek. A kosár sarkában pedig, igen – ott volt az, amit már mintha látott volna (most már emlékezett is rá, hogy azt mondta: „Nem, nem az enyém, de kiválóan lehet vele lőni”), becsavarva egy darab bucharai ragadós selyemsálba (málnabokrokkal benőtt mezőn kék és sárga „szemek”) – ott lapult egy kicsi, nehéz, torkolatával a kosár sarka felé néző, régóta orosz kézhez szokott browning.

Így, sállal együtt kivette, de a sál úgy rikított, hogy az egészet mindenestől újságba tekerte – egy tegnapi, futólag átolvasott újságba – , és amikor a csomagot a fehérneműje alá dugta, arra gondolt, immár kezd az egyik nőre hasonlítani, akiről tegnap olvasott, akinek a fényképe…

Volt egy terve. Mint egy hadvezérnek, mint egy utazónak és gonosztevőnek, neki is volt egy saját terve. Az utóbbi napokban, amikor egyedül maradt otthon, akkor gondolta ki, de nem csak agyával, de egész bensőjével. Minél többet gondolkodott, annál erősebb késztetést érzett az ivásra, s ilyenkor odament a mosdókagylóhoz, és a csapból ivott. Most még akkor két dolgot kellett tennie: egy levelet írni, egyetlen egyet, teljesen mindegy kinek, akár Bjelovának – ő egy akkurátus nő, minden bizonnyal megőrzi, valamint még egyszer elmenni Guljához, és annyit mondani neki: rossz előérzetem van, félek…

Nem, volt még egy harmadik feladat is, a legfontosabb: értesíteni a szálloda tulajdonosnőjét, azaz nyugtalanságot ébreszteni benne. „Ó, felügyelő úr, én már akkor gondoltam, az a vadállat meg fogja ölni. Olyan szelíden nézett rám, amikor azt mondta: igen, holnap este föltétlen megnézzük azt az érdekes filmet (a mozi itt van, velünk szemben, felügyelő úr, hetente egyszer járunk oda, és minden lakónk jár moziba), elmegyünk, föltétlen, mondta szegény orosz asszonyka, ha ugyan még életben leszünk.”

De miért, minek kell neki élnie? Mi célból élt a nővére, Lilka, aki ott száradt el az exportirodájában? vagy apja, aki paralízisben múlt ki? Egyáltalán, létezett valaha is az az ország, ahol férjhez ment, ahol Alekszej Ivanoviccsal élt, és akit megcsalt? Semmi olyan nem történt azokban az években, amit sajnálnia kellene, amit szeretnie kellene, mindig úgy érezte, jobb is lehetne, hogy egyszer majd jobb lesz, hogy másoknál gazdagabb, vidámabb, teljesebb az, amit boldogságnak neveznek. S már korábban is, gyermekkorában, abban a másik országban, melyet már rég elfeledett. Azok a nem is annyira ártatlan ravaszságok, a gyötrő hiúság, s tíz éves korától a szennyes álmai. Ne is gondoljunk rá! Eltemetni mindent, mindent! Eltűnni, amilyen gyorsan csak lehet, bosszút állni bárkin, az egész életért, most, azonnal bosszút állni Bologovszkijon, mivel a többiek már elmentek, elfutottak, elrejtőztek a hitvány gazemberek!

Kevés pénzt hagyott neki, nem azért, mert fukar volt, hanem egyszerűen mert nem volt neki. Míg egyedül élt, mindig volt nála pénz, neki elég volt, sőt, néha még maradt is néhány százas, azt a lányának küldte. Most nehezen ment neki, mégis, amikor hazafelé metrózott, a fülledt levegőben, az idegen testek tömegébe és az emberek szagába zsúfolódva, arra gondolt, van valami közös őbenne és abban a verejtékező mosónőben, aki ott, a sarokban magába kuporodva, üdvözült arccal, aléltan ül. Sötét, kellemes illatú állomásokon haladtak át. Néha egy-egy pillanatra észrevette, anélkül, hogy a legkisebb figyelmet fordította volna az elsuhanó vagonokra, a padon görnyedt, ősz hajú, szegény öregasszony ült bottal és tarisznyával, madzaggal összekötött csizmában öregember reszketett, félkezű munkás kenyeret rágcsált. S ilyenkor különös gondolatok törtek utat Bologovszkij fejébe: rémület valaminek a végétől, talán az öregségtől, a jelen pedig, mint valami súly, amit nem képes félresöpörni, ott állt előtte.

