Predrag Stepanović: Bolondok románca
A Duna partján, szemben azzal az épülettel, amelyet az őslakosok még harminc évvel a háború után is „Orosz kommandónak” hívtak, ott, ahol megszakad a Felső dunasor házainak láncolata, négy öreg platán hajlik a víz fölé. Alattuk, az árnyékban, négy padon, tavasztól őszig öregek üldögéltek, hajdani, egyedül már csak nekik fontos eseményekről beszélgetve. Mi gyerekek általában csak a meleg nyári napokon jártunk ide, de nem a platánok árnyékába, hanem a kövekkel megerősített meredek partra, az árvizek elleni védekezésre szolgáló betonfal tövébe. Itt fürödtünk és sütkéreztünk, leggyakrabban a betonfal sima tetején fekve, míg valami zsaru meg nem zavart bennünket. Olyankor fölrebbentünk, mint egy madárraj, és szerteszét futottunk, mert a Duna városi partján a fürdés tilos volt. De zsaru mindig kevesebb van, mint gyerek, így soha nem sikerült nekik végleg elzavarniuk és leszoktatniuk bennünket a fürdőzésről a tiltott helyen. Amikor a közvetlen veszély elmúlt, lassan visszaszivárogtunk, és folytattuk, amit addig csináltunk. Unalmunkban mindenfélét kitaláltunk, leggyakrabban egymást ugrattuk, s ha valakire aznap az egész csapat rászállt, annak nem volt maradása. Másnap valaki másra került sor. S ezt kitartóan csináltuk egész nyáron, valami velünk született gyerekes szadizmussal. A padokon üldögélő öregeket nem mertük bosszantani, bár gyakran kísértésbe estünk, mert az ilyen kalandok pillanatok alatt a szüleink tudtára jutottak, s ami utána következett, arról jobb nem beszélni. Ezért jól jött minden alkalom, amikor unaloműzésként valakin kiélhettük magunkat.
Leggyakoribb áldozataink egyike a Csira Maris volt, aki gyakran járt erre, teli szatyrokat cipelve különböző háziasszonyoknak a piacról, vagy vödörszámra vitte a vizet a Dunáról a nagymosáshoz, mert Mohácson akkoriban még nem volt vízvezeték. Nem volt senkinek a cselédje, nem is vette volna föl senki hosszabb időre, hanem ott segített, ahol akadt valami munka a számára, s ezért élelmet, esetleg valami használt ruhát vagy egy kis pénzt kapott. Ebből, úgy látszik, megélt, mert sohasem koldult. Azt beszélték, hogy valami kis vityillóban él a város peremén, én azonban csak az utcákon láttam, amelyeket mindig ugyanabban a fakó blúzban és kopottas szoknyában rótta, és mezítláb. Mindig mezítláb. Így maradt meg az emlékezetemben. Télen nyilván hordott valami lábbelit, de én vagy nem találkoztam vele télen, vagy elfelejtettem. A legélénkebben talán éppen a vézna testalkatához képest aránytalanul nagy, csupasz lábfejére emlékszem, amint sietősen csattog a forró nyári aszfalton.
Amikor meghallottuk ezt az ismerős, semmivel össze nem téveszthető lábcsattogást, vagy, hunyorogva a tűző naptól, esetleg már korábban megpillantottuk, amint közeledik, menten fölélénkültünk, mint az erdei vad, amikor megérzi a védtelen, könnyűnek ígérkező zsákmányt. Fölugrottunk betonheverőinkről, biztonságos távolságból követni kezdtük, s kórusban kiabáltuk: Csira Maris. Csira Maris. Fogalmunk sem volt, hogy ebben az esetben mit jelent a csira (a tetejében hosszú í-vel skandáltuk), de így hallottuk az idősebbektől, s a végtelenségig ismételgettük. Vagy amíg meg nem untuk. Ő, szegény, megszokta, hogy egy csapat zabolátlan gyerek követi, és mindenfélét kiáltoz, s általában felénk se nézett, csak a fogait csikorgatva mormolt valamit, amit soha nem sikerült megértenünk. Néha mégis előfordult, hogy elvesztette az örök megalázottak szívszorító türelmét, letette a vödröket, lehajolt egy kődarabért, s trágár szitkozódások közepette, közénk hajította. Ilyenkor ujjongva visítoztunk, hiszen pontosan ezt akartuk, mármint, hogy kihozzuk a sodrából. Miután úgy éreztük, hogy kegyetlen tréfánk elérte a célját, fuldokolva a röhögéstől, még hangosabban skandáltuk: Csira Maris, Csira Maris.
