Nagy Judit Áfonya: Mesterséges boldogság
Azt hitte, hogy jó lesz majd megint magyarnak lenni. Nem az a pillanatnyi otthon-érzés, amíg visszakapja az útlevelét, és átlép a magyar oldalra, nem az a boldogság, amikor eléje jönnek a rokonok, folyik a pálinka, és gazdát cserél a csehszlovák csoki a szegedi paprikával.
Akkoriban még tudott őszintén nevetni, és görcsbe rándult gyomorral nyújtotta megint az útlevelet, lépett át a másik oldalra, és felejtette el anyanyelvét egy pillanat alatt, nehogy megverjék a határ mellé telepített tótok. Ez itt nem a Felvidék, hanem Alsó-Szlovákia, mondogatta magában, és boldogtalanul bandukolt haza a faluba, ahol ha felmászott a templomtoronyra, simán látta, miként hízik odaát a magyar búza és hogyan legeli a jóízű magyar füvet a magyar birkanyáj.
Az évek teltek, a sár dagadt minden ősszel és tavasszal, ha kiöntött az Ipoly, a politika piknikezett, a távolban megreccsent, és önmagába zuhant egy hatalmas ország. Új államok születtek, megváltozott az útlevél színe, a tót fiúk felnőttek, és halvány bőrű, szőke kis tót gyerekeket hagytak maguk után. Az anyanyelv kopott, a szavak végét elharapták. Ha átvitte a jegyeslányt egy magyar fagylaltért, az árus nem értette, melyik ízből kérnek, pedig arrafelé is dívott még a jó palóc tájszólás.
Aztán nem mentek többet fagyizni, de anyakönyvvezetőhöz sem, a lányt elvitte valami különös, trópusi betegség, amit akaratlanul hurcoltak be a világpolgárrá lett menő srácok, talán valahonnan a Távol-Keletről vagy Afrikából, ki tudja azt már. Jöttek nyomukban az újfajta hangulatjavító szerek is, meg az előkertekbe elásott illegális fegyverek, a sufniban nevelt vadkender meg a felszippantható boldogság.
Mire kijózanodott, és újra eszébe jutott, hogy de jó volna ismét magyarnak lenni, a lebontott határátkelőnél csupán rozsdás ablakkeretek néztek vissza rá, és a betonút magyar oldalán körforgalom épült évszakok szerint rendezett virágágyással. Úgy sétált át, mint egy totyogós vadgerle, lassan, fejét előre-előrenyújtva, fülelve, ugyan mikor szalad utána egy szolgálatban elaludt határőr, vagy mikor kezd kelepelni egy géppuska, de csak az autódudák és a kamionparkolóba beforduló nagy, európai monstrumok zúgását hozta magával az Ipoly felett fújdogáló szél.
Mire benyitott az első kocsmába, hogy leöblítse torkáról az izgalmat, már tudta, hogy az idő, mint valami vén félnótás, észrevétlen húzott el szédülő feje mellett, és megpróbált ugyan még szert tenni a nevetés képességére, de arca fájt a grimaszolástól, a bőre pedig húzódott ott, ahol nem alakult ki nevetőránc. Idegen volt testének a boldogság.
Szétnézett ott, ahol volt, hallgatta a kisemberek izgatottságát, nézte a kivetítőkön küzdő válogatott játékát, és időnként megpróbálta felemelni az ezerszer elmosott üvegkorsót, ha gólra lendült egy-egy láb. Mellette az ötvenes éveiket taposó, ondolált hajú asszonyok vihorásztak a lecsúszott alkoholisták olcsó, húgyszagú bora mellett, amott kopaszok verték az asztallaphoz a kommersz vodkás felespoharat, miközben vállon veregették azt, aki elmesélte, valahányszor átmegy a piacon, leköpi a régi zsinagóga emléktábláját. Nevet, harsányan, mint a trombita, a mellette ülő göcögve követi, vesszenek a zsidók, éljen a magyar anyaföld, kiabálják, és isznak még egyet abból a lőréből, melyben még egy utolsót dagonyázik zárás előtt az antiszemitizmus.
A háborúban elpusztult zsinagóga csak sóhajt képzeletében, mire megrázza a fejét, némán kortyol egyet a sörből, aminek gomba íze van. Az asztalnál a közös gyűlölet közelebb hozza egymáshoz az embereket, most épp a pizzériást szidják, aki zsidó aranyat talált a háza kályhájában, bizony, oda rejtették, mielőtt elvitték őket, hát többet ott se eszünk, mondja a fő hangadó, mire a haverja kontráz, hogy a te pizzádba amúgy is mélyről szívott turhát sütnének, mire megint kitör a röhögés. Most éles, mint egy bárd hegye, és a szájakból áradó leheletnek halálszaga van.
Felfordul a gyomra, otthagyja a gombaízű sört, az éjszakában keres megnyugvást. Odakint csend van már, őszi zúzmara ül a haldokló leveleken, és vékony faágujjak csiklandozzák az ég hónalját. Érzi, hogy berúgott, hogy képtelenségeket gondol, haza akarna már menni a túloldalra, hát vesz egy kanyart, kitaposott ösvényeken és panelházközökön át. Biztosan részeg volt a várostervező is, a százéves levéltári épület mellett lyukad ki, ahol nemrég még a sportrepülés történetéről szóló előadásba merült bele hallgatólag, de ettől sem lett boldogabb, csak arra emlékeztette, hogy nem utazott el sehová egész felnőtt életében, és hagyta szétfoszlani a gyerekkori álmokat, hiszen nem lett sem pilóta, sem űrhajós, de még csillagász sem. A csillagokról eszébe jut az éjszaka, felnéz az égre, de a hold helyett két rémisztő sárga korongot pillant meg, egyenesen őt nézik. Vagy egymást nézik, ki tudja. A titkosrendőrség bagolyszemekből figyeli, ahogy ő figyeli az éjszakát, gondolja, és arcon csapja magát, hiszen ez bolondság.
Elballag a régi temető mellett, ahol az akácos susogón hívja, be is megy, hogy nekivesse hátát egy urnafalnak, cigarettára gyújt, nézi, ahogy a megrepedt beton szemfedők résén át kicsusszan és tovalebeg néhány lélek, a bagoly bezzeg berezelt, gondolja, és rápöcköli a csikket az egyik szürkésfehér káprázatra, de ahelyett, hogy rést ütne a túlvilág függönyén, szétoszlatja a vándorló lelkeket. Biztosan megőrültem, horkantja, és remegni kezd, a verejték átáztatja a pulóverét, a pánik görcsöt köt a torkára. Tudja, hogy nincs más megoldás, hogy hamarosan ő is csak egy sírkő lesz az akáciák alatt, de képtelen ellenállni. Nem tart soká, mindent a hátizsákjában tart, ami egy lassú halálhoz szükséges. A gumicső egyik végét a fogával tartja szorosan, míg a tű a vénába hatol, aztán nekidől ismét az urnafalnak, és a kémkedő álbagolyhoz beszél, miközben az éjféli túrára induló lelkek körbeállják, és valami édes-bús melódiát kántálnak, amit hárfán kísér a szél.
Elmosolyodik. Talán ez az első, mióta anyjával együtt ő is minden boldogságát leeresztette a földbe.
Reggelre, mire a novemberi eső gyöngyházfényűre festi a temető kövét, elönti a béke. Megmerevedett kezéből még ekkor sem hullik ki a szorongatott útlevél.
Nagy Judit Áfonya a 2019-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele (2014)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