Mind állhatatosabban, mind kitartóbban, ő maga sem volt tudatában, a szerelemtől várt segítséget. Nem tudta volna megmondani, pontosan mit követel ettől a nőtől, talán ha megkérdezik, azt felelte volna, mindennel meg van elégedve, de azt nem mondta ki szavakkal, hogy szíve melegséget, még több melegséget, gyöngéd szót vár, egy felé irányuló megértő mozdulatot, és talán még – azt a kereszthímzést, amivel – gondolta – az ő megjelenéséig létezhetett. Valamilyen könnyítését egy, lényegében határtalan kínszenvedéshez hasonlító, nehezen elviselhető örömnek, mellyel mint súlyos lelki terhet, csak szedte, szedte le reszkető boldogságának habját – csókokkal, szavakkal, hangtalan nevetésével.

„Az is lehet – gondolta magában (és ezek a gondolatok általában akkor kerítették hatalmába, amikor hazafelé tartott) – volt valakije a férje után. Hiszen már hat vagy öt éve, hogy meghalt. Eddig nem is mertem ilyenre gondolni, de most minden megváltozott, egyedül élt, nehéz volt neki. No, de mi közöm hozzá! És ha még most is megcsal? Nem, az nem lehet!” Nem volt ő sem féltékeny, sem gyanakvó, szüksége volt a mindennapi étkezésre ahhoz, hogy marcangolhassa önmagát, és reménykedhessen. De hiszen pont ennivaló nem volt. És mindahányszor ugyanazon a lépcsőn megfogta a bejárati ajtó kilincsét, összeszorult a szíve a bizonytalanságtól, hogy minden úgy van, ahogy lenni szokott; félt a bizonyosságtól, hogy minden kihűlt, hogy egyáltalán nincs is semmijük. És amikor a magányos ajtó csikordulására rászánta magát, hogy belépjen, nem teljesen egyenes lábaival ugrált fel a lépcsőfokokon csak azért, hogy megbizonyosodjék, Tánya még mindig létezik.

Tánya teljesen levetkőzve ült egy széken a szoba közepén, várva, mikor szárad meg kezének és lábának vörös lakkal befestett tíz – tíz vörös ujja. Nagyon fehér volt, és nagy, kerek hasa és csípője aszerint változtatták alakjukat, ahogyan éppen ült. A testén szőrzet szinte egyáltalán nem volt – bizonyította ezt az is, hogy nem volt szemöldöke. Kinyújtott lábakkal és széttárt karokkal várt, arcán azzal a kifejezéssel, amit még ő maga sem látott sohasem, de amit mások láttak – eltompult és megöregedett.

– Itt volt valaki – mondta a férfi, aki a levegőben idegen-szagot érzett. A hamutartó tele volt csikkekkel.

– Gulja volt itt – felelte mozdulatlanul az asszony.

– Mire fel?

– Ideges volt, hát felugrott hozzám.

A férfi vetkőzni kezdett.

– Mitől volt ideges?

– Miattam idegeskedett. A kettőnk élete nyugtalanítja.

A férfi levette a kabátját, sapkáját, zakóját, cipőjéből kirántotta fáradtságtól megmerevedett lábait, az asztalhoz ült, nézte a mozdulatlan, meztelen asszonyt, aki most kicsit jobbra lejjebb csúszott a széken, nézte nehéz mellét, retekre emlékeztető húsz rikító körmét.

„Te vagy az? Te, saját magad? – kérdezte óvatosan magától. – Istenem, dehát ki vagy te? Miért vagy így, meztelenül? Takarózz be, az isten szerelmére, könyörgök, takarózz már be! – mindezt csak magával beszélte meg, ugyanakkor érezte, elveszti beszédkészségét, mintha hangja és nyelve lebénulna. Nem szólni, csak hallgatni! Hallgatni kell! Szájával különös dolog történt, mintha borotvával átvágták volna, s most összeszorítják, szőrös kezét az asztal hosszában kinyújtotta, és Bologovszkij várta, mikor áll fel ez a nő, és takarja el meztelenségét.

Az végül felállt, megkereste papucsát, s elkezdett öltözködni, ott, két lépésre tőle, aki nem találta furcsának, hogy olyan közel van hozzá, olyan elérhető távolságban, ő pedig még csak ránézni sem akar.