Minden kisvárosnak megvannak a maga bolondjai, akik éppúgy részei, mint a korzó, a platánok, vagy a kocsmák, s hozzájárulnak a város hangulatához. Mohács ebben bizonyosan nem maradt el más városok mögött. Iszákosokban meg bolondokban soha nem szenvedett hiányt. A város lakossága megszokta őket, sőt, voltak kedvenc bolondok is, s ha valamelyik közülük eltűnt, nyoma veszett (mert ők mintha nem úgy halnának meg, mint más halandók, hanem egyszerűen eltűnnek az utcákról és a városi közhangulatból), az emberek még sokáig emlegették. Aztán jön helyette valamilyen új, fiatalabb bolond, s a régi lassan feledésbe merül. Utánpótlásban soha nincs hiány. Sorsuk mögött gyakran valamilyen tragikus esemény húzódik, hétköznapi vagy rendkívüli, mikor hogy. Egyes eseteket ismerünk, mások csak utólag, késve jutnak a tudomásunkra, de vannak olyanok is, amelyeket örök homály borít. Sokáig úgy gondoltam, hogy a Csira Maris is a semmiből jött, abból a homályból, amely egyszer majd el is nyeli. A véletlen azonban úgy akarta, hogy megismerjem a múltját, életének azt a végzetes esetét, amely után azzá lett, aki: a Csira Maris. Lehettem már vagy huszonegykét éves, amikor egy gyerekkori barátommal, akkortájt már tagbaszakadt, komoly, bajuszos hajósemberrel, a Tadics vendéglő kerthelyiségében üldögéltem, annak a bizonyos négy platánnak a szomszédságában, s az utcáról egyszerre csak behallatszott a skandálás: Csira Maris, Csira Maris. Akárcsak a mi gyerekkorunkban. Mintha ezek a nálunk tizenvalahány évvel fiatalabb mai kölykök nem tudnának kitalálni semmi újat. Ezt ki is mondtam, mire a barátom elmosolyodott. Igen, mondta, ez őt a sírig el fogja kísérni. És elmesélte az egész esetet, amelyet ő is csak később ismert meg az idősebbek elbeszéléseiből.
Régen történt, pár évvel a háború után. Kora tavasz volt, a partot még jégtáblák borították. Ez olyankor fordul elő, amikor a befagyott Duna alatt hirtelen megárad a víz, megemeli és széttöredezi a vastag jégpáncélt, aztán ugyanolyan gyorsan beáll az apadás, a víz magával viszi a meder fősodrában levő jégtáblákat, a partközeli jég meg, mint a zátonyra futott hajó, ottmarad, s lassan olvadozik. Ha hidegebb az időjárás, néha hetekig is eltart, amíg teljesen elolvad.
Így történt azon a tavaszon is. Heves lökésekkel fújt a kosava, ez az al-dunai szél, amely ritkán ér föl a Duna mentén ilyen messzire, de ha mégis, akkor napokig dühöng, mintha ki akarná adni az utolsó csöpp erejét, mielőtt szétterül a végtelen síkságon. A révészek, halászok, dereglyések meg más dunai népség szinte babonásan fél ettől a széltől, mert szembe fúj a sodrással, s olyan hullámokat ver, hogy az embernek az az érzése támad, mintha fölfelé folyna a Duna. Még mindig mesélik, hogy valamikor régen, nagyon régen, amikor a szerbek az angyali üdvözlet napját ünneplik, vagyis április hetedikén, elsüllyedt a „sokac ladiknak” nevezett hatalmas dereglye, s emberek meg lovak fulladtak a vízbe. Bár azóta hasonló méretű tragédia nem történt, a kosava félelmetes szél maradt mindazok számára, akiket munkájuk meg az életük a Dunához kötött.
Úgy tűnik, ezeket a széllökéseket nem könnyű elviselni a parton sem, mert a töltésen botladozó fiatal lány úgy bebugyolálta magát a kendőjébe, hogy csak a szeme látszott. A szél a hátába fújt, s néha úgy érezte, menten fölemeli és magával viszi, de csak a szoknyáját emelgette. Hogy védekezzen a hideg ellen, összeszorította a combját, s apró léptekkel, szinte tipegve érkezett el a töltés végéig, ahol az a várost védő betonfallal találkozik. Itt leereszkedett a meredek töltésoldalon az Izsák-kocsmáig, ahonnan már a délutáni órákban is a tambura hangjai szűrődtek ki. Ahogy belépett, leült a kályha mellett levő üres söröshordóra, s a hidegtől eltorzult arca csakhamar fölengedett, kisimult, majd kissé később kipirult. A feje lassan lekonyult, és elszenderedett. Arra ébredt, hogy az egyik közeli asztalnál ülők szólítják, a kezükkel hívják, hogy gyere, kislány, ülj ide hozzánk. Ő kissé ijedt, erőltetett mosollyal átült az asztalukhoz, s nem értette, mitől fél. Pedig érezte, hogy fél. Valami megmagyarázhatatlan félelem fogta el.
A kocsmában sok ismerős arc volt: teknővájó cigányok, pödrött bajszú, vastag nyakú lócsiszárok, hajósok, halászok, meg néhány megrögzött alkoholista, de ezzel a négy férfival, akik most magukhoz intették, még nem találkozott. Szemmel láthatólag hajósok voltak, de hogy melyik hajóról, a Duna-mente mely vidékéről, nem lehetett tudni. Csak annyi látszott, hogy vidámak, gondtalanok, kissé pityókásak, és hogy nem verik fogukhoz a garast. Az ilyenek általában a legjobbak. Ilyenek voltak azok a hajósok is, akik itt töltötték az előző telet, mert a hirtelen jött jégzajlástól nem tudtak tovább ereszkedni lefelé a Dunán. Fölváltva ugyan vonattal hazautazgattak, de a legénység egy része mindig a hajón meg az uszályokon maradt, s úgy ütötték el az időt, ahogy tudták. Leggyakrabban ebben a kocsmában lumpoltak. Előfordult, hogy egy-egy átmulatott éjszaka után a tamburások kísérték végig őket a városon, s a helybelieknek volt miről beszélniük. Velük töltötte el azt a hosszú és ritka hideg telet. Énekelt nekik, táncolt, a térdükre ült és simogatta borostás ábrázatukat, ők pedig elárasztották bankókkal. Egyszer előfordult, hogy azt kérték tőle, vetkőzzön. Éjféltájt zárórát csináltak a többi vendég számára, bezárkóztak vele, a tamburásokkal meg a vendéglőssel, föltették az asztal tetejére, s ő szemérmeskedés nélkül vetkőzni kezdett a tüzes cigányritmusra. Később akár beöltözhetett volna a bankjegyekbe, amelyekkel teleszórták. Megőrültek a fiatal, karcsú mezítelen testétől, de nem követeltek tőle semmi többet. Ekkor legalábbis nem. Elfordult előtte is, meg utána is, hogy valamelyikükkel a hajókabinban töltötte az éjszakát. Tette ezt minden vonakodás nélkül. Nem esett nehezére, nem volt benne semmi megalázó. Természetesnek érezte, s nem is gondolkodott rajta. Meg valahogy kellemesebb is volt ezekben a kajütökben, mint odahaza a putriban a szalmán aludni számos testvére között, akik közül ő volt a legidősebb.
Ettől a négy férfitól, annak ellenére, hogy vidámak, felszabadultak voltak, most valahogy mégis tartott. Valami megmagyarázhatatlan félelem bujkált benne, tele rossz sejtésekkel. De hát végül is mi történhet, próbálta nyugtatgatni önmagát. Ők meg csak nevettek, nem beszéltek semmit, csak nevettek. Állandóan és hangosan. Ittak és itatták őt is. A feszültsége fokozatosan engedni kezdett, s ha maradt is még valami pislákoló félelemérzet benne, a bor elnyomta azt. Egyre felszabadultabb lett, s kezdett ugyanúgy viselkedni, mint a többi nő, akik a félrészeg férfiak társaságában ültek az asztaloknál: hangosan, sikoltozva nevetett, minden ok és öröm nélkül, de feltűnően. De még így, ilyen állapotban is üde virágszálként hatott a sok idő előtt elnyűtt hajóscafka között. Hirtelen széttárta a karját, hosszú fekete hajfürtjei hullámzottak a nyakán, kárminvörös ajka között gyöngyfüzérként villogott két vakítóan fehér fogsora. Elfelejtette a nyomort, amely emésztette, meg az éhezéstől puffadt, a hidegtől elkékült bőrű húgait és fivéreit; nevetett és ivott. A hajósok kézről kézre adták, vagy inkább egymás kezéből ragadták ki, simogatták épphogy csak duzzadni kezdő mellét, tenyérbemászó fenekét, magukba szívták hajának illatát, ő pedig nem ellenkezett. Jólesett neki. Egyre jobban forrongó vére követelte a magáét.