– Gulja nyugtalan miattam, Belova is, a lenti tulajdonosnő meg ahányszor csak meglát, azt monfja: „Dieu merci!”, de az arcán látom, hogy ha gombamérgezésben vagy romlott haltól elpatkolnék, téged gyanúsítanának, hogy megmérgeztél – kacagott, ahogy fakó rózsaszínes-lilás színű fűzőjét összehúzta. – Na, most meg miért hallgatsz? Ha meghalok, majd tudni fogod… Beszélj már! Ó, de elegem van, mindenből de elegem van… Minden – lyukas… – és biztosítótűvel összekapcsolta melltartóját. – … és lóg a hajam, a púderem is elfogyott… De szólj már te is valamit! – és egyik lábán harisnyával, megdermedt, dühösen nézett Bologovszkijra – , ha már velem élsz, beszélj, ne hallgass!…. Miért élsz? Egyáltalán, miért élsz te? S miért velem? Hallod, vagy nem, amit kérdezek? – kiáltotta sírva.

Ujjai megremegtek, de nem szólt egy szót sem, csak mintha mozdult volna valamitől az arca, és szemei még fémesebben villantak.

– És én még azt hittem, ezzel az emberrel valahogy…, valahogy…. – mormogta, s elkeseredettségében két kézzel ragadta meg haját. – Hát nem érted, hogy csak dühödt méreg kapcsol hozzád? Ez, és semmi más! Miért etetsz már három hónapja? Miért alszol velem? De most mindjárt agyonlövöm magam, téged pedig a rendőrség elfog, de előtte még meg-nyomom a csengőt… kiabálni fogok…

Felugrott, de a férfi is felpattant, és elállta az útját.

Hová akart szaladni? Őhozzá biztosan nem. Nem is a csengőhöz, ami az ágy fejénél volt. A szekrényhez. De még most sem tudott úrrá lenni némaságán, egyetlen szót sem tudott kiejteni. Egyáltalán, mire voltak szavai? Gyöngédségre? Veszekedésre?

A nő megállt az ajtónál, félig mezítelenül, kezében harisnyájával, s míg ő gyorsan felhúzta az asztal alá dobott cipőit, míg magára vette zakóját és kabátját – mindezt szó nélkül – , a nő csak állt a szekrénynél, s úgy tűnt, nincs ereje megtenni, amit akar. Arca most szörnyű volt: még négy, három… két másodperc; nem, nem azt csinálja, ami oly szörnyűnek és könnyűnek tűnt neki. Egy másodperc. Nem bontotta ki a buharai sálat… csak jusson el a csengőig; a sálon keresztül – bele a gyomromba, a meleg, puha gyomromba, és kiáltani, összekiabálni az egész házat. (Amaz pedig már szalad lefelé a lépcsőn). Mi történt? „Agyonlőtte magát””- mondja a szembejövőknek – , csak nézzék meg, még a kezében a revolver” –„Nem igaz, le van tartóztatva”- válaszolják neki. – Ha ő maga lőtt volna, nem csöngetett volna, nem kiabált volna segítségért, nem erősítgette volna a múlt héten mindenkinek, hogy fél magától. Maga ölte meg!”- “De hiszen már a lövés előtt rohantam lefelé a lépcsőn, kérdezze meg a szomszédokat!” És valaki (eskü alatt!) vallja, hogy előbb volt a lövés, és utána a léptek zaja a lépcső-pihenőn; egy másik (szintén eskü alatt!), hogy először hallotta a lépéseket, és utána a lövést…

Már messze volt, azaz már az utcán volt, a nő pedig mozdulatlanul állt a szekrénynél, és ahelyett, hogy arra gondolna, mi akadályozta meg tettének elkövetésében, mellékes dolgokra gondolt; hány óra lehet? Ni, egy pókháló lóg a mennyezetről. És az ott mi? Hogy nevezik ezt a fajta lelki betegséget? Mánia. Valamilyen mánia. Limfo…, litománia. Nem, ez nem én vagyok! Mitománia, a mítosz szóból. Kitaláltam egy olyan történetet, amelyért, ha leírtam volna, valamelyik lap fizetett volna. Kitaláltam… Istenem, de hol van ő? Istenem, hiszen eldobott engem!