A prímtambura legmagasabb húrja szokatlan rezgésbe fogott, s egy ősi cigány tánc dallama csendült fel rajta. A lányban duzzadni kezdett a fiatalság ereje, egész testében megremegett, szinte állati sikoly hagyta el ajkát, szemében tűz lobbant, s egyetlen ugrással a tamburások előtt termett. A zenészek kissé meglepődtek, a prímtambura egy pillanatra elhallgatott, ami a lánynak elegendő idő volt ahhoz, hogy fölhúzza a vállát, jobb lábával kissé előrelépjen, majd az újra megszólaló tamburával együtt felvegye a ritmust, és belekezdjen a legőrültebb, legvadabb táncba, amit ez a vendéglő valaha is megélt.
A kocsmai zsivaj lassan elhalkult, egy idő után már csak a székek nyikorogtak, végül semmi más nem hallatszott, csak a muzsikaszó, meg a lány lábának könnyed topogása. Mindenki őt bámulta, némán, kidülledt szemmel. A szoknyája mind magasabban kígyózott, a csípője körül tekergett, ragyogó karcsú combjáról visszaverődött a füstös kocsmai égő fénye. Nem törődött vele, egyáltalán nem gondolt arra, hogy mennyi látszik a testéből. Meg hogy ezzel a legősibb, legmélyebb férfiösztönt hívja ki. Nem volt a tudatában annak, hogy igazából mit tesz. Magával ragadta egy távoli nép ősi ritmusa, s ő csak táncolt, eszeveszetten táncolt. Egyre vadabbul. A vörös szalag úgy lobogott a hajában, mintha a dunai szél vinné. Kint a kosava dühöngött, itt bent ő tombolt, mint a zabolátlan csikó. Vékony inge alatt egyre gyorsabban rengett duzzadó keble. Gyönyörű, elbűvölő kis cigánylány volt. Legföljebb ha tizenhat éves. Végül extázisba esett.
A prímtambura húrjai egyre gyorsabban pattogtak, de az ő csípője nem maradt el tőlük. Széttárt karral hajolt hátra, egészen az olajozott padlóig; a melle együtt rezgett az alttambura ritmusával, a szemhéja megmerevedett, s tágra nyílt szemére lassan leereszkedett a kocsmai füst; szájából valami rettenetes, kétségbeesett, ugyanakkor kéjes visító hang szűrődött ki. Nem hallott semmit a nagybőgő lendületes csattogásán kívül, s ő teljesen azonosult, egybeolvadt vele, mintha a fiatal bőgős nem a húrokat, hanem az ő pattanásig feszült idegeit cibálta volna. Nem látott semmit maga körül: egyedül volt, s végtelen síkság tárult ki előtte, meg egy távoli tűz, amely vele együtt égett. Nem ismerte ezt a tüzet, de testének minden porcikája vágyott rá, hogy benne égjen… Ősanyái vágya, akik a csillagokkal háltak.
Nem volt többé tudatában, hogy mit csinál, de a közönség éppen ettől őrült meg. Szórták a bankókat kihevült testére, s amikor kitört az általános verekedés, azok négyen a hóna alá nyúltak, és magukkal vitték.
Akkor eszmélt föl, amikor a csónakot ellökték a parttól, de az uszály olyan közel horgonyzott a töltéshez, hogy a következő pillanatban már neki is ütköztek az oldalának. A részeg hajósok majdnem beleejtették a vízbe, amíg fölfelé vonszolták a vaslétrán. A következő, amit észlelt, a matrózkajüt savanykás szaga volt, de nem volt ideje végiggondolni, hol van, és miért van itt. Belevágták az ágyba. Amikor a harmadik után föl akart állni, egyetlen ütéssel visszavetették. A fedélzeten tért magához. Valaki durván meglökte, amitől megtántorodott, megbotlott, s az italtól amúgy is szédelgő fejjel beleesett a vízbe. A part egészen közel volt, s ő két-három kapálózásnak nevezhető karcsapás után talajt fogott.
A hullámok a parton a megfeneklett jégtáblákat nyaldosták. Délre a várostól, ott ahol a töltés belevész a fűzfák sűrűjébe, ezen az éjszakán befagytak az ablakok a rozzant kis házacskákon. Csak egy ablak mögött égett a gyertya, csak egy viskóban rázta a láz a szalmazsákon fekvő fiatal lányt.
Úgy látszik, agyhártyagyulladása lehetett, fejezte be a történetet a barátom, mert bár testileg fölépült, magad is látod, mondta, mi lett belőle.
Csira Maris a jelek szerint éppen visszafelé tartott a Petrin-kútról, ahol mindig sorok álltak a jódos, kiváló minőségű ivóvízért, mert újra fölhangzott a gyerekricsaj, és a Csira Maris kiáltozás. A kerthelyiségben ugyanakkor egy másik figura, egy egészen másfajta bolond adta elő megszokott műsorát, amellyel megnevettette a vendégeket, és megkereste a fröccsre valót. Általában bukfencet hányt, kézen járt, néha pedig mondani is akart valamit, amiből leginkább csak érthetetlen motyogás lett. A részeg vendégek szemmel láthatóan jót mulattak az előadáson, még inkább a saját durva tréfálkozásaikon a szerencsétlen számlájára, gyakran beleöntöttek a fröccsébe egy fél rumot, ritkábban beleköptek vagy belevizeltek a poharába. Ő mindezt fölhörpintette. Ha a szeme láttára köptek bele egy nagyobb turhát a borába, kárpótlásul egy forintot kért, s ha megkapta, szemrebbenés nélkül kiitta azt is. Most hirtelen félbeszakította a repertoárját, és hallgatózni kezdett. Amikor fölfogta, mi történik az utcán, elkezdett vigyorogni, a kerítésfal felé mutogatott, s artikulátlan hangon ismételgetett valamit. A vendégek közül valaki odaszólt:
– Hé, Józsika, miért nem veszed feleségül a Csira Marist? Nem látod, micsoda szépség, illene hozzád. És attól sem kellene félned, hogy megcsal, mert nem kell senkinek.
Józsika először jóindulatúan elvigyorodott, de amikor fölfogta, hogy miről van szó, szemébe visszatért az értelem egy kis szikrája, bedühödött, s bár aprócska termetű volt, neki akart rontani a rosszmájú tréfálkozónak, de valaki elbuktatta, s ő hasra vágódott a porba.
Ennek a Józsikának is megvolt a maga sorsa, amelynek következményeként ilyen zavarodott lelkiállapotba került. Azt beszélik, tehetősebb családból származott, az apjának az államosítás előtt két háza is volt a Főutcán, s egyetlen fiát a város egyik közismert szépségével házasította meg. Józsi – mert ekkor még így hívták, a Józsika nevet csak később akasztották rá, amikor végképp eluralkodott rajta az elmebaj – eleinte végtelenül boldog volt, hogy a sok városi ficsúr elől elcsapott egy ilyen gyönyörű nőt, de a boldogsága nem tartott sokáig. Az asszony nagyon hamar elkezdte csalni. Először csak egy szeretője volt, aztán egyre gyakrabban cserélgette őket, végül egyszerre többet is tartott. Pár év után a város leghírhedtebb lotyójának számított. Józsi kínjában és szégyenében ivásra adta a fejét, s amikor a felesége végképp elhagyta, s elment valami hajóssal, többé ki sem józanodott. Néhány év alatt a szó szoros értelmében elitta az eszét, s így került a város bolondjainak sorába. Az a tréfálkozás, hogy a Csira Maris biztosan nem csalná meg, a legérzékenyebb pontján érintette, s úgy látszik egy pillanatra visszatért emlékezetének egy szikrája.
Józsika éppen csak hogy föltápászkodott a porból, amikor a kerthelyiség bejáratában megjelent a Katona Tuno, egy állandóan nyálas és taknyos született gyengeelméjű. A Katona ragadványnevet azért kapta, mert mindig valamilyen elnyűtt egyenruha kacatokban járt, fején az elmaradhatatlan katonasapkával, és üdvözlésképpen szalutált. Úgy érezte, hogy itt valami vidám dolog történik, s elvigyorodott azzal az igazi bárgyú nevetéssel, amire csak idióták képesek. Ha ezt a jelenetet valaki megrendezte volna, nem tudott volna borzalmasabbat és jobbat kitalálni. Idióták vására. A kerthelyiség harsogott a röhögéstől. Majd megszakadtak azok is, akik nem akartak nevetni, mert érezték, mennyire szomorú és tragikus ez az egész. Akarva-akaratlan, mégis komikusan hatott, ahogy egy született idióta nevet a másik bolondon, akinek az ital és a kisiklott élete vette el az eszét.
A csúcs akkor következett be, amikor Józsika megpillantva a vigyorgó bamba alakot, fölfogta, hogy az rajta nevet, s nekirontott. Tuno, bár egy fejjel magasabb volt, de amúgy puhány, pillanatok alatt a földön találta magát, s értetlenül nézte, miért veri őt ez a törpe.
A röhögés gyorsan elült. Úgy látszik, a legmegátalkodottabbak is érezték, hogy a tréfálkozás túllőtt a célon, néhányan a higgadtabbak közül pedig gyorsan szétválasztották a két egymásba kapaszkodó bolondot, Józsikának a kezébe nyomtak egy fröccsöt és gratuláltak a győzelméhez, szegény Tunót pedig kituszkolták a kerthelyiségből, nehogy akaratlanul is újra fölbőszítse a dühöngő Józsikát, aki még mindig lihegett, de azért elégedetten itta a fröccsöt, mintha ezt is a maga cirkuszi műsorának valamelyik számával kereste volna meg.