Hat óra. A kasszánál kislámpa áll zöld búrával. Hét férfi, egyazon fehér színű rövid kabátban csöndben teríti az asztalokat. A konyhából és a jégszekrényből csöndes surrogással emeli ki egy gép az előételeket, hozzák a szilvával díszített „tarte maison”-t. Valaki a poharakat törölgeti, lefelé fordítva hordja szét őket… És Bologovszkij az akvárium fényében ide-oda szaladgál, válogatja a nehéz újezüst villákat. Negyed nyolckor elkezd forogni a bejárati ajtó, jönnek az első vendégek, aztán a többi. Először a terem négy sarkában lévő helyeket foglalták el, majd a középen lévőket. Fény, hangok. Forró tálak úsznak a levegőben, valahová kis, jegelt pezsgős vödröt tolnak, a saslikot hosszú nyárson hordják ki… A terem lassan megtelik. Nyolc óra. Nincs egyetlen szabad hely sem. A láthatatlan zenekar fortissimót játszik, majd a mozgás, a hangok lassan elcsitulnak, mind kevesebb ember marad, fogynak a tányérok és poharak (talpukkal lefelé), szedik össze a szalvétákat, rakják össze a székeket, kialszik az egyik lámpa, azután a második, a harmadik. Az óra tízet mutat, pontosan tízet. Az utcán nyári éj, májusi éj; Párizs olyan, mint mindig. Valahogy minden olyan hihetetlen.

Ment, és gondolkodott, de a gondolatok nehezen jöttek. Csak egyet érzett – undort a meztelensége iránt, a könnyei iránt, és ahogy visszaemlékezett a vele töltött három hónapra, mindennek vagy csaknem mindennek ugyanaz a hangulata volt – a szemérmetlenség, a közönségesség és a hazugság hangulata, nem volt mibe kapaszkodnia, minden olyan csúszós volt, olyan undorító, de legelviselhetetlenebb valami meg-nem-éltnek, saját maga előtti hiábavaló csalásnak a tudata volt; az a nő nem az volt, ő pedig nem ő, ebben a kapcsolatban.

Ment az utcákon, a ködös, nedves estében, észre sem vet-te a mellette elhaladókat. Csak ki a fényekre – elindult, hogy igyon valamit – igen, ez az, a létezésének bizonyítéka! – a szesztől lelke kiterjesztette porlepte szárnyait. Még egyszer pénzét megcsörgette a pult fölött, felhajtott még egy kupicával, hogy érezze, ahogy vállaiban és bordái között szétáramlik a melegség – az a melegség, melyből oly kevés jutott neki. Aztán megint egy utcasarok, lámpa, patika: magas, fehér, piszkos kocsi, amilyenben a jeget szállítják, egy ló. Csak semmi keveredés, kérem szépen – de mit keres itt a tüzérség? A dicsőséges tanintézmény nyikolájevi lovassága… „Nézd csak – mondja, hátra csapva sapkáját és átölelve a világos pej nagyszerű pofáját – no, nézd csak!” És simogatja, és megveregeti az állatot, szájon csókolja, beleszagol a nyugodt orrlikaiból arcába csapó leheletbe. És szagolgatja a lovat, és egymást szagolgatják. „Nahát, megismert, emlékezett rám – mondja Bologovszkij – , nem felejtett el.” És orcájával, egész arcával dörgölőzik hozzá, simogatja.

A kocsis, aki a kávéházba vitte a jégtömböt, most vissza-jön, csöndben fellép a bakra, csöndben felemeli az ostort. És a ló elindul, közönyösen, engedelmesen, otthagyva Bologovszkijt egymagában.

Tánya ott állt a sötétben, pont az ajtó mellett, a falhoz támaszkodva, amikor kinyitotta az ajtót, és belépett; mindkét kezével melléhez szorítva a bucharai sálgombolyagot (hol és mikor látta ő ezt a sálat?)

– Mi van, Tászenyka? Mintha meg akarnál ijeszteni – mondta, és elmosolyodott.

A nő bizalmatlanul elhúzódott tőle.

– Hol voltál?

– Hogyhogy hol voltam: dolgoztam. Pincérkedtem.

Bűzlött a bortól, sapkája félrecsúszott.

– Mondd csak, Tászenyka…

A nő erősen melléhez szorította a sálgombolyagot, a férfi közelebb lépett, szemében soha nem látott mélység csillant meg.

– Mondd csak, ugye nem szeretsz? „Valahogy… vala-hogy…” gondolta… Ó, te! Én nem úgy gondoltam, hogy vala-hogy, hanem úgy, hogy még kimondani is szörnyű.

Egész közel lépett a nőhöz, vállára tette a kezét, és mellével a melléhez tapadt.