Ennek a groteszk és kissé kínos jelenetnek köszönhetően, meg a javaslatnak, hogy Józsika vegye feleségül Csira Marist, eszembe jutott egy másik különc, egy eszelős, akit még gyerekfejjel sem soroltunk egy kategóriába a többi bolonddal, az igazi elmebetegekkel, még ha tisztán klinikai szempontból nézve valószínűleg zavarodott volt is. Valószínűleg, mondom, mert soha senki nem lehetett teljesen tisztában vele. Nehéz megtalálni a megfelelő szót, amellyel meghatározhatnánk lelki- és elmeállapotát. Hogy gyengeelméjű lett volna, vagy ostoba, eszement, tébolyodott, semmi esetre sem mondanám. Kétségtelen, hogy bizonyos fokig beszámíthatatlan volt, zavart, hibbant, de azok a bolondok közül való, akiknek egy kerékkel több van, nem kevesebb, csakhogy ezek a kerekek valahogy mégis gellert kaptak.
Koleszárnak hívták, Koleszár Ferinek, s megvolt a maga állandó helye a Szentháromság szobornál, ahol kölykök meg siheder legénykék csapata vette körül, s kissé csipkelődtek vele, ugratták, ugyanakkor rejtett kíváncsisággal és némi tisztelettel hallgatták végtelen monológjait. Úgy öltözött, mint valami idő előtt ideszakadt hippi, szakállt viselt, és érezhetően olvasott volt. Azt beszélték, hogy nagy könyvtára van, számos könyvritkasággal, amelyek között betiltott könyvek is akadnak, ami különösen izgatta a fantáziánkat. Tiltott könyveknek számítottak ebben az időben a háború előtt kiadott cowboyregények is, amelyeket poros padlásokon, ládákba rejtve találtunk, s inkább azért az izgalomi állapotért olvastuk őket, amit az okozott, hogy valami tiltott dolgot cselekszünk, semmint a tartalmuk miatt, amely kisebb különbségekkel könyvről könyvre ismétlődött. Koleszár Feri kis házát, valahol a református negyedben, úgy képzeltük el, hogy a falakat polcok borítják, s rajtuk két sorban sorakoznak a cowboyregények. Később, gimnazista korunkban megtudtuk, hogy bizonyos, szintén tiltott filozófusokat is olvas, de azt is fölfogtuk, hogy ezek az olvasmányok teljesen összezavarodtak benne, s hogy számára a vásári ponyvaregényeknek ugyanolyan értékük van, mint Schopenhauernek, akit melegen ajánlgatott nekünk. Ezen kívül Koleszár Feri, vagy, ahogy néha csúfoltuk, Öttömös, politizált is, méghozzá nyilvánosan és hangosan az utcán, ami azokban az ötvenes években a legbiztosabb jele volt annak, hogy nincs egészen az eszénél.
Testileg hihetetlenül egészséges és erőteljes volt. Gyakran ment gyalog, néha futva, a szőlőhegyig, ahol vesszőket vágott, amelyekből kosarakat font eladásra. Ebből és hasonló munkákból tartotta el magát. Egyesek, akik a szőlőhegyről vagy a mezőről hazafelé tartva ilyenkor találkoztak vele, s együtt gyalogoltak a városig, azt állították, hogy amikor kettesben van valakivel, rendkívül józan és okos gondolkodású, s csak tetteti, hogy bolond. Egy róla szóló anekdota szerint, amikor valamilyen ügyben beidézték a pécsváradi járásbíróságra, pénze nem lévén, gyalog tette meg a mintegy harminc kilométernyi utat. A kihallgatás elején egyeztetni kellett a személyi adatokat, s arra a kérdésre, mi a foglalkozása, azt válaszolta: járásbíró. Az igazi járásbíró természetesen ráförmedt, hogy ne bolondozzon itt, mire azt felelte: „Én nem bolondozom, igenis járásbíró vagyok. Gyalog jöttem Mohácsról, s gyalog is fogok visszamenni, tehát bírom a járást, azaz járásbíró vagyok.”
A mi gyermeki, később kamaszkori viszonyunk hozzá éppolyan furcsa és kettős volt, mint ő maga. Néha valóságos áhítattal hallgattuk, hogy már másnap biztonságos távolból követve mindenféle zagyvaságot kiabáljunk utána, hogy megdöglöttek a malacai és most lesz mit ennie, mert dögevő, meg hogy mit vétettek neki azok a kismacskák meg kiskutyák, amelyeket belefojtott a Dunába, meg hasonló kitalációkat, amelyekben hittünk is meg nem is. Ez igazi élmény volt a számunkra, ugyanolyan izgalmas, mint a tiltott regények olvasása, mert tudatában voltunk a veszélynek, amely ilyenkor ránk leselkedett. Gyors volt, mint a vad, s mi a legkisebb mozdulatára szanaszéjjel futottunk, ami csak abban az esetben segített, ha az első fenyegető mozdulat után meggondolta magát, s békésen folytatta útját. Ha viszont sikerült olyan mértékig fölbőszíteni, hogy valóban utánunk eredt, ami ritkán fordult elő, nem segített semmilyen távolság. Csak a szerencsén múlott, hogy ne mi legyünk a kiválasztottak, hanem valaki más. Tudta ugyanis, hogy százfelé fogunk szaladni, ezért ilyenkor mindig csak egyikünket vette üldözőbe, s azt hatalmas gazella-ugrásokkal gyorsan és könnyen utolérte. A nyakon csípett lurkó ilyenkor behúzta fülét-farkát, reszketett, mint a nyúl a vérszomjas vad karmaiban, de komolyabb leszámolásra, szerencsére, soha sem került sor. Koleszár Feri megelégedett azzal, hogy alaposan megrémítse a rosszcsontot, jól megrázta, majd ellökte magától olyan erővel, hogy a gyerek általában a földön találta magát. Ennyi volt a legtöbb, amit tett. Ilyen esetek után napokig nem mertünk a közelébe menni, s amikor újra körbevettük, úgy tett, mint aki semmire sem emlékszik. Újra előadta a maga bolondul okos monológjait és szentenciáit, amelyeken általában annál jobban nevettünk, minél bölcsebbek és igazabbak voltak.
Attól eltekintve, hogy ő is mezítláb járt, és csak a legkeményebb télben hordott valami öreg bakancsot harisnya nélkül, semmi közös nem volt benne Csira Marissal. Az ő derűs természete, testének és szellemének frissessége szöges ellentétje volt Csira Maris zártságának, beletörődésének, fásultságának és lassúságának. S mégis, e két lelki zavarban szenvedő ember között létezett valamilyen furcsa, titokzatos kapcsolat, ami nem kerülte el a mi gyermeki figyelmünket. Ha Koleszár valamilyen véletlen folytán a közelben volt, amikor Csira Maris mellettünk haladt el, mukkanni sem mertünk, nemhogy tréfát űzzünk a szerencsétlen asszonnyal. A tapasztalat megtanított bennünket, hogy óvakodjunk az ilyen csínyektől, mert nem fizetődnek ki. Amíg nem voltunk e tapasztalat birtokában, nagyobb árat fizettünk az ilyen hőstettekért, mint ha magával Koleszár Ferivel űztünk volna tréfát. Az első csúfolódó szavakra Csira Maris rovására, Koleszár elkezdett fenyegetőzni, s amikor ezt nem vettük komolyan, s folytattuk a csiramarisozást, úgy vetette magát közénk, mint farkas a juhakolba, egyetlen mozdulattal elkapott két kis csibészt, s úgy csapta őket egymáshoz, hogy összekoppant a fejük, majd üldözni kezdett bennünket olyan durva káromkodások közepette, amilyeneket máskor soha nem hallottunk tőle. De az egész dologban a legfurcsább Csira Maris reagálása volt. Ahelyett, hogy hálás lett volna Koleszárnak, elkezdett valamit mormogni, érthetetlenül, de a végsőkig fölindultan. Szemében föllángolt a tűz, kizökkent szokásos fásultságából, fenyegetően intett feléje. Koleszár zavartan vonult vissza lovagias fellépésének színhelyéről, míg Maris fölindultan motyogva folytatta a maga útját.