– És most kiderül, hiába. Mondd meg nekem, kicsim, milyen vagyok én?

A nő hallgatott. A revolver nyomta a mellét, a férfiét is, de ez nem is vette észre.

– Mondd, mi vagyok én neked, és már el is megyek! Szabad leszel újra. Az ördögbe is, kis csacsi! Nem sikerült – nem kell!

– Itthagysz? – suttogta ijedten, és a selymen keresztül igyekezett megtalálni a revolver ravaszát. A férfi hirtelen ellépett tőle, és jobb kezével megragadta a fegyver csövét.

– Ez meg mi? – kérdezte, ahogy kicsit józanodott, – a nő azonban lassan kezdett hátrafelé dőlni. – Nem, ne veszítsd most el az öntudatodat, tudom, jól tudsz színlelni. Tudom, milyen… ügyesen… – Tehát mi ez? – A nő most megállt, légzése elnehezült, a falnak fordult, arca megmerevedett, elfehéredett, nedves lett. A férfi egyik kezével a kézfejét fogta, a másikkal a browning csövét fordította el, a sál, mint egy zászló, lobogott. – Mi ez? Ez… micsoda? – kérdezte szaggatottan, és ahogy a revolver koppanva a szőnyegre esett, már mindkét kezével megragadta a nő kezeit, ujjaival a húsába mart, erős lélegzetvétellel kényszerítette, hogy lehajoljon, és elvonszolta az ajtótól.

– Kiáltani fogok – kiáltotta a nő, fejét az ágy szélébe verte, és figyelt, nehogy a férfi újra magához vegye a fegyvert.

– Megölni… engem? Meg akartál ölni! – suttogta, s még lejjebb nyomta a fejét, s húzta, vonszolta, és olyan erővel rázta-rángatta, hogy végül a nő jajgatva az ágy és az asztal közé esett.

– Engedj – üvöltött rá a nő, és mint egy nagy hal vergődött, igyekezett kitépni magát a férfi kezei közül, miközben érezte magán az ismerős, nehéz testet. A férfi térdével és mellével lenyomta, kezeit erősen szorítva törte meg.

– Miért? Te aljas, miért? – mormogta, s arcát, mely most egész közel ért a nő arcához, a kidagadt erek hálózata borította el.

– Vicceltem, vicceltem, vicceltem … tem – ismételgette értelmetlenül, s közben igyekezett a férfit ledobni magáról, s fejét ide-oda verte valami keménybe. A férfi könyökével maga felé fordította az arcát, mellével és bal kezével még erősebben szorította le, jobb kezével megragadta fehér, bársonyos torkát, ami tapintásra olyan volt, mint a térde alatt az a pont, amelyet néha megszorított, a lábikra fölött, ott, ahol két ruganyos ér van, és finom bőr, és erő és gyöngeség.

– Jaj, jaj – üvöltött fel a nő, és kimeresztette két szörnyű, fénytelen, világos szemét. – Jaj, jaj, jaj – ez a második kiáltás már nem üvöltés volt – hörgés.

Igen, az a két vastag, erős ér, józanul most már tudta – az a valami kerek, ott, a középpontban és körben – körben – remegő zsír, amit szőrös ujjai körbefonnak. Sokáig szorította, mindaddig, amíg csak érezte, feszül. Nem él? Lehet, hogy még él? Legörgette a párnát az ágyról, az arcára dobta, aztán a másik párnát a mellére, és újra ráfeküdt, nyomta, csak nyomta, nem hitte el, hogy többé már nem fog életre kelni. Most valami megreccsent az ajtón. Várjanak… Bizonyára sietnie kell, ne maradjon rés, mivel roppant szörnyű lenne, ha élőnek látnák – ezekkel a körmökkel, ezekkel a szavakkal, ezekkel a görcsökkel, a múlttal, amit ő nem ismert, a jövővel… De hál’istennek, jövő – nincs…

Fordította Kun Tibor

Nyina Nyikolajevna Berberova (Szentpétervár, 1901 – Philadelphia, USA, 1993) Orosz író- és költőnő, irodalom- és zenekritikus. 1922-től Németországban, Csehszlovákiában, Párizsban emigrációban élt.

Kun Tibor a 2019-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott műfordítója.

Illusztráció: Szamovár az ablakban (pixabay.com)

Cimkék: cédrus, műfordítás, próza

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →

Napút-köszöntők (8.) →

Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →

Széplaki György: Életjel →