Amikor néhány évvel idősebbek lettünk, kölykökből kamaszokká váltunk, elkezdett érdekelni bennünket ennek a viszonynak a furcsasága. Elkezdtünk új, most már ravaszabb és gonoszabb tréfákat kitalálni, mint amilyen az a döglött malacokkal volt, s beszélgetés közben, látszólag ártatlanul, arra unszoltuk Koleszárt, hogy vegye feleségül Csira Marist. Ő persze átlátott a szitán, pontosan tudta, hogy ugratni akarjuk, de nagyon furcsán, számunkra váratlanul reagált: nem ült föl nekünk, nem is haragudott, főleg pedig nem szitkozódott, nem fenyegetőzött. Egyszerűen más dolgokról kezdett beszélni, s közben elrévedt, mintha a gondolataiban valami régebbi, elmúlt időbe tért volna vissza. Később más oldalról próbáltuk provokálni, s egyik cimboránk lazán odavetette: „Elvenné ő, de a Marisnak nem kell.” Koleszár erre összerándult, arcán görcsös árnyék futott át, de egy pillanat alatt összeszedte magát. Amikor beláttuk, hogy ugratásaink sikertelenek maradnak, abbahagytuk ennek a szimpatikus bolondnak a provokálását. Később, amikor már ifjú legényekké cseperedtünk, más dolgok kezdtek érdekelni bennünket, más szórakozás után néztünk, Koleszárt és Csira Marist meg a többi szerencsétlen félkegyelműt pedig átengedtük a fiatalabb korosztálynak.
Évekkel később, amikor főiskolásként leginkább csak a tanítási szünetekben meg az ünnepekre jártam haza szülővárosomba, újra találkoztam Koleszárral, s alig ismertem rá. Teljesen összeesett, megtört, görnyedten, támolyogva járt, kiégett tekintetéből az egykori őrült tűz helyett most üresség, tompaság áradt. Egyszóval igazi félkegyelmű lett, holott korábban inkább szent őrültre hasonlított. Kérdezősködni kezdtem, s megtudtam, mi történt vele e néhány év alatt, amíg szem elől vesztettem. A rendőrök korábban elnézték a bolondériáit, s békén hagyták, de amikor ezerkilencszázötvenhat végén, ötvenhét elején azt ordibálta városszerte, hogy „Góg, Magóg, demagóg, második tatárjárás, végigszarták, baszták az országot”, elkapták a grabancát. Egy ideig a rendőrségi fogdában vendégeskedett, majd átszállították egy közeli nagyobb város elmegyógyintézetébe, ahonnan többéves gyógykezelés után emberi roncsként került haza. Úgy látszik az ő szabadságszerető szelleme nem viselte el a társadalmi gondoskodás eme formáját. Az egykori fellegjáró őrültből igazi zavart, kiégett gyengeelméjű lett, hajdan feszülő, rugalmas izmai pedig elsorvadtak.
Ilyen állapotban vánszorgott az utcákon, s ami korábban nem volt szokása, egyre gyakrabban leitta magát. Végül egy derűs téli napon átadta lelkét a teremtőnek. Utolsó útjára csak néhány szomszédja kísérte ki, meg testvérei a Jehovában, a búcsúbeszédet pedig a prófétaszakállú fivére mondta, a gyér létszámú mohácsi jehovista közösség feje és prédikátora.
A gyászmenetet Csira Maris messziről, jó ötvenméternyi távolságból követte. Amíg a sírnál a szertartás folyt, egy fatörzs mögé rejtőzve várakozott, s még akkor is jó ideig ott álldogált, amikor a gyászolók szétszéledtek. Homályos tekintetét egy, a temető kerítésén keletkezett résre meresztette, amelyet nyáridőben elfedett a buján zöldellő folyondár, de most csupaszon tátongott, mintegy az emberi kéz alkotta dolgok, s maga az emberi lét mulandóságának bizonyítékaként. Így állt ott egy ideig, a semmibe meredve, majd lassan megmozdult, s bizonytalan léptekkel elindult. Amikor mintegy véletlenül a friss sírhalomhoz ért, lopva körülnézett, lehajolt, s letett a sírra egy szál virágot, amelyhez, ki tudja, hol és hogyan jutott hozzá ebben a télidőben.
Amellett, hogy vödörszámra hordta a vizet vagy cipelte a teli bevásárlókosarakat a piacról idegen háztartások számára, Csira Maris más munkát is elvállalt, s előfordult, hogy tehetősebb családok sírjait is gondozta némi juttatásért. Azt beszélik, hogy Koleszár Feri sírja mindig rendben volt tartva, kigazolva, megkapálva, s néha egy-egy szál virág is került rá. Mindaddig, amíg Csira Maris élt.
S mi marad végül nekünk, akik mint kegyetlen és kíméletlen gyerekek annyi fájdalmat okoztunk ezeknek a szerencsétleneknek, még jobban megkeserítve amúgy is sanyarú életüket? Mi marad, amikor már semmit nem lehet jóvátenni, s a megbánásra is késő? Talán csak az, hogy Máté szavaival vigasztalódjunk: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.” Ha már ez a világ nem volt kegyes hozzájuk.
Illusztráció: Holtág a Dunán (pixabay.com)
Cimkék: próza, tizennegyedmagunkban
